Szatmártól Bereghez csatolva

Teljes szövegű keresés

Szatmártól Bereghez csatolva
Az 1807. évi 28. és az 1827. évi 16. törvénycikk rendelkezése értelmében az ország legkülönbözőbb vármegyéiben lévő enklávékat és az egyes vármegyéktől természeti akadályokkal elzárt területeket azon vármegyékhez kellett csatolni, amelyekhez természeti, tájföldrajzi adottságaiknál fogva tartoztak, vagy ahová a racionális közlekedési szempontok alapján átsorolhatók voltak. Az egyes területi átcsatolások véleményezésére, indoklására „articuláris Bizottságot” küldött ki az országgyűlés. Ez a bizottság településünket már 1808-ban javasolta átcsatolni Szatmártól Bereg vármegyéhez. Legfőbb indokként azt hozta fel, hogy Szatmártól a Tisza választja el, s a folyón való átjárás olyan nehézségeket okoz, amely a helységet elzárt területté teszi. Sem a település közbiztonsága, sem közigazgatása, sem gazdasági fejlődése nem oldható meg Szatmár vármegyéből. 1808-ban még sikerült Tarpa átcsatolását elodázni, de 1827-ben újólag kiéleződött a mezőváros törvényhatósági hovatartozása körül a vita. Az említett országos bizottság minden racionális érve a Bereg megyéhez tartozás mellett szólt. Ezzel párhuzamosan, a Szatmár vármegyébe enklávéként ékelődő Dobost, a mai Nagydobost, az említett bizottság átcsatolni javasolta Szatmár vármegyéhez.
Bereg vármegye tisztikara örült a cserének, mert egy háromszáz háznépnél több adózóval rendelkező – évenként mintegy ezerötszáz ezüstforint országos, majdnem ilyen összegű háziadóval terhelhető – mezővárost kapott az esztendőnként legfeljebb százötven-kétszáz forinttal terhelhető településért cserébe. Természetesen Szatmár vármegye tisztikara erősen tiltakozott, párhuzamba állítva Tarpa és Vásárosnamény helyzetét.
Látszólagos igazát Szatmár törvényhatósága fegyveres hatalommal akarta védeni az országos bizottsággal szemben. Ezért uralkodói dorgálásban részesült. Terjedelmes – a vármegye jegyzőkönyvébe is bevétetett – érvrendszerének egyik vonulata az volt, hogy a Tisza nem elzárja Tarpát Szatmár megyétől, hanem éppen összeköti. A folyó egyébként is rendszeresen változtatja medrét – mondották –, s meglehet, hogy egy nagy áradás Szatmárhoz szakítja majd a mezőváros egész határát. Másik érve az állami adóteherrel volt kapcsolatos. Egy életerős, nagy teherbírású települést csatolnak el a vármegyétől, s helyette egy adót alig fizető falut kapnak. Ezt az érvet azzal halványította el a nádor, hogy Szatmár megye hadi adójából évi ezernégyszáz ezüstforintot elengedett. Szatmár tisztikarának következő érve – túl a hagyományokhoz való ragaszkodáson – nagyon is rátapintott a félelmük lényegére. Szatmárnak e sík területén folyt a Szamos és az Ecsedi-lápot tápláló Kraszna. Határfolyója volt a Tisza. A Tisza beregi partja magasabb, mint általában a szatmári oldala. Bereg megyének az úthálózatát a kamara megépítette, s valóban könnyen megtörténhetett, hogy a beregiek közmunkával töltést építenek a Tiszának, s a tavaszi árvizek hozama mind Szatmár vármegye településeire zúdul. Ezt hosszan fejtegették a szatmáriak, de érvük nem hatotta meg sem az országos bizottságot, sem a kancelláriát, sem a nádort, de még az 1832– 1836-os diéta követeit sem. Szatmár vármegye ugyanis – Kölcsey Ferenc első követre bízva az ügy képviseletét – sérelemként terjesztette elő az 1832–36-os diétán a helység elcsatolását. A diéta az országos bizottságnak adott igazat. Tarpát végleg Bereg vármegyéhez csatolták. Szatmár vármegye közgyűlése 1836 őszén már nem tehetett mást, mint az országgyűlési követeinek a diétai végzésről szóló jelentését meghallgatta. Utasította a jegyzői hivatalt, hogy a Tarpát érintő aktuális iratokat, összeírásokat küldje meg Bereg megyének, s ugyanakkor megbízta az ekkor még Kölcsey Ferenc vezette jegyzői kart, hogy a település múltjáról, történetéről, Szatmár megye kebelében töltött idejéről szedjen össze minden történeti forrást, adatot, s azok jegyzőkönyvbe iktatásával és az íratok levéltárba helyezésével búcsúzzon el ettől a mezővárosától.
A mezőváros lakói inkább húztak Bereg, mint Szatmár törvényhatóságához. Református lelkészük remélhette, hogy a sok apró beregi falu között esperesi székhely lesz Tarpa. Reményei rövidesen valóra váltak. A beregi utakat a kamara irányításával a kor színvonalán ekkorra járhatóvá tették. Ezzel megszabadultak attól a töménytelen közmunkától, amit Szatmárban a Szamos, a Kraszna és a Tisza rendszeres áradásai miatt rendre a mezővárosra róttak. Szatmárban ekkor még az utak javításához, korszerűsítéséhez hozzá sem kezdtek. Abban is bíztak, hogy amíg a beregi tisztikar eligazodik a tarpai viszonyokon, felméri a mezőváros erejét, teherbíró képességét, sok-sok közmunkától, a megyei pénztárban fizetendő jelentősebb összegű háziadótól szabadulnak meg. Számításaik között szerepelt továbbá, hogy a Károlyi grófok tiszttartóival, számadóival, ispánjaival szemben hatékonyabb védelmet kapnak Bereg vármegye tisztikarától, mint kaptak eddig is, s kapnának ezután is a szatmári tisztikartól, amelyik teljes egészében a Károlyi famíliától függött. Még kecsegtetőbb volt az, hogy Bereg megye tisztikarától ígértet kaptak: Badaló és Gulács között közmunkával megépítik a tiszai töltéseket, mentesítve a tiszai árvizektől a határt.
Szatmár megye tisztikara az adott helyzetben a legrosszabb megoldást választotta: két éven keresztül az előző évieknél magasabb adóval terhelte meg a mezővárost. A lakosság nyugtalankodni, zenebonázni kezdett. Ugyany-nyira, hogy 1828 decemberében Szatmár megyének – száz forint előleg kiutalása mellett – Luby Károly főszolgabírót kellett kivezényelnie esküdtje, komisszáriusa kíséretében Tarpára. Néhány hónapig minden héten meg kellett ott jelennie, s csitítatni a lakosokat, őrködni, minden történésekről tudósítani a megyét. Nem tudjuk, hányszor szállt ki ide Luby Károly, hányszor az esküdtje, komisszáriusa, csak azt, hogy 1829 márciusában már háromszáz forint különös költséget számoltatott el a megyével magának. Ennyi volt egyébként egy szerényebb alispán évi honoráriuma, s körülbelül ennyi adóösszeget fizetett mezővárosunk minden polgára két hónap alatt.
De végül is sem Luby Károly főszolgabíró, sem a megye nem tudta megakadályozni, hogy 1836-tól törvényesen és hivatalosan kebelére ne ölelje Bereg vármegye Tarpát. Ennek a törvényhatósági váltásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a község népe a kamarai irányítás alatt álló munkácsi és ungvári uradalom tisztikarától nagy mértékben befolyásolt, a reformkorban legkonzervatívabb megyék egyikének, Beregnek a kebelében élte meg 1848-at és 1849-et, a magyar forradalom és szabadságharc tizennyolc hónapnyi periódusát. Ez az egyik oka annak, hogy historikusok nem is merik egy lapon említeni Tarpa kuruc kori történetét az 1848-as szerepével. Hiába ajándékozta a fiatal Lónyai Menyhért a beregi nemzetőri századnak a fehér selyemből készült, vörös és zöld csipkézetű zászlót, ráhímeztetve a megye címerét és a „Királyért! Hazáért! Szabadságért!” feliratot. Az alatt nem sok tarpai legény vitézkedett. A honvédséghez sem sereglettek Tarpáról. A hadtörténet csupán két helybeli honvéd nevét tárta fel eddig. 1848. május 28-án állt zászló alá Klein Ábrahám, és május 30-án Zeke András.
Talán ennek az 1848-as fénytelenségnek is köze lehet ahhoz, hogy a nemzeti statisztikát megteremtő, oly gyakran lelkesedő és dicsérő Fényes Elek az 1851-ben megjelent Geographiai szótárában tényszerűen, minden kommentár nélkül közli a mezővárosról az adatait: „Tarpa magyar mezőváros Bereg vármegyében. Utolsó postájához, Beregszászhoz 2 mérföldre, a Tiszától 1/4 mérföldre. 10 római katolikus mellett 2253 református lakja. Református anyatemplomát még a Báthoriak építették. Határa részint agyagos, részint fekete föld, sem szárazságot, sem sok esőt nem kíván, s csak mértékletes időben alkalmatos a termésre. Kaszálói jó szénát teremnek. A Tisza mentiben szép gyümölcsösöket, a város maga tulajdon erdőt bír, melly Nagy-Erdőnek neveztetik. Ezen erdőben van egy köves hegy, szőlővesszőkkel s cseresnyefákkal beültetve, s tövében folyik a Borsavából kiszakadt Szipa vize. Az uraságnak is van 2 külön darab erdeje Téb és Körös nevű. Földesura gróf Károlyi. Ezen város 1832/36-iki országgyűlés óta törvényesen Bereghez csatoltatott, cserébe adván Szatmár vármegyének Dobos falut.”

Bereg vármegye pecsétje (1836)

Mező-Tarpa város pecsétje (1848)

Jellegzetes tarpai ház XIX–XX. század fordulójáról az Árpád utcában (Páll István felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT