Az úrbérrendezéstől az 1848-as forradalomig
Az úrbérrendezéstől az 1848-as forradalomig
A XVIII. század közepére az ország kiheverte a török hódoltság idején elszenvedett emberi és gazdasági veszteségeket. Ugyanakkor a feudális gazdálkodást, a földbirtokosok és a jobbágyság viszonyait még nem szabályozták, ezért a jobbágyi szolgáltatások meglehetősen eltérőek voltak az országban. A Habsburg uralkodók egységesen szervezett, központosított birodalmat kívántak létrehozni, amelyben az állami adóztatás és feudális szolgáltatások rendje is szabályozott. Az önkényesen megemelt földesúri szolgáltatások ellen tiltakozott a jobbágyság, szintén siettettve az úrbéri viszonyok rendezését. (A Somogy megyei csurgói uradalomban volt például jelentősebb rebellió 1745-ban, amelyet súlyos büntetésekkel torolt meg a somogyi nemesi közgyűlés bírósága.) A magyar nemesség körében viszont nem volt egység a rendezés kérdésében, továbbá tartottak attól, hogy az uralkodóház a központi hatalom érdekei szerint fogja korlátozni a földesúri jogokat. Mária Terézia mint magyar király végül rendeleti úton vezette be az úrbéri viszonyok új szabályozását 1767-ben.
Láttuk, a Somssichok földesuraságával új korszak kezdődött Sárd történetében: a következő évtizedekben művelésbe vonták az egykor elhagyott földeket, sőt újabb és újabb területeket törettek fel a határban. Tény, hogy elsődlegesen a földesúr közvetlen használatában lévő majorsági birtokot, tehát az uradalmat növelték, de a jobbágytelkek száma és a parasztok által birtokolt földterület nagysága is növekedett az 1740-es évektől.
Sárd mezőváros urbáriumát 1767. augusztus 29-én írták alá a földesúr, a megye és a jobbágyok képviselői. A somogyi viszonyoknak megfelelően itt is 24 magyar hold nagyságú szántó tartozott egy egész jobbágytelekhez. A településen 48 telkes jobbágy és tíz föld nélküli házas zsellér tartozott a földesúri kötelék alá. A jobbágyok több mint kétharmada féltelken, közel egynegyede egész telken, öten pedig negyedtelken gazdálkodtak. Az úrbéri föld nagysága 28 és egynegyed telek volt, ami 678 magyar hold szántóföldet tett ki, a hozzá tartozó belső telekkel és réttel együtt.
Három évtizeddel később, a napóleoni háborúk korában készültek pontos összeírások a nemesi birtokokról is, avégett, hogy pontosan meg tudják állapítani a hadviseléshez és az országgyűléshez való hozzájárulásuk összegét. Az 1806-ban elvégzett felmérés szerint az akkori birtokos, özvegy Somssich Józsefné majorsága (szántó, rét, legelő és erdő) 4326 magyar holdat tett ki.
A feudalizmus földművelési rendszerének közismert formája a két- vagy háromnyomásos gazdálkodás, amely ebben a korszakban is uralkodó földhasználati forma volt Magyarországon. Az 1728. évi felmérésből tudható, hogy a községben a kétnyomásos rendszer terjedt el. A földesurak használatában lévő majorsági birtok szerves része volt ennek a rendszernek, hiszen elsődlegesen a jobbágyok kötelező ingyenmunka-szolgáltatásain (52 nap szekeres és 104 nap gyalogrobot) alapult a gazdálkodás.
Az úrbérendezés során egységesssé tették a helységek közigazgatási rendjét. A falvak és földesúri mezővárosok élén évente választott öregbíró állt, akit esküdtek segítettek abban, hogy ellássa a lakosok és a földesúr, illetőleg az állam közötti ügyekben közvetítői feladatkörét. Az ekkori szabályozás értelmében az adózó jobbágyok (egyre gyakrabban polgárnak is nevezték őket) gyűlésén kijelölt személyek közül a földbirtokos választotta ki a bírót és az esküdteket. A helységeket kötelezték arra, hogy állandó pecséttel igazolják az általuk kiadott okmányok hitelességét. Sárd mezőváros elöljárói az első évtizedekben még egy régi viaszpecsétet használtak, amelynek a közepében kereszt látható, két oldalán a SART szóval és az IHS betűsorral. Az utóbbi a „Jézus, az emberek megváltója” kifejezés görög kezdőbetűit jelentette. A XIX. század elejétől új pecsétet vezettek be, amelynek felső részén az SMV betűsor jelezte a mezővárosi jogállást (Sárd MezőVáros), középen pedig a községi pecséteken másutt is gyakran megjelenő eke és csoroszlya mint a lakosok foglalkozásának jelképe látható. Utóbb ezt a pecsétet körben olajággal is díszítették.
A XVIII. században készült adóösszeírások sok adatot tartalmaznak a jobbágyfalvak és mezővárosok, így Sárd parasztságának gazdálkodásáról. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy felvázoljuk a mezőgazdasági termelés sajátosságait és fejlődésének irányát.
A nemesi birtok adómentessége és a családi levéltár pusztulása miatt alig rendelkezünk információval a Somssich-uradalom 1848 előtti gazdálkodásáról. A sárdi jobbágyok a szántóföld mellett csak a kerti művelésre hasznosított beltelek és egy kevés kaszálót használhattak. Az urasági legelőn és erdőn jogukban állt legeltetni, valamint évente annyi fát kitermelni, amennyi szűkösen kielégítette a szükségleteiket. Az úrbéri szabályozás betartását rendszeresen vizsgáló megyei hatóság előtt általában nem tettek panaszt a sárdi jobbágyok a földesuruk ellen.
Bár a mezőgazdasági termelés közvetlenül a földművescsaládok önellátását szolgálta, a tehetősebb jobbágyok bekapcsolódtak az árutermelésbe. A növekvő számban tartott vásárok és a megyei úthálózat fokozatos kiépülése teremtettek igazán új lehetőségeket ennek a jobbágyrétegnek a számára. Ők persze továbbra is előnytelen helyzetben voltak a hatalmas árutermelő uradalmakkal szemben. Az évente tartott négy országos állat- és kirakodóvásár arra ösztönözte a sárdi jobbágyokat, hogy növeljék az állattállományukat. Erre csak úgy volt lehetőségük, ha a kevés rétföld és a közös legelő mellett az ugaron hagyott táblákat is hasznosították az állattenyésztés céljára. A felmérések szerint évente száz-százötven szarvasmarhát, ötven-száz, de esetenként ennél is több sertést és juhot tartottak a XVIII. század második felében. A XIX. század elejétől az addigi kizárólagos igás állatot, az ökröt kezdte felváltani a ló a paraszti gazdaságban is – a lóállomány jelentősen nőtt.
Az állattartás mindenekelőtt a saját mindennapi szükségleteket elégítette ki. A növénytermesztés vezető növényei a búza, a rozs, majd később a kukorica, de termesztettek vegyes hasznosítású és takarmánynövényeket is. Utóbbiak közül a zab termesztésének növekvő szerepét lehetett értékelni, éppen az állattenyésztés szolgálatában. Akadnak szórványos adatok arról, hogy a parasztság foglalkozott szőlőtermesztéssel is, de annak mértékéről nincs megbízható információnk.
Új fejezet kezdődött a paraszti gazdálkodás történetében, amikor megnyílt a lehetősége annak, hogy a földesurak és jobbágyaik egyezséget kötve felszámolják az úrbéri viszonyt. A Somssichok a korszerű szellemiségű földbirtokosok közé tartoztak, ez a magyarázata, hogy Somssich Miklós elsőként kötött úrbéri egyezséget sárdi jobbágyaival saját úriszékén, 1813. november 6-án. A vármegye, amelynek egyébként ekkor ő töltötte be a másodalispáni székét, mintának tekintette ezt az egyezséget, amely 1818. január 18-án emelkedett jogerőre, a helytartótanács végzése és annak a megyegyűlésen történt kihirdetése nyomán. Az eljárás természetesen vitákkal is járt, így például a volt jobbágytelkeket megillető legelőterület nagyságáról.
A legelőelkülönítésről és az erdőhasználatról szóló alapvető egyezséget mintegy kiegészítette az a megállapodás, amely 1841-ben jött létre a szőlőtermesztésről. Mivel a jobbágyok szőlői szétszórtan helyezkedtek el a határban, azt kérték az uraságtól, hogy adja számukra haszonbérbe az úgynevezett Metszési-dűlőben lévő földet, hogy ott telepítsék a tőkéket. Somssich Miklós beleegyező válaszában érdekes indoklást olvashatunk a kérés teljesítésének magyarázataként: „illy kerti munkálódással szelidebb érzelmek lágyítják, és munkára ingerlik a restebb és durvább, egyedül a barmokkal foglalatoskodó lakósokat”.
Az uraság – mindettől függetlenül – szigorú feltételeket szabott: csak szőlőt és barackfát ültethetnek a gazdák, s az egyenként ezerszáz négyszögöl nagyságú táblákon csak száz négyszögölet használhatnak pince építéséhez és egyéb gyümölcsök termesztésére. A haszonbér ellenében a termés ötödrésze illette a földbirtokost, aki maga is igénybe vett öt szőlőtelket.
A reformkorban, majd a forradalom idején készült különféle összeírások alapján pontos képet alkothatunk mind a paraszti gazdálkodás, mind pedig a Somssich-uradalom méreteiről, viszonyairól. A parasztság kezén 34 telek nagyságú birtok volt, amelyen 1828-ban 52 telkes jobbágy gazdálkodott. Ehhez képest már nem sok változás történt, legfeljebb néhány család esetében az örökösök közötti birtokmegosztással.
1848-ban részletesen összeíratták a nemesi ingatlanvagyont: Sárdon akkor 3513 magyar hold az urasági (majorsági) birtok nagysága, és 2047 holdat bírtak a jobbágyok. Összevetve ezt a két adatot levonható a következtetés, hogy a településen kedvezően módosult a birtokmegoszlás aránya a parasztság javára. Azt a tényt azonban már most figyelembe kell vennünk, hogy a szomszédos Sörnyén lévő, majd kétezer magyar holdat kitevő birtoktest is fokozatosan betagolódott a Somssich-uradalomba.
A birtok művelési ágak szerinti megoszlása világosan jelzi, hogy a legelő- és erdőbirtokra alapozott állattenyésztés volt a Somssichék gazdálkodásának vezető ágazata már a forradalom előtti évtizedekben. Az 1784-es katonai felmérés idején készült leírásban olvasható, hogy kialakult a majorság, ahol már gabonatárak is létesültek. A község északi részén az 1840-es évektől épült ki az Újmajor mint a sárdi birtokon folyó gazdálkodás központja.
A sikeres birtokszerzést folytató saárdi Somssich család közelsége fokozatos változásokat idézett elő Sörnye birtokviszonyaiban. Néhány évtizedig a Kötcsén is birtokos leveldi Kozma család bírta itt a legtöbb földet, a famíliának jelentékeny szerepe volt a megyei közéletben, majd később néhány leszármazottjának az országos politikai és kulturális közéletben: Kozma Sándor az ország első főügyésze, Kozma Andor költő, író volt. Ez a család alapozta meg a faluban a minőségi lótenyésztést. Somssich Miklós 1830-ban vette meg a Kozma-birtok nagyobbik részét, amelynek tulajdonjogát Lőrinc fiának engedte át. 1848-ban még nyolc földbirtokos volt a faluban, köztük az ekkor ismertté váló Noszlopy család is. A község határának a fele már a Somssichoké volt, majd az 1860-as években már birtokukban volt a földterület túlnyomó része.
Az 1848-as forradalom és szabadságharc hónapjaiban a mezőváros lakosai közül sokan vonultak be, élükön az ifjú Somssich Lőrinccel és Pállal, nemzetőri szolgálatba és a honvédseregbe. A Jellasics ellen a Drávához sereglő nemzetőrök egy része is átvonult Sárdon, minden nagyobb baj nélkül, de a visszatért nagybajomiak kisebbfajta kalamajkát okoztak az 1848. augusztus 7-i vásár alkalmából. A kaposi szolgabíró arról számolt be az esetről szóló jelentésében, hogy a Drávától visszatért bajomi nemzetőrök közül néhányan erőszakosan viselkedtek. Nem fizették meg a marhavásári helypénzt, és tömegesen hajtották be eladó jószágaikat a marhaállásokra. Az izgatottság odáig fajult, hogy a pandúrokat is megfenyegették, de végül a járás egyik tisztviselője szép szóval helyre tudta állítani a rendet.
Arról, sajnos, kevés adat maradt fenn, hogy kik vettek részt a szabadságharc csatáiban, mert elveszett a sárdi honvédek sorozási lajstroma. Csak azoknak a nevét tudjuk ismertetni, akik a függetlenségi háború legutolsó csatáiból, azaz Görgey és Klapka tábornok seregéből tértek haza 1849 szeptemberéig: Csere Pál, Lucza Ferenc, Talabér Pál, Gelencsér Ferenc, Perák József, sárdi lakosok, valamint Sörnyéről Bódis István és Horváth István honvéd. Sörnyéről vonult be Kozma Ferenc is, a lótenyésztés később híressé vált szakembere, s teljesített szolgálatot az egyik huszárezredben.
)
Sárd mezőváros XIX. századi pecsétje
)
A Somogy Vármegyei Lótenyésztő Társaság szabályzata – a címlap és részlet a tagnévsorból
