Épített örökségünk

Teljes szövegű keresés

Épített örökségünk
A Felső-Tisza-vidék települései között a község ma is sok érdekességgel szolgál a népi építkezés kedvelőinek. A hagyományok ilyen szívós továbbélésének földrajzi és – mint láttuk – történelmi okai vannak.
A XIX. század második feléig népi építkezésében a Felső-Tisza-vidéken jellegzetes vonások voltak túlsúlyban. A favázas, meredek hajlású, tiprott szalmatetős épületek közül ma már csak egyetlen egy található a településen (Posta utca 22.), de a XX. század első felében készült fényképek többet is megörökítettek közülük. A lakóházak építésében változás a XIX. század második felében következett be: a gabonakonjunktúra, a kereskedelem révén a lakosság nagy része fölös jövedelemre tett szert, s ezt gazdasága, lakóházai formálására fordította. Nem elhanyagolható az Amerikát megjárt, s onnan kisebb-nagyobb tőkével hazatért lakosok ízlést formáló hatása sem a XIX–XX. század fordulóján. Ekkor keletkeztek azok az épületek, amelyek még ma is jellegzetessé teszik Tarpa faluképét. A település határában lévő, vulkanikus eredetű Nagy-hegyen az 1860-as években nyitott kőbánya főként Tarpán, de a környező néhány településen is hozzájárult a jellegzetes lakóházkülső kialakításához. A történeti stílusok közül a klasszicizmus jelent meg a népi építészetben, első sorban a lakóépületek utcai homlokzati kiképzésében.
Miként a kereskedelemre és a gazdálkodásra, úgy a településszerkezetre és az építkezésre is nagy hatást gyakorolt a szeszélyes, a XIX. század második feléig megzabolázhatatlannak tűnő Tisza. A gátak nélküli folyó áradások alkalmával elöntötte a mélyebben fekvő területeket, így a település a kiemelkedő hátakon jött létre (a belterületen helynevek is utalnak erre: Tóhát, Sziget). Az első katonai felmérés térképén is jól látszik a falu közepén lévő tó, áradások idején a Tisza táplálta.
Az utcahálózat – mint már utaltunk rá – halmaztelepülést mutat: már a XVII. században megvoltak azok az utcák, amelyek ma is a település magját alkotják. A későbbi évszázadok során Tarpa inkább a szomszédos falvak felé vezető utak mentén terjeszkedett, a belső mag sokáig érintetlen maradt. Ha összevetjük a II. József-kori térkép és a 2000. év tavaszán a településre tört árvíz pusztította belterületi helyeket, világosan kirajzolódnak a hajdan vízjárta részek, s nem véletlen, hogy azokra a helyekre a XVIII. században nem emeltek épületeket. A tiszai töltés XIX. századi megépítésével azonban úgy tűnt, hogy újabb területeken épülhetnek lakóházak. A valóság rácáfolt erre: csak ideig-óráig lehetett ily módon megzabolázni a folyót, s a minden óvintézkedést mellőző építkezésekkel, a természet erőinek figyelmen kívül hagyásával a lakosság a több évszázados tapasztalatokat sutba dobta. Ennek következménye lett a 2001-es árvíz hatalmas pusztítása.
A korábbi évszázadokban szinte megszokott árvizek ellen a lakosság többé-kevésbé védekezni tudott: nem véletlenül épültek magas kőalapra a lakóházak, hiszen ezzel a területen szokásos ötven-hatvan centiméteres elöntéseket jórészt károk nélkül ki lehetett védeni. S az sem véletlen, hogy az épületek többsége (legyen szó lakóházról vagy gazdasági épületekről) favázas, talpgerendás technikával készült, hiszen így egy esetleges, a szokásosnál magasabb vízállás sem döntötte romba azokat. Ez az építésmód azonban leginkább a vagyonosabb rétegek épületeit jellemezte, hiszen az ilyen házak elkészítése sokkal többe került, mint a szalmatetős, aláfalazás nélküli talpgerendás épületeké.
