A Széchényiek faluja
A Széchényiek faluja
Vályi András a XVIII. század végén a következőképpen írta le Horpácsot: „Horvát falu (itt téves volt az információja – a szerző) Sopron Várm[e-gyében] földes Urai G[róf] Széchényi, és több Uraságok, lakosai katolikusok, fekszik Czenktől délre 2 1/4 órányira, Soprontól 3 mértföldnyire, a’ Rábán kivül való járásban, ‘s az Uraságnak kastéllyával jelesíttetik; erdeje nagy van, határja jó termékenységű, vagyonnyai különbfélék, eladásra jó módgya van.”
A falu határának is részét képező Sopron megyei Nagyerdőben a XIX. század elején katonaság elől bujdosó szegénylegények – betyárok – rejtőztek. Kémeik, orgazdáik pásztoremberek. Sokat adtak a köztük fennálló úgynevezett betyárbecsületre és a fegyelemre, de azért a búcsúi mulatságokon gyakoriak voltak az összetűzések. Még 1868-ban is nagyerdei betyárok lőtték meg a lövői zsidó nagybérlőt, Frisch Kálmánt és feleségét. Pénzüket azonban az összecsődült nép nem engedte elrabolni.
A helytartótanács 1810-ben közbiztonsági okból elrendelte a „magányos” puszták és csárdák összeírását, majd a „zsiványok” összefogdosását és a veszé-lyes csárdák lerombolását.
A rendelet végrehajtásaként 1813-ban a szolgabírák összeírták ezeket a helyeket. Darás Sándor szolgabíró jelentette: „A horpácsi erdőben levő birkás major korábban kocsma volt, amely az uradalmi helységtől fél, a többi szomszéd helységektől egy órányi messzeségre fekszik s ott a kóborlók szálláshelyet találnak, ezért veszedelmes. A múlt esztendőben több zsivány ott összegyülekezett, s az arra birkákat hajtó zsidókat megtámadták és állataikat elvették. Az ottani juhászgazdát és a bojtárokat mint orgazdákat ekkor börtönnel sújtották. 1806-ban több szalmával kereskedő soproni embert, amikor a csepregi vásárról hazatérni akartak, megtámadták és kirabolták. Többek is történhettek, melyek most tudva nincsenek. Ugyanezen épületben mikor még bort is mértek, a kocsmárost megölték.” Mindezek után úgy találja, hogy ezen épület „elhányattassék, nehogy a kóborlóknak szállás és menedékhely szolgáltassék”. Jelenti továbbá, hogy a csárdához vezető keskeny utat, mivel az erdő nagyon sűrű, szükséges volna szélesíttetni.
Veszélyes, romantikus idők ezek. Jellemzésükre ide kívánkozik a Sopronhorpácson még élő szájhagyomány, hogy a híres betyár, Savanyó Jóska édes-anyját is itt temették el. A temetésen a szigorú és országos körözés ellenére Savanyó is részt vett. A jelenlevő gyászolók közé vegyült egy drótostót – hátán szokás szerint faládában a szerszámaival –, aki azután a szertartás befejeztével szőrén-szálán eltűnt. A találgatásnak aztán véget vetett Savanyó üzenete, miszerint ő volt az a bizonyos drótostót.
1831–1832-ben kolerajárvány szedte áldozatait a faluban és környékén. Gyógyszerként túlnyomórészt mezei füveket használtak. A községeket zár alá helyezték, a földesurak elmenekültek, a közlekedés megszűnt. Vasvillás őrök álltak a falvak bejáratánál, hogy idegen be ne léphessen. Ekkor született a vers:
Falu végén a vasvilla, mégis bejött a kolera.
Nem urakra, nem papokra, hanem szegény parasztokra.
Nem urakra, nem papokra, hanem szegény parasztokra.
Drinóczy György csornai premontrei kanonok így írta le a falut az 1840-es években: „Horpács jelenleg 49 házaiban 356 catholicus és 5 zsidó lakosokat számlál. Határa jó termékenységű, erdeje derék. Mezejét a tag osztálytul fogva Gróf Széchenyi Lajos külön is ültetésekkel, mintegy nagy kertté varázsolta. Van a Grófnak itt derék kastéllya angol ülésű kerttel, és szép majorja.”
Drinóczyval szinte egy időben Fényes Elek is bemutatja a települést: „…magyar falu, Sopron v[ár]megyében, Sopronhoz délre 3 1/2 m[ér]-föld: 600 kath[olikus], 15 zsidó l[akja]., paroch[ia] templommal, jeles kastélylyal és kerttel. Határa róna s főleg buzát, még pedig szépet terem. A majorsági föld mennyisége nem közöltetett. A lakosok birnak 800 h[old] szántóföldet, 432 hold erdőt, melly egyszersmind legelő. Birja gr[óf] Széchenyi Lajos.”
Bár a két idézet lakosságszámai egymásnak ellentmondanak, mégis plasztikus képet rajzolnak Horpácsnak az 1840-es évekbeli állapotáról.
Az 1848-as forradalom és a forradalmi törvényhozás eredményeképpen a jobbágyok szabaddá váltak. A születő polgári társadalomban a horpácsiak birtokviszonyai kedvezőnek voltak mondhatók, míg a lédecieké kevésbé. Jól mutatja ezt a nemzetőrök 1848-as összeírása.
A nemzetőri cenzus szerint annak kellett elszegődnie, akinek a birtoka elérte a fél telek nagyságot, önkéntes viszont kisebb birtokkal is lehetett valaki, ha erkölcsileg megfelelt. A 36 horpácsi nemzetőr közül tizennyolc, Lédecen pedig a húsz főből tizenhat volt önkéntes.
A soproni alsó járáshoz tartozó Horpácson Kéry Péter szolgabíró végezte el a nemzetőrök összeírását. Horpácson 36 főt írt össze (névsorukat és adataikat lásd Függelék IV.), feltehetően 1848 májusában.
A Sopron megyei nemzetőrség egyik századát a következő hét község adta: Horpács, Lédec, Völcsej, Lövő, Und, Füles és Malomháza. Pólány János lövői nemzetőr visszaemlékezése szerint június derekán a század Horpácsra vonult, ahol gróf Széchényi Lajos elfogadta a kapitányságot és megesküdött, hogy a századot „jó és balsorsban” vezetni fogja. Betegsége miatt mégis fiát, Imre grófot küldte maga helyett, aki csak egyszer jelent meg a századnál. A kapitányi – századosi – tisztet hamarosan Kéry Péter szolgabíró töltötte be. Kiképző Letényi hadnagy volt. Rajtuk kívül a következő horpácsi tisztségviselőket ismerjük: Horváth Ferenc tizedes, Finda Ferenc dobos és Lédecből Németh Mihály tizedes.
A horvát támadás hírére a vármegye a századot szeptember 26-ra mozgósította, azzal a céllal, hogy Fehérvár felé vonuljon. A kiindulás napjára megváltozott a cél, ugyanis Batthyány Lajos miniszterelnök Vidos József kormánybiztos alá rendelte Sopron megye zászlóaljait, azzal a feladattal, hogy támadják meg Horvátországot. A zászlóalj s benne a század előbb Szombathelyre, majd a horvátok utánpótlási útvonalát elvágni Zalaegerszeg, Nagykanizsa irányába vonult. A már korábban idézett Polány János visszaemlékezése szerint a század Kanizsa visszafoglalása – október 3. – után ért be a városba. Őrszolgálatot látott el, majd Kiskanizsáig az elmenekült horvátok után vonult, később Pórládonyból hazabocsátották.
A század második kimozdítását Csány László kormánybiztos rendelte el azzal a céllal, hogy a parndorfi táborból támadásra készülő magyar sereg tartalékául szolgáljanak. Az október 30-i schwecháti vereség után a nemzetőröket haza küldték, s többé nem alkalmazták őket hadi szolgálatra.
A község hadi eseménynek is részese lett. Jellačic´ horvát bán 1848. szeptember 11-én körülbelül 30 ezres sereggel átkelt a Dráván, de Móga tábornok szeptember 29-én Pákozdnál megverte. A vert sereg Bécs felé menekült. A sereg értéktelenebb része, körülbelül tízezer ember, Todorovic´ császári tábornok vezetésével, vidékünk felé vette útját, hogy visszatérjen Horvátországba. Elhaladtában rabolt és pusztított. Október tizedikén az éjszakát a fertőszentmiklósi táborukban töltötték, és másnap indultak községünk felé. Röjtökön „egészen betsülettel” keresztülvonultak, de Lövő előtt a Nagyerdőnél a soproni lovas nemzetőrök és honvédek sikertelenül támadták meg őket. A magyar parancsnok, Kovács Zsigmond, a Sopron megyei lovas nemzetőrség őrnagya így számolt be erről: Az ellenséget mintegy déli 11 órakor Röjtök nevezetű helységnél elértem. Lovas osztályom – 365 fő – népfelkelőkkel, önkéntesekkel és gyalogos nemzetőrökkel kiegészülve is csak 1800 főt ért el. Az így létrejött alakulat a népfelkelők nyomására megtámadta a horvátokat. Mintegy három órán át tartott a harc, majd amikor az ellenség ágyúit visszahozta, visszavonulni voltunk kénytelenek.
A horvátok Lövő községen torolták meg veszteségeiket. Vezérük hatórás szabad rablást engedélyezett nekik. Sokakról a ruhát lehúzták, a bort a hordókból kiengedték, a dunyhákat felhasogatták, a lovakat elhajtották, a templomot kirabolták, végül a községet felgyújtották. Utána Völcsej és Horpács következett. Amíg a pusztítás folyt, Todorovic´ a horpácsi kastélyban tartózkodott.
A sereg itteni ténykedéseiről a lakosok emlékezetében fennmaradt, és ma is él egy epizód, amit Csitkovics János mondott el. Lédec közepén harangláb állt. A harang kötelének végét egy süldő lábára kötözték, s a szegény állat, szabadulni akarván, egész nap félreverte a harangot. A tulipános ládákból mindent kiszórtak, a dunyhákat felhasogatták, törtek-zúztak. Az adatközlő dédapja akkor hatéves gyerek volt. Szülei egy kenyeret kötöttek a hátára, és útba indították az erdő felé, ahová a lakosság mindent hátrahagyva menekült. Csak néhány bátor férfi maradt a faluban, őket a horvátok megkínozták.
Karger Ferdinánd és Zichy-Ferraris Manó őrnagy Horpácson kelt jelentéseiből tudjuk, hogy még 11-én újból megtámadták a horvát sereget Lédec és Salamonfa – ma Zsira – között. Mellettük részt vettek a csatában Kovács Zsigmond őrnagy megyei lovas nemzetőrei is. A horvátok közül többet levágtak, kilencet az ágyúk sebeztek halálra. Egy katonán rajta volt a lövői tímár bundája. A magyarok közül öt huszár és egy honvédtüzér esett el. A horvátok Peresznyénél ellentámadásba mentek át, és kifosztották a két Vis községet – ma Répcevis. Végül Kőszeg mellett elhagyták hazánkat.
A két világháború közötti években felmerült a terv, hogy a csata emlékére Horpács állítson emléktáblát. A megkeresés a Hadtörténelmi Múzeumtól érkezett, mellékelve az emléktábla költségvetését is 114 pengő 32 fillérről. A községi képviselő-testület 1929. január 21-én tárgyalta az ügyet, és úgy határozott, hogy emléktáblát nem készíttetnek, mert erre fedezetet nem tudnak biztosítani.
Községünk lakói nemcsak nemzetőrként, hanem honvédként is szolgálták a hazát. A húszéves Széchényi I. Dénes gróf, Lajos gróf fia főhadnagyként vett részt a szabadságharcban. Harcolt többek közt a schwechati csatában is. Apja a bécsi udvarnál emiatt lett kegyvesztett – ahogy erről a családról szóló fejezetben már megemlékeztünk. Zsófia főhercegnő – akinek Széchényi Lajos főudvarmestere volt – nem bocsátotta meg, hogy Dénes gróf – fia egykori játszótársa – Ferenc József ellen fegyvert fogott.
Többen honvédként szolgáltak a községből. Sorozás útján került a Győrben felállított 23. honvédzászlóaljba Horváth István, aki 1828-ban született. Az ugyancsak Győrben felállított 39. zászlóalj katonája lett az 1829-es Mészáros István és Torkos István. Ők ketten a szabadságharcot követően nem tértek vissza. Elestek, külföldre menekültek vagy az országban bujdostak – nem tudjuk. Sem Horpácson, sem a megyében nem jelentkeztek a kiegyezés után, így joggal feltételezhetjük, hogy a magyar szabadságért haltak hősi halált.
