Máglyák füstje a rengeteg felett | Száz Magyar Falu

Máglyák füstje a rengeteg felett

A régészeti kutatás a véletlenszerűen előkerült, illetve tudományos igényű ásatások adatai alapján megállapította, hogy a jelenlegi Ugod községnek a Magas-Bakonyba mélyen benyúló erdős-hegyes határában és a mai Iharkút község közelében (amely csak a XIX. század közepén vált le Ugodról) a Krisztus születését megelőző XV. század előtt – azaz mintegy 3500 évnél régebben – a környéken emberi csoportok nem éltek. A Krisztus születése előtti XV. századot megelőző, több tízezer évre visszanyúló, őskorban a Magas-Bakony vagy lakatlan, vagy nagyon gyéren lakott volt.

Az őskor ismeretlen mélységeiből származó emberi nyomokra csak az Ugoddal keletről szomszédos Bakonyszücs község határában lévő Odvaskő-barlangban és a közeli Pöröghegyi-barlangban találtak. A sok tízezer évre visszanyúló őskőkort követő, és mintegy 4500 évvel ezelőtt élő, az újabb kőkor utolsó szakaszát képező Lengyeli-kultúra nyomaira is csak a Bakony hegység északi-északnyugati peremvidékén akadtak. Az Ugoddal északkeletről szomszédos Bakonyszücs község belterületén került elő az újkőkori Lengyeli-kultúra egy jelentős telephelye, amely lelőhely nyugati irányba átnyúlik az Ugod északkeleti és északi határában fekvő Mákföld- és Franciavágás-puszta területére. Elsősorban edénytöredékek kerültek elő.

A Krisztus születése előtti XV. század körül nagyarányú népvándorlás indult meg a mai Cseh-medence és Ausztria felől, s egy mind nyelvében mind népi hovatartozásában ismeretlen népcsoport hatolt be a Dunántúlra. Minthogy hegyes-erdős vidékről jöttek, tömegesen szállták meg az eddig lakatlan Magas-Bakony erdőségekkel borított hegyes tájait. Állattenyésztő életformájuknak is ez a vidék felelt meg legjobban. Tekintve, hogy népi hovatartozásuk és nyelvük ismeretlen (talán az illír népcsoporthoz tartoztak?), a történelemtudomány, temetkezési szokásaik alapján, halomsíros kultúrának nevezte el ezt a népcsoportot. Ilon Gábor régész az egyik legjelentősebb lelőhelyről, az ugod-katonavágási halomsírmezőn feltárt egyik halomsírról írta: „8–18 méter átmérőjű és átlag fél méter magas, földből és kőtörmelékből álló halom alól előkerült a 10-30 centiméter vastag faszenes máglyamaradvány, mely alatt vörösre égett a talaj a holttestet hajdan elemésztő máglya tüzétől. Ezen a vörösre égett talajon és a máglyamaradványok között voltak a sírmellékletek 100–110 centiméteres mélységben. A föld felszínén elégetett halott csonttöredékei fölött edénytöredékek hevertek, valamint itt kerültek elő a máglyatűzben eldeformálódott bronztárgyak: karperecek, tűk, karikák, tőr- és lándzsacsúcsmaradványok, üveggyöngyök.”

Ilyen halomsírok tömege található az Ugodtól délre elterülő erdős-hegyek között. A legtöbb Katonavágás három lelőhelyén található, összesen 184. Még napjainkban is fellelhető Móricháza körül 48, Kőkunyhó közelében hat ilyen, úgynevezett késő bronzkori halomsír. Vonulatuk folytatódik, Iharkút határában is: a pápavári nyiladéknál 17, a Gyertyánhajlási út és a Keresztlénia találkozása közelében pedig 156 halomsír látható. A szomszédos Bakonyszücs határában fekvő legnagyobb ilyen sírmező a Százhalom nevet viseli.

Ennek a névtelen őskori, késő bronzkori népességnek a lakótelepeit Ugod közvetlen határában nem találták meg. Megerősített földváraik – például Tevelvár, Kis-Pápavár, Pápavár elnevezéssel – napjainkban is láthatók a hajdani ugodi határban, Iharkút körül, illetve a szomszédos bakonyszücsi Vár-hegyen és a bakonybéli Som-hegyen.

Ismeretlen, hogy ez a nép meddig lakta a Magas-Bakonyt. Az őket követő (Krisztus előtt 1000 körül ideérkező) és feltehetőleg szintén az illír népcsoporthoz tartozó urnasíros kultúra népének, majd az évszázadokkal később (Krisztus előtt 350 körül) a Dunántúlt megszálló kelta törzseknek a nyomai nem találhatók meg ezen a területen. A későbbi görög és római történetírók szerint a Dunántúlt megszálló illír és kelta törzsek évszázadokon át ádáz harcot vívtak egymással. Talán ennek emléke a sok földvár a Bakonyban és a Balaton-felvidéken.

A dunántúli illírek és kelták közt dúló háborúskodások adtak okot és lehetőséget a szomszédos, a mai Ausztria és Szlavónia területeit megszálló Római Birodalomnak a beavatkozásokra és a Dunántúl katonai megszállására. A Krisztus születése körüli évtizedekben benyomuló római hadsereg nyomában a birodalom minden részéből megjelenő telepesek és leszerelt katonák, összeházasodva az őslakos illír és kelta nőkkel, építették fel tanyaszerű gazdaságaikat, az úgynevezett villa rusticákat.

Mivel már ősidők óta forgalmas út húzódott a mai Tapolcafő-Homokbödöge-Diós (Ugod-észak)-Bakonytamási-Románd vonalon, a mai Dióspusztától északra a korábban ott lévő késő bronzkori falu rommaradványaira már a római hódítás kezdetén (a Krisztus utáni I-II. században) több épületből álló római villagazdaság települt. Az épületcsoport kezdeteire utal a villa törmelékrétege alatt talált Claudius római császár korabeli (Krisztus után 41-54 közötti) pénzérme is. A római korban legalább háromszáz évig lakták. Ezt igazolja, hogy egy III. századi téglasír fedőlapjául egy, az I-II. század fordulóján készült magas, három faragott mellképpel díszített régi sírkövet használtak fel. A nyugat-keleti irányú – 22 x 12 méteres alapterületű – főépület nyugati végéhez egy 5,6 méteres belső átmérőjű apszis csatlakozik. Ezért és mivel körülötte más római sírokat is találtak, temetőkápolnának vélték az épületet. Minthogy az épület belső tere helyiségekre volt osztva, illetve ezekben és körülötte vassalakot, üvegolvadékot és házi kerámia törmelékét találták, az épület kétségtelenül lakóházként szolgálhatott.

A mai Szlovákia és a magyar alföld felől a III-IV. században egyre többször ismétlődő germán, szarmata, majd hun támadások miatt a római népesség a birodalom központja felé menekült. Majd Krisztus után 409 körül a római hatalom kiürítette Pannónia provinciát. Alighanem a romanizált őslakosság is nagy számban távozott a környékről. A 40-es évektől 568-ig az ismeretlen hun és azokkal szövetséges, majd később ellenséges, germán népcsoportok szállták meg a Bakonyt és az attól északra elterülő síkságot.

A Krisztus utáni 568. esztendőben a napjainkig vitatott nyelvű és népiségű avar, majd onogur (hungarus) népcsoportok érkeztek a Kárpát-medencébe s ezen belül a Dunántúlra. Avarok a Magas-Bakonyba általában nem telepedtek le. Egy csoportjuk azonban itt élt a Magas-Bakonyon át természetes útvonalat jelentő Gerence-völgy északi kijáratánál, a mai Huszárokelő-puszta területén. Szálláshelyüket nem találták meg, viszont az 1913–14-es, majd 1925-ös esztendőben a huszárokelő-pusztai erdészlak kertjének végénél húzódó homokdombon előkerült mintegy 10–12 avar kori (VII-VIII. századi) sír. Néhány szép cserépedény, egy vaslándzsa, vasfokos és vascsákány, bronz ékszerek és üveggyöngysorok láttak itt napvilágot.

Az 568-tól a 790-es évekig fennálló avar államot a keleti frank (német) királyság sorozatos támadásai zúzták szét. Számos adat szól amellett, hogy a mai Pápa térségében a hódító németeknek valamiféle katonai, közigazgatási központja volt. A Magas-Bakonyt a németek nem szállták meg, bár még a XX. századi ugodi néphagyományokban is szerepelt egy olyan „zavaros” emlékkép, amely szerint Ugodot németek alapították volna, és a nevet is ők adtak a településnek.