Egy rangos mezőváros
Egy rangos mezőváros
Gróf Vay Ábrahám 1836-ban vásártartási engedélyt kért Vaja számára a Helytartótanácstól, ami a mezővárosi jog elnyerését is jelentette a település számára. Ennek a feltételei részben adottak voltak. Az ötezer holdnyi területű határ 1786-tól rendezett, a vármegyei csatorna megépítésével párhuzamosan elkészültek az utakat keresztező vízelvezetőkre a hidak, a közlekedés télen-nyáron biztonságosnak ígérkezett, s járható út vezetett minden Vaját környező faluból a mezővárosba, de könnyen elérhető volt a vajai vásár Csengerből, Nyírbátorból, Mátészalkáról, Fehérgyarmatról, Vásárosnaményból is.
Szabolcs megye a vajai vásárszabadalom kérvényezésekor külön is felvette a kapcsolatot Szatmárral és Bereggel, szorgalmazva a Nagydobosra és Vásárosnaményba vezető utak megújítását. Mind a két megye pozitívan reagált a szabolcsi megkeresésre. A Helytartótanács illetékesei nem is töprengtek sokáig, a mezővárosi rangot és az évi három országos vásár tartását első kérésre engedélyezték.
Ez a rangemelkedés természetesen a földesurak jövedelmét emelte elsősorban. Részben a vásárpénz bérleti díjával, részben a magasabb összegért árendáltatható korcsma- és húsmérésből származó jövedelemmel. A mezővárosi rang azonban a lakosságra is jótékony hatással volt. Az áru- és pénzforgalom növekedése mellett magával hozta a közigazgatás fejlődését, a tizenkét forintig terjedő büntetésnek a település választott testülete előtti első fokú megítélését, a – már amúgy is gyakorolt – jegyzőtartás kötelezettségét, az évenkénti főbíró- és esküdtválasztást. Ugyanakkor szorosabbra fogta az itt élők belső szolidaritását, előmozdította a földesúrral, a megyével, az államhatalommal kapcsolatos ügyek intézésének önállósodását. A falu vitte a településre kirótt országos és vármegyei adókkal kapcsolatos ügyeket, azok behajtását és kezelését, az új helyzet az iskoláztatás fellendülését, a település communitásának önálló gazdálkodását, vagyonosodását, a helyi közlekedési infrastruktúra felelős kezelését és állandó javítását, a vásárba vezető utak rendezését és karbantartását, a mezővárosi közbirtokosság – közös legelő, mezővárosi apaállatok gondozása, út menti fák ültetése, a közerdő kezelése, stb. – számon kérhető működtetését hozta magával.
A mezővárosi jogállással kapcsolatos feladatok és felelősségek nem voltak ismeretlenek Vaján. A református presbitérium működését kellett csak az ekkoriban még amúgy is majdnem homogén vallású település világi dolgaira is kiterjeszteni. Ezt hamar megszokták és sikeresen gyakorolták a helybeliek. Művelt, hivatásának és a községnek élő lelkészük, jó jegyzőjük volt. Maguk is szívükön viselték a közösség emelkedésének ügyét.
A mezővárosi rang és a vásár sikert hozott. Igaz, a még szükséges egyeztetések miatt a vásárjegyet a gyakorlatban a község csak 1844-től gyakorolta.
1844 és 1848 között az elkülönözési és regulációs pert követő határfelmérés tetőzte be az úrbérrendezésnek a XVIII. század utolsó negyedében lezajló s a már idézett adatokkal jellemezhető folyamatát. Vaja mezőváros úrbéri állományát végleg elkülönítették a földesúri földektől. A Juhász Mihály mérnök és Blahunka József térképész közreműködésével, Péchy László főszolgabíró, Sziltz Ferenc esküdt és Palatitz Mihály táblabíró úriszéki bíráskodása mellett lezajló elkülönözés során minden jobbágy megkapta az illetékes földesurától telki arányú szántóját és rétjét, amit mérnökileg mértek ki számára, most már végleges helyen.
A térképek az Őr felé vezető út mentén rögzítették a temető helyét, a vajai felvégen a vásárteret. A Parasznyai és Paposi út mentén a Pamutos-hegy és Ruzsa laposa földesúri és községi közös legelő lett. Nyírmada felé feküdt a Sukut, Simongaz, Ravasz-hegy, Vágottgaz nevű dűlő. Itt rétbeli illetőségüket kapták meg a jobbágyok, szántóföldjeiket a Csigás, a Csigás alja, Vár-hegy, Rekettye-dűlő, Vár-hegy alja, Fűzfás-kert, Puszta-szőlő-hegy, Fűzfás-kert-dűlő, Morvai-hegy, Apáts laposa, Bolhás-hegy, Vadverem, Hosszú-hegy nevű határrészeken, szétszórva mérték ki. A falu felett és alatt megnevezték a mérnökök a Porkolát, Tőkés-kert, Szék laposa, Eskut-határ, Szőlő-dűlő, Tasi-hegy, Kenderátó, Szőlőskert, Ebhát, Rugjos-hegy, Csigás, Csigás-dűlő és Vércsés-hegy nevű határrészeket. A falu alatt az Akasztó-hegyet és Akasztó-hegy alját.
A XVIII–XIX. század fordulóján tetemesen megnövekedett Vaja lakossága. Ezzel párhuzamosan növekedett a kereslet az élelmiszer, a ruházati cikkek és egyéb áruk iránt. A vásárok tartása ráébresztette a piaci gazdálkodás lehetőségeire is a lakosokat. Mindez együtt felerősítette a majorságszervezés és allodiális gazdálkodás iránti igényt a Vay família tagjaiban, s a szántóföld és rét megbecsülésének tendenciáját a parasztok, immár szabad job-bágyok körében is.
Csakhogy – mint mindenütt az országban – az úrbérrendezés rögzített adatai itt is egyszer s mindenkorra megszabták a parasztoknak járó földek, rétek, legelők, erdők nagyságát. Ez pedig idővel súlyos gondok forrása lett. Noha Vaja földesurai – tekintettel az úrbéres lakosság és a család immár fél évezredesnél hosszabb kapcsolatára – nem ragaszkodtak mereven a tabella adataihoz. Sőt, jelentős előnyöket biztosítottak az úrbéres jobbágyoknak és zselléreknek, ami különösen a beltelkek változatlanul hagyásában nyilvánult meg.
Ez a patriarkális viszony és engedékenység azonban már a XIX. század közepén sem nyilvánult meg például azokkal szemben, akik – kihasználva a földesurak munkaerőéhségét – időközben települtek be Vajára vagy – friss házasokként – az úrbéres háztartásokból kiszakadva, önálló családként kívántak lakást építeni és egzisztenciát teremteni. Ilyen eset történt 1838 március 20-án, amikor Vay István földesúr kuriális zsellérként saját földjére telepítette a Garai András, Varró András, Orosz István, Tóth Mihály, Paczári András, Kiss András, Paczári János, Paczári György, Ferdinancz János, Nagy József, Vántus István, Tót István, Paczári Miklós, Paczári Mihály, Balog János, Gebei János és Kun Pál családfők nevével jelzett famíliákat.
Az illetők „jobbágyi s fiúi alázatossággal” köszönték meg méltóságos Vay István úrnak, hogy többszöri kérésükre s folyamodásukra „kegyes atyai indulattal… a maga táblájából… egy-egy házhelyet adott, sőt a házaink felépítésére a maga erdejéből elegendő fát is”. E kegyességért a név szerint felsoroltak kötelezték magukat és maradékaikat, hogy „valamint eddig, úgy ezután is, minden héten… két-két napi számot” szolgálnak, s ezen szolgálatra munkabíró embereket küldenek. Emellett esztendőnként az uraság fonnivalójából két-két fontot fognak fonni. Az említettek saját aláírásukkal vagy kezük keresztvonásával arra is kötelezték magukat és maradékaikat, hogy „ezen köteleztetésünk változtatásáról soha semmi esetben még csak gondolkozni, annyival inkább az iránt lépést tenni sehol nem fogunk”, amennyiben ez utóbbi mégis előfordulna, Vay Istvánnak vagy maradékának joga legyen a panaszolkodókat vagy változtatni akarókat lakóhelyükről elmozdítani, s házaikat, telkeiket bárki másnak átadni.
Az úrbéres házas és a szabad akaratból kuriális zsellérré elszegődöttek közötti különbség jogilag azonban nemcsak az évi tizennyolc napi, illetve a hetenként kétnapi robottal volt összemérhető. Erre azonban majd csak 1848-ban derült igazán fény: a jobbágyfelszabadításkor.
Valami gonoszat, igazságtalant már 1843-ban megtapasztalt a vajai lakosság egy része, amikor gróf Vay Ábrahám főtisztje, egy bizonyos „Balogh úr” a taxás szolgálónépeket ki akarta vetni a földek használatából. Az adózó taxások (bérlők) – Sólyom János, Sólyom István, Tóth József, ifjú Sólyom János, Hódi Ferenc, Jámbor András, Kiss István, Sólyom Ferenc, Harsányi István, Takács István, Ladányi István és Kiss György – 1843. április 5-én kérelemmel fordultak gróf Vay Ábrahámhoz, hogy mivel az általuk használt föld „nem is formál külön masszát, egyveleges lévén az úrbériekkel”, s azt már „megszántogattuk, bevetegettük és megtrágyázgattuk”, hagyja meg kezükön, s kezeljék a rendezés során ezeket ugyanúgy, mint az úrbéres földeket.
Az említett taxás jobbágyok, ha bíztak is a gróf jóindulatában, Balogh nevű főtisztjében aligha. 1843. június 13-án a mezőváros főbírájához címzett levelükben azt írták, hogy „földeinktől eltiltatunk… ugarjaink szántásából kihajtatunk”. Balogh úr minduntalan az urbáriumra és a törvényekre hivatkozott, mely szerint a panaszkodók nem úrbéres jogállásúak. Törvény és szokás azonban nem mindig fedték egymást. Maguk a tiltakozók is hivatkoztak rá, hogy „noha contractualis név alatt neveztetünk, de mi inkább usualisták vagyunk, vagy ha bátrak vagyunk kimondani, inkább usualis urbaristák”. A mezőváros főbírájához írottakhoz hasonló tartalmú levelet írtak Szabolcs megyéhez 1843. június 18-án, majd 1844. január 31-én a megye alispánjához.
Ébren tartott panaszuk sikerrel járt. A határregulációt és birtokelkülönözést tárgyazó úrbéri perben ők is bekerültek azon huszonegy zsellér közé, akiket úrbéresként kezeltek, s az általuk használt földet nem vonták el az adóalaptól.
A parasztközösség helyzete azonban továbbra is okot adott az elégedetlenségre. 1848. május 3-án dátumoztatták a vajai „közönséges és földes gazdák” azt a beadványukat, amellyel egyszerre fordultak Szabolcs vármegyéhez és az újonnan szerveződött Igazságügyi Minisztériumhoz, felpanaszolván, hogy a mezővárosban „több mint 70 számokból álló földes gazdák” mindegyike a Mária Terézia rendelete által meghatározott módon „használták mindenféle földjeiket”, s ennek ellenére az 1846-ban lezajló „tagosító per” során számos gazda „elesett” földje használatától. Jelenleg – írták vagy inkább íratták pártfogójukkal a panaszosok – az említett hetven gazda közül „50 valósult úrbéri jobbágynak”, s egyébként is „csak annyi föld… osztatott… amennyiről csak igen boldog és termő időben alig arathat egyre-másra megkívántató elegendő kenyeret” bárki is. A lakosok többsége még a katonák számára megkívántató terméket is piacon kénytelen megvásárolni. Még ennél is nagyobb sérelmük azonban, hogy „a legelőnk is csekély kiterjedéshez képest… vízállásos posványból áll”.
A panasz orvoslására nemcsak a politikai viszonyok voltak alkalmatlanok, de arra jogi lehetőség sem volt, mint ahogyan végkifejletét tekintve orvosolatlan maradt a Vay István földjére 1838-ban kuriális zselléreknek elszegődöttek hátrányukra megkülönböztetett helyzete is. Az ő igazságérzetüket is a jobbágyfelszabadítás ébresztette fel. 1848 áprilisában–májusában tapasztalhatták, hogy a korábban velük együtt robotoló jobbágyok és házas zsellérek elmaradnak a robotról, őket pedig hetenként két napig továbbra is az úrnak szolgálnak.
1849. március 3-án az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz fordultak, kérvén, hogy „az úrbéri tartozások alól” őket is mentesítse a hatóság. Az OHB megkereste ügyükben Szabolcs vármegyét, s a megyei bizottmány el is indította a vizsgálatot, de kiderült, hogy ők nem úrbéres, hanem kuriális zsellérek. Állami adót sem földjük, sem beltelkük, sem házuk után nem fizettek, mint ahogyan vármegyei adót sem, sőt az időközben mezővárosi rangra emelkedett Vaja községi adójához sem járultak hozzá. Megmaradtak hát 1849 után is kuriális zselléreknek, akik kedvük ellenére, egyre kényszeredettebben robotoltak Vay István és örökösei földjén, mígnem a dualizmus korában a törvényhozás megoldást talált az ő helyzetükre is.
Az 1772–74-ben zajló úrbérrendezés és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc között Vaja község arculata, igazgatása, a falu belső elrendezése és lakóinak vagyonosodása többet haladt előre, mint korábban századok során át. A legjelentősebb változást a Vay família aktív közreműködésével és segítségével kivívott mezővárosi rang kiharcolása és az ezzel egy időben lezajló úrbéres elkülönítő per jelentette – ahogy erről már megemlékeztünk. Ami e rendezésekből hátrány maradt az utókorra, az a nagybirtok megmerevedő dominanciája, ez akadályozta meg közel egy évszázadra olyan méretű paraszti gazdaságok kialakulását, amelyek összhangban lettek volna az agrártechnológiával és a társadalmi elvárásokkal.
Két, majdnem egykorú – az 1840-es évtized közepén keletkezett – összeírás vet fényt Vaja adózó társadalmára, és az összeírás egyike bepillantást enged Vaja földbirtokosainak vagyoni állapotába is.
Az egyik összeírás „Tót István őkigyelme bíróságában” keletkezett, s az 1842–43-as katonai esztendő adólajtsromát tartalmazza, név szerint felsorolva, kik és milyen javak után mennyi hadiadót kötelesek fizetni. A másik összeírás a Szabolcs vármegyei Tűzkármentesítő Egyesület által készített felmérés, amelyik a nemesek által önkéntesen, a szolgálónépek által kötelező jelleggel biztosítandó javak értékét mérte fel 1843–44-ben.
Kezdjük az adóösszeírással. Ahhoz, hogy ennek a vajai lakosok gazdasági helyzetére vonatkozó információit méltányolni tudjuk, meg kell előbb ismerkednünk néhány számadattal. Ezek az adatok a maguk szárazságában is fontos értékjelzők.
Vaja lakosságára az 1842–43-as adóévben 2042 váltóforint kilenc egész 36/40 krajcár beszedendő hadiadót osztottak szét a mezőváros vezetői. Csak azok szereplői a listának, akiknek legalább hat forint értékű ingatlan vagyonuk volt, s valamilyen naturális forrásból jövedelmük származott.
Nézzük az adótételeket most már részletesebben. Egy háztartásfő fejadója három váltóforint 39 egész 12/40-ed krajcár. A háztartásfő tizenhat éves vagy annál idősebb fia, atyafia, szolgája egyenként egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár. Egy leányé – ha betöltötte a tizennegyedik évét – 59 egész 33/40-ed krajcár. Egy harmadosztályú lakóházé tizennégy egész 38/40-ed krajcár. Egy fejőstehéné egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár, egy meddő tehéné 59 egész 33/40-ed krajcár. Egy másodfű marha után 29 egész 36/40-ed krajcárt kellett fizetni, egy borjúért tizennégy egész 38/40-ed, egy sertésért tizennégy egész 38/40-ed, egy kétéves csikóért tizennégy egész 38/40-ed krajcárt, egy ökörért egy váltóforint 59 egész 26/40-ed, egy hámos lóért 59 egész 33/40-ed krajcárt. Egy fél urbáriális telek adója két váltóforint 44 20/40-ed krajcár, egy fél contractualis teleké egy váltóforint 22 egész 10/40-ed krajcár, egy hold első osztályú feles földé kilenc egész 39/40-ed, egy hold másodosztályú feles földé hat egész 36/40-ed, egy mérő dohánykerté tizennégy egész 38/40-ed. egy rész nagy legelőé négy egész 11/40-ed, egy rész kis legelőé két egész 12/40-ed krajcár. Egy juh után tizennégy egész 38/40-ed, egy kas méh után kilenc egész 39/40-ed krajcár, egy lenmagütő sajtó után egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár adóval tartoznak.
Vaja 1842–43. évi 2042 váltóforint kilenc egész 36/40-ed krajcár adóját 147 adózó háztartásra vetették ki. Egy-egy háztartásra átlagban tizennégy forintnyi adóteher jutott, de az adózóképesség szóródása elég nagy volt. A legkisebb adóösszeget özvegy Király Mihályné kuriális zsellérasszony – valószínűleg belső cseléd a Vay famíliánál – fizette, akitől csak a tizennegyedik életévét betöltő lánya után járó fejadót, az 59 egész 26/40-ed krajcárt követelték.
Kuriális zsellérként adóztak Hódi László, Daruka Ferenc, Kapi Miklós, őri Farkas, a Kerékgyártó, Kiss Miklós, Ragyás juhász, Osváth Mihály, Ilóki József szabó, Szender zsidó, Ladányi László, Vántus Péter, Veres szabó, Éles János, Felvégesi bótos, Alvégesi bótos, Vántus János, Fehér István, Ilóri József, Ilóri Farkas, Árik zsidó.
Többségük új házas, a földesurak engedelmével kuriális földön megtelepedők vagy a földesúri haszonvételek – korcsma, malom, mészárszék, bolt, vásári vám – árendásai.
A falu többi lakosától jogilag leginkább az különbözteti meg őket, hogy semmiféle úrbéres ingatlant nem használnak, házuk, kertjük, feles földjük, egyebük földesúri funduson vagy allodiális földön található, ezért azokból bármikor kitudhatók.
Vagyonosságuk is csak ingó javakkal mérhető. Ilóki József szabómester például a következő javak után adózott: fejadója egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár. Másodrendű mesterségének folytatásáért, illetve az abból származó jövedelme után egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár, egy tehén után egy váltóforint 59 egész 26/40-ed krajcár, egy borjú után tizennégy egész 38/40-ed krajcár, két nagy legelő bérletéért nyolc egész 22/40-ed krajcár, végül harminc váltóforint összegű árendált földesúri haszonvétel után kilenc krajcár. Évi összes adója hat váltóforint 31 egész 18/40-ed krajcárra rúgott, de hátralékban maradt vele.
Tíz váltóforint tizenöt egész 21/40-ed krajcár adót kellett volna fizetnie Szender zsidónak az alábbi javak után: egy szolgáló, két tehén, két másodfű tinó, kétszáz váltóforint jövedelmű kereskedés, egy harmadosztályú csaplárosság és négy nagy legelő bérlete.
Néhány más példa. Fuvarosságból élhetett Hódi István, akire egész fejadója mellett két ló, egy fél pozsonyi mérős dohánykert és két nagy legelő használata után róttak ki hat váltóforint tizennégy egész 39/40-ed krajcár adót. Az adóév december 3-án be is fizetett egy forint negyven krajcár tartozást, de korábban már négy váltóforint harminc krajcárt forspontban dolgozott le.
Az egyik legtöbb adót fizető gazda ebben az adóévben Sólyom Ferenc volt, akire 46 váltóforint tizenhárom egész 25/40-ed krajcárt rovatoltak. Két fia, egy szolgája, négy ökre, három fejőstehene, két harmadfű tinója, három másodfű tinója, egy borja, három sertése, 42 juha, egy másodosztályú háza, két hold első osztályú, három hold másodosztályú, három hold harmadosztályú contractuális földje, három hold első osztályú feles földje, két mérős dohánykertje, öt kas méhe volt, és az állatai számára használt a falu páskomán tizenhárom nagy és 45 kis legelőt. Nyavádi János saját fejéért, fiáért, négy ökörért, két fejőstehénért, három másodfű üszőért, két borjúért, egy harmadrendű házért, háromnegyedes úrbéri telekért, egy hold másodosztályú feles földért, egy pozsonyi mérős dohánykertért és tizenegy nagy legelő rész használatáért 25 forint 27 krajcár adót fizetett.
A falu legtekintélyesebb adófizetői a Sólyom, a Tisza, a Tamási, a Harsányi, a Tót(h), a Kun, az Osváth, a Demeter, a Kis(s), a Patzári, a Sipos, a Hódi és a Nyavádi famíliából kerültek ki, akikre nemcsak kirótták az adót a főbíró és esküdttársai, hanem akik szinte maradéktalanul határidőre teljesítették is kötelezettségeiket.
A mezővárosi lét velejárója volt a szorgalom növekedése és a település belső rendjének kialakulása, a porták csinosodása, a belső telken, a funduson az udvar és a kert kettéválása. Az épületek funkció szerinti elkülönülése. A források alapján módunk van Vaja lakóinak portáira is belépni. Ezúttal terjedelmi okok miatt csak néhány, az adózók jövedelmi viszonyainak felmérésekor név szerint is megemlített paraszti udvarra látogatunk el.
Amint említettük, a legtöbb adót fizetők egyike volt Sólyom Ferenc. A tűzkármentesítők másodosztályú házának értékét négyszáz forintra becsülték. 235 forintot ért az istállója, amelyikben négy ökör, három fejőstehén és egy borjú éjszakázhatott, de télen itt húzódhatott meg két harmadfű- és három másodfű tinó is. Szekerének, ekéjének, boronájának, egyéb gazdasági eszközeinek és szerszámainak tárolására szekérszín szolgált, amelynek értékét 45 forintra becsülték. Volt az udvaron egy nyolc forintot érő kukoricagóré, egy tíz forintra becsült disznóól, egy különálló kis ház 210 forint értékben, amelyikben a szolgája lakott, és volt egy méhese két forint harminc krajcár értékben. Az udvaron álló kút éghető káváját és a portát környező kerítést 35 forintra taksálták.
Tisza János harmadosztályú házát csak 290 forintra becsülték, és a négy ökör, három fejőstehén, három borjú és esetleg télidőben a három üsző befogadására alkalmas istállóját százötven forintra. A szekérszín azonban száztíz forintot ért. Három forintra becsülték a tengerigórét, öt forintra a méhesét, 35 forintra a kút és kerítés éghető anyagait, és háromszáz forintra a lenolajütő sajtóját. Tisza János a hízóit is biztosította tűzkár ellen, tizenkét forint értékben.
Nyavádi János beltelkén lévő épületeinek összértéke 620 forint harminc krajcárra becsültetett. A házát háromszáz, istállóját százhatvan, szekérszínjét nyolcvan, törekesét húsz forintra, tengerikasát két forint harminc krajcárra, sertésólját tíz, kender- és lentörő színjét nyolc, kútját és kerítését negyven forintra értékelték.
Részben összehasonlításul, részben Vaja mezőváros viszonyainak jobb megismerése okán érdemes még néhány helyre ellátogatnunk.
A református lelkészi lak kétszázötven forintra becsültetett, a mellette épült kis ház 325, az istálló kétszázötven forintot, egy szín tizenöt, egy hízó tíz, a kút és kerítés azonban 225 forintot ért. Szerényebb módról árulkodott az oskolaház. Ennek értéke ugyan 358 forint volt, de a hozzá tartozó portán megépült istálló már csak száztíz, a szín és szuszék hatvan, a kút és kerítés 115 forintra értékeltetett.
1843-ban két kovács élt a faluban. Az egyik az alvégen, a másik a felvégen. Az alvégi kovács házát százötven, a felvégiét kétszáz forintra értékelték. A falu csordásának a házát százötvenre. A kerülőház 205 forintot, a hajdú háza 78 forintot ért.
Az említetteknél értékesebbnek bizonyultak a regáléépületek. A falu és a földesurak közös korcsmája ötszáz forintot, a hozzá tartozó állás – szín, pajta, lóetető – négyszáz forintot ért.
Az 1840-es években Vaján a Vay família tagjai közül méltóságos Vay Dienes, nagyságos Vay Ferenc, nagyméltóságú gróf Vay Ábrahám, Vay János, méltóságos báró Vay Imre és báró Vay Aloyz bírt a Vay örökségből számottevő javakat.
Nagyméltóságú gróf Vay Ábrahám éghető javait Szabó Albert járási szolgabíró vezetésével Tót István főbíró, Tót Péter, Hódi István és Tisza György esküdtek közreműködésével, Hunyady Károly mezővárosi jegyző jelenlétében becsülték meg. Úgy találták, hogy a Vay kúrián lévő kastély éghető részei ötezer forintot érnek. Ezer forintra taksálták a tiszti lakot, kétezerre a magtárt, háromezerre a csűrt, kétezerre az istállót. 225 forintot ért a bivalyistálló, százötvenet a kukoricagóré, hetvenötöt a tyúkól, ezerötszázat a sertésakol, százharmincat a kondás háza, kétszázat a gazda háza, 205-öt a kerülő háza, százötvenet a juhászé, míg a juhakol kétszázötven forintot.
Vay Ádám grófi javaihoz tartoztak azok a regáléépületek is, amelyeket Fiser Farkas haszonbérlő árendált. Ez egy 370 forint értékű lakóházból, egy 151 forint értékű olajütőből és egy negyven forint értékű istállóból állt. Gróf Vay Ábrahám Vay Jánossal közösen birtokolt még egy nagy házat 738 forint értékben, egy korcsmát 438, egy boltot 350, a Görbe-féle házat meg egy molnárházat kétszázötven-kétszázötven, egy malmot 850, egy istállót 255 forint értékben.
Teljes körű biztosítást kötött éghető javaira és terményeire nagyságos Vay Ferenc úr. Érdemes az ő gazdaságát is megtekintenünk. Háza 1250 forintot ért, a hozzá tartozó funduson épült tiszti ház értéke ezerkétszáz forint volt. Az istállót ezerszáz forintra értékelték, a kukoricagórét száz, a tyúkólat húsz, a hízókat ötven, a malmot ezer, a kerítést hetven, egy kis házat száz, a cselédházat kétszáz, egy marhaistállót ötszáz, a juhaklot ezer, a csűrt ezerkétszáz, a törekest húsz, a csűr és a törekes körül lévő kerítést tíz forintra. Ez összesen 7820 forint értékű épületegyüttes. Volt még egy ezerötszáz forintot érő árendális háza, s a funduson, amelyen az árendális ház állt, egy 410 forint értékű istállója, 350 forint értékű csűrje, egy másik csűr, ugyancsak 350 forint értékben, egy másik istálló ugyancsak 350 forintra értékelve, egy nagy góré száztíz forintos értékben, egy tizenöt forintot érő kis góré, egy húsz forint értékű törekes és húsz forint értékű kerítés, összesen 3125 forint értékű éghető épületvagyon.
1844. szeptember 2-án terményeinek értékét is megbecsülték. Úgy találták, hogy az 1844-ben betakarítottak összértéke 4125 forint.
Találtak az összeírók az uraság tulajdonában 71 kereszt búzát, 138 kereszt rozsot, kaszált rozsot boglyázva nyolcköbölnyi szemre becsülve, tavaszi gabonát 47 keresztet, 25 kétmarhás szekér árpát, hetven kétmarhás szekér zabot, külön egy nagy boglya zabot, melynek szemhozamát tizenöt köbölre becsülték.
Kicsépelt, pontosabban „elnyomtatott” búzája huszonöt köböl volt a magtárban. Rozsból száz, lencséből hét, bükkönyből tizenegy, kölesből húsz, lenmagból harmincöt köböl, melyet száznyolcvan kereszt len csépléséből nyertek. A majorság udvarán volt két szekér zabszalma, egy hét öl hosszú szénakazal, benne harminc szekér szénával. Külön egy huszonnégy szekér szénát magába foglaló boglya, három szekér lencseszalma. A csűrben találtak húsz szekér lednekszénát, hat szekér sarjúszénát, nyolc szekér kölesszalmát és száznyolcvan kereszt kicsépelt szálas lent. Kazlakban állt tíz szekér árpaszalma, negyven szekér zabszalma és hatvan szekér búza-, illetve rozsszalma.
Vay Ferenc biztosított éghető vagyonának értéke 1844-ben tehát 15 070 váltóforintra becsültetett. Természetesen ebben nem voltak benne a bútorok, képek, ruházat, ékszerek, edények, evőeszközök, egyéb luxuscikkek és tárgyak, s nem írták össze az állatokat sem, melyek számára csak részben következtethetünk az istállók, aklok, ólak, csűrök, górék értékéből és számából. Nem kerültek összeírásra a földesúri regálék hozadékai, az árendák összege, a haszonbérleti díjak, sem az erdők, a földek, a rétek, a legelők, és természetesen az épületek nem éghető részei sem.
Az adatokból kirajzolódó kép azt mutatja, hogy Vaja paraszti, úrbéres lakossága éppúgy, mint földesurai, felkészülve várták a polgárosodást. Rendezett portáik, számba vett jövedelmeik, regulázott, elkülönített és tagosított földjük volt. Többé-kevésbé mindenki tudta helyét, szerepét, vagyonát és javait ebben a közösségben. Földjeiket, házaikat, portáikat 1848-tól szabadon adhatták-vehették, örökíthették.
Ezeket a változásokat elég gyorsan tudatosították magukban. Bár panaszkodtak a regulázott és elkülönített legelő szűkösségére, a birtokukba került szántóföldek kicsiségére, és ezzel összefüggésben rövid időre szembe is fordultak a forradalom intézkedéseivel. Rémhíreket terjesztettek, megtagadták a nemzetőri összeírást, s eleinte honvédnek sem szívesen álltak, de különösebben nem zenebonáztak, nem lázadoztak.
Kálvinistaságuk ugyanakkor meghatározó erejű magyarságtudattal párosult. A község, illetve ekkor már mezőváros múltjától korábban sem volt idegen a Habsburg-ellenesség. A kor eszméje, a nacionalimus ott fészkelt az ő református patriotizmusukban. Ezt a patriotizmust felerősítették a Bereg megyéből és Szatmár megye felső vidékeiről érkező hírek. A Vereckei-hágón át fenyegető külső támadás lehetősége és a Szatmár megyei románok polgári lakosságot pusztító lázadása közvetlenül is érdekeltté tette a vajaiakat, hogy felhagyjanak dacos ellenállásukkal, és sérelmeik remélt orvoslását békésebb időkre halasszák.
1848 májusának végétől nem kellett különösebben agitálni, győzködni őket, hogy rendre és időben kiállítsák a községre kirótt honvédkvótát. 1848 májusában–júniusában, tehát a Batthyány Lajos miniszterelnök rendelete alapján felállítandó első tíz honvédzászlóaljhoz Vajáról az alábbi legények vonultak be: Garay István (róla nem tudjuk, melyik alakulatnál és hol szolgált, csak annyit, hogy a faluból elsőként állt be honvédnek, önkéntes jelentkezés alapján), 1848 júniusában, a Nagykállóban szervezendő és ott felavatott 10. honvédzászlóaljhoz Szűts András, Hódi István, Daruka Miklós, Rédey György, Éva Károly, Osváth András. Tizennyolc–huszonegy éves református fiatalok valamennyien, kivéve Szűts Andrást, aki 28 éves, ortodox görögkeleti vallású és nős ember volt. Nem tudhatjuk, hogy őt milyen indokok és családi konfliktusok, esetleg tragédia sodorta az önkéntes jelentkezésig. 1848. szeptember 27-én állt mérce alá Debrecenben a harmincadik életévét taposó nőtlen és katolikus Osváth Mihály, aki öt láb és két vonal magassága miatt alkalmatlannak találtatott honvédnek, ezért Debrecenből eltanácsolták.
A nehezen induló tavaszi, kora nyári forradalmi és függetlenségi lelkesedés őszre alábbhagyott. Nemcsak az bizonyítja ezt, hogy szeptemberben csak a mércét meg nem ütő katolikus Osváth Mihály próbálkozott honvédnek állni, hanem az is, hogy októberben már sorhúzással kellett kiállítani a legényeket. Igaz, ha kellően megfizették, a zsellér- és jobbágyfiak közül mások helyett is találtatott katonajelölt. 1848. október 17-én Vaján – sorhúzás útján – az alábbi legényeket sorozták be a honvédséghez: Király Péter, Tamási György, Tisza Mihály, Daruka András, Kapi András, Sándor András, Paczári András, Bán József, Sipos András, Kostyu Mihály, Illyés István, Cseh János és Jónás Ádám.
Közülük egyedül Király Péter volt óhitű, a többi református, és egyedül Jónás Ádám volt nős, aki egyébként a kovácsmesterséget űzte, s nem Vajáért, hanem Béltekért (Nyírbéltek) állt be önként honvédnek, feltehetően a szokásos fejpénz ellenében, aminek összege szabad alku tárgya volt, de többnyire huszonöt és ötven rénes forint között ingadozott. Az említettek közül szólnunk kell még Illyés István tizenkilenc éves legényről, aki a leveleki Lengyel Mihály helyett vállalta – ugyancsak fejpénz ellenében – a honvédélet és a harctér viszontagságait.
Honvédeket a szabadságharc során még 1849 májusában soroztak Vaján. Ekkor négyen vonultak be. Hárman – Bíró Péter, Sólyom András és Tóth András – Vajáért. Mindhárman tizenkilenc évesek voltak s reformátusok. Negyedikként Métzi István állt kötélnek, ő azonban az anarcsi Dajka János helyett. Métzi nős volt és huszonnyolc éves.
Vaja belsősége egy XVIII. század végi térképen
A református templom orgonakarzata, épült 1807-ben, javítva 1890-ben
A református templom szószéke, fából faragott koronával (XVIII. század vége)
A református templom alaprajza, az északi fal törésvonalán kivehető a lefaragott diadalív
Aranyozott ezüst talpas serleg, a XVII. század első feléből való magyar munka. A református egyházé volt, ma Sárospatakon őrzik
