Hajdanvolt iskolák és tanítók | Száz Magyar Falu

Hajdanvolt iskolák és tanítók

Az újkori alpári oktatás, iskoláztatás története a falu újranépesedésének kezdeti, szórványos forrásadottságú időszakába nyúlik vissza. Egy 1730– 1731-ben lezajlott úriszéki per vallomástevői közt szerepel nemes Gergelffy Ferenc hatvanéves alpári lakos neve, aki a feljegyzések szerint iskolamester és jegyző volt egy személyben. Az „érdemes és becsülletes Férfiu”-ként aposztrofált tanító nemesi jogállása miatt nem kapott helyet a korai összeírásokban.

A falu néhány korai tanítójának neve az 1740-es évektől folyamatosan vezetett alpári anyakönyv lapjain őrződött meg az utókornak. Ennek tanúsága szerint az 1740–43 közötti időszakban Szilvássy Wolphgang tanító a gyerekek oktatásán kívül különféle egyházi feladatokat is ellátott. Leginkább szembetűnő ez abból, hogy az említett időszakban elvégzett keresztelések nagyobb hányada az ő nevéhez fűződik.

Hasonló okokból szerepel az anyakönyvben 1743-tól Botka István „Ludimagister Alpariensis”, illetve 1751-től Tóth János és 1757-ben Pátyi János kántortanítók neve.

A kántori és tanítói teendőket egyszerre ellátó személyek tevékenységéről, életkörülményeiről az anyakönyvek szűkszavú bejegyzéseiből sajnos vajmi keveset tudunk. A homályos kép kismértékben árnyalható azzal az 1747. február 4-én készített helytartótanácsi összeírással, amelyben a kécskei egyház filiájaként szereplő Alpár akkori tanítójának jövedelmi viszonyaira is kitértek. A név szerint meg nem nevezett tanító (valószínűleg az említett Botka István) romos házban éldegélt, kerttel, földdel, kaszálóval nem rendelkezett. A községtől évente két szekér szénát, két font faggyút, két icce vajat, tizenöt font sót és egy negyed disznót kapott. Emellett minden évben két pozsonyi mérő gabonát vetettek el számára, amely általában nyolc-kilenc mérő termést hozott. Készpénzben házaspáronként 25 dénárt kapott, ami 1747-ben 32 párral számolva összesen nyolc forintot tett ki. Évi jövedelméhez hozzátartozott a minden házaspártól beszedett fél-fél pozsonyi mérő búza is. Az egyházi szolgálatot vállaló alpári tanító a vizsgálat évében mindössze a temetés után járó stóladíjból részesedett.

Az 1760-as évek alpári tanítóinak nevét szintén csak az anyakönyvek bejegyzéseiből következtethetjük ki. Az 1757-től itt kántortanítóskodó Várnay Istvánt 1760 derekán Nagy József váltotta föl, akit 1765-ben Nagy Mátyás követett.

Az alpári bírák egyik datálatlan levele értékes adalékokat őrzött meg a falu és a tanító viszonyának szempontjából. A váci püspöknek címzett levél bevezető részében a falu vezetői megköszönték Juhász Márton plébános hozzájuk történt „bé plántálását”. E megjegyzésből sejthető, hogy a levél Juhász Márton plébánossága elején, valamikor az 1762-t követő években íródott. Az alpáriak a levél első felében a közügyekbe magát lépten-nyomon beleártó új plébánosra, míg a második, hosszabbik felében az akkori kántortanítóra panaszkodtak. Az anyakönyvek bejegyzéseiből valószínűsíthető, hogy a levélben név szerint nem szereplő tanító Nagy József lehetett.

A falubeliek elsősorban a kántortanító megbotránkoztató és durva kijelentéseit kifogásolták, aki – mint írták – „mocskos nyelvével mind bennünket, mind Hittvesseinket már le gázolt, le gyalázott” és „szemérmetlen szájával az Anyánkot öszve míveli”. Efféle panaszokkal illették a tanító feleségét is, aki többször kijelentette, „hogy Alpáron három becsületes Aszszonynál több nincsen, a többi mind Kurva”.

A falu és a tanító összeütközésének egyik oka az utóbbinak járó széna beszolgáltatása körüli hercehurca volt. A levél megírását megelőző évben a község természetben szolgáltatta be a szénát a kántortanítónak, aki azt – mivel állatokat nem tartott – apránként el akarta adni a falubelieknek. Mivel azonban „Isten kegyelmességébül e tájon akkoriban a szénának bövebb termése volt, igy nem kelendő lévén, az eladásban nem boldogúlhatott”. A pórul járt tanító ezután a szénajáradék megváltására korábban kialkudott nyolc forintot követelte a községtől. „Eö kegyelme nem általlotta azt Köz hiré tenni, hogy az Attyais hajánál fogva a Biráját maga házábúl ki húzta, hozzá adván aztis, hogy eö sem lészen ebben jobb ember az Attyánál.”

A falubeliek véleménye szerint a tanító legfontosabb hivatalát sem látta el kielégítően. „A gyermekek tanításában olly szorgalmatos, hogy a mint tapasztaltatik, tanitvánnyi naponként el ólvadnak, (…) a kik vannak is tanitvánnyi, talán többet felejthetnek, mint sem tanúlhatnak az Atyáknak nagy szomorúsagokra.”

Az 1771-ben elkészített vármegyei tanító-összeírásban az 1765-től Alpáron működő Nagy Mátyás tanítóról örökítettek meg néhány emléket. A nős férfi tizenöt fiú- és ugyanannyi leánygyereket tanított olvasni, írni, némelyeket a számtan alapjaival is megismertetett, míg a római katolikus katekizmus mindnyájuk számára kötelező tananyag volt.

A tanítást, kántorkodást és jegyzősködést egy személyben ellátó Nagy Mátyás tevékenységéért a községtől évente tizenkét forintot és egy pár kapcát kapott. Emellett deputatum címén a község minden évben hat pozsonyi mérő őszi és feleannyi tavaszi gabona alá való földet, négy szekér szénát, hat öl fát, ötven font sót, öt font faggyút, fél hízott sertést és négy icce vajat adott a kántortanítónak. Nagy Mátyás éves jövedelme a házaspáronként fizetett huszonöt dénárral és fél pozsonyi mérő búzával egészült ki. Miként látható, a kántortanító jövedelme az 1760-ban szabályozott plébánosi jövedelemnek éppen a felét tette ki. Ebből egyértelműen következik, hogy a plébánosi jövedelmek püspöki szabályozásakor a tanító jövedelmének mértékét is kialakították.

Az 1778-ban megtartott vizitáció alkalmával Alpáron egy Balogh Antal nevű húszesztendős kántortanítót találtak, aki akkor második esztendeje látta el feladatát. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv néhány szűkszavú megjegyzéséből kiderül, hogy a communitas által emelt kántorlak és iskolaépület viszonylag jó állapotban volt, mindössze a különféle gazdasági melléképületeket nélkülözték.

Balogh Antalt hamar felváltották hivatalában. Hat esztendő múlva, Zerdahelyi Gábor nagyprépost 1784. május 6-i vizitációjakor a gyöngyösi származású 27 éves Kardos György kántortanító nevét jegyezték föl, aki ekkor már öt esztendeje látta el nagy szorgalommal feladatát. Jövedelmét a plébánosi deputatum fele, a községtől a tanításért járó évi tizenkét forintos fizetés, valamint a stóladíjból befolyt évi 35 forint körüli összeg tette ki. Emellett az uradalom 1783-ban nyolc pozsonyi mérő vetésterületű szántóföldet jelölt ki a mindenkori alpári kántortanító számára önerőből történő művelésre, használatra.

