Mindennapi szentség
Mindennapi szentség
A XVIII. század első harmadától fokozatosan újjáéledő település római katolikus népe csak a hajdanvolt kápolna romjait találta itt letelepedésekor. Az első újkori alpári honfoglalók a viszonylag épen maradt szentélyrészt és a szilárd anyagú alapokat felhasználva kis, vályogfalú templomot építettek, amelyet Szent András apostol tiszteletére címezték.
Az egyre izmosodó, gyarapodó település lelkipásztori ellátását többnyire a környező települések papjai végezték. Kiemelkedő szerepe volt e téren a kecskeméti ferences és piarista szerzeteseknek, akik sokszor kijártak a faluba misézni, keresztelni, esketni és temetni. 1740 előtt rendszerint Kecskeméten anyakönyvezték az alpáriakat. Az alpári egyház első anyakönyvében a kereszteléseket 1740-től, az esketéseket 1743-tól, a temetéseket 1741-től jegyezték fel. E bejegyzések alapján jól nyomon követhető a lelkipásztori teendők ellátásának rendje, jobban mondva rendszertelensége.
A közeli Újkécske plébániájának megalapítása (1743) után hivatalosan a kécskei egyház leányegyházaként, filiájaként kezelték az alpári egyházközséget. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal 17 éven keresztül a mindenkori kécskei plébános fennhatósága alá tartoztak a falubeli hívek. A vonatkozó előírás szerint a plébános minden harmadik vasár- és ünnepnapon a falu romos templomában misézett. A kécskei plébánosok egyéb lelkipásztori feladataikat azonban csak hellyel-közzel tudták ellátni. Az anyakönyvek bejegyzéseiből kitűnik, hogy a keresztelés, esketés és temetés elvégzésében nagy szerep hárult az alpári kántorokra, harangozókra, egyházfikra. Mellettük sok esetben 1743 után is besegítettek a kecskeméti piarista és ferences atyák.
Az alpári bírák 1760. február 24-én levelet küldtek a váci püspök általános titkárához, amelyben a fenti állapotok tarthatatlanságáról panaszkodtak: „…azt mondhattyuk magunk felől, majd hasonlók vagyunk az sötétsigben lévőkhöz, nem értvén mellyek volnának az igaz jó cselekedetek, kik által az emberek boldogulnának, vagy is minémű tekélletességet kivánna mitőlünk az Isten törvínnye” – fogalmaztak az elöljárók. Véleményük szerint mindezekért elsősorban Lakits Ferenc kécskei plébánost terhelte a felelősség, aki fölöttébb ritkán járt át misézni, „amikor pedig által jővetele is hozzánk meg esik, emlitetett Tisztelendő Plebános Urunktúl semmi némű lelki épülést az Kössig nem tapasztalhat, hanem inkább lelki romlásunkra, a vagy is botránkozásunkra előttünk szemléllyük”. „Annak okáért naponként tapasztalván lelki romlásunkat, a Szent Lélek Istentül mint egy meg világositatván ösztönőztetünk arra, hogy kinyilatkoztatván Fő Tisztelendő Generális Vicárius Urunk mint egy Fő Pásztorunk előtt lelki állapotunkat, mellyet is Apostoli bőlcs itiletiben ajánlván, kérjük alázatos könyörgő Instánciánk által, Méltóztassék egy Tanító Lelki Atyát közinkben rendelni, hogy mi is naponként nagyobb Lelki őrőm, és vigassággal lehessünk.”
A kérés rövidesen meghallgattatott. 1760 nyarán az alpári egyház plébániai rangra emelkedett.
Az 1760-ban, Eszterházi Károly váci püspök által létrehozott önálló alpári plébánia fennhatóság alá nem csak a falubeliek tartoztak. Nagykőrös katolikusait 1778-ig az alpári egyház filiájaként kezelték. Az újfalusiak 1760–1950 között, csaknem két évszázadon át szintén leányegyházként kötődtek Alpárhoz. A XIX. században az itteni plébános látta el a szomszédos kecskeméti puszták népének lelki gondozását is.
A római katolikus templom ma is látható barokk épülete már néhány évvel a plébániaalapítás előtt elkészült. A Templomdomb nyugati oldalán emelkedő barokk épület alapkövét 1752-ben helyezték el, felszentelésére három év múlva, 1755. november 19-én került sor. A szentelést Vürth Ferenc váci apát-kanonok végezte. Az új templom titulusa a „Jótanács Anyja” lett. Az építkezés költségeit az akkori váci püspök, Althann Mihály anyagi hozzájárulása fedezte. Az előkészületek már évekkel korábban elkezdődtek. A kécskei plébánia 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvében a leányegyházak kapcsán Alpárról feljegyezték, majdhogynem romos temploma van, amelynek helyébe újat fognak építeni a váci püspök anyagi javaiból. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a szükséges építőanyagokat ekkor már a helyszínre szállították.
Nem mondhatjuk, hogy az 1755-ben elkészült templomot túlságosan nagyra tervezték. Az épület a XVIII. század folyamán még megfelelő méretű volt, de a következő századra egyre szűkösebbnek bizonyult. A XIX. század vége felé, 1888-ban a falu vezetősége levelet írt a váci püspöknek, amelyben többek között említést tettek erről a gondjukról is: „…templomunk a község és egyházi tekintetben csatolt puszták lakói befogadására felette szük, ami a hitélet hátrányára van, mert azon megokolással, hogy minek menjünk, hisz úgy se férünk be – sokan elmaradnak a templomból. Ennek megszüntetése czéljából a legmélyebb alázattal kérjük Nagyméltóságodat, hogy templomunkat a kijavítás alkalmával egyszersmind megnagyobbítani méltóztatnék.”
