A polgári átalakulás kora | Száz Magyar Falu

A polgári átalakulás kora

A szabadságharc leverése után Ausztria megkísérelte országunkat beépíteni egy egységesnek tervezett birodalom szervezetébe, amely cél elérésére felszámolták a magyar alkotmányosságot. A Habsburg-ház azonban gyengének bizonyult, a magyar társadalom pedig elég ellenállást tanúsított ahhoz, hogy kudarcot valljon az osztrákok törekvése. Ennek nyomán jött létre a kiegyezés 1867-ben, az egyik oldalról az osztrák császár és uralkodó réteg, a másik oldalról a magyar uralkodó osztály, vagyis a nemesség között. Az ezzel kezdődő dualizmus korában az ország bizonyos fokig korlátozott függetlensége mellett kibontakozhatott a tőkés-polgári gazdasági átalakulás Magyarországon.

1863 decemberében nem akármilyen esemény okozott megdöbbenést és riadalmat, nemcsak Sárdon, hanem Somogy megye közvéleményében is. A kaposi járás szolgabírája jelentette 1863. december 11-én Mérei Károly kormánybiztos főispánnak, hogy előző este nyolc óra tájban hét fegyveres rabló támadta meg Somssich Miklós sörnyei kastélyát, s a támadók előbb megfenyegették, majd súlyosan bántalmazták az idős urat, koponyáját betörték, az egyik karját pedig eltörték. Ezután kirabolták a kastélyt, s mint ez egy későbbi jelentésben olvasható, egyebek közt ezüstneműt, fegyvereket, aranyórát, értékes ruhaneműket és 940 forint készpénzt vittek magukkal. A rablók üldözése azonnal megkezdődött, maga a főispán már másnap Sörnyére utazott, hogy kifejezze együttérzését Somssich Miklósnak.

A régi, feudális társadalmi kötöttségek megszűnésének és az osztrákokkal szembeni csendes nemzeti ellenállásnak sajátos negatív következménye volt a hatóságok tekintélyvesztése, ebből is adódóan a közbiztonság romlása. Ez a folyamat különösen az 1860-as években erősödött meg. Somogy erdőségei kedvező terepül szolgáltak a megsokasodott tolvajok, rablók és rablóbandák számára.

Csendőrök és a megyei pandúrok sokasága kereste a tetteseket, először tévúton haladva, ugyanis olyan hírek terjedtek, hogy a rablók a Lábod és Mike közötti erdőségben kóboroltak az előző napokban. Emiatt azután a Szulok–Lábod–Boglár útvonalon, Sörnye érintésével dohányt szállító kocsisok körében próbálkoztak, mert ők azokban a napokban éppen arrafelé jártak. A bűnügy kinyomozásába Somssich Pál is bekapcsolódott: eljuttatta a sörnye-szövécspusztai csárdás vallomását a főispánhoz. Végül 1863. december 29-én a csendőrök Gamás községben elfogták Illés Pált, akinél megtalálták az ellopott aranyórát. Az üldözés közben egyébként két társát agyonlőtték, de pandúrok is áldozatául estek a csetepaténak.

A főispán Hermann főszolgabírót bízta meg a vizsgálat lefolytatásával, meghagyva neki, hogy „erélyes, gyors és eredményes” nyomozást folytasson. Az eljárás további részleteit nem ismerjük, mert az erre vonatkozó iratok elvesztek, de a végkifejlet azt mutatja, hogy Illés mellett még két további tettest sikerült kézre keríteniük a hatóságoknak. A rablók sorsa nem volt kétséges az akkori viszonyok között, a közbiztonság megromlása miatt statárium volt érvényben. A rögtönítélő katonai bíróság kötél általi halállal büntette az elfogott személyeket.

A főispán iratai között található Somssich Miklós 1864. február 2-án kelt, saját kezű levele, amelyben ekképp nyilatkozott a rablók kivégzéséről: „én és egész családom nem csak, hogy nem óhajtjuk, mi szerint a sörnyei rablók Sörnyei határban ne justificaltassanak, hanem positive kérvén, ellene mondunk és éppen nem óhajtjuk, hogy ezen különös figyelemmel boldogítassanak”. Illés Pál, Szabó vagy Següsdi Ferenc és Kovács József rabló – a korabeli gyakorlatnak megfelelően, elrettentésül – a tett helyszínén, a Sörnyei út mentén ácsolt bitófákon nyerte el büntetését 1864. március 15-én. A néphagyomány megőrízte a nem mindennapi esemény emlékét, ezt a helyet ma is Akasztó-dombnak nevezik.

