Táltosok, lidércek, boszorkányok
Táltosok, lidércek, boszorkányok
Alpár és Újfalu népének szellemi kultúrájában a hivatalos egyházi tanítások és a népi vallásosság paraliturgikus tudatformái mellett számos olyan elem megőrződött, amelyek a népi hiedelmek kategóriájába sorolhatók. A néphit különféle megnyilvánulásai, a mitikus hiedelemlényektől a hétköznapi babonákig, hozzátartoznak a hagyományos népi kultúra egységéhez. Az alább bemutatott népi hiedelmek, amelyeket már a XX. század derekán is csak az idősebb nemzedékek emlékezetéből sikerült előhalászni a gyűjtőknek, a század második felében fokozatosan elfelejtődtek. Érdemes tehát elbarangolnunk egy rövid fejezet erejéig az alpári és újfalusi hiedelmek közé, hogy ezáltal is kiszélesítsük a táj hajdani népének szellemi világáról alkotott képünket. E barangolásunk legfőbb kísérője Kádár Lajos lesz, aki regényeiben és egy élete alkonyán készített néprajzi interjúban az említett szellemi világ jónéhány alkotóelemét megörökítette.
A hiedelemlények közül elsőként a táltosokat említjük meg. Az elképzelések szerint olyan, különleges adottságú személyek voltak, akiknek kiválasztottsága már születésükkor jelentkezett valamiféle jel formájában. „A táltos foggal születik – vélték errefelé –, némelyik ilyen, foggal született gyerek már rendesen beszél mindenről. Olyanról is hallottam, amelyik azt mondta, ahogy megszületett: Édesanyám, adjon már egy kis tarhót! Vagy: Édesanyám, hát ilyen kevés teje van, hozzanak már valamit. Aztán mindjárt megette a paprikás szalonnát.”
A táltosok az elrejtőzés útján jutottak tudományukhoz: „Akkor bejárják az egész másvilágot és a tudományukat megszerzik ott. Egyesek szerint az ősöktől tudják meg, még akkor is, ha azok ezt életükben nem tudták, de ott a másvilágon megtudtak mindent és átadják ennek, aki elrejtőzött.”
Egy 72 éves alpári asszony 1954-ben arról beszélt Diószegi Vilmos néprajzkutatónak, hogy „Farkas sógor vót úgy, hogy elrejtődzött, három-négy nap alutt. E vót ragattatva. Se nem ett, se nem ivott. Mikor felébrett, akkor mondta, hogy nagyon szép helyen járt. Élt még 20 esztendeig utána.”
Egy 86 éves alpári asszony a következőkre emlékezett: „Barcsa Lajosnak a nagyapja volt táltos. Vót neki egy nagyfejű fia, azt is úgy hívták, hogy táltos. Mikor rossz idő volt, akkor mindig megrázkódott a levegő, akkor mondták: Na vívik a táltos. Vívik a táltos, mer a förgeteg fölrázta a levegőt.”
A táltosok viaskodása mindenekelőtt a boszorkányokkal történt a hiedelmek szerint. „A táltosok mindig jóindulatúak. A boszorkány meg az ördögök ágyasa. (…) A táltos nem állhatja a boszorkányt, a boszorkány meg azt lesi, hogy hogy tud borsot törni az ellenfele orra alá, és ők viaskodnak örökké. A táltos a fehér bika, a fekete meg a boszorkány. A fekete bika piros lángot fújtat, a fekete meg kéket. De ez mindig így van. Ha vaddisznó képében mennek, akkor az egyik a fehér disznó, a másik a fekete, de a fekete mindig a gonosz.” Különös hatalmuk az időjárás befolyásolására és a gyógyításra is kiterjedt.
A táltosok fő ellenségei az embereknek károkat okozó boszorkányok voltak. A „meszelőnyélen nyargalódzó”, békává, röfögő disznóvá, macskává, kutyává vagy felhővé változó boszorkányok megrontották, megkötötték vagy álmukban megnyomták az embereket, kicserélték az újszülötteket, kárt okoztak az állatokban, vetésekben.
„Nálunk a Tetves-partot tartották, hogy az új boszorkányokat oda vitték avatóra. (…) Hát ott volt a ez a főördög is, rágja meg a fene. Kacziba Jóska kileste őket. Nem vették észre, odakúszott egészen közel. Olyankor megkérdezik: hiszed-e az Istent? És tagadni kell, és csak az ördögben hisz, a nagyon híres ördögökben. Az még csak hagyján, hogy esznek isznak, hanem paráználkodnak, mert leginkább fehércselédek mennek el boszorkánynak, férfiember nagyon ritkán kerül közéjük. De aztán hogyha valami szemrevaló fehérnép megy oda, akkor Plútóval kell neki szemérmetlenkednie.”
A környékbeli boszorkányok másik fő gyülekezőhelye a Lidérc-sziget volt, ahová „…leginkább táncolni meg pajzánkodni jártak. Szabó Gazsi megnézte, mert nagy zenebona volt a Lidérc-szigeten, nagy mulatás, amit a boszorkányok csaptak. Megnézte és lólábnyomokat talált.”
A boszorkányok ellen többek között a söprű küszöb elé fektetésével védekeztek. Felismerésük eszköze a lucaszék, amelyre karácsony estéjén a templomban vagy egy keresztúton fölállva megláthatták a boszorkányokat, akiknek „nagy szarva vót, meg nagy orra vót”.
Kádár Lajos emlékeiben egy Szöginé nevű helybéli boszorkánynak tartott személy neve őrződött meg: „Az öreg Szöginé, az rendes boszorkány volt. A nyála mindig csorgott neki evés közben. Az a tejhasznot lopta el, fele tejhasznot. Azt mondták: Úgy mászták ezt, amikor fiatal menyecske volt, ezt a vén risnya dögöt az ördögök, mint a két-három napos kismalacok egymást. Volt neki sok fekete malaca. Anyadisznó hatvan-hetven. Gazdagok voltak és a dögvész elkerülte a házát, úgyhogy még egy fia malacuk se döglött meg sose. Ezért hitték őt boszorkánynak.”
A népi hiedelmek és a népi vallásosság együttélésére jó példa a különféle szelekről alkotott képzetek kérdése. „A forgószél, az boszorkányszél, úgy is hívják, hogy boszorkányszél. Ha ott szalad el a forgószél, a szekercét bele kell vágni, mert benne van a gonosz a forgószélben.”
A pusztító boszorkányszéllel ellentétben az enyhe szél valaki egészen máshoz köthető. Kádár Lajos írja: „Az én népem hite szerint a szél jöhet a gonosztól is, a hideg szél, de a nagyon finom szél, ami olyan éltető, kicsit lebeg csak, az a drága Szűz Anyának a lehelete.” Hasonlóképpen a madarak között is különbséget tettek. A pávát „boszorkánymadár”-nak nevezték, mert a húsa nem jó, keserű. „Az ördögök madara, mert kidíszíti magát rettentően, mintha a madarak királya lenne, és olyan pokoli kurjantása van, viszolyog az ember tőle.” Ezzel szemben voltak „védett” madarak. „Nem szabad a gólyafészekhez, fecskefészekhez, pacsirtafészekhez nyúlni, hallatlan nagy bűn az érintésük. Még a legelvetemültebb paraszti gonosztevő sem nyúlt ezeknek a madaraknak a fészkéhez. Nagyon szereti a kis fecskét a Boldogságos Szűz, a kis Jézus meg a pacsirtát. A gólya a Szentlélek madara.”
Az Alpár és Újfalu néphagyományában élő hiedelemlények sorát hosz-szan folytathatnánk. A lidérc a fekete jércének az első tojásából kelt ki, és minden kívánságot teljesíteni igyekezett. A gyerekeket azzal ijesztgették, hogy „Gyün a bubus!” „Az a bubus olyan volt, hogy annak füle van, de hegyes füle van, de nem ördög, csak majdnem ördög, rokonságban van az ördöggel. A rossz gyerekeket elviszi, zsák van nála.” „A Tisza fenekén lakik a vizek királya, és ott valami nagyon nagy fényes palotája van. És onnan szokott feljönni a nagyon szép huszár, a tiszai huszár, de annak jégből van a sarkantyúja, de még nyáron sem olvad el, hogy a fürdőző népséget elrabolja. És akit elrabol, hajnalra visszaviszi a saját vackára, ahol őneki aludni kellene, de annak már gyereke többet sohasem lehet.” Mindezek mellett kísértetek, garabonciás diákok, tudós zenészek, tündérek és más egyéb hiedelemalakok éltek a hagyományban.
A mai tiszaalpáriak őseinek körében a felsorolt hiedelemlények mellett önálló, néphagyományból táplálkozó elképzelések éltek többek között a világról, a másvilágról, az ég, a föld, az égitestek szerkezetéről, szerepéről, a természeti jelenségekről, az állatokról, növényekről, élettelen anyagokról is. Emellett hiedelmek hosszú sora hálózta be a hétköznapokat, az év kiemelt jelentőségű napjait, a különféle gazdasági munkákat és az emberélet nagy fordulóit (születés, házasságkötés, halál). A következőkben utóbbiak közül idézünk néhányat Kádár Lajos megfogalmazásában.
Születés: „Mikor viselős az asszony, akkor neki mindig meg kell enni a kenyérnek a legsültebb héját …hogy szép fekete bodor hajú gyereke legyen.” „A szülőasszony ágyába a két párna közé, ha meg egy párna volt, akkor a párna alá szentelt barkát tettek.”
Keresztelni „…volt olyan, hogy harmadnapra vitték, volt olyan, hogy nyolcadnapra, akkor, mikor az asszony kikelt az ágyból. Nálunk a parasztasszonyok negyedik-ötödik nap már kiugrottak az ágyból és a ház körül tettek-vettek. Nem mostak, nem vasaltak, de már tevékenykedtek, mert akkor lusta lesz a gyerek is, ha az anyja hetekig hever és nem csinál semmit.”
Az anya „hat hétre ment el a gyerekszülés után avatóra, akkor mehetett el először a templomba”. „Bal kezére a gyereknek rákötöttek egy kis piros rongyocskát.”
Házasság: „Az biztos, hogy se hétfőn, se szerdán, se pénteken nem tartottak lakodalmast, mert ezek nem vígságra való napok.” „Mikor az új pár távozik a templomból, akkor szórnak mindig nagyon kiválogatott tiszta búzát. Abban ocsú vagy konkoly ne legyen. Azt vőfény a zsebébe teszi, a jobb zsebébe, nem sokat, és: Az Isten áldása segítsen titeket, bölcsőre is gondoljatok édes gyermekeim!, és rájuk szórja. Aztán: Szaporodjatok, mint a házinyulak! ilyeneket kiabálnak, ezt már a nászbeliek.” „A tanyai, pusztai, falusi lakodalomban a sok szájtátó szegény gyerek összecsődül milátni. Odaállnak a kerítés mellé. Az az iratlan törvény, hogy egy nagy rostába, a mélyebb felébe egy szakajtóruhát tesznek és a kalácsot eldarabolják, hogy minden gyereknek adhassanak egy szeletet.”
Halál: „A bagolyhuhogás azt jelenti, hogy a halál már itt őgyeleg a ház körül.” „A kutyavonyításban, amikor a kutya bevonyít az ablakon, abban én is hiszek, mert láttam. A kutya, amikor apám haldoklott, felállt az ablakhoz, feltette a két mancsát, és oly keservesen bevonyított, de oly keservesen, hogy az valami szörnyűség volt, iszonyat volt hallgatni.” „Olyankor, amikor haldoklik, nem szabad sírni, hogy ne hallja, mert akkor nehezebben tud meghalni.” A halál beálltakor „a tükröt letakarják és az órát megállítják mindig”. „A mestergerenda alatt ravatalozták fel a halottat, a lába mindig az ajtó felé volt.” „A nép hiedelme az, hogy a lélek nyolc napig még ott marad a ház körül, az udvaron vagy bent a szobában”.
Az alpári táj népéletét páratlan hitelességgel, belülről látással és kiemelkedő szépirodalmi eszközökkel ábrázoló Kádár Lajos Alpáron született 1896. május 19-én, egy juhászcsalád kilencedik gyerekeként. „Épp akkor tartották Alpáron a nagy eszem-iszomot. Ökröket húztak nyársra, hogy népünk megemlegesse az ezredéves ünnepeket. Miniszterek is megjelentek az ünnepélyen, hogy megfitogtassák úrmagukat az együgyű népség előtt” – írta önéletrajzában.
Az alpári, újfalusi, csongrádi és félegyházi nagyszülőktől származó juhászgyerek tizenhat éves koráig a tágabb értelemben vett alpári tájon, elsősorban az újfalusi Bukroson bojtárkodott. Életének ez a korai időszaka vált későbbi írói pályafutásának legfontosabb ihletadó forrásává, az ekkoriban szerzett tapasztalatok és ismeretek jelentették regényei elsőszámú táptalaját.
1912-ben, apja halála után Budapestre utazott, ahol napszámosmunkákat vállalt, elszegődött bolti szolgának, majd rövid ideig villamoskalauzként, biciklis küldöncként és szállodai pincérként kereste a kenyérrevalót. 1915 tavaszán besorozták katonának, hét hónapot töltött az olasz fronton, majd Oroszországba vezényelték. Miután 1916. július 24-én orosz fogságba esett, a doni szénbányák robotoló rabszolgái közé került. 1918 áprilisában szökött haza. A következő néhány évben a szentesi vasúti vendéglőben dolgozott, és alkalmi mezőgazdasági munkákat vállalt. 1924-től ismét Pesten élt, ahol elsősorban szállodai pincérként tevékenykedett a Vadászkürtben, a Gellért Szállóban és a Márvány Menyasszonyban.
Az 1930-as évek első felében írta meg háborús visszaemlékezését, amely A doni halálbánya címen jelent meg Zilahy Lajos előszavával 1936-ban. Kádár Lajos első írása Móricz Zsigmond figyelmét is fölkeltette, aki személyes találkozásuk alkalmával őszinte szavakkal biztatta az írás folytatására. „Ő beszélt rá az íróságra” – írta Móriczról később Kádár Lajos. Móricz nemcsak szavakban, hanem a Pesti Naplóban 1936 decemberében megjelent cikkében is „íróvá avatta” az alpári juhászbojtárt.
A háborús visszaemlékezések ilyesféle sikerein felbuzdulva Kádár Lajos regényeket kezdett írni. Az 1938 és 1944 között megjelent regényei sorát a Tyukász Péter nyitotta, amely többszöri utánnyomással, sok ezer példányban elkelvén országos ismertségűvé tette az író nevét. További regényei: Rozika, Cigányok, Istentelenek, Kujtorgó lelkek, Taposóka, Halászok, Vetélytársak, Csüdi Mihály lelke, Lidércsziget.
E termékeny írói időszaknak az 1945 utáni változások vetettek véget. Az alpári-újfalusi népi írót a bekövetkezett vészterhes politikai viszonyok között többször bebörtönözték. 1950-től különféle fizikai munkákból élt. Négy éven át Székesfehérváron volt segédmunkás, majd ismét a fővárosba költözött éjjeliőrnek, illetve később szövetkezeti fűtőnek, mindenesnek.
1959-ben a Móra Kiadó ifjúsági könyvei között jelent meg önéletrajzi írása, a Kolomp szól a ködből. 1962-től a Művészeti Alap nyugdíjából éldegélt Budapesten. Hosszú életút végén, 1982. február 14-én tért örök nyugovóra.
A tucatnyi könyv és mintegy száz novella szerzője sohasem szakadt el szülőföldjétől. A Kádár Lajos emlékét őrző művek szinte kivétel nélkül az alpári-újfalusi táj hajdani ihletettségéből táplálkoztak. A sokak által olvasott írások a XX. század első felének e tájon játszódott mindennapi életéről és az itteni népi kultúra számos tárgyi, szellemi vonatkozásáról adnak hű képet.
Alpári menyasszony és vőlegény a két világháború között
Esküvő az 1940-es években
Esküvői csoportkép az 1930-as évek végén
Gyermek temetése az 1920-as években
Kádár Lajos az 1970-es években
