Egy földesúri mezőváros
Egy földesúri mezőváros
A Rákóczi-javakból az ecsedi uradalom Juliannának jutott, aki Bethlen Ádámnak adta zálogba, akiktől hamarosan Károlyi Ferenc szerezte meg örök zálogba. A mezőváros ekkor már tisztán református vallású volt. Büszkék voltak erre a tarpaiak. Több esetben bejegyezték a presbitérium jegyzőkönyvébe is, hogy reformátuson kívül 1848-ig más vallású ember nem költözött a településre. A katolikus Károlyi famíliával mégsem támadt emiatt viszályuk. Kegyuraságot, patronátusságot nem vállaltak templomuk, hitéletük fölött, de nem is zaklatták őket.
Károlyi Ferenc – apja okán is – tisztelte annyira a száműzött Rákóczit, az életét a nyitrai vérengzésben elvesztő Esze Tamást, hogy a fejedelem által privilegizált Tarpát nem nyomorította meg. A Károlyiak 1850-ig meg sem kísérelték, hogy Tarpa hitéleti dolgaiba beavatkozzanak, vagy földesúri majorságot szakítsanak ki a falu határából. Robotra, természetbeni szolgáltatásra sem fogták a mezőváros lakóit. Károlyi Ferenc Tarpát taksára bocsátotta. Ezt az eljárást követték az örökösei is. Háromévenként rendre szerződést kötöttek a mezővárosi közösséggel szolgálataik pénzbeli megváltásáról. Szokatlan módon még a Károlyiak által uradalmaikban mindig bérelt, máshol mindenütt természetben szedett királyi dézsmát is pénzen válthatták meg a mezővárosiak. Méltányos bérleti összegért átengedték a mezővárosnak a mészárszék, a malom és a vásár haszonvételeit is. Maguknak csak a korcsmát tartották meg, és természetben szedték a földesúri dézsmát a kenderből és a lenből. Az urasági erdők – Téb- és Kőris-erdő – kivételével a határ egészét szabadon használhatták.
Az átlagos jobbágytelepülésekhez viszonyítva kivételes helyzete volt 1711 után is Tarpának, de nem hajdúszabadsága. Ennek következtében ismételten felerősödött a pénzgazdálkodás, ismét növekedett a piacozás, a vásározás, a bérmunka vállalásának a jelentősége. A cseresznye, meggy, alma, körte, dió továbbra is kereskedelmi mennyiségben termett a határban, s most már nemcsak a szegek, ligetek, de az ültetett, nemesített, oltott fák is. 1772-ben 85 gazdának 79 hold gyümölcsösét írták össze. Gazdánként megközelítően egy-egy holdat. A szóródás természetesen nagy volt. Egynegyed holdtól három holdig terjedt. A gyümölcsösök mellett szőlőt is plántáltak a szorgalmasabbak. A Nagy-hegy déli és nyugati lejtőit kezdték szőlővel betelepíteni. 1772 májusában már 17 gazdának összesen negyven kapás szőlője termett közepes minőségű bort. Újra fellendült a méhészet is. Egy-egy összeíráskor két-háromszáz kaptárt vettek nyilvántartásba. Ezt a földesúr azonban nem dézsmálta.
A vásározó, piacozó helyek biztonságosabb megközelítésének lehetősége megnövelte a lakosság vásározó kedvét, szorgalmát. Tarpa lakóinak azonban tapasztalniuk kellett, hogy a Rákóczitól kapott évi öt vásár csak jog maradt. Csupán a Lipót adományozta három vásárt és a keddi piacnapokat tudták felállítani, de a kedden tartott hetipiacukat is gyéren látogatták.
1774-ben a megnépesült 176 telek mellett ugyan még 44 pusztatelket írtak össze az úrbérrendező biztosok, de 1785-ben az első hivatalos népszámlálók már 1479 lakost találtak a mezővárosban, akik 265 házban, 294 családban éltek. Egy házra megközelítően 5,6 lakos, egy családra öt lélek jutott. 1797–98-ban 297 ágyat, tehát 297 háznépet tartott számon a református lelkész. Ennyien segítettek pénzzel, munkával, adományokkal a templom építésében, kibővítésében. 1824-ben 604 ágy után 2230 lelket számolt össze szilveszteri jelentésében. 1840-re az ágyak száma 806-ra, a lelkeké 2607-re növededett. 1848-ban azonban csak 1237 férfit és 1178 nőt, összesen 2365 lakost írtak össze.
A nagyobb számú lakosság élelmezése egyre gyakrabban fordította a tarpaiak figyelmét a földművelés felé. A hagyományos fordulókban használt szántók mellett teret kapott az irtásföldek felfogása. Ezek nagyságát 1774-ben mérték fel először. Ekkor 85 gazda használt többnyire egynegyedtől két holdig terjedő irtásföldet. Egyetlen gazda – Szász István – három holdat. A használatba vont irtásföld összterülete 1774 augusztusában 79 hold volt. Hasonlatos nagyságú a kertekhez, gyümölcsösökhöz. Ugyanekkor 132 jobbágy, 44 házas zsellér 217 egész és fél pozsonyi mérő, tehát 108 egész háromnegyed holdnyi (ezerkétszáz négyszögölt számítva egy holdra) beltelken, funduson élt. Lakott a mezővárosban kilenc házatlan zsellér is. Szántottak-vetettek bevallásuk szerint összesen 660 és fél hold földet. Rendszeresen kaszáltak 417 és fél embervágó rétet. Mindezekért elviekben teljesíteniük kellett volna 1469 igás és 313 gyalogos robotot. Az igás robotot a földesúr szántáskor négy marhával, máskor csak két marhával követelhette volna. A füstönkénti egy forint cenzus 176 forintra rúgott. Elviekben adniuk kellett volna a földesuruknak 28 egész hétnyolcad öl tűzifát, 58 és fél kappant, 58 és fél csirkét, 290 tojást. Kilenced járt volna természetben minden szántóföldi termésből, de ezt csak a kenderből és lenből vette meg a földesúr.
A már korábban említett ravaszsággal, csalafintasággal most is éltek a tarpaiak. Sokuknak volt négy ökre, legalább annyi gazdának kettő. 1774-ben mégis tömegesen íratták magukat össze nyolcadtelkes jobbágynak. A 132 igaerővel rendelkező gazda közül öten vállaltak fel háromnyolcad nagyságú telket, s az azzal járó szolgáltatásokat. 32 gazda vállalt egynegyed nagyságú telket, 95 pedig csak egynyolcad nagyságút. Az első osztályúnak minősített határban egy egész telekre 26 hold (1100 négyszögölével mérve) szántó és tizenkét embervágó rét jutott: az egynyolcad telekre hivatalosan csak három egész egynegyed hold szántó és másfél embervágó rét. Ha a Károlyi grófok az úrbérrendezést két-három nemzedékkel később követő jobbágyfelszabadításkor ragaszkodtak volna a törvényekhez és a jogszabályokhoz, Tarpa lakóit kisemmizhették volna határukból. Szerencséjükre nem így történt. Mivel ugyanis a tabellákban rögzített adatok ellenére a határ egészét használták, az 1850-es évtized második felében megvalósult elkülönítő és határregulációs perben a Károlyiak a Kőris- és Téb-erdő mellett mintegy háromszáz holdnyi rétet szakítottak ki csak maguknak a tarpai határból. A többit átengedték a lakosoknak. Így történhetett meg, hogy a tarpai parasztok viszonylag jómódú gazdákként léptek át a rendiség korából a polgári társadalomba.
A lakosok által használt határból a város szükségeire – minden adózás és adomány nélkül – kaszáltak hat embervágó rétet. Közösen birtokoltak a mezővárosi lakosok „egy darab erdőt”. Ez a darab erdő, amint az a határregulációkor kiderült, mintegy kétezer-nyolcszáz holdnyi terjedelmű volt. Átengedett a város hasznára 31 pusztatelket is a földesúr, külsőivel – szántóval, kaszálóval –, appertinentiáival együtt, de ezeket az ő tudta nélkül tilos volt megnépesíteni.
Dózsa Imre és Gyene Sámuel úrbérrendező biztosok 1772. május 17-én keresték fel Tarpát, hogy eleget téve Mária Terézia rendeletének, elkészítsék a település urbáriumát. A mezőváros egészét ekkor Károlyi Antal birtokolta. Amint a lakosok egybehangzóan vallották, urbáriumuk sohasem volt, hanem háromévenként ismétlődő contractus, szerződés szerint váltották meg mindenkori úrbéri szolgáltatásaikat. Legutóbb 1768. december 28-án kötöttek szerződést, amit módosítás nélkül 1772. január 7-én újított meg gróf Károlyi Antal.
A lakosok az 1772-ben megtörtént vallatáskor összehangzóan panaszkodtak, hogy szántóföldjük sovány, a búzát és az árpát csak akkor teremné meg, ha trágyáznák. Trágyájuk ugyan lenne, de nem mindig szokták a határba kihordani. Nem is éri meg, vélekedtek, mert egy-egy nagyobb árvíz úgyis elviszi, kiáztatja annak az erejét. Egyéb magvakat – rozsot, kétszerest – enélkül is termett a földjük. A két fordulóra lévő kevés szántójukat azonban „az árvizek gyakran megfutják”. Két marhával sohasem szánthattak, csak néggyel. Főleg kétszerest, rozsot és zabot termeltek. Kevés rétjükön – ha időben vágták a füvet – néha és néhol sarjút is kaszálhattak, s a megtermett széna alkalmas volt a marhák hízlalására, nemcsak tartására. A telkek után azonban igen kevés rétjük volt, s azokat is gyakran járták az árvizek, aminek következtében ezeken sásos széna termett. Állataik számához viszonyítva szűk volt a legelőjük. Ezt a panaszukat a Károlyi-família mindig méltányolta. Fejős teheneiktől – a szűk legelők miatt – sohasem kívántak vajat. Árvizek idején kénytelenek voltak messzi falvak határain legelőt pénzért bérelni, amíg a vizek leapadtak. A határ egyik fordulóján alkalmatos itatóvizeket találtak az állatok, de a másik fordulón kutakat kellett ásniuk, s azokat fenntartani.
Fölöslegeiket, mind állatból, mind terményből, egyéb javaikból a közeli vásáros és piacos helyeken – Fehérgyarmat, Vásárosnamény, Mátészalka, Beregszász, Munkács, Nagykároly, Debrecen – könnyen és haszonnal eladhatták. Saját vásáraikkal, még a keddi napon tartani szokott piacaikkal sem dicsekedtek. Szóba se hozták.
Erdőhasználatuk – a mezőváros erdejében – mind tűzre, mind épületre, mind makkolásra, mind egyéb haszonvételre szabad volt. Fél-, legfeljebb egymérföldnyi távolságban bőven találtak napszámbért fizető szőlőhegyeket, főleg a beregszászit, ahol a szegényebbek kapával kereshették meg az élelmüket.
Ekkor is eldicsekedtek gyümölcsöseikkel, amelyeket igen jóknak vélelmeztek. Szóvá tették azt is, hogy a Tisza a határban folyván, a gyümölcsöt, az aszalványt „lábbókon” szokták az Alföldre lehordani. Vallottak arról is, hogy néhány gazdának van szőlője, de nem annyi, hogy azt napszámosokkal műveltesse. Szabad korcsmájuk azonban Szent Mihály-naptól csak új esztendeig. Az úrbérrendezés eredményeként aztán a korcsmatartást Szent György napig gyakorolhatta maga hasznára a város.
Azt szinte természetesnek kell vennünk, hogy kenderáztatójuk bőven volt, de azt az idő távlatából is furcsállhatjuk, hogy a Tisza menti mezővárosban vízimalom helyett fölösen tartottak szárazmalmot, amikor a tutajozáshoz, faművek készítéséhez igencsak hozzá voltak szokva. Három szárazmalom tartásának a jogát bérelték az uraságtól. Károsodásaik között említették azt is, hogy a királyi dézsmát pénzen kellett megváltaniuk.
Érdemes összevetnünk több szempontból is Tarpa 1774-es taksás mezővárosi állapotát, jogait és haszonvételeit a II. Rákóczi Ferenc adományozta hajdúvárosi szabadsággal. A háromszáz vörös köpenyes hajdú háznépével, utódaival, örököseivel együtt beleszürkült a taksás jobbágyságba. 1774-től, az urbárium hitelesítésétől földesuruk bármelyik pillanatban kényszeríthetné őket szolgálatra. A hagyományt szétmorzsoló, a felfakadó elégedetlenséget letörő néhány esztendő elegendő lett volna arra, hogy egy erőskezű gazdatiszt rászorítsa Tarpa lakóit a robotolásra, a kilenced természetbeni adására, a táblázatokban rögzített földek kimérésére, a földesúri majorság megszervezésére.
Ahogyan a helyi bírói hatalom a pallosjog birtoklásától a három forintig büntethető „civilis causakra”, polgári perekre, kihágások, szabálysértések megtorlására korlátozódott, sőt 1772-ben királyi rendeletre ez is elenyészett, úgy süllyedt szabad hajdúból földesúri szolgálónéppé a település minden lakója. Ez alól a helybeli nemesek sem képeztek kivételt. Elenyésző számban ugyan, de nemesek is éltek ugyanis Tarpán. De Esze Tamás egyenesági leszármazottai bizonyára elköltöztek. Legalábbis az 1797–98-as templomépítők között nem találkoztunk a nevükkel. Nemesembernek vallotta magát Fóris János, Koszta József, Papp Miklós, Süldő István, Süldő János és a mezőváros jegyzője, Makay János.
Mint általában a Felső-Tisza menti vármegyék településein, Tarpán sem voltak tisztában még a XVIII. század utolsó harmadában a telekhányadokkal, az egész, fél- és negyed-, nyolcadtelkek fogalmával. Tehetősség, a fogatolható barmok száma szerint rangsorolták maguk között a gazdákat. Egész erejű gazdának a négy ökröt fogatolót nevezték, félerejűnek a két ökröt hajtót. Tarpán azonban még ez a besorolás sem volt meghatározó a földek használata és a presztízs terén. Ahogyan vallották, a legjobb gazdák is csak tíz pozsonyi mérő földet vethettek egy-egy fordulóra. Mások csak négy-öt pozsonyi mérőt. Panaszkodtak a kaszálók szűkösségére is.
Függetlenül attól, hogy elveszítette hajdúvárosi jogát, nagyfokú szabadsággal élt, s annak ellenére, hogy kilenc házatlan zsellér is szolgált a településen, mégis 44 pusztatelket találtak a conscriptorok 1772-ben a mezővárosban. Ennek valószínűleg oka lehetett az is, hogy nem engedték maguk közé telepedni a hegyekből lehúzódó ortodox görögkeleti vallásúakat, vagy az Ungvár, Munkács fölött lakó görög katolikusokat, református jelentkező pedig nem akadt a telkekre. A mezőváros lakói valamennyien szabad menetelű emberek voltak.
Amint a mezőváros communitása nevében Botos András bíró, Kopócs István, Bácsi András, Kopócs András és Esze Tamás esküdtek vallották, Tarpa szabadmenetelű lakosai időről időre, többnyire háromévenként szerződést kötöttek a Károlyi grófokkal földesúri szolgálataikat illetően. 1768-ban gróf Károlyi Antallal. A megállapodás szerint ekkor a telekbérért vagy cenzusért és robotváltságért évenként 821 rénes forintot kellett volna fizessenek. A földesúri haszonvételekért, ajándékokért – karácsony tyúkja, sertésdézsma, három szárazmalom bére, a külső kertekből járó dézsma – 91 rénes forint négy egész és fél krajcárt, az őszi és tavaszi terményekből adandó királyi dézsmáért százhetven rénes forintot. A mészárszék évi árendája tizenkét rénes forint volt. Összesen tehát évi 1094 rénes forint négy egész és fél krajcárért válthatták volna meg egész évi földesúri szolgáltatásaikat.
Tekintettel a város lakóinak hűségére, ezt az összeget gróf Károlyi Antal az említett három esztendőben leszállította hatszáz rénes forintra. Az engedmény fejében kikötötte azonban, hogy a tarpaiak a fehérgyarmati határban – az uraság táblájában – kötelesek negyven köböl földet háromszor megszántani, azt az uraság vetőmagjából búzával bevetni. A termést learatni és kazalba összehordani. Ugyancsak kötelesek voltak a fehérgyarmati határban száz boglya szénát lekaszálni, megforgatni, felgyűjteni és kazalba hordani. A boglyák nagyságát is meghatározta a gróf. Egy-egy boglyán egy-egy négy ökörrel fuvarozható szekér szénát kellett érteni.
Élt a gróf a lakosság mesterségbeli tudásával. A már elmondottak mellett éveként kétszáz hordóhoz való dongát, a hordókhoz való feneket és vessző-abroncsot kellett adniuk. Ezeket a Szamos-tói révhez szállítani. Minden szekeres gazda köteleztetett évenként kétszer vagy bort, vagy fát fuvarozni a földesúr számára. A gyalogszeresek pedig évenként két-két napot a muzsalyi szőlőben dolgoztak a földesúr hasznára.
Ezekhez az engedményekhez és kötelezettségekhez társultak a mezőváros törvényhatósági jogai. Amint tudjuk, Rákóczi pallosjoggal ruházta fel a mezővárost. Ezt – a hajdújog elvitatásával együtt – alaposan megnyirbálták a Károlyi grófok. A büntető pereket az uradalom tisztje elé kellett terjeszteni, s ezekben a perekben az úriszék volt jogosult ítélni. Polgári perekben is csak három forint erejéig bíráskodhatott a mezőváros választott testülete, de ezen mértékig is csak 1772-ig. A háromforintnyi összegig terjedő büntetésekből befolyó pénzt a mindenkori bírónál és tanácsánál hagyta a gróf.
A város hasznára engedte át ugyanakkor Károlyi Antal a pusztatelkeket, illetve azok taxáját is. Lemondott – ugyancsak a város javára – a Nagy-hegyen művelt szőlők bordézsmájáról. A lakosok könnyebbségére az urasági erdőből megengedte „az esett, dűlt” fák begyűjtését, hasznosítását. A korcsma, a mészárszék és a bolt árendáját azonban magának követelte a gróf.
A gróf, illetve tisztjeinek a parancsa szerint köteles volt minden tarpai lakos az utak irtásában, tisztán tartásában, javításában közreműködni. Ameny-nyiben az uraság vagy tisztjei, egyéb rangú emberei földesúri ügyekben jártak Tarpán, olyankor a város volt köteles fuvarozni és élelmezni őket.
Az 1768. december 28-án megkötött szerződés 1771 december végén lejárt. Új tartalmú szerződés megkötésére ezúttal, alighanem az úrbérrendezési munkálatok megkezdése miatt, nem került sor. Gróf Károlyi Antal egy évre meghosszabbította az 1768 decemberében három évre kötött szerződést azzal a hozzáadással, hogy eltiltván az uralkodó a polgári perekben a pénzbüntetést, megtiltotta a mezőváros vezetőinek, hogy ilyet kiszabjanak. Kötelezte a tarpaiakat, hogy amennyiben pusztatelket népesítenének be, azt neki előzetesen jelentsék. Meghagyta, hogy az 1772-es évben a földesúri erdőből kétszáz öl fát vágjanak, s azt a Tiszához szállítsák. Ezért a munkáért ölenként 45 krajcárt számolt el az évi taxájukból.
Ebben a taxás rendszerben adózott földesurának Tarpa 1848-ig, amikor is a jobbágyszolgáltatások megszűntek, s az 1850-es évtizedben lezajlott a határregulációs és elkülönítési per, amikor külön-külön telekkönyvezték minden volt jobbágynak, zsellérnek, mezővárosi lakosnak a belső telkét és az immár ahhoz tartozó paraszti birtokát.
Tarpa 1809 előtti pecsétje, középen alul hegyével lefelé néző ekevas, bal oldalán csoroszlya, jobb oldalán isztike, fölöttük ötágú korona. A két szélen egy-egy hármas domb
A szárazmalom 1979-ben, helyreállítása előtt (Páll István felvétele)
Mező-Tarpa pecsétje (1824)