Sárd 1849 utáni történetének egyik fontos eseménye következett be, amikor a hat-hét kilométer távol fekvő szomszédos községet a területéhez csatolták, amely így közel egyharmadnyival növekedett. Látszólag egyszerű feladat két szomszédos község egyesítésének bemutatása. Annak ellenére így van ez, hogy egy néhány éve megjelent községtörténeti lexikon pontos adatot közöl, amely szerint a csatolás 1890-ben történt volna meg. Számos egyéb, köztük somogyi kiadványban nem található erre nézve egyáltalán semmiféle adat, vagyis egyszer csak megszűnt község lenni, és megjelent mint a Sárd községhez tartozó egyik puszta. Ha a korabeli könyveket tanulmányozzuk, akkor azt találjuk, hogy 1864-ben még önálló községként írt Sörnyéről például Pesty Frigyes. Az 1869. évi népszámlálás korabeli adatlapján már valaki kijavította a község szót pusztára, viszont Sárd népességi adatát még 1881-ben is Sörnye nélkül közlik a későbbi kiadványok.

Nem segített az egyesítés kérdéses időpontjának pontosításában a korabeli dokumentumok tüzetes vizsgálata sem. A megyei alispáni hivatal iratai között rendre megtalálhatók az ilyen ügyek iratcsomói, de ez esetben még az iktatókönyvben sem találtunk a tárgyba vágó bejegyzést. Végül Sárd község bírói számadásai és Somogy vármegye közigazgatási bizottságának a Sárd községi utak megjavításával foglalkozó ügyirata nyújtott megbízható támpontot. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy Sörnyét az 1870-es években csatolták Sárdhoz.

Az egyesítés kapcsán nem érdektelen választ keresni arra, hogy miért történt meg. Sárd példáján már láttuk, hogy a községi szervezet működtetéséhez pénzügyi fedezetre volt szükség. Amilyen mértékben elfogytak a birtokosok, úgy fogytak el a tehetősebb adóalanyok is. Az egyetlen gazdag birtokosra hárult szinte teljes egészében a községi költségek viselése. Az egykori zsellérek földbirtokot nem kaphattak, legfeljebb továbbra is haszonbérletben gazdálkodhattak a volt földesúrtól bérelt földeken, ezért a többi lakos adója minimális volt. A nagybirtokoscsalád számára tehát kézenfekvő megoldásként kínálkozott az egységes községi szervezet létrehozása, miután a két birtoktest is szomszédos volt egymással. A községi jogállás megszűnése a rendkívül szegény volt zselléreknek is kedvező változást jelentett anyagi szempontból, viszont ettől kezdve teljesen az uradalom árnyékában élték az életüket.

Sárdot egyértelműen hátrányosan érintette az önkényuralmi rendszer, amely lényegében felszámolta a megyei és helyi önkormányzatot. A helység maga időlegesen elvesztette mezővárosi jogállását, viszont a jobbágyrendszer megszűnése miatt kikerült az egykori földesúr közvetlen gyámsága alól. Ez természetesen megnehezítette a községi vezetők irányító tevékenységét. A helység csak az 1860-as években kapta vissza mezővárosi rangját, amikor részlegesen visszaállították a megyei önkormányzatot. Az ekkori források szerint működött, bár nem tudni, milyen gyakorisággal, a mezővárosi választmány, amelynek elnöki tisztét Somssich Andor töltötte be. A költségvetés és a bírói számadás jóváhagyása, valamint a választmány és a szűkebb elöljáróság megválasztása az adózók képviselőiből álló testület feladata volt.

Fényes Elek 1851-ben megjelent geográfiai szótárából megtudható, hogy Sárd mezővárosnak 921 lakosa volt, míg a somogyi származású Csorba József leírásában arról olvashatunk, hogy 1857-ben már 1019-en éltek a helységben. A közölt adatok csak tájékoztató jellegűnek tekinthetők, ugyanis azok nem átfogó népszámlálás eredményein alapultak. Mindketten azt írták, hogy Öreglak a legközelebbi postaállomás, ahonnan Fajszon és Sörnyén keresztül szállították a postai küldeményeket Sárdra.

Az ekkor már a sörnyei birtokán élő Somssich Miklós és nagy tekintélyű fia, Pál tudták elérni azt, hogy néhány évig postaútként szolgált a Sárdon áthaladó országút, amely Marcalit és Kaposvárt kötötte össze. Ez a fejlemény nyilván kedvező hatást gyakorolt a helyi vásárok forgalmára, ami a paraszti lakosság számára is üdvösnek bizonyult. Sajnos nem sokáig tartott ez az állapot, mert az országos és megyei útfejlesztési elképzelések változtak, és hamarosan a Kaposvár–Nagybajom–Böhönye–Marcali útvonal kapta meg az országos postaút rangját.

A postai szolgáltatás 1872-ig még Sörnyén keresztül jutott el Sárdra, majd akkor helyezték át ide, miután már a Dombóvár–Gyékényes vasútvonalon szállították a küldeményeket. Ez a változás nem önálló postahivatal megszervezését jelentette, hanem azt, hogy a község, társulva néhány szomszédos faluval, postai küldöncöt alkalmazott a szolgáltatás ellátására.

A forradalom utáni két évtized gazdasági és társadalmi válozásait viszonylag pontosan megrajzolhatjuk az 1869-ben végrehajtott népszámlálás adatai segítségével. A biztosok 1006 főben állapították meg Sárd (Sörnye mintegy háromszáz lakosa nélküli) népességének számát. Továbbra is több férfi élt a mezővárosban, mint a női nemhez tartozó. Az ekkor felvett adatlapokon találhatunk először információkat az írni-olvasni tudásról, eszerint az iskoláskorúak és a felnőttek több mint egynegyede tudott írni-olvasni, és további húsz százaléka legalább olvasni.

A felmérés során megállapították, hogy Sárd ezer lakosa 117 lakóházban él, amelyekben 122 lakás van, összesen 219 szobával. A Somssich-kastély 31 szobával szerepel az adatlapon, míg a lakóházak több mint fele kétszobás, negyven százaléka egyszobás volt. Akadt még néhány olyan ház, amely három vagy annál több helyiségből állt. Ha a kastélyt és lakóit nem veszszük figyelembe, akkor megállapíthatjuk, hogy átlagosan nyolc-kilenc fő élt egy lakásban és öt-hat személy egy szobában.

A népesség foglalkozási viszonyait illetően Sárd lakóinak egyik nagy csoportját képezték a birtokos parasztok és családtagjaik. Az összeírásba nem vették fel külön a 73 birtokos gazda segítő vagy foglalkozás nélküli felnőtt családtagjainak számát, ezért csak saját becslés alapján állítjuk, hogy a munkaképes korú lakosok (ekkor a tizennégy évnél idősebbek) közel harminc százaléka tartozhatott a birtokos paraszti réteg soraiba. A mezőgazdasági cselédek és munkások továbbá az egyéb szolgaszemélyzet száma megközelítette az ötszázat, tehát a tizennégy évnél idősebb lakosság kétharmada tartozott a legszegényebb társadalmi réteghez. Tizenhat iparos, 21 kisipari alkalmazott és néhány állami, egyházi vagy uradalmi szolgálatban álló értelmiségi egészítette ki a társadalmi palettát.

Az 1910. évi népszámlálás adatai lehetőséget adnak arra, hogy röviden felvázoljuk Somogysárd népesedési viszonyainak alakulását a világháború kirobbanásáig eltelt újabb közel fél évszázadban. A község lélekszáma meghaladta a kétezret – 2015 fő –, tehát közel kétszer annyian éltek a községben, mint 1870-ben. A kétségtelenül számottevő növekedési értéket nem torzítja lényegesen az a körülmény sem, hogy időközben Sörnyét hozzácsatolták, ugyanis a puszta népessége alig száz fővel nőtt az eltelt évtizedekben.

A lakásviszonyok alakulása csak az 1920. évi népszámlálás adatainak segítségével követhető nyomon. Akkor azonban nem a szobaszámot, hanem a lakóházak építési módját mérték fel. A kétezer főnyi lakosság 223 lakóházban élt, melynek mintegy negyven százaléka volt kő- és téglaépület vagy ilyen alapra épített ház, s éppen a felét fedték cserép- vagy zsindelyes tetővel. A lakóházak több mint fele szalmazsúpos épület volt a XX. század elején.

A fél évszázad során tehát mind a lakosság lélekszáma, mind pedig a lakások száma kétszeresére növekedett, ami azt jelentette, hogy nem csökkent az egy lakóházra jutó személyek száma. A népesség növekedésének fő forrása ebben az időszakban már nem a betelepülés, hanem a természetes szaporulat volt, miközben az elvándorlásra és új lakosok letelepedésére is akadtak példák.

A népesség foglalkozási és megélhetési viszonyaiban ugyancsak kevés változás történt a XX. század elejéig. A lakosság körülbelül 85 százaléka mezőgazdaságból élt, és a cselédség, valamint a napszámos réteg alkotta az összlakosság hatvan százalékát. A kötelező népiskolai oktatásnak köszönhetően magasabb színvonalra emelkedett a népesség iskolázottsága. 1920-ban a hétévesnél idősebb lakosok közül 1420 tudott írni-olvasni, csak az idősebb korosztályhoz tartozók körében volt számottevő az analfabétizmus.

A kiegyezés után megkezdődött a magyar államszervezet korszerűsítése, melynek egyik lépése volt a községek jogállásáról 1871-ben alkotott törvény. Sárd számára alapjában véve pozitív irányú volt a változás, annak ellenére, hogy elvesztette mezővárosi státusát. A helység mérete és lakosságának gazdasági ereje nem felelt meg sem a mezővárosi, sem a tizenöt évvel később bevezetett nagyközségi jogálláshoz tartozó pénzügyi kötelezettségeknek. Sárdot a kisközségek kategóriájába sorolták, s a falu elöljárósága a szomszédos Mezőcsokonyán létrehozott körjegyzőség jegyzőjének közreműködésével látta el hivatalos feladatait.

A törvény előírásainak megfelelően tíz választott és tíz virilis tagból álló képviselő-testület gyakorolta az önkormányzat alapvető jogait. A virilisták kifejezéssel jelölték a legtöbb adót fizetőket, akik közül messze kiemelkedett a Somssich-birtok mindenkori tulajdonosa. Talán nem érdektelen idejegyezni a legrégebbről, azaz 1874-ből fennmaradt képviselő-testületi névjegyzéket: Somssich Lőrinc, Somssich Pál, Nyári Katalin, Vancsura János, Vancsura József, Gelencsér János, Fista Mihály, Geiszler Hugó, Csere József, Schvarz Mátyás voltak a virilisták és Somssich Andor, Schvarcz Ferenc, Fonyó Vince, Pápa István, Bozsó Márton, Cselik Ferenc, Gelencsér János, Horváth József felső, Ilia György, Mészáros Mihály a választott tagok.

A községi igazgatás és a helyi lakosok mindennapi ügyeinek intézése, más hatóságok előtti képviselete a választott községbíró és helyettese, az esküdtek, valamint a körjegyző, vagyis az elöljáróság feladata volt. A bírót, helyettesét és az esküdteket, illetve a képviselők felét háromévente választották, az utóbbiakat hat évre. A felsőbb hatóságot megszemélyesítő járási főszolgabíró állíthatott három-három jelöltet ezekre a tisztségekre, akik közül a szavazati joggal rendelkező polgárok gyűlése választotta ki az alkalmasnak tartott személyt.

Az 1886-ban elfogadott újabb községi törvény szigorúbban szabályozta a képviselő-testületek és az elöljáróságok létszámát, és bizonyos fokig korlátozta az önkormányzati önállóságot is. A törvény és a vármegyei mintaszabályzat alapján minden községnek meg kellett alkotnia a szervezési szabályrendeletét, mai kifejezéssel szólva: szervezeti és működési szabályzatát.

Sárd község képviselő-testülete 1887. május 15-én fogadta el ezt az alaprendeletet, amelyben megállapították a testület, az elöljáróság és a községi alkalmazottak létszámát, valamint működésük alapvető szabályait. A lakosság lélekszáma 1881-ben meghaladta az ezerháromszáz főt, ezért összesen tizennégy választott és virilis tagja volt a képviselő-testületnek, akik mellé hivatalból csatlakozott a bíró, a helyettes bíró, a hat esküdt, a közgyám, a körjegyző és a körorvos. Ez utóbbiak alkották tehát az elöljáróságot, amelynek munkáját a község szolgálatában álló szülésznő, kisbíró és éjjeliőr segítette vagy egészítette ki. A választott elöljárók közül a bíró és a közgyám kapott tiszteletdíjat, a községi szolgák fizetségért dolgoztak. A körjegyzőt élethossziglanra választó községek kötelessége volt együttesen gondoskodni a tisztséget betöltő javadalmazásáról. Az érintett községek által megválasztott körorvost a vármegyei pénztárból fizették.

Úgy tűnhet az olvasónak, hogy egy kissé hosszasan foglalkoztunk Sárd községi szervezetének bemutatásával. Mindez nem véletlen, ugyanis az 1900-as évek elején meglehetősen nagy vihart kavart egy megfellebbezett bíróválasztás.

A történet részleteinek bemutatása előtt lássuk, kik játszottak vezető szerepet akkor Sárd község életében? Az önkormányzati testület egyik fele – a virilisták – a legmódosabb családokból került ki, de elmondható, hogy a választott képviselők többsége is a tehetősebb és tekintélyesebb gazdákat képviselte. Az esküdtek és a községi bírók szintén néhány régóta honos és módosabb család sarjai, amilyenek például a Szulimán, Vancsura, Máli, Horváth, Csere, Lóki és Gelencsér nevűek. A Somssich család természetesen mindig képviselve volt a testületben, s a fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint képviselői majd’ minden alkalommal részt vettek – személyesen vagy ügyvédjük útján – a költségvetésről és a bírói számadásról határozó testületi üléseken.

A községi igazgatásban két említésre érdemes változás történt az első viágháborúig. 1908-ban országosan felülvizsgálták a települések elnevezését, hogy kiszűrjék az azonos vagy összetéveszthető helyneveket. Így került – megkülönböztetésül – a Sárd ősi név elé a megyére utaló előtag, s kapta a Somogysárd nevet a helység.

Az egységesítés kiterjedt a pecséthasználatra is, bár nem olyan módon, mint az osztrák önkényuralom idején, amikor a községeknek címer nélküli, egyszerű bélyegzőt kellett használniuk. Az önkormányzat helyreállásának jelképes gesztusaként Sárd is visszatért 1871 után – átmenetileg – a mezővárosi pecsét használatához. Később olyan körbélyegzőt készíttettek, amelynek közepén egy lombos fa jelképezte talán az egykori kiterjedt erdőséget. Az új név bevezetése után ismét rajzolat nélküli pecsétnyomó használatára tért át a községi elöljáróság.

Ennél érdekesebb fejlemény volt a csendőrség tartós megjelenése a községben, amelynek közvetlen előzménye volt mindaz, ami a fentebb említett nevezetes bíróválasztás alkalmával történt 1909-ben. Svastics Nándor kaposvári járási főszolgabíró azt a 67 éves Vancsura Jánost jelölte, aki akkor már nyolc éve volt a falu bírája. A január 22-én tartott választógyűlésen a gazdák egyik képviselője más jelölteket ajánlott, arra hivatkozva, hogy az addigi bíró nem közmegelégedésre gyakorolta hivatalát. A főszolgabíró kénytelen volt a másik két jelöltet is előterjeszteni, de a szó szoros értelmében közfelkiáltással, tehát nagy hangzavarban és izgatott légkörben megejtett választás után a saját jelöltjét hirdette ki bírónak. A zavaros választáson alulmaradt gazdák ügyvédhez fordultak, és megfellebbezték a döntését, törvénytelennek minősítve az eljárását, mert szerintük annak ellenére nem rendelt el név szerinti szavazást annak levezénylője, hogy ezt kellő számú választó kérte.

A beadványon 74 támogató aláírás látható, ami annyit jelentett, hogy a 96 szavazati joggal rendelkező polgár többsége vitatta a bíróválasztás eredményét. Sőt a megválasztott esküdtek közül hárman nem voltak hajlandók letenni a hivatali esküt, tehát lehetetlenné vált a községi önkormányzat működése, miközben napirenden volt egy fontos döntés: a községi költségvetés elfogadása.

A balul sikerült bíróválasztás ügye ezen a ponton kibővült a csendőrőrs létesítésének kérdésével, ugyanis Svastics kezdeményezte a megye alispánjánál, hogy csendőrőrsöt, vagy legalább háromtagú különítményt rendeljen Somogysárdra, mert fenyegető, izgatott légkör uralkodott el a faluban, sőt egyes izgatók akadályozzák az elöljáróság működését.

A választási vita megoldását és a feszültség levezetését szolgálta Vancsura János bölcs lépése, aki lemondott bírói tisztéről. A főszolgabíró nem éppen ilyen szellemben folytatta hatósági működését, ugyanis nyolc csendőrből álló különítmény kirendelését kérte az április 8-i újabb választásra. Pedig a kedélyek végleg megnyugodhattak, miután a gazdák egyik korábbi jelöltjét, ifj. Kósa Jánost emelték a székbe.

A kaposvári csendőr szárnyparancsnokság nem tartotta indokoltnak csendőrőrs létesítését a községben, de Svastics Nándor nem állt el a szándékától, s arra utasította a mezőcsokonyai körjegyzőt, hogy a jelentésben gyűjtse egybe a somogysárdi közhangulat és közbiztonság megromlását igazoló adatokat. Végül is a főszolgabíró eredményesen lobbizott, mert a belügyminiszter, ha nem is azonnali hatállyal, de intézkedett arról, hogy a hetesi csendőrőrsöt helyezzék át Somogysárdra. A bíróválasztás és a csendőrőrs összefonódott történetének megértéséhez tudni kell azt, hogy a keménykezűnek bizonyult Svastics Nándor azonos azzal a kormánybiztossal, aki a Tanácsköztársaság leverése után s éppen a fehérterror somogyi tobzódásának idején állt a megye élén.

Az elöljáróság feladatai egyre sokasodtak a XIX–XX. század fordulóján, mert a népesség gyarapodása, a gazdasági fejlődés igényei és a központi államhatalom újabbnál újabb kötelezettségeket róttak a községekre. A képviselő-testület helyi rendeletekben kellett hogy szabályozza a sokasodó feladatok ellátásának mikéntjét a törvényességhez híven. A számos rendelet közül csak azokat említjük, amelyek meghatározó jelentőségűek voltak a község mint hatóság és a lakosok életében egyaránt.

A közrend fenntartását és a termelés biztonságát szolgálta az éjjeli őrszolgálat, amelyet 1907-ben szabályoztak a faluban. Ettől nem független, de önmagában is fontos feladat volt a tűzvédelem, amelyről a törvény úgy rendelkezett, hogy minden községnek létre kellett hozni a saját tűzoltóságot. A köteles tűzoltóságról szóló rendeletét ugyancsak 1907-ben alkotta meg Somogysárd község. A szabályrendeletek sorából kiemeljük még a vásártartás rendjének, illetve a vásári helypénzdíjaknak a szabályozását. Ez volt talán a legkényesebb feladat, mert nem a községé, hanem továbbra is a Somssich-uradalomé volt a vásártartási jog, viszont a törvény a helyhatóságokra ruházta a szabályozás megalkotását.

A polgári korszak községi igazgatása fokozódó pénzbeli terheket rótt a lakosságra, nem volt közömbös, hogy milyen bevételek állnak az önkormányzat rendelkezésére feladatainak ellátásához. Az elöljáróság fizetésének, a helyi, megyei és országos intézkedések végrehajtási költségeinek fedezeteként az adóbevételek, egyéb jövedelmek és a lakosok élőmunkája szolgáltak. A településeknek nem volt önálló adókivetési joguk, csak az állami adó bizonyos hányadának mértékéig szedhettek be úgynevezett pótadót az adófizető polgároktól. Láttuk korábban, hogy Somogysárd népességének többsége vagy nem rendelkezett adóképes jövedelemmel, vagy nagyon kevés adót fizetett. Az 1850-es évektől 80-85 főről mintegy száznyolcvanra emelkedett az adófizetők száma.

A község egyéb bevételi forrásai sem voltak bő hozamúak, mert nem volt például nagyobb földbirtoka, amelyet bérbe adhatott volna. Rendszeres jövedelem folyt be a vásártartásból, ugyanis Somssich Andor földbirtokos az 1870-es évektől átengedte a községnek a vásárjövedelem felét. Az úrbérrendezés során megerősített negyedéves korcsmáltatási jog haszonbére jelentette a másik jelentősebb bevételi forrást. Ez azonban csak a XIX. század végéig állt a község rendelkezésére, mert ekkor végképp megszüntették a feudális eredetű regálejogokat. Némi vigaszt jelentett a kártalanításként kapott összeg, amelyet azonban el kellett helyezni kamatozó kincstári betétbe. Nem hozott jelentős bevételt a községnek, mégis említenünk kell a közbirtokossági erdő vadászati jogának bérbeadását is – a források teljessége ezzel a tétellel zárul.