Az idézett levélrészlethez hasonló gondolatokat örökített meg Srenker András plébános a XIX. század utolsó évtizedében a plébánia háztörténetében: „Kérelmeztem a templom kibővítését is. Isten Kegyelméből 40 év óta sok helyütt működtem mint az Úr szöllejének munkása, de oly nagy rendetlenséget a templomban, sehol sem láttam, mint itt Alpáron. Különösen télen a hajnali misék alatt, vagy nagyobb ünnepek alkalmával, az iszonyú tolongás, zúgás, lárma, jajveszékelés a templomban, ennek túltömöttsége miatt, felül halad minden képzeletet. Sokan az öregek közül nem is jönnek a templomba, vagy ha jönnek, vissza mennek, mert nem kapnak helyet a templomban.”
A manapság sem monumentalitásával, sokkal inkább csodálatos fekvésével és építészeti bájával kitűnő alpári templom számtalan kisebb-nagyobb javításon, felújításon esett át majdnem két és fél évszázados fennállása alatt. A javítások költségei a helység mindenkori kegyurára, a váci püspökre hárultak. Már 1765-ben szélvész rongálta meg a tetejét, ezért új cserepeket tettek rá. 1773-ban, 1782-ben, 1819-ben, 1834-ben, 1851-ben, 1865-ben, 1880-ban és a XX. század folyamán jó néhányszor átfogó renovációt kellett végrehajtani az épületen.
A XVIII. század derekán épült templom kezdettől fogva két barokk oltárral rendelkezett. A Jótanács Anyjának szentelt főoltár középen, a szentélyben, míg Szent András apostol kisebb oltára a leckeoldalon kapott helyet. Az elengedhetetlenül szükséges eszközök, liturgiai kellékek, illetve különféle kiegészítő felszerelések folyamatos beszerzéséről, megújulásáról a historia domus bejegyzései tájékoztatnak. A hívek egyéni vagy közösségi felajánlásaiból beszerzett tárgyak közül jelentőségükben kiemelhetők a templomtorony folyamatosan javításra vagy cserére szoruló harangjai. Efféle anyagi áldozatokkal került a XVIII–XIX. század folyamán például szentsír, baldachin, oltárterítő, illetve újabb és újabb lobogó a templom eszköztárába. A templom első orgonája nem sokkal a felszentelés után, 1760-ban Nagy József helybeli tanító közbenjárására az általa összegyűjtött adományokból készült. Az ötregiszteres orgonát 1783-ban a karzatra helyezték, és a kántor kényelmére kerítéssel díszítették fel. Az évtizedek alatt egyre rosszabb állapotba került hangszer 1798-ban,1818-ban és 1828-ban egyaránt javításra szorult. 1844-ben a mind billentyűzetét, mind ónsípjait és teljes belső szerkezetét tekintve hiányos, elhasználódott orgonát Ország Sándor kecskeméti orgonista által, új klaviatúra hozzáadásával teljességgel felújíttatták, megtisztíttatták. A kívülről is lefestett hangszer teljes körű javítása százhetven forintba került.
Az első alpári plébánosok átmenetileg a község, illetve az uradalom épületében kaptak elhelyezést. Tíz esztendő telt el a plébánia felállítása után, amire elkészült a parókia épülete. Az 1770-ben emelt épület költségeit a püspöki pénztárból kiutalt kétszáz forintból, illetve Juhász Márton akkori plébános hatvanforintos felajánlásából fedezték. A paplak negyvenezer téglából és negyven öl kőből készült épületét cseréppel fedték, négy szobából, egy konyhából és egy száz akó bor tárolására alkalmas pincéből állt. Ehhez társultak a különféle gazdasági épületek, kamra és istálló. A parókia épületének mindennemű javítása, átépítése, korszerűsítése a későbbiekben a község és a helyi uradalmi ispánság feladata volt. A kerítések sűrű javítása mellett a falubeli hívekre várt a kútfúrás, a tetőjavítás és a paplak felújítása is. A paplak romos istállóját 1787-ben az uradalom költségén újították föl és bővítették ki. A XIX. század folyamán többször (1811, 1828, 1863–64) szinte teljesen átépítették, illetve felújították az épületet.
Az újkori Alpár első halottait középkori szokás szerint a templom köré temették. A XVIII. század utolsó harmadában Mária Terézia rendelkezésére felhagytak e szokással, és a falu házaitól nyugati irányban félreeső, szőlőkkel szemközti területet jelölték ki temetkezés céljára. A körbeárkolt, kőkereszttel ellátott temetőt, amelybe elsőként Csikós Mihály Ilona nevű leányát temették, 1778-ban Benedek Ágoston félegyházi esperes-plébános szentelte fel. A temető területét az 1810-es években kibővítették, majd 1830-ban végleg bezárták. Ugyanazon év december elsejétől már a bezárt temető szomszédságában nyitott új temetőben helyezték el halottaikat. Szabó József hét napot megért László nevű fiát temették ide elsőnek. Az Újfalu felé vezető út mentén létrehozott „alsó temetőt” valamikor a XIX. század derekán nyitották. Az 1857-ben megkötött úrbéri egyezségben egy kétholdas területet jelöltek ki „a község alsó végén ujjabb temetőnek”. A sírkertet 1867-ben öt holddal kibővítették. Az újfalusiak – temetőjük 1889. november 1-jei megnyitását megelőzően – Alpáron temették el halottaikat.
