Az urbáriumhoz szabni magukat köteleztetnek
Az urbáriumhoz szabni magukat köteleztetnek
Vaja lakói az 1740–1750-es évektől megszokták, hogy időnként összeíró biztosok jelennek meg a faluban, s hol a nemeseket, hol a mestereket, pásztorokat, kereskedőket, bérlőket, más rendű és rangú embereket, számba veszik őket. 1772. november 26-án mégis különös izgalom kerítette hatalmába a vajaiakat, amikor Jármy Mihály, Balaskó Ferenc és Apagyi István összeíró biztosok írnokaik kíséretében megjelentek, tiszteletüket tették a Vay-kastélyban, majd maguk elé rendelték Takács Mihály főbírót és esküdttársait, Tisza Jánost, Kis Jánost, Sándor Mihályt, Sólyom Andrást, Mező Ferencet és Fejér Ferencet, valamint a falu jobbágytartó földesurait, illetve azok megbízottait, s megkezdték a Mária Terézia által 1767-ben kiadott úrbérrendelet végrehajtását.
Kilenc – központilag összeállított – kérdésre és a paraszti közösség haszonvételére vonatkozó huszonegy, illetve a communitás kárait illető hét alkérdésre kellett a név szerint is felsorolt úrbéreseknek válaszolniuk. Mielőtt azonban a kérdéseket feltették volna, a megkérdezetteket Istenre, a lelkiismeretükre, túlvilági és e világi boldogulásukra vonatkozó esküvel „meghitelték”.
A vajai jobbágyok határhasználata, az általuk használt földek nagysága szinte évenként változott. Hol a belvíz, hol a késedelmeskedő tavasz, hol a korán beköszöntött ősz, hol a reménytelenül dühöngő aszály, szárazság, hol a vetőmag mennyiségének elégtelensége, hol a jármolható barmokat sújtó járvány miatt szinte egyetlen évben sem szántottak ugyanannyit sem a tavaszi, sem az őszi kalászosok alá, mint az előző vagy az elkövetkező évben.
Vaja lakói – az úrbérrendezés korában – inkább neveltek ökröt, szarvasmarhát, lovat, juhot, tartottak sertést, semmint a vetésterületük nagyságán és állandóságán töprengtek volna. Nem a XIX. század végének és a két világháború közötti éveknek szorgalmas, minden talpalatnyi földet hasznosító parasztjai gazdálkodtak még a településen, hanem jobbágyok, akiknek az ingatlan tulajdonlása iránt alig-alig volt érzékük. Biztos felvevőpiac sincs termékeikre – legfeljebb a szűk esztendőkben –, s ezért a legfontosabb szempont a szántó-vető gazdálkodásban, hogy ki-ki a családnak szükséges meny-nyiséget megtermelje, s némi vetőmagot tartalékoljon. A len, a kender termelése – ezt és a kukoricát nem a fordulós földekbe vetették – és az állatok tartása a megélhetés okán is elengedhetetlen volt, de pénzszerzés szempontjából sokkal fontosabb, mint a rozs, a búza és a tavaszi kalászosok vetése.
Nem szegték hát meg esküjüket, nem hazudtak a vajai megkérdezettek, amikor rendre úgy válaszoltak számos faggató kérdésre, hogy nem tudják, hogy bizonytalan, hogy sem az egész, sem a fél telek nem mond számukra semmit, mert közöttük a presztízs és a vagyonosság inkább igazodik a jármolható barmok számához, semmint a határban általuk bevetett föld nagyságához.
Csábította őket a kevesebb föld bevallására az is, hogy a királynői akarat szerint a fél-, negyed-, nyolcadtelkesre fele, negyede, nyolcada igás vagy gyalog robot várt, mint az egész telkesre. Folyt tehát az alku, Vaján talán nem is annyira a földesurakkal, mint saját magukkal. Jobbágyoknak, zselléreknek, fél-, egész-, vagy nyolcadtelkesnek mondják-e magukat, ha szabadulni akarnak a vajai földesurak által fölöttébb nagy mennyiségben megkövetelt robottól.
Az úrbérrendező biztosok első két kérdése arra vonatkozott, hogy urbáriumban rögzített feltételek mellett, írott szerződés keretében, avagy szóbeli megállapodással rögzített módon teljesítik-e a földesúri szogálatot a jobbágyok és zsellérek.
Vaja szolgálónépei emlékezetük óta sem urbáriummal, sem szerződéssel nem kötődtek földesuraikhoz, „hanem az helység lakosai rész szerént örökös, rész szerént szabad menetelű jobbágyok lévén, a bévett szokás szerént” – minden földesúrnak másféleképpen – tették a „magok robotjokat és adózásokat”. Ezért az összeíró biztosok találékonyan össze is vonták az első három kérdésre adott feleleteket, a jobbágyok pedig – ismervén előre a kérdések rendjét – a 6. kérdésre adandó feleletben ígérték földesúri szolgáltatásaik rendjét megválaszolni. A hatodik kérdésre adandó válaszban meg is tették ezt, felsorolván mind a hét – Vay László, Vay Ábrahámné, Vay Mihály, Ibrányi Károly, Ibrányi Miklós részben osztott, részben osztatlan bitokosok, Vay Imre és Vay István árvái – földesurukat, s elmesélték külön-külön, hogy melyiknek hogyan szolgálnak az örökös jobbágyok, és miként teljesítik kötelezettségüket a szabad menetelű emberek.
Vay László ezredes úrnak a két örökös jobbágya hetenként három napot robotolt gyalogosan, míg a a két szabad menetelű embere egész évben csak hat napot, ugyancsak gyalogszerben. A szabad menetelűek azonban évenként három rénes forint huszonnégy krajcár cenzussal is tartoztak. Vay Ábrahámné asszony is három napot követelt hetenként mind a kilenc emberétől, de az ökrös jobbágyaitól ő már két ökörrel végzendő robotot kért, mint ahogyan Vay Mihály is, akinek öt jobbágy leste parancsát. Az ő birtokrészükön szabad menetelűek nem szolgáltak. Ibrányi Károlynak és Ibrányi Miklósnak három-három örökös jobbágy szolgált, és az osztatlan birtokukon öt szabad menetelű telkes gazda és négy házatlan zsellér szorgoskodott. A szabad menetelű jobbágyok is használtak úrbéres földeket. Az örökös job-bágyok „az esztendőnek felét” gyalog robotban töltötték, a szabad menetelűek pedig évenként hat napot szolgáltak – ugyancsak gyalogszerben –, de közülük kettő éveként négy-négy forint tizenöt-tizenöt krajcár, a többi szabad menetelű pedig évenként három forint és huszonnégy krajcár taxát fizetett. Vay Imre urat két örökös és három szabad menetelű ember szolgálta. Az örökös jobbágyok hetenként három napot robotoltak két-két ökörrel. A szabad menetelűek évenként három napot szántottak, a maguk szekerével és jószágaikkal szüretre mentek Tokajba, amíg az tartott, és három forint öt krajcár taxát fizettek. Vay István árváinak Vaján öt örökös jobbágy szolgált az 1772-es bevallás pillanatában. Az árvák vagyonát anyjuk kezelte, aki minden héten három nap robotot követelt szolgálónépeitől. Az igavonó barmokkal rendelkezőktől igás, a marhátlan emberektől természetszerűleg gyalogszeres szolgálatot kívánt.
A robot és a szabad menetelűek fizette taxa mellett a földesurak mind az őszi, mind a tavaszi kalászosokból kilencedet követeltek, s a bent lakos földesurak igényt tartottak karácsonykor egy-egy tyúkra is. A kender- és lenföldek használatáért – azok nagyságától függően – lenfonalat, zsákot vagy kenderfonalat adtak a szolgálónépek földesuraiknak.
Az 1772-es faluvallatáskor Vaja úrbéres lakossága két alapvető szempont szerint különböztette meg társadalmi tagozódását. Státusuk egyik – talán a legfontosabb – meghatározója volt, hogy örökös vagy szabad menetelű jobbágy-e az illető. A másik praktikus különbségtétel a szántóföldekhez való viszonyt tükrözte. Ebből a szempontból megkülönböztettek ökrös és igaerővel nem rendelkező, gyalogszeres jobbágyokat. Ezeken a kategóriákon belül aztán – inkább presztízs-, mint gazdasági szempontból – elkülönültek a hatökrös, négyökrös és a kétökrös gazdák, amit a vagyonosság mértékét illetően tekinthetünk irányadónak, de ezeket a bevallás pillanatát megragadó realitásokat abszolutizálni helytelen volna.
Igaznak kell tehát elfogadnunk a megesketett jobbágyoknak az 1772-es vallatás ötödik pontjára adott feleletüket arról, hogy Vaja „lakosainak magok házhelyek és telekek után sem a szántóföld, sem a kaszáló nem egyformán vagyon”, hanem kié több, kié kevesebb. Igazán a hold területnagyságot kifejező fogalmával sem voltak tisztában. Szívesebben használták a vékát és a négyvékás köblöt, mint az űr- és azzal összefüggő területmértéket.
Kinek-kinek mennyi szántóföld legyen használatában és hány embervágó rétet használt több-kevesebb rendszerességgel, annak meghatározását az egyéni bevallókra bízták. A szántóföld- és a réthasználat mértéke sem volt ugyanis hosszú távon stabil. Az igaerő birtoklásával kapcsolatos labilitás eleve bizonytalanná tette a használt föld és a szükséges rét mennyiségét. A beltelkek nem udvarnak használt részeit, a kerti és szorgalmi – kukorica-, len-, kender-, dinnye-, dohány-, esetleg krumpliföldeket – még csak-csak művelhették – pénzért vagy gyalognapszámért történő szántás mellett – kapával, kézi szerszámokkal a lakosok, de a fordulós határrészek szántásához már mindenképpen igaerőre – lóra, ökörre – volt szükség, mégpedig négyre, mert a határ egyetlen része sem volt szántható két ökörrel. Ha ezek elpusztultak vagy elrabolták őket, a földek szántatlanul maradtak, a korábban teleltetéshez szükséges réti széna – ha nem volt pénze a gazdának kellő számú állat vásárlására – fölöslegessé vált, bár éppen a szénát könnyű volt minden időben pénzért értékesíteni.
Az évenként megszántható és bevethető föld nagyságát a növekvő vagy csökkenő számú igaerő mellett egyéb szempontok is befolyásolták. Mindenekelőtt az időjárási viszonyok. Igaz, hogy Vaja határát, sem a szántóföldeket, sem a réteket az árvíz nem járta, de a rendre visszatérő belvizek gyakran megülték a laposabb határrészeket, s olykor viszonylag nagy területeket vontak el a hasznosítástól.
Éppen 1772-ben panaszolták a jobbágyok, hogy „találtatnak olyan helyek ezen az határon, melyeken ezelőtt rész szerént búza termett, rész szerént kaszáltak, de már egy időtől fogva a föld árja úgy elnyomta, hogy sem-miképpen kaszálni nem lehet”.
A belvíz korábban és később is sok kárt tett a falu határában. Néha épületeiben is. Az 1840-es évtized második felében a település egyik végében, a Jánosi felé eső részen tucatnyi fából épült, paticsfalú lakóházat kellett lebontani éppen a belvíz miatt.
A belvíz mellett ilyen, szántást akadályozó tényező volt, ha korán beköszöntött ősszel az esős idő vagy későn engedett ki a tavasz, ha a jobbágyot a megszokottnál gyakrabban hajtották forspontra, katonai szállításra, megyei robotra, földesúri hosszú fuvarra, ha a vártnál tovább elhúzódott az őszi szüret, és ha a jobbágyszorgalom ezért-azért alábbszállt, esetleg éppen járvány, betegség akadályozta az úrbérest az őszi vagy tavaszi munkák rend szerint való végzésében. A bizonytalansági tényezők mindig ott lebegtek Vaja jobbágy és zsellér rendű lakói, de a földesurai fölött is.
Mélyebben belelátunk Vaja lakóinak az életébe, ha a kérdezőbiztosoknak a negyedik pontban megfogalmazott, a falu haszonvételeiről és kárairól tudakozódó kíváncsiságára adott feleletekre koncentrálunk.
Vaja mintegy ötezer holdas határa az 1770–1780-as évtizedek közel hétszáz lakosa számára elég tágasnak bizonyult. A vallomástevők szerint a „helység határját három nyomásra használják”, s ekkor még minden földesúr a birtokosztályoknál reá eső földjéből adott szántót és rétet a lakosoknak. A szokásrend és a szóbeli megegyezés, határbejárás alapján elkülönülő földesúri jussokat aztán 1786-ban majd mérnökileg is külön mérik, s ekkortól már pontos holdszámra különülnek el az urasági birtokok.
A föld minőségére nem panaszkodtak az úrbéresek. A határ fele – vallották – az „őszi tiszta búzát, kétszerest, lent, lencsét, borsót, zabot és kendert nagyobb résziben trágyázással”, a rozsot, a kukoricát pedig trágyázás nélkül is megtermette. A búza alá háromszor szántottak, a rozs alá csak kétszer. A református egyház gazdálkodását elemző résznél már szólottunk arról, hogy az 1820-as években a vajaiak ötször, tízszer nagyobb területen, olykor-olykor még ennél is nagyobb arányban vetették a rozsot, mint a búzát. A rozs igénytelenebb volt, kevesebb trágyával, többnyire trágya nélkül is termett. Jobb volt a hozama a búzáénál, s elegendő volt kétszer szántani alá. Igaz, a piacon kevesebb pénzt kaptak érte, mint a búzáért, de ekkoriban – és még sokáig – inkább önellátásra, semmint piacra termeltek az itt élő job-bágyok.
A termékskálájuk azonban már az 1770-es években is széles körű volt, éppen az önellátással összefüggésben. A bevallásuk szerint ősszel a búza és rozs mellett vetettek kétszerest is, a búza és rozs keverékét, ami a terméshozam növekedése mellett az általuk fogyasztott kenyér minőségét is javította. Tavasszal – a lovak számára termelt – zab mellett a fordulós földekbe feltűnően sok főzelékfélét – borsót, lencsét – vetettek. Azt nem árulták el, hogy a kukoricát, vagy ahogyan ők nevezték, a tengeri búzát külön erre a célra kihasított földeken vagy a fordulós földeken termesztették-e. Abból következtethetünk, hogy a kukorica is a tavaszi fordulóban kapott helyet, hogy trágyázás nélkül termelte a lakosság, amihez legalább minden harmadik évben pihentetni kellett a talajt, ha nem akarták termőképességét néhány év alatt kimeríteni.
A kendert és a lent külön erre a célra rendszeresített földekbe, még inkább azonban a feltűnően tágas beltelkek kerti részébe vetették. Ha külön len- vagy kenderföldet szakítottak ki, akkor kinek-kinek nyílhúzással határozták meg évről évre az őt megillető részt. A len és a kender feltakarása, kinyűvése után a földekre ráhajtották delelni, éjszakázni a gulyát, csordát, kondát vagy a juhnyájat, az így elhullajtott trágyával javítva a föld termőképességét.
A kender is, de főleg a len fontos terméke volt Vajának. A XIX. század közepén a Magyar Királyság települései fölött szemlét tartó Fényes Elek a szarvasmarha-tenyésztés mellett éppen ezt tartotta említésre méltónak településünkkel kapcsolatban. A XIX. század elejétől a szorgalmasabb és gondosabb gazdák már külön tilolóházat vagy tilolócsűrt építettek a rostnövények védelmére és feldolgozására. A falu határában áztattak, „a kenderátóban”, amely „egy nevezetes... tó” volt erre a célra, amiről maguk a gazdák mondották, hogy „áztatni... igen jó”.
Itatóhelyeik is jók voltak a határban. Részben a laposabb részeken összegyülekező eső és hólé „folyásokban”, részben az ezek mentén megduzzadó tavakban, másrészt a portáikon és a határban készített ásott kutakból. A nagyszámú szarvasmarha és juh meg is kívánta, hogy a legelők, szántók közelében alkalmas itatóhelyek legyenek.
Legelő is volt elegendő, de ha a Kustosvégen lakók a Jánosi felé eső határrészen szántottak, kénytelenek voltak ökreik számára a szomszédságban legelőt bérelni, hogy ne kelljen távolra hajtani az igásbarmokat.
A vajaiak rétjét az árvíz nem rongálta, a belvíz is ritkábban károsította, mint a szántóföldeket, s viszonylag jó, szarvasmarhatartásra alkalmas szénát termett, de sarjút nem kaszálhattak rajta, részben a száraz nyarak miatt, részben azért, mert sohasem trágyázták, részben pedig azért, mert a nagy számban tartott állatokat fűkaszálás és feltakarás után rajta legeltették. A rét másodszori megkaszálásának hanyagolása vagy lehetetlensége miatt a telelésre szánt széna mindig kevésnek bizonyult „úgy, hogy marhájok telelésére pénzen is kénteleníttetnek szomszéd helységekben szénát szerezni”.
Szántó, rét és legelő mellett ekkor még erdő is volt a falu határában elegendő, amiből földesurak és jobbágyok, egyéb rendű szolgálónépek elláthatták magukat a szükséges fával. A megesketett tanúk erről így vallottak: „Vagyon erdő, közel a helységhez mindkét felől, melyrűl rész szerént tüzifát szoktak hordani a lakosok, rész szerént pedig épületre való fát is a földesuraságnak engedelmibűl hordanak.”
Az épületfa hordásának földesúri engedelemhez kötése jelzi, hogy Vaján a paraszti communitásnak nem volt külön szakasztott erdeje, amit a falusiak el is ismertek, de mindjárt hivatkoznak rá, hogy „mindazonáltal midőn makk terem, egyik részén az erdőnek megengedődik a lakosoknak is a makkoltatás”.
Az erdőségek Parasznya, Hodász, Kis- és Nagymada, illetve Bakta és Lórántháza felé terültek el, a szántóföldeket, réteket, legelőket övezve. Főleg tölgyerdő borította Vaja határának peremeit. Az itteni erdőségek annak a szatmári erdőrengetegnek a szabolcsi nyúlványai közé tartoztak, amelyekből ma is nyújt némi ízelítőt a múlt iránt kíváncsiskodó embernek a baktalórántházi erdő.
A XVIII. század végén, a XIX. század elején ezek az erdők még bővelkedtek vadakban, tojást rakó madarakban, fölösen termették a gombát, gyógynövényeket, epret, szedret, szamócát, egyéb hasznosítható erdei javakat, ezek nemcsak a földesuraknak, de a jobbágy rendű lakosságnak is hasznára voltak. Talán nem tekinthetjük véletlennek, hogy Vaja paraszti közösségének a pecsétjében kapitális agancsokkal ékesített szarvas szökellt mindaddig, amíg az államhatalom a hivatalos helynévadás és pecséthasználat szabályozásával nem uniformizálta a falusi közösségek e tárgybani jogát, kötelmeit és formavilágát.
Részben a szatmári, beregi falvak gyümölcstermesztésének, részben a Vay család kertészkedésének köszönhetően a faluban ebben az időben már elterjedt a gyümölcstermelés. „Némely lakosoknak – mondották a vallomástevők gyümölcstermő fák is vagynak kertyeikben.”
Az önellátásra berendezkedett település az 1770-es években már három szárazmalmot tartott, de mert ezek olykor-olykor meghibásodtak, s durvább lisztet őröltek, számon tartották a lakosok a Krasznán forgó nyolc vízimalmot is, ahová bármikor „vám adás nélkül” mehettek őrölni.
Külön hasznára volt a falunak, hogy Szent Mihály napjától karácsonyig a közösség javára korcsmároltak, az egyéneknek pedig, hogy a Vay-kastély körül és a földesurak majorságaiban nyáron mindig kínáltak pénzes munkát. Ha valakinek megélhetési gondja volt, a Szabolcs megye által limitált napi tizenkét krajcáros napszámbérért dolgozhatott, nem kellett mérföldekre messze munkát keresnie.
Vaja lakosai többségének ekkor azonban még nem a napszámbérből kellett megélnie. Akik szorgalmasak voltak, a nagy határú faluban bőven tarthattak állatokat: szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést, némelyek kecskét is, és természetesen szárnyasokat a ház körül. Búzát, rozsot, zabot, főzelékfélét, gyümölcsöt is termelhetett ki-ki tehetőssége és szorgalma szerint. Akinek ezekből feleslege volt, azt könnyen értékesíthette.
Éltek is ezzel a lehetőséggel. Nem földrajzi ismereteik fitogtatása okán sorolták fel azokat a „rész szerént egy, két, három és hat mérföldnyire” lévő „országos vásáros helyeket”, mint Nagymada, Kisvárda, Nagykálló, Bátor, Mátészalka, (Nagy)Károly és Debrecen, „az hová jó úton, vám adás nélkül” mehettek a lakosok, és „ahol termett javacskájokat eladhatják”, sokkal inkább azért, mert jártak is ezekre a vásárokra adni-venni. Akik – igásállatok hiányában – nehezebben mozdultak a név szerint is felsorolt vásárokra, avagy annyi értékesíteni valójuk nem volt, hogy azzal két-három, öt-hat mérföldet érdemes lett volna szekerezni, de volt bennük némi kupeckedő, kereskedő hajlam, azok helyben is értékesíthették javaikat. Vaja ugyanis „nagy ország útjában” fekvő helység volt, az utasokat szénával, abrakkal, élelemmel ellátva pénzelhettek a vajaiak, mint ahogyan a szekerező, hátaló kupeceknek, házaló kereskedőknek is könnyebben eladhatták kicsinyke feleslegüket is, mint az olyan falvak lakói, amelyeket messze elkerült az egyre sűrűbb forgalmú országút. Tegyük még hozzá: ebből „a nagy ország útjában” lévő állapotból származott az a kereseti lehetőség is, hogy gyakran volt szüksége az országút vándorainak, főleg iparosoknak, házaló kereskedőknek, kollégiumba utazó diákoknak, egyéb rendű és rangú járó-kelőknek fuvarra, kocsira, szekérre, előfogatra, lóra, amit szabad alku alapján rendeltek meg, ezel is gyarapítva a helybeliek jövedelmét.
Az 1772-ben megkezdett és 1774 január 8-án Jármy Mihály, Balaskó Ferenc és Apagyi István által aláírt és megpecsételt megyei végzéssel és szentesítéssel lezárt úrbérrendezés – bár ezt a vajaiak akkor még nem sejtették – lezárt és egyben nyitott is egy korszakot a falu életében. Lakói ugyan továbbra is hat-, négy- és kétökrös gazdákként, gyalogszeres jobbágyokként tartották egymást számon, de a hivatalos iratokban ezt követően már úgy szerepeltek, mint fél- és negyedtelkes gazdák, házas és házatlan zsellérek.
II. Józsefnek az 1785. augusztus 22-én kiadott jobbágyrendeletével megszűnt a különbségtétel örökös és szabad menetelű jobbágyok között. Vaja minden lakosa szabad menetelűvé vált, s a jobbágyok fiai bármilyen mesterséget választhattak. Ezeknél a változásoknál azonban látványosabb és azonnal ható fordulatot jelentett a robotnak és földesúri szolgáltatásoknak a korábbi ökörszám és szokásjog helyett most már a holdakban mért telki arányhoz igazított mértéke. Vaján ez szinte forradalmi változást eredményezett.
A Szabolcs vármegye törvényhatósága előtt 1774-ben hitelesített és a Helytartótanácsnak is megküldött úrbéri tabellák Vaján 27 jobbágyot, tizenkét házas és négy házatlan zsellért regisztráltak. Összesen tehát 43 háztartást tekintettek úrbéresnek, de a négy házatlan zsellér jogilag és a valóságban sem használt sem házhelyet, belső telket, sem szántóföldet, sem rétet. Számunkra tehát a majdani birtokviszonyokat tekintve az a 39 gazda érdekes, akik közül hét úrbéres fél-fél, húsz pedig egyenként negyed telket vállalt úrbéres földként művelni, az arra eső földesúri szolgáltatásokkal és az erre kiróható állami adókötelezettséggel együtt.
A tizenkét házas zsellér úrbéres jogon elvben csak a százötven négyszögölnyi beltelekre volt jogosult. Egy féltelkes gazda elvileg tizennégy hold szántót és hat embervágó rétet használhatott, a negyedtelkesek ennek felét. A telekarányhoz igazodott a legelőhasználat is. Egy féltelkes jobbágy négy ökröt és két tehenet, illetve azok szaporulatát legeltethette, a negyedtelkesek ennek felét, míg a házas zsellérek egy-egy tehénre és annak szaporulatára kaptak jogot.
A rendezés során minősítették a földeket és a réteket is. Vaja a szántóföldeket illetően Szabolcs megyében az első osztályú földek kategóriájába soroltatott be, aminek következtében egy egész jobbágyetelekre a két pozsonyi mérős beltelek mellé huszonnyolc hold szántó esett. Kaszálórétből azonban – mivel sarjút soha nem kaszáltak – tizenkét embervágó járt az egész telek után. Ezt követően elvben a legeltetés joga és lehetősége is a telekarányhoz igazodott. Ha a telki arányhoz igazodó állatnál többje volt valakinek, annak legelőt kellett bérelnie. Közvetlenül az úrbérrendezéskor azonban ezeket a kereteket és szabályokat nem tekintették még áthághatatlanoknak.
Külön sajátossága a vajai viszonyoknak, hogy a beltelkek sem korábban, sem az úrbérrendezéskor nem igazodtak a rendeletben megszabott mértékhez. A hét féltelkes gazda egy-egy pozsonyi mérő nagyságú, tehát hatszáz-hatszáz négyszögölnyi beltelekre tarthatott volna igényt, míg a negyedtelkesek ennek felére, háromszáz-háromszáz négyszögölre, ami összesen tizenhét pozsonyi mérő terjedelmű kellett volna legyen. Ezzel szemben a rendezés végrehajtását rögzítő tabellákban az úrbéresek beltelkét 34 pozsonyi mérőben határozták meg, ami pontosan kétszerese a rendeletben megszabottnak.
A másik sajátossága a vajai rendezésnek, hogy a fél és negyed telek mértékéül szolgáló tizennégy, illetve hét hold szántót, a hat, illetve három embervágó rétet nem arányosan rögzítették a jobbágyokhoz sorolt részek appertinentiái között, mert az általuk ténylegesen kaszált rét 23 holddal kevesebbnek bizonyult, mint amennyi a rendelet szerint megillette volna őket, ezért ezt a 23 holdat – a ténylegesen használt rétek mértékét követve – szántóföldben vehették igénybe az úrbéresek.
Vaja majdani parasztközösségének a jobbágyfelszabadítás utáni birtokviszonyait alapjaiban meghatározta az úrbérrendezés. Ezért a valóság mélyebb feltárása szinte követeli, hogy az úrbérrendezéskori állapotokat személyekre, paraszti háztartásokra lebontva idézzük fel. Az 1774-ben hitelesített tabellák szerint Vajának hét földbirtokosa volt.
Vay Lászlót Hódi László örökös és Kis(s) János szabad menetelű jobbágy szolgálta. Mindketten negyed telket vállaltak. Két házas zsellér is élt Vay László birtokán. Varró András örökösnek vallotta magát, míg Fehér János szabad menetelű volt. Vay Ábrahámnét hét örökös jobbágy – név szerint: Demeter György, Kovács Péter, Illyés Ferenc, Hódi András, Király Sándor, ifjú Kovács Péter és Katona György – szolgálta. Valamennyien negyed telket vállaltak úrbéres minőségben. Volt két örökös házas zsellére is Demeter Mihály és Miskolci András személyében. Vay Mihálynak öt negyedtelkes örökös jobbágya – Tóth István, Tóth György, Paczári János, Nyavalyádi György és Tóth Mihály – volt.
Ibrányi Károly két féltelkes örökös jobbágy – Sipos András és Sólyom Ferenc – és egy örökös házas zsellér – Sipos Ferenc – felett rendelkezett. Ibrányi Miklósnak is két féltelkes örökös jobbágya – Vántus András és Sólyom András – és egy örökös házas zsellére – Osváth Mihály – volt. Ibrányi Károlynak és Ibrányi Miklósnak osztatlan, elkülönítetlen birtokán is szolgáltak úrbéresek. Ezek szabad menetelűek voltak. Zékány András és Gebei István fél-fél telket vállaltak, míg László Lukács, Fekete Ferenc és Szabó Ferenc házas zsellér, Harsányi Mihály, Mező István, Szunyog(h) István és Harsányi János házatlan zsellér volt.
Vay Imre birtokrészén szolgált Takács Mihály féltelkes örökös és Mező Ferenc negyedtelkes szabad menetelű jobbágy. Vay Imre örökös házas zsellére volt egy másik Takács Mihály, és szabad menetelű házas zsellére volt Sándor András és Csendes András. Végül Vay Istvánnénak öt negyedtelkes örökös jobbágya volt: Tisza István, Kovács András, ifjú Tisza János, Sándor Mihály és Illyés István.
A név szerint is megemlített úrbéresek mellett feljegyeztek még két cigányt is, Dodó Miklóst és Horváth Györgyöt mint megtelepedett vajai lakosokat.
Az úrbérrendezéssel kapcsolatban már részleteztük a beltelki, szántóföldi és rétbeli járandóságok mértékét. A felsorolt számok és mértékek azonban az úrbérrendezéskor csak elvi jelentőséggel bírtak. Ahhoz, hogy a rendezés keretszámai minden úrbéres háztartás esetében realizálódjanak, mérnökileg kellett volna kimérni a beltelkeket, a szántókat, a réteket. Ezekre a mérnöki munkálatokra közvetlenül a rendezést követően nem került sor.
A nagy határú, viszonylag kis lélekszámú Vaján az adott körülmények között még nem is volt szükség rá. 1774-ig maguk a földesurak sem különítették el mérnöki pontossággal birtokrészüket. Föld volt bőven. A földesurak kiszakították a maguk majorsági szántóját, rétjét, felügyeletük alá vették az erdőket, s a határ többi részét átengedték az úrbéres és úri szolgálónépeknek szabad használatára.
A nagy változást a földesuraknak adandó jobbágyi szolgálat meredek, már-már „forradalmi csökkenése” jelentette. A korábban 29 örökös jobbágynak tekintett úrbéresből a rendezés értelmében hat házas zsellérnek bizonyult. Ezeknek a korábban heti három nap gyalog robot helyett 1774-től csak évi tizennyolc-tizennyolc napot kellett szolgálniuk, és az így egyenként 138 nap elengedett robot helyett egy-egy forint cenzust, telekbért kellett fizetniük, ami a korabeli viszonyok között ötnapi gyalogos napszámbérnek felelt meg. Minden örökös házas zsellérnek minősülő vajai lakos nyert tehát 133 napot, amit ezt követően a maga és családja gyarapítására fordíthatott. A négy házatlan zsellérnek pedig évenként és egyenként csak tizenkét-tizenkét nap gyalogrobotot kellett teljesíteni földeuraiknak.
A 23 örökös jobbágyból öt vállalt fél telket, tizennyolc pedig negyed telket. Ezek valamennyien ökrös gazdák voltak, akik a rendezés előtt hetenként három-három napot robotoltak két-két ökörrel, a maguk szekerével, ekéjével. Nekik az eddigi évenkénti 156 nap igás robot helyett – a féltelkeseknek – 26 napot, a negyedtelkeseknek tizenhárom és fél napot kellett igával szolgálni, egy-egy forint cenzust kellett fizetniük, a féltelkeseknek egy-egy tyúkot, hat-hat tojást, fél öl tűzifát, fél icce vajat, egy-egy csirkét és egy-egy kappant kellett adniuk, míg a negyedtelkesek a cenzus kivételével mindezeknek a felét szolgálták földesuraiknak.
A szabad menetelűek robotja a vállalt telek arányában növekedett, a taxájuk összege viszont csökkent.
Külön szabályozta az úrbérrendezés a prédikátor, az iskolamester, a jegyző és az uradalmi tisztek legeltetési jogát. A prédikátor nyolc, az iskolamester négy, az uradalmi főtisztek nyolc-nyolc, az ispánok négy-négy, illetve két-két lábas állatot hajthattak ki a legelőre külön legelőbér fizetése nélkül, míg a házas zsellérek csak egyet-egyet. A falu lakói ekkoriban három pásztort tartottak.
Megtudhatjuk még az úrbérrendezés dokumentumaiból, hogy a jobbágyok a föld minden terméséből kilencedet voltak kötelesek adni uraiknak. Sem puszta telek a községben, sem benépesítendő vagy benépesíthető puszta a határban, sem szőlő, sem külön kihasított kert nem volt Vaján. A falu közössége ekkor még sem erdőt, sem szántót, sem rétet nem használt közösségi célra.
Szokványos nyírségi falu volt Vaja, ahol a határ viszonylag szabad használata mellett a szolgálatnak az úrbérrendezéssel bekövetkezett nagyarányú csökkenése látható könnyebbséget jelentett a jobbágyoknak, amit aztán később keservesen meg kellett fizetniük.
Az első lépés ez irányban 1786-ban történt, amikor Vay Ádám, Vay László, Vay József, Vay Dániel, Vay Mihály, Ibrányi Károly és Ibrányi Miklós egymás között birtokarányban megosztoztak Nagy- és Kisvaja határán, és Papp Ferenc geometra által birtokaikat mérnökileg külön-külön kimérették. A Jánosi és Bakta felé elterülő Gyerek-erdő egyenlő arányban az öt Vay família tulajdona lett, de már megosztva öt egyenlő részre. A Parasznya és Városdobos (ma: Pusztadobos) felé eső Nyomás-erdő hét egyenlő részre osztatott az öt Vay és két Ibrányi tulajdonos között. A Nagymada (ma: Nyírmada) felé elterülő erdőből kapott egy részt a falu közössége és a református parókia, a többi a két Ibrányi és négy Vay famíliának adatott. E részen Vay Ádám nem birtokolt erdőt.
A Tőkés alja nevű határrész a hét birtokos között egyforma arányban mérettetett ki.
Az Első járást (Első nyomás) két részben mérték ki. A kettő között terült el az Apács-mocsár, s a járás egyik részének a közepén feküdt a Tálas-hegy. A két részre osztott Első járásból mind a hét birtokos megkapta a maga két-két részét, de mindkét részben külön-külön szántót mértek a parókiának és a korcsmának is. Ennek a járásnak a szomszédságában feküdt a Nagy-rét nevű kaszáló. A Szalkai vápa Ibrányi Miklósnak jutott.
A Második járás (Második nyomás) négy részre oszlott, s közibük ékelődött a Kápolna és Puszta-szőlők nevű határrész. A Nagymada felé eső rész foglalta magába a Székes-tó és a Görgős út nevű határrészeket. A birtokosok és használók közötti megosztás elve követte az Első nyomásét. Ezen a nyomáson folyt keresztül az a Vízfolyás, amely Nagymada és Vásárosnamény felé nehezítette a közlekedést – főleg tavasszal és ősszel –, de a mélyebb részein jó kender- és lenáztató tavakat töltött fel. A Második járás mellett, a Debrecen és Nagymada felé vezető út találkozásánál egy névtelen korcsma kínálta szolgáltatásait.
A Harmadik nyomás közepén legelők feküdtek, három kúttal, a jószágok itatására. Ezt a szántóföldet négyszer hét darabban mérték ki a birtokosoknak, s mind a négy darabban részt kapott a korcsma és a parókia. A Tőkés-kert nevű határrész Vay Mihálynak jutott.
A Papp Ferenc-féle 1786-os határfelmérés még csak a hét birtokos család között osztotta meg Vaja határát. Ezen belül mindegyik birtokos a maga tetszése szerint és az évszázados szokást követve adta ki jobbágyainak, zselléreinek a maga járandóságát. S ezt követően minden birtokos kedve és akarata szerint használta, adta zálogba, bérbe, használatra földjeit, rétjeit, erdeit, legelőit, egyebét.
Az említett tuljadonosok birtokosztályánál a falu jövőjét illetően fontosabb dolog is történt 1786-ban. Itt ebben az évben kezdte meg Szabolcs vármegye annak a megyei ároknak a napszámosokkal való kiásatását, amelyik Vaja–Mada–Rohod–Petneháza–Laskod–Berkesz határán keresztülhaladva az említett határok mocsarainak, vízfolyásainak, vizenyős rétjeinek és egyéb pocsolyáinak a vizét a Tiszába vezette.
Vaján a csatorna munkálatai a Nagy-rétnél kezdődtek, érintették a falu közepén lévő mocsarat, a Tőkés-kertet, a Kecskerágó-rétet, a Csigás-rétet, a Csokaj nevű résznél lépve át Rohod határába. A Papp Ferenc hites geometra által készített vízlecsapolási tervezet szerint a belső fundusok végleg megszabadultak a belvíztől, a név szerint is megnevezett határrészek szántóföldi térségei hatvan–hatvanöt, a rétek harminc–ötven százalékban véglegesen belvízmentesekké váltak. A Vaján végzendő földmunkálatok értékét 2010 forintra becsülte a mérnök. A munkálatok – a pontos térképvázlat alapján – még az 1786-os évben megvalósultak, együtt az említett birtok-osztállyal, aminek következtében mind a lakhatás, mind a szántás-vetés, mind a rét- és legelőhasználat biztonságosabbá vált.
A rendezést a lakosságszámhoz viszonyított földbőség követte. A földes-urak, de különösen Vay János már-már börtönnel fenyegetve kényszerítette jobbágyait, hogy minél nagyobb területű szántót fogjanak fel, s az úrbéri tabellában rögzítettekkel ellentétben egész telkes gazdákként robotoljanak, hogy nagyobb rész után adják meg számára a kilencedet.
Takács Mihály, Illyés Ferenc, Kiss János, Tóth Ferenc, Takács István, Katona Ferenc és Hódi Jánosné azonban ellenálltak a földesúr akaratának, és követelték, hogy tekintetes és nemzetes Vay János úr minden vonatkozásban alkalmazkodjék a Mária Terézia-féle úrbérrendezés kötelmeihez.
A név szerint is említett jobbágyok a Jármy Tamás szolgabíró és Jármy László esküdt „előlülése” mellett tartott úriszéken 1821. április 10-én kijelentették, hogy „mindenekben ez naptol fogva az urbariumhoz szabni magokat köteleztetnek”, mint ahogyan Vay János földesuruk is kijelentette: „én is a szerént fogok véllek bánni… az eddig tett mindenféle szolgálatokat, praetensiokat eltörölvén, a mai naptol kezdődik az urbarium szerint tejendő szolgálatjok… kivévén a füstpénzt”, a beltelek után fizetendő egy forint cenzust.
Ennek elengedéséért „tartoznak ki-ki négy gyalog napszámot szolgálni”, az ölfa vágásáért cserében pedig „egy marhás napszámot dolgozni”.
Úgy tűnik, a vajai lakosságnak még az 1820-as években sem volt elegendő pénze, hogy az évi egyforintnyi cenzust rendszeresen fizesse, a földesurak pedig nem kaptak sem gyalog sem szekeres napszámosokat. Ezért köttetett az alku a cenzus és az ölfa munkával való megváltására. A jobbágyok utódai aztán keservesen megbánták őseiknek ezt a lépését. Mielőtt azonban erről szólnánk, a település történetének egy újabb korszakos fejleményét kell felvázolnunk.
A település határa a XVIII. század végén
Vaja pecsétjének lenyomata 1785-ből
)