Az 1784. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint az alpáriak által épített iskola a kántorlakhoz hozzácsatolva helyezkedett el, és „alpári szokás szerint” (ad normam Alpariensem) náddal fedték. A tanításra nem igazán alkalmas, rossz állapotú épület a leírás szerint rendkívül szűkös és sötét volt.

Az uradalom harmincforintos segélyt utalt ki a községnek azzal az utasítással, hogy 1784 nyarán kezdjék meg egy új iskola és egy hozzá kapcsolódó tanítói lakás építését, míg a régi épületet a kántor kamrájának jelölték ki. Az egy évvel később készült váci püspöki uradalomleírás alpári lapjain már arról számoltak be, hogy az új épületet a község szinte teljesen elkészítette. A vert falú, nádtetős ház egyik szobáját az iskola, másikat a tanító számára jelölték ki. Utóbbihoz konyha is kapcsolódott. Az uradalom folyamatosan pénzzel támogatta az építkezést. 1785 májusában negyven forintot utaltak ki, amely összegből az ajtók, ablakok és kemencék költségeit fedezték.

A historia domus bejegyzése szerint az új iskola végül 1792-ben készült el, amikorra egyszersmind a régi épületet is helyreállították.

A XIX. század alpári kántortanítói közül Vágó András és fia, Vágó Károly emelkedik ki, akik hosszú évtizedeken át oktatták a falu felnövekvő nemzedékét. Vágó András 1788-ban született. Húszéves korában, 1808-ban került Alpárra tanítónak. Az 1825. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a családos, kiváló erkölcsű és felkészültségű Vágót sem tanítói, sem kántori feladatköre tekintetében nem érhette panasz. Nagy szorgalommal, hibátlan módszerekkel tanította az ifjúságot, tehetségesen orgonált, és egyéb egyházi teendőit is kifogástalanul végezte. Az iskolába a hat–tizenkét éves korosztályból százötvenen jártak télen, akiknek kétharmada fiú, egyharmada lány volt. Katekizmust, betűvetést és számtant tanultak.

A nyári aratás és az őszi szüret dologteli időszakát kivéve az alpári szülők igyekeztek rendesen iskolába járatni gyerekeiket. A padokkal és más szükséges eszközökkel kellően ellátott tantermet tisztán tartották, télen a község javaiból fűtötték.

Vágó András működése idején az iskola életveszélyessé vált. Lerongyolódott épülete helyén a pusztító kolera évében, 1831-ben Bazala Pál plébános szorgalmazására új iskolaépületet emeltek a falubeliek. A váci püspök a szükséges tégla- és nádmennyiség kiutalása mellett háromszáz váltóforinttal járult hozzá a kiadásokhoz.

Vágó András valamikor a XIX. század derekán adta át hivatalát fiának, Vágó Károlynak, aki csaknem fél évszázadon keresztül, a század végéig betöltötte azt. A XIX. század derekának időszaka több fontos változást hozott az alpári iskolatörténetben. 1859-ben a község a meglévő épület mellett egy új, vályogfalú tantermet létesített a lányok elkülönített osztályának tanítására. Ezzel együtt létrehozták a második tanítói állást, amely ettől kezdve a kántortanító mellett, attól függetlenül működött. A kizárólag a tanítói tevékenységet jelentő állást elsőként Makáry György töltötte be, aki 1861-ben kezdett el tanítani, és a század végéig alkalmazásban maradt.

A tanító a községtől készáz forint évi fizetést és lakást kapott, az uradalom pedig 28 hold szántóföldet hasított ki számára.

Egy 1865-ben készített kimutatás szerint Alpáron egy fiú és egy leány „alelemi tanoda” működött. Előbbiben Makáry György, utóbbiban Vágó Károly tanított. A faluban ekkor 128 tanköteles fiút és 116 tanköteles lányt számoltak össze, akik közül 86 fiú és 89 lány látogatta az iskolát. Az 1865-ben elvégzett vármegyei vizsgálat kisebb hiányosságokat állapított meg. Ezek között szerepelt, hogy a néhány évvel azelőtt megnyílt leányiskola tanterméből hiányzott a falitábla. Kifogásolták azt is, hogy a leánytanoda vezetését kántortanító végzi, „ki kántori hivatalos teendői miatt többször kényteleníttetik a tanítást megszakítani”. A község a táblát beszerezte, ám a kántortanítói állás szétválasztását pénzhiányra hivatkozva visszautasította.

Az 1868. évi népoktatási törvény és az alpári iskolakötelesek megnövekedett létszáma következtében kikerülhetetlenné vált egy újabb tanterem és tanítói állás létrehozása. A harmadik osztály tantermének fölépítését és a tanító törvényben megszabott minimum háromszáz forintos évi fizetését a községnek kellett volna állni. A falu anyagi lehetőségeit fölismerve Peitler Antal József váci püspök 1870-ben úgy határozott, hogy a tanító ellátására egy 36 holdas földdarabot hasítanak ki a püspöki birtokból, és amennyiben e föld éves hozama nem érné el a háromszáz forintot, a püspöki kasszából egészítik ki a tanító fizetését. A haszonbérletbe kiadott föld éves jövedelme mellé társuló kiegészítést 1878-ban évi száz forintban rögzítették.

A harmadik iskola épületét a község régi istállójából alakították ki. Az iskola felszentelésére ünnepélyes keretek között került sor 1870. november 4-én. A templomban megtartott szentmise után a nagy számban összegyűlt hívek lobogókkal, menetben (processio) vonultak át az új iskolához fennhangon énekelve a mindenszentek litániáját. Az épületet Nell Ferenc plébános szentelte fel. A harmadik alpári tanító hosszú időn keresztül Imre István volt.

A plébánosi jövedelmekhez hasonlóan az alpáriak a kántortanító illetékének is pénzbeli megváltására törekedtek a XIX. század második felében. A természetbeni járadékokból álló deputatumot 1864-ben évi 118 forintban váltották meg. Az addig házaspáronként fizetett huszonöt dénárt és egy véka rozsot kitevő párbér megváltása kapcsán kialakult hosszú huzavona után 1891. július 8-án olyan egyezség jött létre, amelynek értelmében a község együttesen évente 282 forintot volt köteles a párbér helyett fizetni.

A kántortanító évi fizetése az egy évszázaddal korábbi tizenkét forint helyett az 1880-as évekre már 42 forintot tett ki. Ehhez járult még a stóladíjakból származó évi jövedelme, amely hozzávetőlegesen háromszáz forintot jelentett. Körülbelül ugyanekkora összeget jövedelmezett a kántortanító negyven magyar holdas földje a „Körösi-düllő”-ben. Vágó Károly 1892-ben levelet küldött a püspöknek, amelyben arról írt, hogy „ezen földön tanya nincs és a nagyon is szükséges trágyázást – a községtől elég távol lévén – alkalmazni nem, vagy nagyon sok költséggel lehet”.

A hiányzó tanya építése mellett a kántortanító a földje egy gabonatermelésre nem alkalmas részét szőlővel szerette volna beültetni. Vágó kérelmezte, hogy a püspök kegyeskedjen „egy czélszerű tanya építésre 400 forintot s 1400 négyszögölös szőlőnek beültetésére 80 forintot …az egyházmegyei pénztárból kölcsönképpen adni olyformán, hogy ezen kölcsönt évenkénti kamataival együtt törlesztve 12 év alatt én vagy utódom hiánytalanúl lefizeti”.

A kántorlak kisebb javításait 1869-ben és 1877-ben a püspöki uradalom költségén végezték el. Az utóbb említett évben Benke János ács végezte a nádtető javításait. 1885–86-ban vita támadt az épület javításának finanszírozása körül. Az uradalom a szolgabíróság támogatásával a községre akarta hárítani a költségeket, azzal az indokkal, hogy hajdanán a község építette a kántorlakot. A község rendkívüli ülésen elutasította a javíttatást, mivel emberemlékezet óta az uradalom állta ezeket a költségeket.

A falu vezetőit már az 1880-as éveken foglalkoztatta az időközben szükségessé vált negyedik elemi osztály felállításának kérdése. A tanterem építéséhez és egy újabb tanítói állás megszervezéséhez ismét a váci püspöktől vártak segítséget. 1888-ban a három évvel korábban leégett mészárszék telkének ilyen célú megvásárlására tettek javaslatot, ám a püspökség által megjelölt ezerforintos vételárat erőn fölülinek tartották.

A következő évtized derekán az egykori uradalmi tisztilak iskolának történő átalakítását vetették föl a püspöknek, hosszú évekig nem sok sikerrel. Végül 1903-ban sikerült megállapodni, és a püspöki uradalom említett, faluban lévő épületében a bejárattól balra kialakították a tantermet. Az átépítés költségeinek egyik felét, négyszáz koronát a község állta, míg a másik felét Schuster Constantin püspök 1895-ben iskolaépítésre letett háromszáz koronájának időközben kamatoztatott összegéből fedezték.

Mivel 440 alpári tanköteles gyerek négy tanteremben sem fért el, 1904-ben az 5. elemi osztályt és tanítói állást is megszervezték. Ez szintén az uradalmi épületben kapott helyet, annak keleti, a püspöki rétre néző oldalán. Az iskola kialakítása a kétszobás tanítói lakással és a tantermi padokkal együtt kétezer koronába került. Az összeg nagyobb részét a község, kisebb részét a püspöki kegyuraság állta. Az új tanítók egyenként ezer-ezer koronás évi fizetése a nyolcszáz koronás államsegélyből és kétszáz koronás községi fizetésből állt össze.

Az alpári római katolikus egyház (hitközség) és Alpár nagyközség között 1905. május 2-án megszületett egyezség kimondta, hogy „Alpár nagyközség közönsége átadja az alpári róm. kath. egyháznak (hitközségnek) a már régóta vitás iskola ügyét és az alpári összes iskolák fenntartásának kötelezettségét az 1905. év szeptember hó 1-én úgy, hogy a község az egyháznak az iskolákat épületestül tartozékostul mindenestül átadja (…) akkép, hogy a községet e részben az átadás idejétől kezdve és a jövöre semmi kötelezettség vagy fizetés ne terhelje. (…) Ellenben az egyházat fogják megilletni az összes jogok is, melyek az iskolákkal kapcsolatosak, így az 5 %-os iskolai pótadó kivetési joga is, mely eddig Alpáron kivetve nem volt.”

A község átadta a hitközség használatára a tanítói lakásokat is, „mind addig amíg a községben községi vagy állami iskola jogerős határozattal nem szerveztetik”. Az egyházközség ügyeit 1930-ig, az egyházközségi képviselőtestület megalakulásáig a plébános elnökletével működő római katolikus iskolaszék látta el.

A két háború közötti időszakban tovább nőtt az alpári tantermek és tanítók száma. A tanyákon élő lakosság számára még 1913-ban a hajdani Fekete csárdát alakították át iskolává. Az úgynevezett Klebelsberg-iskolák sorát gyarapította az 1930-ban átadott Polyák-telepi tanintézet. Ugyancsak 1930-ban épült meg a nagy belterületi iskola, amelynek emeletes épületében nyolc tanterem kapott helyet. A Szent Imréről elnevezett iskola ünnepélyes felszentelésére 1930. november 30-án került sor. Az iskolaépítés költségeinek hetven százalékát államsegélyből, harminc százalékát államkölcsönből fedezték. 1948-ban az alpári iskolákat is államosították.

Az első újfalusi iskola létrehozásának időpontjáról nincs megbízható adatunk. Az alpári plébánia háztörténetében feljegyezték, hogy 1831-ben Kelemen Péter kertész fakeresztet állíttatott az újfalusi iskola mellé („penes Scholam Ujfalusiensem„). Az 1865-ben végrehajtott vármegyei vizsgálat alkalmával feljegyezték, hogy „Újfalu puszta 1 alelemi tanodával” rendelkezett. A kimutatás készítői hozzátették: „Újfalun a tanítói állomás egybe van kötve a jegyzői hivatallal.” Az újfalusi tankötelesek száma 35 fiú- és 32 leánygyereket tett ki, akik közül harminc fiú és 24 lány járt akkoriban iskolába. Az újfalusi tanító bére az 1880-as években évi háromszáz forint volt.

Bizonytalan, hogy mikor nyílt meg az a külső, major melletti tanyai iskola, ahol Kádár Lajos író 1902 körül tanult. A „Sárga” iskolában akkoriban Faragó János volt a tanító. Telkét 1910-ben gróf Pálffy Pálné született gróf Károlyi Geraldina a tiszaújfalusi hitközségnek adományozta. Egy évvel később hasonló módon ajándékozta a hitközségnek iskolaépítés céljára a volt újfalusi csárda épületét telekkel együtt.

1934-ben a falu belterületén egy új tanterem épült ötezer pengő állami költségen. Ugyanebben az évben az említett „Sárga” – más néven istvánújfalusi – iskolában a bencés obláták számára egy tanítónői állást biztosítottak. 1939-ben újabb két iskola épült Tiszaújfaluban, egy a bel-, egy a külterületen. Az egy-egy tanteremmel rendelkező iskolák építéséhez a község tizenegyezer pengő állami hozzájárulást kapott. Az államosítás után a Belterületi Általános Iskola, illetve a borsihalmi, istvánújfalusi és vasút menti általános iskola működött tovább a faluban. Utóbbiak az 1970-es évek összevonásai következtében szüntették be működésüket.

Az alpári óvoda története a XX. század elejére nyúlik vissza. 1912-ben a község óvoda céljából bérelte ki Gramóczki Pál alpári lakos ingatlanát. A későbbi években a község hasonló ingatlanbérletekkel igyekezett biztosítani az óvoda ideiglenes elhelyezését. Az 1930-as években az intézmény állami kezelésbe került, az óvónők állami fizetésben részesültek.1938-ban néhai Fáy Mihály házát vették bérbe erre a célra, amit 1940-ben megvásároltak. Az 1970-es években a csoportjai tekintetében időközben fokozatosan bővülő intézményben hét óvónő vezetésével, öt csoportban mintegy félszáz gyereket neveltek.

A két háború közötti időszakban a különféle vallásos társaságok, egyletek mellett a világi egyesületek, körök divatja is virágzott. A katolikus legényegylet és leányegylet mellett Alpáron Polgári Kör és Iparosegylet is működött. A Polgári Kör 1890, az Iparosegylet 1886 körül alakult. Utóbbi az 1940-es években Dalkört működtetett. Az alpári fiatalok testnevelését az alpári Leventeegyesület irányította. Tiszaújfaluban Ifjúsági testedzőegylet és Tűzoltóegylet alakult. A virágzó egyesületi életből az 1945 utáni föloszlatások, betiltások után szinte semmi sem maradt. Egy 1950-ben készített egyesületi nyilvántartás szerint a faluban ekkor már csupán a Tisza Horgászegyesület működött.

Az alpári művelődési és társadalmi élet színterei voltak a különféle műkedvelő színi előadások, amelyeket a két háború között évente négy–tíz alkalommal rendeztek meg. A fiatalok számára a század elején évente hat bálat tartottak, amelyek közül egy 1903-ban hozott tanácsi határozat alapján mindössze egyet rendezhettek a községi kocsmában. A korábbi időszakra jellemző gyakori bálozások miatt „sokak panaszkodtak, hogy gyermekeik szüleiket is meglopják a bálra”. A fiatalok mulatozásainak tanyai változatai az úgynevezett „padkaporos bálak” voltak.