A templom körüli temetkezés betiltása után egyetlen embernek, Verebélyi Jánosnak engedélyezték a Templomdombon történő eltemetését. Ő készíttette el 1780-ban saját pénzén a szentegyház mellett ma is látható Nepomuki Szent János-szobrot. Ugyanő vörösre festett fa feszületet is állíttatott a szobor és a templom közé.
A különféle útszéli, határbéli, temetői fa- és kőkereszteknek a hívek egyéni felajánlásaiból történő felállítása nem volt egyedi eset Alpáron. Verebélyin kívül még jó néhányan éltek a kegyes vallásosság eme megnyilvánulásával. 1784-ben az említetten kívül állt egy fakereszt a temetőben, egy hasonló a Félegyházi úton, és egy harmadik a falu keleti végén, a rév irányában. Kereszt állt az újfalusi kertészek házai között is. 1825-re tovább szaporodott a feszületek, azon belül is a homokkőből készített keresztek száma. Ha a keresztek mellé alapítványokat tettek le életrehívóik, akkor a pénzalap kamataiból fedezték a javításokat. Példaként említhetjük meg Kerepesi János alpári lakost, aki 1832-ben a következő nyilatkozatot tette: „Alól irt tudtára adom mindeneknek, a kiket e dolog most és jövendőben illet, hogy én mind kérés, reá beszéllés, vagy eröltetés nélkül egyedül tulajdon ájtatosságomtol buzditatván az Alpári határban egy dombon magam költségén nem messzire a Helységhez egy Fa Keresztet a hozzá meg kivántató Feszülettel készitettem, melly hogy állandóul fen maradhasson, Ötven az az 50 forintokat tettem le Tőke pénzül Váltó czédulában, hogy annak Kamatjából idővel ha pusztulni kezdene helyre hozattasson.”
Az alapítvány nélkül fölállított keresztek esetében a felállítók leszármazottaira maradt a keresztgondozás feladata, akik sokszor generációkon keresztül felelősséget éreztek a „családi” keresztekért. Szépen festi le ezt Bodor Antal alpári lakos 1812-ben tett nyilatkozata: „én az Alpári határba, nevezetessen pedig az újfalusi út mellet nap keletre, egy fából készült magós feszületet fel állitattam, mellynek örökös fentartására mind magamat, mind Antal fiamat, s ennek fiait s onokáit szorossan kötelezem”.
Az első alpári plébános, Homor János hivatalba lépésétől napjainkig papok hosszú sora szolgált a faluban. A kezdeti időkben, Juhász Márton másfél évtizedes (1762–1777) szolgálata alatt a plébános és a falu kapcsolata korántsem volt zökkenőmentes. A község vezetősége nem sokkal a plébános beiktatása után levéllel fordult a püspökhöz, amelyben a közügyekben túlontúl nagy hévvel és „rendetlen illetlenséggel” részt vevő papra panaszkodva „más Lelki Atyát” kért. A helybeli lelkipásztorok sorából kiemelkedik Klausz Mihály, aki 1781-től 1792-ben bekövetkezett haláláig működött a faluban. Az 1784. évi visitatio canonica alkalmával följegyzett életrajzi adatokból kitűnik, hogy 1751-ben született a Nógrád megyei Füleken, a váci szemináriumban tanult, majd fél évig Kecskeméten, négy esztendeig pedig Nagykátán káplánkodott. Egy év algyői adminisztráció után kötött ki az itteni plébánián. A XVIII. századi alpáriak története iránt érdeklődő kutatók fülében elsősorban azért cseng ismerősen és barátságosan Klausz Mihály neve, mert az ő idején kezdődött el az előírásoknak megfelelő plébániai adminisztráció, ő kezdte el az alpári historia domus és más jegyzőkönyvek mintaszerű vezetését, amelyek a falu történetírói számára felbecsülhetetlen értéket képviselnek.
A XIX. századi plébánosok közül – elsősorban a falubeli hívekkel történt vitái miatt – mindenekelőtt Miksy Mihály emléke maradt fenn. Az 1768-ban Esztergomban született Miksy papi szolgálatának sokadik állomásaként került Alpárra 1810-ben. Összesen tizennyolc éven át igazgatta az itteni plébániát. Működése alatt több ízben összetűzésbe került a falubeliekkel és a helyi uradalmi ispánnal. Utóbbit 1814-ben a püspöknél panaszolta be a paplak körüli építkezések elmulasztása kapcsán. Hauzman János ispán védekező levelében leírta, hogy a korábbi úriszéki határozat értelmében még tavasszal megcsináltatta a parókia leomlott kerítését, ahogy írja: „földbül deszka köszt …felverettem”. A „sertés ólnak tsináltatása” körüli panaszokra kijelentette, hogy „lehetetlen volna a Plébános Úr minden kívánságait telyesitenem, minthogy Ő és Cselédgye nem tsak gondatlanságbúl, hanem Kész akaraton is elrontya a Készet is, és ahoz való materialékat tanyáján lévő épületyire alkalmasztatya”.
A plébános elleni fő vádat a tanyájánál történt útelzárás és a falubeliek legelőiben és földjeiben történt károsodás jelentette, amit a plébános „Tanya földgyének környül árkoltatásával” ért el. A régi út elzárása ügyében a falubeliek is megszólaltak. 1815 karácsonyán a váci püspöki uradalom prefektusának írott levelükben kifejtették, hogy az ugyanazon év tavaszán kiküldött püspöki bizottság (Deputatio) határozata ellenére a „Tisztelendő Plébános Úr a Tanya Földin keresztül vivő Útat ismét árokkal tilalmazta ell”, és ezáltal – „mivel lakossaink a Rétnek terméketlensége végett marhájikkal mindnyájan a Tanyáikon telelni kéntelenítettnek” –, „mind a Forspont béli Publicum, mind a Méltóságos Uraság Robotbéli szolgálattyait, de a Lakossak marhájiknak gondviselésit is hátráltattván, és akadályoztattván, véghetettlen és veszedelmes viszszalkodásokra szolgáltat alkalmatosságot”.
Később, egy 1816 márciusában írott levelükben kifejtették, hogy a több éve húzódó ügy végére még korántsem sikerült pontot tenni. Az alpári bírák szerint „azon út, a mellyet Tisztelendő Plébános Úr oly erössen ajál, a szükséges tzélra éppen nem alkalmatos, mivel: az nagy kerengíssel, és tsak egy sorbéli tanyákra vezetne, holot a régi, és a Tekinetetes taval e végre küldött Deputatio által rendelt út, mind az három belső sorbéli tanyákra szolgálna; de ezen Tisztelendő Úr által javallott út most is már (amidőn még nem is járattatot) oly lapányos és szikes, hogy abban üressen menő marhák is le döllöngenek”.
Az emlékezetes útelzárás mellett más panaszok is akadtak a falubeli hívek részéről plébánosukra. Amikor az imént említett püspöki bizottság a faluban járt, levélben sorakoztatták fel meglehetősen súlyos vádjaikat. Ezek között utaltak a pap gyakori távolléteire, az általa elüldüzött, köztiszteletben álló falubeli bábára, a különféle papi járadékok ügyére, valamint arra, hogy elődjét, Vig Imre plébánost „még idegenek előt is, rosz ember, disznó, részeges és kolhely nevekkel illeti”. A plébános liturgiai kötelezettségei terén tapasztalt visszásságokról is szót ejtettek: „A hirtelen betegekhez ejtszaka mindenkor zugolodva megyen, a Keresztelendő gyermekeket tsak Sz. Mise után, az Avatókat pedig tsupán szombaton botsájtya maga eleibe.” A vizsgálat alkalmával a plébános természetesen tagadta a vádakat. A viharok az 1810-es évek második felére elcsitultak.
A leghosszabb időn át Nell Ferenc vezette a falu plébániáját, aki 1863– 1897 között látta el szolgálatát. Sajnos e hosszú időszakban meglehetősen elhanyagolta a historia domus vezetését, így személyéről nem túl sokat tudunk. Annál jobban ismerjük viszont utódja, Srenker András személyiségét, akinek sokszor indulatoktól sem mentes, egyéni hangvételt tükröző bejegyzései a céltalan érdeklődő számára is élvezetes olvasmányt jelentenek. A XX. század első felének meghatározó alpári plébánosai Galambos Sándor (1908–1935) és a nehéz időkben szolgáló Károlyi Lajos (1935–1959) voltak.
A plébános jövedelmeit, a paptartás körülményeit Alpáron a felsőbb egyházi hatóságok rendelkezései, illetve a legtöbbször ezek nyomán fokozatosan kialakult szokásjogi tényezők szabályozták. Az önállóvá vált plébánia első, a későbbiek szempontjából alapvetően meghatározó anyagi szabályzatát 1760. augusztus 1-jén adták ki Vácon. Ebből kitűnik, hogy a plébánia jövedelmének egyik fő részét az egész jobbágyteleknyi föld jelentette, amit a plébánia kizárólagos hasznára és használatára utaltak ki a falu határában. A kihasított föld használhatóságára sokat panaszkodtak a plébánosok. Az 1784-ben tartott vizitáció alkalmával Klausz Mihály elmondta, hogy a gyenge minőségű, homokos földet segítség nélkül, egyedül kell művelnie. Mivel erre nem volt módja, kaszálóként hasznosította. Ekképpen a föld évente mintegy húsz szekér szénát hozott, amely szekerenként két forintot számolva értékre negyven forintot tett volna ki, ám a kaszálásért, gyűjtésért és behordásért kifizetett összeggel 26 forintra csökkent a belőle származó jövedelem. A plébániai földterület az 1858. évi tagosítás alkalmával némiképp megnövekedett. A XIX. század második felétől általában haszonbérlet formájában értékesítették.
Az 1760-ban kiadott szabályozásban rögzítették a paptartás egyik legfontosabb eleme, a lecticale (ágybér, párbér) értékét. Eszerint a plébánia fennhatósága alá tartozó valamennyi katolikus házaspár évente egy kila (két véka) tiszta búzát és ötven dénárt volt köteles fizetni a plébánosnak. A gazdálkodó özvegyek ennek a felével, egy véka búzával és huszonöt dénárral, míg a gazdálkodást nem folytató egyedülálló személyek három rőf fonallal vagy egy zsákkal tartoztak.
Az egyénileg, házaspáronként fizetett párbérből származó évi összbevétel az 1780-as években 95 forintot tett ki. A XIX. század második felében a falubeliek egyre inkább a lecticale egy közösen fizetendő összegben történő pénzbeli megváltására törekedtek, miként azt a váci püspökhöz írott 1888. augusztusi levelük is alátámasztja. A község és az egyház közötti egyezséget 1891. július 8-án kötötték meg. Ennek értelmében a község a párbér helyett 597 forint negyven krajcár évenkénti megfizetését vállalta, amely összeg behajtásáról és évnegyedes befizetéséről a község vezetőinek kellett gondoskodniuk.
A plébánosok másik – leginkább a kései feudalizmus időszakára jellemző – fontos jövedelme a deputatum címén beszedett terményjáradékokból adódott. A deputatum, szemben az ágybérrel, a község közös terhe volt, amelynek behajtásáról a mindenkori bíró gondoskodott. Az 1760. évi szabályozás szerint a község évente tizenkét pozsonyi mérő őszi, hat pozsonyi mérő tavaszi vetőmag gabonával tartozott a plébánosnak. Ehhez munkajáradékként csatlakozott, hogy a gabona elvetése, learatása és behordása is a communitasra hárult. A plébánost illető kukorica, káposzta, kender, dinnye és köles számára a közföldekből hasítottak ki egy darabot. A község vállalta továbbá megőrlendő gabonájának esetenkénti elszállítását a malomba. Mindemellett a faluközösség évente nyolc szekér szénát, nyolc icce vajat, egy hízott sertést, egy mázsa sót, tíz font faggyút, tizenkét öl fenyőfát, kétszáz kéve nádat a konyhára és fűtésre, két akó misebort, a három nagy ünnepen (karácsony, húsvét, pünkösd) ebédet vagy helyette egy-egy máriást, a templom búcsújakor pedig ebédet adott a plébánosnak.
A deputatum összetevőinek eme legelső meghatározását jóformán változatlan formában rögzítették az 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben. A csekély eltérés a beszolgáltatandó nád mennyiségének megkétszereződésében és a búcsúi ebéd nyolc forintban történő megváltásában jelentkezett. 1779 márciusában a falu vezetői levélben kérték a püspöki plenipotentiariustól, hogy „az Egyház Napi, vagy is Búcsúi Ebéd” a „régi szokás szerint …maradna nyújtandó”. Úgy tűnik azonban, hogy az ebéd pénzbeli megváltása vált a későbbiekben szokássá. Egy 1784-ben készített számvetés szerint a plébános deputatum címén befolyt jövedelme pénzre átszámolva évi 72 forintos összeget tett ki. A természetbeni járandóságok pénzbeli megváltásának lehetőségére 1864-ig várt a falu, amikor a Nell Ferenc plébánossal kötött egyezség értelmében 202 forint hatvan krajcáros évente befizetett összegben állapították meg a deputatum ellenértékét.
A plébánost megillette a hívek terményeiből járó egyházi tized tizenhatod része, korabeli szóval a sedecima is. Ennek értékét az 1780-as években húsz-harminc forintra becsülték. A papi tized eltörlése után, a XIX. század második felében állami forrásból évi 22 forinttal kárpótolták e címen a falu plébániáját.
Az alpári plébánosok fontos járadéka volt a stóla, vagy stóladíj, amit különféle jogcímen kaptak a hívektől. A stóladíj részét képezték a keresztelésért, a szülés utáni asszonyavatásért, az esketésért, az új asszony avatásáért, a temetésért, a megrendelt misékért és az anyakönyvi kivonatokért fizetett kisebb-nagyobb összegek. Az 1780-as évek derekán hatvan forintra, míg a XIX. század végén négyszázötven forintra becsülték a stóladíj címén évente befolyt összeget.
Az alpári plébánia filiája, Újfalu katolikus lakói szintén hozzájárultak a paptartás költségeihez. Az 1760-ban kiadott szabályozás szerint minden újfalusi házaspár egy kila búzával és ötven dénárral tartozott párbér címén a plébánosnak, míg a stóladíjakat szintén az alpáriakéval megegyező összegben szabták meg. Az alpári communitas 1760. február 24-én kelt leveléhez, amelyben az alpáriak a püspöktől az önálló plébánia kialakítását kérték, záradékként az „Újfalusi Lakosok” részéről a következő ígéret csatolták: „Amint is ennek előtte magunkat köteleztük jövendőbéli Alpári T. Plébános Urunknak lecticalis fizetésire, most is hasonlóképpen újobban magunkat mi Újfalusi Lakosok obligallyuk, már a kik Istennek engedelmibül vagyunk, lészünk 22 pár emberek, egyedül kivévén az szántást vetést, és szénabéli fizetést, azokon kivűl mindenekre kötelezük magunkat.”
A XVIII. század második felében az újfalusiak úgy-ahogy teljesítették kötelezettségeiket. A párbérben előírt búza beszolgáltatása azonban mindig nagy gondot jelentett Újfalu dohánykertészeinek. 1788-ban új megegyezésre léptek az akkori alpári plébánossal, Klausz Mihállyal, amelynek értelmében az újfalusiak lecticaléja házaspáronként évi egy forintra és hat csomó dohányra változott. A hívek párbérét az újfalusi bírónak kellett összegyűjtenie és Szent Márton napján a plébánosnak átadnia.
Az alpári communitas érdekeit nem kis mértékben sértette, hogy az újfalusiak mindössze a párbér és a stóla megfizetésére kényszerültek. Egyik 1780-as években írott levelükben az alpári bírók kifejtették, hogy „…szomszéd újfalusi kertész lakosok …a Lecticalis füzetésen kívűl Helységünk segétségére, és Tisztelendő Plebános Urainknak hasznára éppen semmit …sem szolgáltak: eő kegyelmek a Parochia számára nem szántonak, nem vetnek, nem boronalnak, nem kaszálnak; annyival inkább sem aratnak, sem hordást nem tesznek, sem szénát, úgy fát, vajat, sót nem adnak; holott egy Plebánia alatt velünk edgyütt tartózkodnak, semmi szolgálat nélkül. Mind ezeken kívűl pedigh a Templomnak első helyeit, s kellemetesbb székeit kedvek szerint ülik, s választyák.”
Az újfalusi dohánykertészek társadalmi és gazdasági helyzetükből adódóan a későbbiekben is efféle kiváltságban részesültek. A XIX. század második felében fokozatosan elmaradoztak párbérfizetéseik, majd Nell Ferenc plébánossága idején végleg elfeledkeztek korábbi kötelezettségükről. 1895. február 1-jén az újfalusi bíró és jegyző aláírásával levél érkezett a váci püspökhöz, amelyben meglehetősen szokatlan hangnemben arról tájékoztatták a főpásztort, hogy Újfalu község „rom. Cath. lakossága, mint az Alpári plébániának filialja a párbérfizetést megtagadja”. Hozzátették: ők nem ismernek olyan régi iratot, egyházlátogatási jegyzőkönyvet, amelyben szó van efféle kötelezettségről.
Az újfalusiak egyházi engedetlenségének értelmi szerzője a falu jegyzője, Egri Ferenc volt. Aláírásával 1900-ban egy újabb, az előzőhöz hasonló tartalmú levelet küldtek a püspöknek. Idővel eljutottak hozzájuk az újfalusiak korábbi párbérfizetését igazoló dokumentumok. Az ügyben megszólalt természetesen Srenker András alpári plébános is, aki 1900 májusában írott levelében kijelentette: „Papi párbért az újfalusi hívek mindig fizettek; de az utóbbi években (…) boldogult elődöm elhanyagolta annak behajtását. Egri jegyző ezt jól tudja (…) aki ellen az Ujfalusiak oly gyakran panaszkodnak, hogy tönkre teszi a falut.” „Nem hallgathatom el, hogy Egri úr a »falu istenének« szereti magát nevezgetni” – írta a plébános az „állítólag szobamázolóból lett jegyző”-ről. Srenker később a historia domus lapjain is megemlékezett az ügyről, amelynek végső kimenetelére a következő megjegyzéssel utalt: „Egri Ferenc …hűtelen sáfárkodása miatt felfüggesztetett hivatalától.”
Az alpári plébánosok mellett a XIX. század végétől már káplán segédkezett. A historia domus lapjain – főként Srenker András plébános tollából – többször előkerül a káplántartás szükségessége annak minden anyagi és elszállásolási gondjával egyetemben. Az első káplánok a szűkös alpári parókián előbb a vendégszobában, majd az átalakított alsó kamrában nyertek elhelyezést. Fizetésüket a plébánosok saját zsebből állták. Így az 1905-ben hivatalba lépett Vályán Lajos évi ötszáz koronát kapott Srenker plébánostól. A káplánok elhelyezésének ügye 1936-ban oldódott meg véglegesen, amikor a plébánia kibővítésével megépült a gazdasszonyszoba, a hozzátartozó konyhával és mellékhelyiséggel. Az ettől az évtől itt káplánkodó Csaba László évi fizetése is megoldást nyert, miután Alpár és Tiszaújfalu egyházközségének képviselő-testülete évi hatszáz forint fizetést és négyszáz forint ellátást szavazott meg számára.
Az alpári plébánia körül – más parókiákhoz hasonlóan – egyházfi (templomatya, aedituus) és harangozó is tevékenykedett. Az egyházfi feladata a templom felügyelete és kasszájának kezelése volt. Az 1825. évi vizitáció alkalmával Fekete Imre kecskeméti születésű 62 éves takácsmestert nevezték meg egyházfiként, aki akkor már kilenc esztendeje látta el ezt a feladatkört. Évente nyolc forint fizetést kapott a községtől, és mentességet élvezett a közmunkák alól.
A harangozó, akinek feladatköre később, a XIX. század második felében már sokszor magában foglalta az egyházfi feladatait is, az említett egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1819-től Fábián József 36 éves csizmadia volt. Ő volt a plébános első számú segítője annak szinte valamennyi papi tevékenysége körül. A harangozás mellett ő söpörte, takarította a templomot, segédkezett a misék és templomi szertartások alkalmával, és ő kísérte a papot különféle liturgikus célzatú útjain. Szolgálataiért nyolcholdas szántóföldet kapott használatra a határban. Emellett évente húsz váltóforintot, két pár csizmát, tizenkét font faggyút, két köböl babot, nyolc pozsonyi mérő vetőmagot és harangozásonként három garast kapott a községtől. A XIX. század derekára a természeti járandóságok pénzbeli bérezéssé alakultak át. 1891-ben a községtől évi 33 forinttal, míg a stóladíjból évi hetven forinttal részesedett.
Ha a hajdani alpáriak hitéletéről, mindennapi vallásosságáról kell szót ejtenünk, a katolikus vallási buzgóság sűrű és intenzív megnyilvánulásainak, illetve az időnként fel-fellobbanó egyházi engedetlenségnek feszülő ellentétével találjuk magunkat szemben. Amikor 1897-ben Srenker András átvette a plébánia irányítását, és köszönetének kifejezésére megjelent Schuster Constantin váci püspök előtt, a főpásztor a következő szavakkal oktatta új feladatköre veszélyeire: „Figyelmeztetem uraságodat az alpáriak kemény természetére!” A forrásokból úgy tűnik, hogy a papjaikkal időnként hadakozó, elégedetlenkedő falubeliek „kemény természete” csak az érem egyik oldalát jelenti. A másik oldalon a népi vallásosság számtalan félreérthetetlen jele és bizonyítéka sorakozik, amelyekből mindössze néhányra térhetünk ki bővebben.
A plébánia „törzsvagyonkönyve” őrzi azoknak a kegyes alapítványoknak, fundációknak a részletes leírását, amelyeket a hívek hosszú sora tett le különféle vallásos célokra. A szobrok, keresztek és más templomi tárgyak mellé letett alapítványok kamatai a hozzájuk tartozó tárgyak javíttatását, restaurálását fedezték. Az alapítványok túlnyomó többsége azonban misealapítvány volt, amely esetben a Vácon őrzött letétemények kamataiból évente meghatározott időben (hónapban vagy napon) misét mondtak az alapítványozó által megjelölt célra, általában egy-egy hozzátartozó lelki üdvéért.
Az egyik legnagyobb egyházi ünnep Alpáron is évszázadok óta a templom búcsúja, amit a titulusnak megfelelően a „Jó tanácsot adó Szent Szűz” (újabban: Jótanács Anyja), népi kifejezéssel, a Jótanácsú Boldogasszony hagyományos ünnepnapja, április 26-a környékén tartanak. A XVIII–XIX. században elterjedt helyi szokásrend szerint a búcsút a húsvét utáni első vasárnap (fehérvasárnap) tartották, ami sokszor több héttel megelőzte április 26-át. Srenker András plébános 1902-ben írott levelében e szokás megváltoztatását kérte püspökétől, azzal az indokkal, hogy „Fehérvasárnapon a lelkészek mindenütt az első áldozókkal levén elfoglalva, segítséget nem kapok, vagy csak nehezen, s ennek következtében az ezernyi búcsúsok nagy része gyónatlan marad”. A plébános kérésére ugyanazon évtől a búcsú időpontjául május első vasárnapját jelölték ki.
A búcsú lényegi részét a több évszázados hagyománynak megfelelően manapság is a templom falai közül kiszoruló nagyszabású ünnepélyes szentmise és az azt követő körmenet jelenti. A Templomdomb ormán végigvonuló körmenetben a díszes templomi lobogók és egy, a feladatra kiválasztott leányok által vitt Mária-szobor egyaránt fontos szerepet kapnak.
Mind a lobogók, mind az „öltöztetős” Mária-szobor XVIII. századi meglétét és használatát források bizonyítják. Utóbbi használatáról és vallásos tiszteletéről különösen szépen szólnak a historia domus sorai, ahol az 1780-as években leírták, hogy a szobrot a trónusával együtt a „kegyesebbik nem”, tehát az alpári asszonyok adományaiból vették tizenkét forintért a kecskeméti plébániatemplomtól. Később, amidőn egy 1784-ben született „felvilágosult” királyi rendelkezés értelmében a szobrot el kellett távolítani a falu templomából, annak megszentelődött ruháit az alpáriak darabonként hordták szét otthonaikba, míg a kiárusításból befolyt 32 forintos összeg a templom pénztárát gyarapította.
A hívek hétköznapi vallásosságának fontos szervezeti keretét képezték a különféle vallásos társulások, egyletek. Az 1784. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1783-ban Klausz Mihály plébános kezdeményezésére a faluban létrejött a Krisztus Teste Társulat (Confraternias Corporis Christi), amelyhez néhány olyan asszony is csatlakozott, akik korábban a kordaviselők társulatának tagjai voltak. Az új társulat nyomtatott alapszabályát a főoltár oldalfalán helyezték el, és minden újhold vasárnap, azaz a társulat összejöveteleikor, nyilvánosan fölolvasták a népnek. A tagoktól összegyűjtött 34 forintot gyertyákra, négy fáklyára, egy nagyobb és egy kisebb könyvre fordították. Előbbibe a testvérek nevei, utóbbiba a társulat pénzügyi számadásai kerültek. A társulat elnöke a helyi plébános, alelnöke Hollósi János uradalmi ispán volt. A többi tisztséget, a kongregáció anyjától, atyjától a fáklyahordókig a falubeli asszonyok és férfiak viselték.
A helyi Rózsafüzér Társulat létezéséről 1862-ből van biztos adatunk.
A historia domus megörökítette, hogy az ez évben beszerzett két új, kék színű lobogó költségeit elsősorban az említett társulat tagjainak hozzájárulásából fedezték. Kovács Katalin alpári lakos 1874-ben 56 forintos alapítványt tett le a helyi „Szentolvasó társulat Szent András oltára javára”.
A vallásos egyesületek alpári és újfalusi megalakulásának legintenzívebb időszaka az 1930-as években következett be. 1933 januárjában 82 taggal megalakult az újfalusi Szívgárda. Az alpári Szívgárda tagfelvételét 1936. március 25-én tartották. A tagok száma ekkor 345 főre növekedett. A gárdásokat nyolc csapatba osztották be. A különféle szentekről elnevezett csapatokat a helyi tanítók és tanítónők vezették. 1936. március 15-én újjáalakult helyi ferences Harmadrend a kecskeméti ferencesek irányításával. A kecskeméti házfőnök ekkor tizenhat új tagot öltöztetett be, így a hat régi taggal együtt 22-re nőtt a harmadrendiek száma. Ugyanezen a napon alakult meg az alpári Oltáregylet is 97 taggal. Az egylet tagjai minden hónap első vasárnapján közös imaórát tartottak. 1938. február 2-án az alpári Katolikus Legényegylet ünnepélyes tagfelvételére került sor a falu templomában.
42 tag kapott jelvényt. Március 25-én a Jótanács Anyjának pártfogása alatt működő alpári Katolikus Leánykör 48 tagjának ünnepélyes felvételét tartották. Az utóbbi szervezetek országos betiltásukig működtek a faluban. Az 1946-ban megtartott püspöki bérmálás kapcsán a háztörténetben még feljegyezték: „Különösen szép volt a KALOT magyarruhás lovas bandérium és a Kalász-leányok magyarruhás csoportja.”
A népi hitélet erősítését szolgálták a két háború között rendszeresen megtartott missziók. A lelkigyakorlatokat szerzetesek vezették. 1922-ben ferences áldozópapok misézése mellett kétezer-háromszáz hívő járult a szentségekhez. Újfaluban 1928-ban bencések tartottak missziót, amelyen ezerötszázan járultak szentáldozáshoz, köztük szép számú alpári hívő is. 1937-ben két jezsuita atya tartott nyolcnapos népmissziót Alpáron. Ez alkalommal 2185-en gyóntak és háromezer-háromszázan áldoztak.
A bencés szerzetesek nemcsak missziók vezetésével írták be a nevüket a két falu történetébe. Tiszaújfalu a XX. század egyik nagyhatású női szerzetes kongregációjának bölcsőjévé és központjává vált, miután 1927-ben itt alapította meg a Szent Benedek Leányainak Társaságát Berecz Skolasztika bencés obláta. A Bálint Sándor által „a futóhomok szentjé”-nek nevezett nővér Újfalu és a környékbeli tanyavilág népének hitbéli és műveltségi felemelését tűzte ki a rend céljául, amelynek tagjai Újfalun kívül a környező táj egészének hitéleti és szellemi fölpezsdüléséhez is hozzájárultak.
A rendalapítás jelentőségét különösen megnöveli, hogy Tiszaújfalu és Alpár ezáltal bekerült a korábban egyoldalúan dunántúli koncentráltságú, sok évszázados hagyományokkal rendelkező bencés rend szellemi vérkeringésébe. Az itt működő kiválóságok közül elég a híres tudós, Radó Polikárp és a zárdát éveken át igazgató Kühár Flóris nevére utalnunk.
A nővérek amellett, hogy hitoktatással és tanítással foglalkoztak, ezer szállal kapcsolódtak a tanyai és a falusi nép életéhez. Betegeket ápoltak, kisgyerekekre vigyáztak, ruhát osztottak, főzőtanfolyamot szerveztek lányoknak, ahol az asztali illemre is oktatták őket, a fiataloknak énekeket, színdarabokat tanítottak és padkaporos bálokat szerveztek, hogy csak néhányat említsünk szerteágazó tevékenységükből.
A Szent Benedek Leányainak Társasága újfalusi megtelepedésének maradandó alkotásai közé tartozik több középület is (iskola, templom, kultúrház). A zárdatemplom alapkövét 1937. július 11-én áldották meg, míg Jézus Szent Szíve tiszteletére történő fölszentelésére 1943. június 4-én került sor. A templom felépítésének költségeihez nagymértékben hozzájáruló újfalusiak jócskán kivették részüket az építkezés munkálataiból is. Az 1950-ben más hazai szerzetesközösségek szomorú sorsára jutott, szétszóratott 41 apáca közül többen megérték a visszatérés és az újrakezdés 1989-ben megadatott lehetőségét és örömét.
A bencések megjelenése és szellemi tőkéje nagymértékben gyorsította az 1760 óta az alpári plébánia leányegyházaként működő Tiszaújfalu egyházi önállóságának folyamatát. Az egyre növekvő falu meggyökeresedett famíliái a XX. század első évtizedeiben még sokszor arra kényszerültek a téli vasár- és ünnepnapok borongós délutánjain, hogy saját templom híján az újfalusi iskola épületében gyűljenek össze, és az ideiglenes imaház falai között énekelgessenek és imádkozzanak a tanító vezetésével. 1928-ban már a püspökség elé került az önálló újfalusi lelkészség ügye, és ugyanebben az évben templomépítő bizottságot is létrehoztak az törekvés legfőbb mozgatója, Kovács Ferenc kecskeméti káplán elnökletével.
Az újfalusi belterületi templomot 1938 nyarán kezdték el építeni Petrovácz Gyula tervei alapján, Podolák Gyula újkécskei építési vállalkozó irányításával. Az építkezés anyagi költségeit közadakozásból fedezték. A neoromán stílusú templom Szent István király tiszteletére történt felszentelésére 1939. augusztus 27-én került sor. A tiszaújfalusi lelkészség fölállítására 1950-ig kellett várni, amelynek ellátását ideiglenesen a pannonhalmi bencések vállalták. A plébánia épülete 1962-ben készült el (addig a plébánia a zárda épületében működött), és 1975-ben a plébániatemplommal együtt renoválták.
Az alpári római katolikus templom, előterében a Nepomuki Szent János-szoborral
A plébánia 1784. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvének első oldala
A plébános földjének mérnöki rajza 1814-ben az útelzárási ügy kapcsán
Bérmálkozó lányok csoportja az 1930-as években
Esküvői csoportkép az 1920-as években
Búcsús körmenet 2001-ben
Gyöngyösi József plébános a templomdomb peremén vezetett körmenetben
Az újfalusi Kalász-lányok, két nővér és a zárdalelkész társaságában az 1930-as években
Újfalusi apácák Radó Polikárp és Kühár Flóris társaságában az 1940-es évek elején
Négy nővér első fogadalomtétele 1929. május 7-én. Az ülő sorban: (jobbról a második) Berecz Skolasztika, illetve Placida, Mechtild és Maura nővérek. Hanauer váci püspököt a zárda számára birtokot adományozó Steer házaspár fogja közre
Az újfalusi zárdatemplom épülete az 1940-es években
Újfalusi hívek tömege a zárdatemplom oltárereklyéinek körülhordozásakor 1943-ban