Tarpa közelmúltbeli – s részben mai – arculatát a XIX. század második felétől építeni kezdett, magas kőalapra emelt, bádogtetős, esztergált tornác-oszlopos, utcai homlokzatukon klasszicista vonásokat viselő lakóházak sora határozza meg. A Kossuth, a Rákóczi vagy az Árpád utca megmaradt régi épületei igazán esztétikus összhatást tükröznek. Egy részük az udvari homlokzat előtt vaskos, robosztus, esztergált tornácoszlopokkal alátámasztott nyitott ereszt hordoz, ez a hagyományos háromosztatú lakóház középső helyisége, a pitvar előtt húzódik. Legtöbb helyen az utcai szoba és a pitvar túloldalán lévő kamra fala az eresz szintjéig kinyúlik, s csak a pitvar előtti rész nyitott. A tornácnak azonban szinte minden variációja megtalálható a régebbi épületeken: az imént említett, csak a pitvar előtt lévőtől az utca felől fallal lezárt, de az udvari homlokzat előtt részben vagy teljes egészében nyitott úgynevezett ámbitustól a tornác nélküli lakóházig igen sok változat feltűnik.
A klasszicizmus hatása mutatkozik abban is, hogy a faoszlopok helyett téglából falazott, henger alakú, abakusszal lezárt, fehérre meszelt oszlopok tartják az ereszt. Akár fa-, akár téglaoszlopok alkotják is a tornác tartóelemeit, közös bennük, hogy alsó harmadukat bedeszkázták – ahogy itt mondják: rédellyel látták el –, amit a bejárat előtt rendszerint kétfelé nyíló, felső végükön ívesen kiképzett tornácajtók szakítanak meg. A tornácajtó félfáinak felső végét legtöbbször gömbformára alakították ki. A bejárathoz vezető néhány lépcsőfok, a kétfelé nyíló, míves részképzésű ajtó és a vaskos tornácoszlopok közt húzódó rédely esztétikailag tökéletes megformálása gazdagítja az épület összhatását, tükrözi a bennük lakók összhangra törekvését.
Külön figyelmet érdemelnek a Tarpára fáziskéséssel érkező klasszicista oromzatok. A falsík alsó mezőjét rendszerint két vagy három ablak szakítja meg, ezek külső ablakszárnyai helyére télen szokásosan zsalugátert tettek. Az ablakok köré vakolat keretelés, közéjük szintén vakolatból kiképzett, a falsíkból három–öt centimáéterre kiemelkedő, lábazattal és fejezettel ellátott áloszlopok kerültek. Az áloszlopok „oszlopfői” hordják a felső keret alul fűrészfogas, fölötte egymásra helyezett, soronként kissé előreugratott, faragott téglasorokból kialakított, vakolt párkányát. Az oromzat felső része, a tűzfal szintén vakolt, s formájára a felül vízszintes vonallal (a csonka konttyal) lemetszett háromszög a jellemző. Ezen oromrész falsíkját jobbára két, szintén zsalugáteres világító ablakocska töri meg, s közöttük vakolatból kiképzett, kör alakú vagy a szellőzőnyílásokkal harmonizáló dísz került, általában az építés évszámával.
A favázas építkezésmód a természeti környezet hatására jött létre. A szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló tölgy adta az anyagát. A helyszínre szállított szálakból bárdolták össze s állították fel a szerkezetet: a huszonöt–harmincöt centiméter átmérőjű talpgerendákba csapolták a valamivel kisebb vastagságú oszlopokat, andráskötésekkel merevítetve őket egymáshoz. A régebbi épületeknél a födém- és tetőszerkezetet (a gerendákat és a szarufákat) is keményfából faragták, a XIX. század második felétől azonban a Tiszán Máramarosból s a beregi hegyvidékről tutaj formában leúsztatott fenyőből készítették azokat (erre a módra utalnak ma is a gerendák, deszkák végein látható kettő–négy centiméter átmérőjű lyukak, melyek azok egymáshoz való rögzítésének bizonyítékai).
A födém tartószerkezetének legmonumentálisabb darabja a mestergerenda, mely a hosszú homlokzattal párhuzamosan futva középen támasztotta alá a keresztgerendákat. A régebbiek szintén tölgyből készültek, s mint másutt is, tág teret adtak a díszítésre. Egy, a Nyíregyháza melletti Sóstói Múzeumfaluba áttelepített lakóház tornácának talpgerendájaként másodlagosan hasznosított régi mestergerenda a reneszánsz stílust tükrözi – szintén fáziskéséssel. Az 1772-es évszámmal ellátott, indás-leveles-virágos díszítésű gerenda a késő középkori, főúri-városi polgári építés- és díszítésmód kései vidéki példája. A XIX. században is folytatódott a gerendák díszítése, ám ez már legfőképp az építtető személyére és az építés évszámára utaló írásos formában nyert megfogalmazást (az előbbi épületnél maradva, a mestergerenda szövege a következő: „Ez házat = Építettem Belényesi Károly, s nőmmel Madai Sárával, 1881be feb.”).
Annak ellenére, hogy viszonylag bővében voltak a fának, nincs arra adatunk, hogy a tarpaiak teljesen abból készítették volna a lakóépületeket. Arról sem tudunk, hogy a közeli szatmári vidékekhez hasonlóan nagyobb gazdasági épület (istálló vagy magtár) épült volna így, ellenben igen sok disznóól került ki a tölgyfát mesteri módon megmunkálni tudó specialisták kezéből. A hatalmas átmérőjű tölgyrönkökből elképesztően széles deszkákat tudtak bárdolni vagy fűrészelni: az ötven-hatvan centiméter széles tölgydeszkák sem voltak ritkák a disznóólak zsilipelt (a függőleges faoszlopok egymás felé néző oldalaiban kivájt hornyokba eresztett deszkákból álló) falaiban. A faszerkezetes lakóházak és istállók fala főként a helyben beszerezhető anyagokból – vesszőfonatos, kívül-belül sárral vastagon betapasztott paticsból vagy törekkel összegyúrt, formákba kivetett, napon szárított sárból vetett vályogból – készült. Egyedül az épületek magas alapját és a pincéket rakták kőből, de azt sem malterral, hanem sárral ragasztották össze.
Az általában háromhelyiséges (szoba-konyha-kamra) lakóépületek hagyományos tüzelőberendezései érdekes ellentmondást mutatnak: egyrészt már igen korán, a XIX. század harmadik harmadában nagy számban megjelentek a gyáripari termékek, az öntöttvas platnis takaréktűzhelyek (a vályogból vagy téglából falazott – ahogy mondták: berakott spórok) meg az úgynevezett csikóspórok és az öntöttvas kályhák, másrészt viszont szinte napjainkig fennmaradtak (igaz, csökevényes formában) a konyhai kandallók. Az öntöttvas tüzelőberendezések korai, gyors és nagyarányú elterjedésének oka a közeli vashámorok, gyárak viszonylag nagy számával és az azokban gyártott nagy mennyiségű, emiatt olcsón beszerezhető termékek megkedvelésével magyarázható.
Mivel a terület átmenet a hagyományos magyar lakóházterületek (az alföldi, a felföldi és a szamosi) között, talán nem meglepő, hogy a szabad kémény sem olyan általános, mint az Alföld más vidékein: már a XIX. század második felében a közfalakban alakították ki a füstjáratokat, de a füst a padlástérben egy helyen, a szabad kémény alföldi változatának ahhoz hasonló, ám annál keskenyebb és alul födémmel lezárt megfelelőjében gyűlt össze. Ez a húsfüstölésre szolgáló építmény a legutóbbi időkig megmaradt, ellentétben az Alföld más részeinek szabad kéményt eltüntető, a XX. század első harmadában bekövetkezett irányzatával.
Mivel az életmód mégsem különbözött olyannyira más területekétől, s kenyérre és más otthon előállított élelmiszerekre a lakosságnak továbbra is szüksége volt, a kemencének, katlannak az udvar vagy telek más részén külön épületet emeltek. A nyári konyhák, sütőházak, aszalók már a XIX. században megjelentek Tarpán, s bennük a boglyakemence meg a csonka kúp alakú katlan mellett – igaz, hogy másik, jól lezárható helyiségben – gyümölcsaszaló kemence is épült. Érdekessége az itteni sütőházaknak és aszalóknak, hogy nincs kéményük. A kemence és/vagy a katlan füstje vagy a tűzfalakon hagyott szellőzőnyílásokon, vagy az épület tetejének középső részén kiképzett, csapadéktól kis tetővel mentesített nyíláson át távozik a szabadba. A kandalló – szemben erdélyi megfelelőjével – inkább csak világításra (meg néha ételfőzésre) szolgált, s formája is a fal mellé épített széles „mászókéményre” hasonlított; utóbbitól való eltérésre és a kandallóval való rokonságra utal a tüzelőnyílás talaj közelében történt kialakítása.
Érdemes néhány szót szólni a tetőformákról és a tetőhéjazatról is. Míg a régebbi, inkább szegényparasztinak titulálható lakóépületek a Kárpátok építésmódját tükröző, a Szatmár-Beregi-síkságig lenyúló hatását tükrözik (ennek jellemzője a magas, meredek hajlású tetősík, mely a hegyvidéki, nagy mennyiségű hó gyorsabb lecsúszását segíti elő, s a taposott szalmafedés), addig a XIX. század második felében elterjedt építésmód a vagyonosodó városi, jobb módú parasztpolgárság ízlésvilágát jeleníti meg. Bár a tetősík még mindig meredekebb, mint az Alföld más vidékein, a fedésre használt zsindely egyértelműen a tehetősebbek épületeire volt jellemző. Igaz, hogy a divat is befolyásolta a település építkezését, a bádogfedésű házak a XIX–XX. század fordulóján jelentek meg nagy számban, részben az Amerikából hazatértek ízlésváltozásának jóvoltából, részben a városi és közösségi épületek példája nyomán.
Érdekes, hogy a fazsindely eltűnése viszonylag gyorsan megtörtént: míg az 1900 körüli években a divathullám fedette át bádoggal a tehetősebbek lakóházainak zömét, addig az 1920 után meghúzott új országhatárok elvágták a hagyományos máramarosi és beregi fa- és zsindelybeszerzési útvona-lakat (ekkorra már annyira megcsappantak a települést övező erdők, hogy az itt lakók nem is gondolhattak a korábban oly nagy mennyiségben helyben hasított zsindely előállítására). Szerencse, hogy az akkoriban készült bádogtetők élettartama igen hosszú, a ma is álló épületek nagy része még a korabeli mesterek kezemunkáját dicséri.
Az igényesség, az esztétikumra való törekvés és a mindezt lehetővé tevő viszonylagos pénzbőség tükröződik egyéb épületek esetében is. A telket az utca felől határoló, igényesen megformált palánkkerítés mellett gyakori volt a vályogból falazott, vakolt kerítésfal, amelyet régebben (akárcsak a lakóházakat) zsindellyel, később bádoggal fedtek. Mindkét típust deszkából készült, tömör nagykapuk és legtöbbször évszámmal is ellátott fedeles kiskapuk szakítottak meg, részletképzésükkel egészítették ki a lakóházkülsőt, s alkottak vele tökéletes összképet (ilyenek többek között a kiskapuk érdekes formájú deszkabetétei, a nagykapuk oszlopvégeinek érdekes megmunkálásai, áttört, fűrészelt díszei).
A palánkkerítések és az azokból kiemelkedő, a zártságot, tömörséget némileg oldó kiskapuk egész utcasort alkotva hirdették az ott lakók gazdagságát, de bizonyos elzárkózását is. E kiskapuk nagyobb számban az Esze Tamás és az Árpád utcán maradtak fenn napjainkig (utóbbi helyen érdekes módon őrzik a hagyományt: az elkorhadt kapufélfákat az eredetihez hasonló formában, ám a hosszabb élettartam biztosítása érdekében betonból kiöntve készítik el).
Érdemes elidőzni egy-egy kútágasnál vagy disznóólnál is: az előbbiek mára szinte teljesen eltűntek, hiszen a vezetékes víz pusztulásra ítélte a gémeskutakat, pedig az ágasok végére faragott tulipán- vagy csillagformák fejlett esztétikai érzékről és magas mesterségbeli tudásról szóltak. Nem is hinné az ember, hogy a disznóólak esetében is beszélhetünk szépérzékről: a szintén a Sóstói Múzeumfaluba a Kossuth utcáról átszállított remek darab kettős andráskereszt-merevítése a stabilitás biztosításán kívül a szépséget is szolgálni kívánta, s a más disznóólak ajtó fölötti koszorúgerendájára vésett feliratok ugyanúgy az építtető (és neje) dicsőségét hirdették, mint a lakóházak mestergerendáira vésett szövegek.
A nagy deszkafelület mindig csábított a díszítésre: a csűrkapuk (milyen érdekes: Tarpa még a csűrök tekintetében is átmenetet képvisel, hisz itt megtalálhatók a szatmári keresztcsűrök éppúgy, mint a felvidéki hosszanti folyosós építmények!) merevítő deszkáinak elhelyezésénél arra is törekedtek, hogy azok valamilyen geometrikus mintát adjanak ki. Mindezt összegezve elmondhatjuk, hogy a kiegészítő gazdasági épületeket, objektumokat díszítettségük, igényes megformálásuk a lakóházakéval egyenrangú épületekké tette.
Az imént leírtak eléggé meggyőzően bizonyíthatják, hogy miért esett a megye népi építészeti emlékeit gyűjtő Sóstói Múzeumfalu munkatársainak választása Tarpára, amikor Bereg hagyományos építkezését reprezentáló épületeket kerestek a múzeumba történő áttelepítéshez. A Kossuth utca 69. alatt egy 1881-ben épült, háromosztatú, tipikus lakóházat sikerült megvásárolni s szétszedés után átszállítani Nyíregyháza-Sóstóra. Az eredetileg a Belényesi, majd az Oláh család tulajdonában állt épület helyreállítására 1979–80-ban került sor.
A skanzen portájára a gazdasági épületeket az előbbivel párhuzamos utcáról, a Rákóczi utca 79. alól tudták megszerezni: az egykor Rácz Mihály nagygazda tulajdonában lévő épületek közül a hatalmas méretű, csűrrel egybeépült istálló 1884-ben épült, s a többi kisebb épület (a kamrával egy tető alatti nyári konyha, az aszalóval egybeépült sütőház és a deszkafalú disznóól) is abban az időben készülhetett. Áttelepítésük 1981–83 között történt.
A telket az utca felől határoló falazott vályogkerítés mintájául a Rákóczi utca 87. és 105. számú portáké szolgált, míg a kis- és nagykapu eredetileg az Árpád utca 24. előtt állt. További két tarpai népi objektum is átkerült a Sóstói Múzeumfaluba: a szatmári kisnemesi porta nemes mívű disznóólát a Kossuth utca 40. portáról még 1977-ben telepítették át, míg a tulipánfejes kútágas a Rákóczi utca 107. alól került ugyanoda.
A mai Tarpa legértékesebb épülete a református templom. Ha a jövőben egyszer sor kerítenek a teljes műemléki rendbetételére, a régészeti kutatás felszínre hozza annak az Árpád-kori templomnak az alapfalait vagy rosszabb esetben csak az alapozás árkait, amely a jelenleginek az elődje volt. Ma még csak találgatjuk, mikor fogtak hozzá a Báthoriak az új templom építéséhez. Erre legkorábban csak azután kerülhetett sor, miután rendeződtek a falu birtokviszonyai, tehát 1417 után. A gótikus részletek is erre az időre, a XV. század első felére teszik az építkezés idejét. A fennmaradt templomhajó a környék középkori templomaihoz képest nagyméretű, ami egyrészt a falu lakosságának számosságára, másrészt a kegyurak bőkezűségére utal. Éppen a középkori falak és az újkori bővítés találkozásánál látható lefaragás utal arra, hogy a tarpai templomépület nem volt teremtemplom, mint ezt korábban vélték: még a régi stílusban, diadalívvel és a nyolcszög három oldalával záródó szentéllyel épült meg.
Az épületbe a bejárás a védett déli oldalon nyílt. Ma az eléje épített szögletes, késő barokk előcsarnokon (szélvédőn) keresztül pillanthatjuk meg a gótikus, szemöldökgyámos, három pálcából és két horonyból álló kőkeretes kaput, felette a kőből faragott Báthori-címerrel. (Tekintve, hogy a farkasfogas Gutkeled-címert a Sárkányos rendnek a saját farkába harapó sárkánya köríti, a megadományozott Báthori János országbíró – 1435–40 – lehetett. Így az építkezés megindítását is személyéhez köthetjük). Az ajtószárny egy lapból bárdolt tölgyfa, késő gótikus vasalással, ez az egyetlen eredeti ajtó ebből a korból az egész Alföldön! Van még a nyugati oldalon is egy csúcsíves, kőkeretes bejárati ajtaja, felette a homlokzaton egy rombusz alakú ablakkal.
A templomba belépőt egykor az a képsor ragadta meg, amely eredetileg a nyugati falon indult, s az északi falon, a diadalív előtt zárult. Mára a ciklusnak mindösszesen három darabja maradt fenn, egyikén a nyírbátori templom védőszentje, Sárkányölő Szent György, a másikon a Golgota, a keresztre feszített Krisztussal, kétoldalt Máriával és Keresztelő Szent Jánossal, végül a lelkek sorsát eldöntő, mérlegelő Szent Mihály arkangyal látható.
Ezt a templomot egy 1734. évi jelentés szerint 1640-ben részben restaurálták. Fa haranglába két harangot is rejtett, az egyik körirata: CRISTVS REX VENIT IN PACE DEVS HOMO FACTVS EST 1S17. Azaz: „Krisztus király eljön békében. Isten emberré lett 1517.” A másik harangot a Rákóczi-szabadság alatt húzták fel helyére. Körirata: „Goss mich Iohann M. Schneider in Caschau a. 1707.” Azaz: „Schneider Mihály János öntött engem Kassán, az 1707. évben.” Egyik harang sem maradt ránk: az 1517. évi, 538 kilogrammos nagyharang az 1881. évi villámcsapáskor lezuhant, megsérült. Ugyan a Magyar Nemzeti Múzeum kezdeményezte a megvételét, gyűjtés is indult ennek érdekében, azonban nem jött össze a szükséges 538 forint, csak a tizede. Ezért az 1882. évben megrendelt harangba beöntötték. Az 1707-es harang még korábban pusztult el. Az egyház feljegyzései szerint 1826-ban átadták Pap Antal fülesdi harangöntőnek, aki egy nagyobb haranghoz használta fel.
A középkori templom szentélyét és a hozzá tartozó sekrestyét 1795-ben bontották el, majd részben ezek helyén a megmaradt templomhajót hét öllel meghosszabbították keleti irányba, s a végén tizenkét öl magas tornyot emeltek. Ez utóbbi sisakját helyi ácsmester, Mészáros András készítette. Az 1797–98-ra így megbővült templom építőit két, a keleti mennyezeten és a torony ajtó felett elhelyezett felirat dicséri. Bár évszám nem jelöli, az egyszerű, barokk profilú padok, a festett rokokó papi szék és a falazott kosarú szószék bonyolult rajzú, nyolcszögletes, faragott koronája ezekre az időkre utal. Ugyancsak ekkor állították össze a síkmennyezet deszkatábláit. A templomtér nyugati végén az északi oldalra átforduló L alakú fakarzatot vékony, levéldíszes fejezetű oszlopok tartják. A mellvédtáblákon – mint ezt a szakemberek megállapították – az e vidéken kedvelt, hurkolt szalagokból és csipkézett lapokból alakított, rátett díszítés látható.
Ekkor nem nyúltak a régi templom 1592-ben (!) ácsolt fedélszékéhez. Mivel ez is megavult, 1812-ben egészében megújították, erről tájékoztat a nyugati mennyezetrészen elhelyezett felirat.
A veszedelmek – amelyekre korábban már utaltunk – ezután következtek. És azokat követve az újabb és újabb helyreállítások. A templom legutóbbi, nagyszabású külső és belső renoválása 1938-ban történt meg. Ekkor állították fel a templom keleti karzatát. Az egyház felszereléséből két ón boroskupa a XVIII. század első feléből, két ón boroskanna a század második feléből, három óntányér, az egyiken 1799-es évszámmal, egy ezüstkehely és egy szép, a XIX. század első feléből származó ezüstkancsó maradt ránk. Ez utóbbit felirata szerint a nagyközség jegyzőjének, W. Seeberg Arthurnak a felesége, Gulácsi Pólchy Irén 1926-ban ajándékozta az egyháznak.
Hogy más, az épített örökséghez tartozó értékes objektumokról is megemlékezzünk, az Észak-Tiszántúl egyetlen, eredeti helyén megőrzött szárazmalmát a Tóháton (ma Árpád utca) találjuk (még két másik tiszántúli malom őrződött meg az utókor számára: a vámosoroszit a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették át, a matolcsi fényképek alapján készült rekonstrukciója pedig a Nyíregyháza melletti Sóstói Múzeumfaluban látható). Építési ideje Pomozi István szerint (aki a malom 1980–81-es helyreállítását irányította) a XIX. század első negyedére tehető, a helyi hagyomány építését ifjabb Tokai János nevéhez kapcsolja, és 1855-re teszi. A XIX. század második felében Tarpán működött négy száraz- és egy szélmalom közül ma már csak ez az egy áll.
A malom – felújítása előtt – 1929-ben őrölt utoljára. Az 1930-as években átépítették: a kerengő korhadt zsindelytetejét bádoggal átfedték, a gépészeti berendezést eltávolították, a kerengősátor oszlopközeit vályoggal befalazták. Az így átalakított épületet közösségi célokra (bálok, mozi, később raktár) hasznosították. Az 1950-es években még a malomházat is lebontották. A majd negyedszázada végzett helyreállítás eredményeképpen ismét eredeti szépségében áll most az Árpád utca térré öblösödő részén.
A tölgyzsindellyel fedett épület – hasonlóan a XIX. században országszerte működött többezer társához – szerkezetileg két jól elkülöníthető részre oszlik: a kerengősátorra és a malomházra. A kerengősátort tizenkét vastag tölgyfa oszlop és az erre helyezett tizenkétszögű, gúla alakú sátortető képezi. Itt áll a malom hajtására szolgáló, fából készült, fafogakkal ellátott, tizenhárom méter átmérőjű nagykerék. A nagykerékhez húzatórúd segítségével fogták be a vonóállatokat (lovakat vagy ökröket). Hogy az állatok be tudjanak állni a kerék küllői közé, egy ki- és bekapcsoló gerenda, valamint kötél segítségével a bálványtengelyt és az abba csapolt kerengőt oldalra lehet billenteni.
Az állatok forgatta nagykerék fafogaival közvetlenül hajtja a malomház őrlőszerkezete alatti orsót, ez pedig tengely segítségével a felső őrlőkövet. A forgó felső és rögzített alsó daráskő alkotja a kőpadot, amely a malom gépészeti berendezésének legfontosabb része. A felöntött gabonát a garaton keresztül az etetővályú egyenletesen adagolja a kövek közé, innen az őrlemény a daráskő kifolyónyílásán át a darásládába kerül. A település társadalmi életében rendkívül fontos szerepet játszó malom átlagos teljesítménye egy zsák gabona volt óránként.
A régi mintájára zsilipelt deszkafalból készült, kontyolt nyeregtetővel ellátott malomházban a bejárattal szemben a gabonavám tárolására szolgáló szuszék, a falra rögzített polcon a malom működéséhez szükséges többi eszköz látható. Az ide látogatók kedvéért néha be is indítják a szerkezetet, működése különleges élményt nyújt a szemlélődőknek.
A templomtól alig kétszáz méterre, egy régi magtárépületben kapott helyet a község múzeuma. Az 1976-ban megnyílt s azóta többször felújított kiállítás a Szabolcs-Szatmár Megyei Múzeumok Igazgatósága szakmai támogatásával, Erdész Sándor, Németh Péter és Vígh Károly forgatókönyve alapján készült. A berendezéshez jelentős szakmai segítséget nyújtott a vajai Vay Ádám Múzeum és a vásárosnaményi Beregi Múzeum is (ez utóbbi tárgyak kölcsönzésével is segítette megrendezését).
A kétszintes épület földszintjén látható a helytörténeti anyag és a Bajcsy-Zsilinszky-emlékkiállítás. Ez utóbbi a politikus életútját tekinti át, külön kiemelve a községhez fűződő napokat. A tarpai honfoglalás kori sír, az 1708. évi kiváltságlevél, Esze Tamás és a nagyközségi cím átadásának az ünnepsége a gazdag történelmi múlt egy-egy mozzanatát idézik.
A második szinten kapott helyet a néprajzi kiállítás. A településen gyűjtött kerámia- és textilanyag, valamint különféle háztartási eszközön túl a hangsúly a kismesterségek bemutatására esik. A jelképes bognárműhely és a zsindelyhasítás eszközei emlékeztetnek arra az időszakra, amikor a település lakosságának egy része e mesterségek űzésével kereste kenyerét. (Már a XVII. századból vannak adataink arra, hogy milyen méretű volt Tarpán a faipar. Az itteni bognárok 1698-ban százezer liszteshordónak való donga készítésére kötöttek szerződést a Szepesi Kamarával, s a munkát negyed év alatt el is végezték!) A zsindelyhasítók közül 1642-ben többen mentesültek más jobbágyi szolgáltatás alól is, azért, hogy fejenként évi hatezer zsindelyt készíthessenek az ecsedi uradalom részére. Külön tablón látható a messze földön híres tarpai vékák készítésének menete. A hasított eljárással készült, hánccsal összevarrot kéregből való, négy eltérő nagyságú darabból álló vékasorozat tagjai a kiállításon is láthatók. Elnevezésük: vékás, félvékás, negyedvékás s végül nyolcadvékás vagy köpéce.
A kiállítás további részében látható nagyméretű fotók, egy felállított fedeles kiskapu a XIX. század végén kialakult (s mára már jórészt eltűnt) falukép bemutatását tűzték ki célul.
A kiállítás mára igencsak megkopott, egy új helytörténeti bemutató készítése nagyon is időszerű lenne.

Még az 50-es években is tizenhét ilyen házat számoltak össze. Ma a Posta utca 22. számú ház őrzi régmúltat

Az Esze Tamás utca 31. számú ház kapuja, 1979 (Páll István felvétele)

A Kossuth Lajos utca 40. számú ház utcai kerítése (Erdész Sándor felvétele)

Tarpai nyári konyha a Sóstói Múzeumfaluban

Tarpai istálló a Sóstói Múzeumfaluban, 1984 (Páll István felvétele)

Sütőház az Esze Tamás utca 8. számú ház udvarán, 1979 (Páll István felvétele)

Sütőház aszalóval a Rákóczi utca 79. számú ház udvarán, 1980 (Páll István felvétele)

Ácsolt disznóól (Páll István felvétele)

Tulipánfejes gémeskút a Rákóczi utca 107. számú ház udvarán, 1979 – ma a Sóstói Múzeumfaluban (Páll István felvétele)

Jellegzetes tarpai ház (Kuknyó János felvétele)

Ugyanaz a ház áttelepítve a Sóstói Múzeumfaluba (Páll István felvétele)

Tarpai házbelső (tisztaszoba) a Sóstói Múzeumfaluban (Zsák Zoltán felvétele)

Kunyhó az almáskertben, 1980 (Páll István felvétele)

A református templom déli, gótikus kapuja (Boros György felvétele)

XVIII. század végi papi szék a református templomban (Boros György felvétele)

A szószék XVIII. század végi hangvetője (koronája)

A tarpai szárazmalom alaprajza

A szárazmalom helyreállítás közben, 1981 (Páll István felvétele)

A szárazmalom tetőzetének ácsszerkezete (Karácsony István felvétele)

Részlet a Tájház helytörténeti kiállításáról, 1976

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT