A csonka vármegye székhelye

Teljes szövegű keresés

A csonka vármegye székhelye
A mezőváros XIX. századi történetének megírása sok nehézségbe ütközik, mivel a községi iratanyag nagy része elpusztult, Bereg vármegye levéltára pedig a beregszászi levéltárban még napjainkban is kutathatatlan állapotban van.
A mezőváros Bereg vármegyéhez való átcsatolása után a tiszaháti járás része lett, a járási székhely Beregszászon volt. Az 1850-70-es években Tarpa főbírája Pap Zsigmond, Esze János, majd Bede János, a jegyző pedig Székely József.
Az idők során hol Tarpának, hol Mezőtarpának nevezett település az 1855-ös közigazgatási rendezés során a beregszászi II., 1876-tól pedig ismét a tiszaháti járáshoz tartozott. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk az ország helységeinek státusát rendezte, s minden települést egységesen községnek titulált, bár megkülönböztetett várost, nagy- és kisközséget. A nagyközség vezetése bíróból és helyetteséből (másod- vagy törvénybíró), legalább négy tanácsbeliből, pénztárnokból, jegyzőből, közgyámból és rendes községi orvosból állt. Ez a törvény tehát még nem szüntette meg jogilag a mezővárosokat, gyakorlatilag azonban a nagyközségekkel vonta őket egy kategóriába.
Mezővárosként és Mező-Tarpa néven említi Lehoczky Tivadar is a települést az 1881-ben megjelent vármegyei monográfiájában: „Régi magyar mezőváros a Tisza jobb partján 424 házzal, 2646 lakossal és 8171 holdnyi sík termékeny határral. 1870-ben számlált 532 lakházat és 2870 lelket.” A fogyást minden bizonnyal az 1873-as kolerajárvány okozhatta a helységben. Azt is feljegyezte Lehoczky Tivadar, hogy itt postaállomás működött, kézbesítési körébe tartozott Fejércse, Gulács, Hete, Kisar és Tivadar község.
Az 1886. június 27-én szentesített és július 8-án kihirdetett XXII. törvénycikk szüntette meg végérvényesen a mezővárosi rangot, s ettől kezdve Tarpa nagyközségként szerveződött újjá. Az 1880-as évektől az első világháborúig a település főbírájának tisztét Rácz Mihály, Madai Károly, Rácz József, Simon Károly töltötték be, a jegyzők pedig Kovács Albert és Puskás György voltak.
A XIX. század utolsó évtizedében, 1890-ben kiadott Helységnévtár adatai szerint a nagyközség lakossága 3040 fő, ebből három német anyanyelvű. A lakosság túlnyomó többsége református vallású, 61 római katolikus, 22 görög katolikus, egy görögkeleti, öt evangélikus és 182 izraelita vallású lakos is élt itt az 559 lakóházban.
A község határának nagysága állandóan változott, hiszen a rakoncátlanul folyó Tisza egyik oldalon szaggatta, a másikon pedig állandóan gyarapította a határt. 1890-ben 8332 katasztrális holdban tüntették fel a nagyságát. Akkor a római katolikus anyaegyház Márokpapiban, később Beregsurányban, a görög katolikus és az izraelita pedig Beregszászon működött. A faluban a posta mellett postatakarékpénztár is üzemelt. Ezek mellett itt volt a környék egyetlen patikája. Az Arany Oroszlánról elnevezett gyógyszertárat 1867-ben alapította, valószínűleg az első tulajdonos, Gáthy Kálmán. 1875-től Kálmánczhelyi Ferenc, 1879 és 1923 között pedig pedig Monó István tulajdona. 1898-ban jegyezték fel az első külterületeket: Baksamajort és Kőriserdőmajort.
A XX. század első éveiben a község külső képe is változott. A községházával szemben ekkoriban épült fel – a vármegyei viszonylatban is egyedülálló – emeletes községi népiskola. Földszintjén három tanterem, kétszoba-konyhás igazgatói lakás, ugyancsak kétszoba-konyhás (kisebb alapterületű) tanítói lakás, az emeleten pedig ugyancsak három tanterem kapott helyet. Ezekben az években került tető alá a falu központjában a községi óvoda is, melynek épületében kapott helyet az óvónő két szoba-konyhás lakása és a két foglalkoztató szoba, az udvaron pedig a nyitott és fedett játszóhely.
Az 1907-es Helységnévtárban a külterületek száma tovább nőtt: Baksamajor és Kőriserdőmajor mellett Károlyi-tanya, Kőris-tanya és Téberőmajor is szerepel. A lakosság száma szépen gyarapodott, 639 házban immár 3441 lakos élt. A nagyközség rendjére a század elején oda telepített csendőrőrs vigyázott, a postahivatalban állami távírda is rendelkezésre állt.
A községi iskolában a XX. század első évtizedeiben Lukács Ferenc (1894– 1900), Pásztor László (1900–1903), Madar Júlia, később Kovács Andrásné (1899–1903), Hőny Borbála (1903–1912), Gáspár János (1906–1917) tanították a református iskolában már helyet nem kapott református, azután a helybeli római katolikus és izraelita vallású gyermekeket. Az első időkben csak egy tanító szolgált, Madar Júliával kezdődött a második, Gáspár Jánossal pedig a harmadik állás betöltése.1903-ban fogadta meg a község Bakcsy Györgyöt tanítónak, akit 1904-ben igazgató-tanítóvá neveztek ki, s aki jó harminc évig állt iskolája élén.
Az 1909-es tanévtől már öt állás volt az iskolában: az első osztályt Nagy Vince, a másodikat Pásztor Anna (később Nagy Vincéné), a harmadik osztályt Hőny Borbála, a negyediket Gáspár János, az ötödik-hatodik osztályt pedig az igazgató, Bakcsy György tanította. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt, az 1913–14-es tanévben a hat osztályba összesen 218 gyermek, 98 leány és százhúsz fiúgyermek tanult, akik közül 35-en izraelita, hatan pedig római katolikus vallásúak voltak. Egy évvel korábban az iskolából eltávozott Hőny Borbála helyett Tompa Rózát nevezték ki tanítónak, aki hamarosan férjhez menve Veress Gyuláné néven tanított tovább. Ugyanebben az időben a református iskolába járó gyerekek száma is nagyjából ugyanennyi, az 1910–11-es tanévben 202 volt.
A községi óvónők nevét is megörökítették a források: 1880 és 1891 között Vajai Karolina, 1900-ig Pap Erzsébet, majd Pap Ilona, utóbbi 36 évi szolgálat után vonult nyugállományba.
Az 1900-as évek elején felmérést készített az 1848-as honvédegylet, ösz-szeírták a még élő honvédeket. A lajstrom szerint Esze János tizedes, Angalét András, Botos Bálint, Csürke Ferenc, Ecsedi János, Kántor János, Kelemen Sándor, Nagy Bálint, Pap Antal és Törös Zsigmond közvitézek gazdálkodók-földművesek-napszámosok laktak Tarpán, 1848–49-ben szinte mindnyájan a beregi önkéntes nemzetőrzászlóaljban szolgáltak. Ebben az összeírásban szerepelt Hőny Géza neve is, aki a szabadságharcban tűzmester-őrmesteri rangban harcolt a nemzetőrök között, majd Bem seregében. 1869-ben költözött Tarpára, s itt körorvosként tevékenykedett tovább.
1902-ben Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója tiszteletére bronz mellszobrot állított a község népe, a talapzatba elhelyezték Kiss Imre református igazgató-tanító emlékiratát a község akkori állapotáról. Abban az évben kereszteltek el utcákat is a szabadságharcok hőseiről és a magyar történelem jelentős személyiségeiről.
1914 nyarán kitört a nagy háború. Bereg vármegye a kassai császári és királyi VI. hadtest kötelékébe tartozott, s a közös hadsereghez sorozott tarpai katonák a munkácsi 65. gyalogezredhez vonultak be. A Magyar Királyi Honvédség a kassai 3. honvédkerülethez hívta be a sorköteleseket, s Tarpáról a szintén Munkácson és Ungváron állomásozó magyar királyi 11. honvéd gyalogezred zászlóaljaihoz vezényelték a katonákat. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a községből hányan öltötték magukra a mundért sorkatonaként, népfelkelőként, s a háború vége felé már póttartalékosként, de a hősi halottak névsora a rendelkezésünkre áll.
A két gyalogezred mellett szolgáltak tarpaiak a kassai 5. és a marosvásárhelyi 9. honvédhuszár, az aradi 12. és a gyöngyösi 15. közös huszárezredben és a kassai 6. tüzérezredben is. A háború öt éve alatt megjárták az orosz, a román, s végül az olasz frontot, jó néhányan a hadifogolytáborokban haltak meg. A falu első hősi halottja minden bizonnyal Simon József negyvenéves, népfölkelő katona volt, aki 1914. augusztus 28-án Galíciában esett el.
1918 november első napjaiban Tarpán is felfordult az élet. A hazatért katonák közül valaki meglőtte Puskás György jegyzőt, a csendőrséget megpróbálták elkergetni. A őrs ablakait betörték, az üzleteket kifosztották. Az 1920-as évek elején a nyíregyházi törvényszéken tárgyalták a mintegy félszáz fosztogató ügyét.
A nemzeti tanács csak követni tudta az eseményeket, melyeket akkor már a nagyobb változásokat, földet, élelmet, demokráciát kívánók, Jenei Sándor, Sipos József, Ficze Károly, Szabó József, Tóth Benjámin, Simon József irányítottak. Néhányan közülük Oroszországban részt vettek az októberi forradalomban is.
November 21-én a tömeg gróf Károlyi László magtára elé vonult, hogy az ott tárolt életet szétosszák, azonban a Beregszászról kirendelt csendőr- és katonakülönítmény sortüzet nyitott rájuk. A véres eseménynek sebesültjei és halottai voltak, a karhatalom a megmozdulást letörte. A halottak közül Törös Zsigmond nevét az emlékezet megőrizte.
A Tanácsköztársaság idején megalakult a direktórium a faluban, három tagjának, Sipos Józsefnek, Szűcs Jánosnak és Jenei Sándornak, aki vöröskatona is volt, ismerjük a nevét. A direktórium azonban sok mindent már nem tudott tenni, hiszen 1919 áprilisában a román királyi csapatok a Tiszáig vonultak fel, Bereg vármegye déli részét pedig csehszlovák csapatok szállták meg. Így 1919 júniusában Bereg megye felső részén cseh közigazgatás, az alsó 24 községben pedig cseh ellenőrzéssel, de magyar igazgatás működött.
Szeptemberben az egész megye a csehek ellenőrzése alatt állt, akik Asztély–Mezőgecse–Vári községektől délre egy ellenőrző vonalat állítottak fel azzal az indoklással, hogy az attól délre lévő terület az elkövetkezendő békeszerződés szerint Magyarország része marad. A 24 község az 1919 decemberi cseh kivonulásig teljesen el volt szigetelve az anyaországtól. Akkor Csarodán Kabáczy Ernő helyettes vármegyei főjegyző, később árvaszéki elnök szervezte a magyar közigazgatást. A vármegye székhelyéül Csarodát, a tiszaháti járás központjául pedig Tarpát jelölte ki. Gulácsy István alispán a fővárosban rekedve, küldöncök útján próbálta csonka vármegyéjével az összeköttetést biztosítani.
1920 tavaszán a román csapatok kivonultak a Tiszántúlról, Gulácsy alispán is hazaérkezett, és megkezdődött a megyei igazgatás szervezése. Vásárosnaménynál a román csapatok a Tisza hídját felrobbantották, ott csak egy ideiglenes komp működött, ezért a vármegye és a tiszaháti járás székhelyét is a terület egyetlen nagyközségébe, Tarpára helyezték. Itt, a községi iskola tantermeiben rendezkedett be elég sanyarú körülmények között az alispáni hivatal, az Államépítészeti Hivatal, a Tanfelügyelőség, de itt működött a Beregszászról menekült gimnázium tanári szobája is. Községtörténeti érdekesség, hogy az ezekben az években a református egyház magtára szolgált a diákok kollégiumául.
Csonka–Bereg vármegye 1920. június 25-én tartotta első közgyűlését Tarpán. A budapesti kormány nagybányai Horthy Gyula földbirtokost nevezte ki Bereg és Ung vármegye főispán-kormánybiztosává, betegeskedései miatt ténylegesen Gulácsy István alispán vitte az ügyeket. A nehéz sorban élő vármegyei tisztviselők élelmezésére közétkezdét állított fel.
Tarpa tehát három és fél évig járási és megyeszékhely volt. A kis, 25 települést számláló, járás nagyságú megye nem sokáig maradt így, a kormány 1922. október 17-én Péchy László Szatmár megyei főispánt Bereg megye első tisztviselőjévé is kinevezte, akinek a beiktatása viszont nem a megye székhelyén történt meg. A megyei közgyűlés ugyanis úgy ítélte meg, hogy Tarpa az utak rosszasága miatt nehezen közelíthető meg, és a faluban sem elegendő, sem alkalmas hely nincs a magas vendég és kísérete elhelyezésére. A főispáni installációt 1922. november 30-án már Vásárosnaményban tartották meg.
A trianoni béke utáni közigazgatási rendezés 1924-re vált véglegessé, az 1924. január 2-án még Tarpán tartott megyegyűlésen jelentették be Szatmár-Ugocsa-Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye létrejöttét. Ezen a napon adta át Gulácsy István alispán Bereg vármegye ősi aranypecsétjét dr. Streicher Andor Szatmár megyei alispánnak. Ugyanazon év szeptemberére a hivatalok is elköltöztek az új megyeszékhelyre, Mátészalkára. A Tiszán túl lévő községeket pedig új közigazgatási egységbe, a szintén 1924. január 1-jétől megszervezett vásárosnaményi járásba egyesítették. Tarpa továbbra is, mint a terület legnagyobb települése, nagyközség maradt.
A település elöljáróságát az akkori szervezkedési szabályrendelet szerint a községi bíró, albíró, mezőbíró, öt tanácsos, a pénztárnok és a közgyám alkották. Az első években a képviselő-testület előtt két fontos kérdés is szerepelt, a sok vizes résszel és sáros utakkal bíró település igen komolyan gondolta utcáinak járdával való ellátását, s e célból 1922. május 15-én szerződést kötöttek Gajevszky Dezső sárospataki okleveles mérnökkel húszezer négyzetméter járda hat hónap alatti megépítésére másfél millió korona költséggel. A járda a vágtázó infláció miatt nem készült el, s a későbbi évtizedekben, egészen az 1960-as évekig visszatérő problémája maradt a településnek az utcák állapota.
A trianoni békével hirtelen a határszélre szakad község minden addigi piacát és munkalehetőségeit elveszítve igen hátrányos helyzetbe került. Addig a megtermelt gabonát, a háziipari termékeket Ungvár, Munkács, Beregszász piacain értékesítették, a sertéseket makkoltatni a Kárpátokba hajtották fel, az ottani erdőkben, fűrészüzemekben, a nagybirtokokon munkát talált a falu népe. Most mindez megváltozott, s az elöljáróság a munkanélküliség és a nyomasztó anyagi gondok enyhítésére az első világháború előtt és még alatt is néhány hónapig működő háziipari szövetkezetet kívánta állami-vármegyei segéllyel újra elindítani, de ez sem sikerült.
Az 1920-as évek elején nehezen indult a községi iskola ügye is. Előbb a spanyolnátha miatt kellett bezárni, majd a megyei hivatalok foglalták el a tantermeket. Végül is az 1922–23-as tanévre beírt 287 gyermek tanítása elkezdődött, az első osztályt özvegy Nagy Vincéné, a másodikat Bakcsy György igazgató-tanító, a harmadikat özvegy Veress Gyuláné, a negyediket Németh Árpád, az ötödik-hatodikat pedig Kiss Benjámin tanította.
A családok anyagi nehézségeire utal, hogy a tizenhat felmentett tanulóból öt gyermek ruha vagy cipő hiánya miatt nem tudott iskolába járni.
A nagy gazdasági világválság idején szinte rendszeressé váltak az ínségmentő akciók, a község lisztet és a községi erdőből gallyat, gróf Károlyi László fát osztatott szét, a Népjóléti Minisztérium gyermekruhát, gyermekcipőt, a felnőtt lakosságnak kabátokat és bakancsokat küldött. Rendszeresítették a községi kőbányában a férfilakosság úgynevezett ínségmunkáját. 1933-ban olcsó szövet akció keretében ruhaanyagot osztottak szét, a főispán háromszáz pengős segélyéből pedig az elöljáróság egy vagon burgonyát vásárolt az ínségesek részére.
1931-ben elkészült a nagyközség újabb szervezkedési szabályrendelete, mely szerint a település elöljáróságát a bíró, a törvénybíró, a főjegyző, a pénztáros, a közgyám, mezőbíró, körorvos és a nagyközség öt kerületéből egy-egy esküdt alkották. A képviselő-testület negyventagú volt, húsz személyt választottak, a másik húsz a legtöbb adót fizetők közül került ki. A testületben nekik tanácskozási és szavazati joguk volt. A képviselő-testület és az elöljáróság munkáját a két aljegyző, a községi végrehajtó, valamint a szolgaszemélyzet: két-két kisbíró, temetőőr és erdőszolga meg egy iskolaszolga segítette. A község alkalmazottainak sorába tartozott a szülésznő is.
Az 1920–1930-as évek elöljáróságából Bakcsy Áron (1926), Seeberg Arthur (1930), Bugesch Árpád (1931), Kovács Károly (1935), vitéz Farkas Sándor jegyzők, dr. Kiss Lajos (1926-ig), dr. Gera István (1926-tól, felesége községi tanítónő), dr. Csanády György (1938) körorvosok, Madai József (1930), vitéz Bede Béla (1932–35), Madai Béla (1936), Kelemen Elek, Esze János főbírók, özvegy Varga Gyuláné és özvegy Varga Károlyné, özvegy Illés Györgyné (1926) szülésznők nevét őrizték meg a források.
Az 1935-ből fennmaradt teljes névsor szerint a bíró vitéz Bede Béla, a főjegyző: Kovács Károly, aljegyzője vitéz Farkas Sándor, törvénybíró: Esze János, mezőbíró: Bácsi Sándor, a közgyám Guti Andor és a pénztárnok: Simon Miklós voltak.
Új tulajdonost kapott ekkoriban a megnövekedett jelentőségű gyógyszertár. Monó István özvegyétől előbb Zsámboky János, majd 1926-ban Csikós Ádám gyógyszerész vette meg. Ő azt 1928-ban Erdős Gerőnek adta el, aki családjával időközben Budapestre költözött, a patikát pedig előbb Szil Jánosnak, 1937-től pedig Molnár Jenő gyógyszerésznek adták bérbe, aki azt 1945-ig vezette.
Szép számú társadalmi egyesület is szerveződött a két világháború között, 1924-ben vadásztársulatot, 1930-ban Polgári Lövészegyesületet alakított az itt élő értelmiség és a módosabb gazdatársadalom.
A békés világ a gyermekek számának növekedésében is megmutatkozott, a községi iskolában 1930-ban már 434 beírt gyermeket tanított Bakcsy György igazgatósága alatt özvegy Veress Gyuláné, Kiss Mária, dr. Gera Istvánné és Óbis Gyula tanító. A gyermeklétszám növekedése miatt az igazgató a hetedik tanítói állás megszervezését is kérte, bár éppen abban az évben a hatodik állást – a település szegénységére hivatkozva – a képviselő-testület nem töltötte be. A községi iskolában működött a falu kölcsönkönyvtára is. Emellett a Földművelésügyi Minisztérium is ajándékozott egy 144 kötetes gazdasági népkönyvtárat a falunak szekrénnyel együtt. Az 1930-as évek második felében népkönyvtár (156 kötet), iskolai könyvtár (224 kötet), levente könyvtár (280 kötet) és a gazdasági népkönyvtár (160 kötet) szolgálta a népművelés ügyét.
1935-ben Tarpa is bekapcsolódhatott az ország közúti vérkeringésébe, május 15-étől a Magyar Államvasutak Közúti Gépkocsiüzeme Beregsurány és Vásárosnamény között autóbuszjáratot indított, s a Beregsurány és Tarpa közötti út hídjainak megjavítása után nyártól az autóbuszok a falut is érintették, sőt az 1930-as évek végétől az ott végállomásban lévő busz részére garázst is épített a nagyközség.
1936-ban tizennégy kilométer hosszú járdaépítésről határozott a képviselő-testület, körülbelül hetvenezer pengős költségvetéssel. A falu lakóinak nagy megterhelésére hivatkozva a minisztérium elzárkózott az építési engedély kiadásától, pedig a járda lassan már fél évszázados közóhaj volt a nagyközségben. Hiába érvelt az alábbiakkal a képviselőtestület az 1936. június 27-iki közgyűlésen: „Tarpa község Csonka-Bereg vármegyének legnagyobb községe és a község mint erkölcsi testület a legvagyonosabb is. De megállapítható, hogy Csonka-Bereg megyében még egy olyan rendezetlen utcájú és egészségtelen község nincs, mint Tarpa. Utcái a legrendetlenebb, hol szabálytalanul, hol kitáguló, hol elszűkülő, az utcai mocsarak miatt sáros, tele az utca bacilusok tömkelegét tartalmazó mocsarakkal. Emiatt állandó a tífuszjárvány, a malária, nem szólva a tuberkulózisról…” Az egészséges ivóvizet pedig csak két mélyfuratú kút biztosította.
A nagyközség 1937–1939-es ügyei közül kiemelkedő jelentőséggel bírt, hogy a járdaépítés mellett, a már jelentősen benépesedett Újtelken vagy Újvárosban egy iskolát szerettek volna létesíteni lakással együtt, a református egyház Hősök orgonájának megvásárlásához igényelt támogatást, körállatorvost kívántak Tarpára helyeztetni és a régen vajúdó körorvosi lakás ügyét szerették volna megoldani új lakással, benne az egészségházzal és a védőnői lakással. A járdaépítést végül is a község saját erőből elkezdte, s a kivitelezéssel Csató Pál budapesti vállalkozót bízta meg, aki 1937 októberében hozzáfogott, majd egy hónap múlva félbehagyta a munkát. 1938 tavaszától Urbán József helybeli mester folytatta a cementlapok lerakását, de az építkezés hamarosan ismét leállt.
1935. október 6-án a már meglévő tűzoltószerek és a helység tűzvédelmének szervezett biztosítására megalakult az Önkéntes Tűzoltótestület. Parancsnokká Óbis Gyula községi tanítót választották. A működő tagság tűzoltó munkája mellett Dalárdát is szervezett. A tűzoltóság igen tekintélyes szerállománnyal kezdhette meg munkáját: három fecskendőkocsi, nyolc kétméteres szívótömlő, 175 méternyi nyomótömlő, négy sugárcső, egy osztóvilla, három kétméteres dugólétra, egy hosszú tetőlétra, megfelelő számú vödör, csáklyák, kötelek és szikracsapó biztosították a védekezés technikai feltételeit.
A nagyközség előtt álló feladatok megoldásában először az újvárosi iskola ügyében léptek. 1937-ben megvásárolták az Erdős Gerő–Bugesch Árpád-féle házasbelsőséget az Újvárosban, s átépítésekkel és bővítéssel tanítói lakássá és tanteremmé alakították át. Ehhez a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ötezer pengő államsegélyt biztosított, a nagyközség pedig kétezer pengő értékű építőanyagot adott. A munkákat Szabó László és Szegedi László fehérgyarmati vállakozók végezték el nyolcezerszáz pengő vállalási díjért.
Komolyabb beruházásként jelentkezett a körorvosi lakás és egészségház építése, melynek költségvetése mintegy huszonháromezer pengőt tett ki. Az egészségházba iskolafürdőt és két kádfürdőt is terveztetett az elöljáróság. 1937. október 3-án a jegyző jelentette a főszolgabírónak, hogy a munka elkezdődött, azt Ármás József és Papp Bertalan Zsigmond fehérgyarmati vállalkozók végzik. Az egészségügyi központ teljes egészében az 1930-as évek végére készült el.
Szintén 1937-ben hozott határozatot a falu – a vármegye döntése után – hogy összeírják az első világháború áldozatait (névsorukat lásd a Függelékben), és emlékük méltó megörökítésére Cser Károly budapesti szobrászművésszel készíttet emlékművet. Hat és fél méter magas, két méter széles pilisborosjenői kőből készül, rajta kétméteres bronz dombormű egy világháborús katonát és Esze Tamás-alakot ábrázol, mögötte az ereklyés országzászló magasodik. Cser Károly a falu által felajánlott hatezer pengős díjat elfogadta, s vállalta, hogy még a község II. Rákóczi Ferenc által adományozott címerét (pecsét) is ráönti bronzból az emlékműre. Ugyanekkor a képviselő-testület a Hősök orgonájára is megszavazott hatezer-ötszáz pengőt. Az orgona elkészült, de első világháborús emlékműve napjainkban sincs a nagyközségnek. Az akkoriban megépített alapra az 1950-es évek végén Esze Tamás mellszobra került.

Szalmafedeles lakóház 1955-ben (Nyárády Mihály felvétele)

A községi népiskola épülete (a Jósa András Múzeum gyűjteményéből)

Kossuth Lajos bronz mellszobra (1902)

Oláh Bertalan első világháborús katona 1918-ban

A Tanácsköztársaság 50. évfordulóján kitüntetettek.
Ülnek (balról): Szabó József, Fazekas Béláné, Papp Béláné, Jenei Sándor. Állnak (balról): Márton Károly, ismeretlen (nem tarpai), Faggyas Jenő, ismeretlen, Sütő Bertalan tanácselnök és Debreceni Ferenc

Kelemen András presbiter felesége, Varga Rozália, Irma leányával (1890 körül)

Első világháborús hősi halott betonból készített fejfája a temetőben

Csapó Elekné, született Kelemen Irma (1925)

A többször átépített községháza, ma Polgármesteri Hivatal (Istvánovits Eszter felvétele)

Képeslap az 1930-as évekből (a Jósa András Múzeum gyűjteményéből)

Az első világháborús (el nem készült) hősi emlékmű talapzata, rajta Esze Tamás később ráhelyezett mellszobrával

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT