A parasztok és az uradalom | Száz Magyar Falu

A parasztok és az uradalom

A jobbágyrendszer megszüntetésével gyökeres változás állt be az ország, így Sárd gazdasági és társadalmi viszonyaiban is. Annak ellenére állíthatjuk ezt, hogy a nagybirtokrendszer fennmaradt s vele együtt a nemesi birtokosok néhány királyi adományból származó kiváltsága, az úgynevezett regálé jogok is. Ez annyit jelentett, hogy például megőrizték korcsmáltatási, húskimérési és vásártartási kiváltságaikat, amelyek haszonbérbe adásából továbbra is komoly jövedelmet húztak. Az olyan községek esetében, mint Sárd, ahol a nagybirtok foglalta el a határ nagyobb részét, a parasztság számára nem maradt terjeszkedési lehetőség, csak meglévő földjeik minél jobb, esetenként a kizsarolásig menő hasznosításával voltak képesek termelésüket fejleszteni a gazdák.

Az intenzívebb termelési kultúrára, a trágyázásra való áttérés megkövetelte a növénytermesztés és az állattenyésztés párhuzamos fejlesztését, de az utóbbihoz nem állt rendelkezésre elegendő rét és legelő. A földhiány arra ösztönözte a parasztságot, hogy annak egy részét is szántóföldi művelés alá vonja. Azoknak a családoknak a fiai és lányai, amelyeknek nem nyújtott kellő megélhetési forrást a kisbirtok, a Somssich-uradalom napszámosaként szereztek pótlólagos jövedelmet, amelyet jó esetben vissza tudtak forgatni kisgazdaságaik fejlesztésére.

A paraszti gazdálkodás félévszádos útját tanulmányozva elsőként a birtokviszonyok alakulása szolgál támpontként a változások bemutatásához. Az úrbériség végleges megszüntetése idején, az 1850-es években hatvan birtokos paraszt élt a községben, közülük mindössze kilencnek volt legalább egy egész jobbágyteleknyi, vagyis tizennyolc katasztrális holdas birtoka. A gazdák nagy többsége a félteleknek megfelelő, körülbelül nyolc-tíz holdas területtel rendelkezett, négy egykori házas zsellér kezén volt még öt holdnál kisebb törpebirtok. Az 1911. évi mezőgazdasági összeírás idején más kategóriák szerint mérték fel a gazdaságokat, így annak eredményeit nehéz összehasonlítani a fél évszázaddal korábbi állapotokkal. Sörnye becsatolása után 6312 hold nagyságúra növekedett Somogysárd földterülete – ahogy ezt már említettük –, amelyből mindössze 1506 holdat bírt a parasztság. A 91 birtokos gazda több mint harmadának volt tíz holdnál nagyobb földtulajdona, a többiek a törpe- és kisbirtokosi rétegbe tartoztak.

A gazdálkodás egyik feudális eredetű kötöttsége, a nyomásos rendszer nem szűnt meg máról holnapra. A táblás gazdálkodás fenntartása két szempontból is fontos volt, legalábbis a kevésbé tehetős gazdák számára. Egyfajta biztonságot nyújtott a közös termelés a megélhetéshez, s az ugartáblák pótolták a megfelelő nagyságú rét és legelő hiányát. Temészetesen a módosabb parasztgazdák számára csak az utóbbi szempont volt érdekes.

Az 1880-as években országosan is napirenden volt a nyomásos rendszer felszámolása, harminc somogysárdi gazda is kérelmezte annak megszüntetését, áttérni szándékozván a szabad gazdálkodásra. A földjeiket két nagyobb, őszi és tavaszi vetésű táblában kérték egyenként kiméretni az első kataszteri munkálatok során. A kérelem nyomán furcsa vita alakult ki, mert a körjegyző azzal vádolta a falu birtokos gazdáit, hogy az állandó vetéssel rablógazdálkodást akarnak folytatni, kizsigerelve a földeket. A beadvány sorsát pozitívan döntötte el az a körülmény, hogy a gazdák elképzelése megegyezett a mezőgazdasági termelés korszerűsítését célzó kormányzati gazdaságpolitikai törekvésekkel.

A sárdi parasztság vissza-visszatérően próbálkozott azzal, hogy valamilyen módon növelje a szántóföldi művelésbe vonható terület nagyságát. Erre nem volt más lehetőség, mint a közösen birtokolt legelő egy részének felosztása. Már az 1880-as években szőlőt telepítettek a legtávolabbi legelő egy részében, de ez a kísérlet nem igazán volt sikeres. 1900-ban már az egész legelő megosztásának engedélyezését kérték, a 270 hold nagyságú területetet egyenlő arányban kívánták felosztani egymás között. A szántóföld mellett szőlőt szándékoztak telepíteni, a harmadik rész maradt volna legelőnek.

A gazdák is érzékelték a kérvény kritikus pontját, s jelezték, hogy a szántót takarmánytermesztésre vennék igénybe. Somssich Andor földbirtokos mint a kaposvári járási mezőgazdasági bizottság elnöke, úgy tűnik, nem tartotta komolynak az elhatározást, ugyanis nem támogatta a kérelmet, arra hivatkozva, hogy kellő nagyságú legelő nélkül veszélybe kerül a birtokosok állattartása. Az ügy ezután bejárta a különféle magas hivatalokat, míg végül a földművelésügyi miniszter kivételes engedélyt adott arra, hogy a legelő Nyíresnek nevezett részén 68 katasztrális hold szőlőt telepíthessenek a sárdi gazdák.

A helyi parasztság árutermelő gazdálkodásának fellendülését elősegítette a közlekedési feltételek javulása, bár a községet nem érintette közvetlenül sem a kaposvár–gyékényesi vasút kiépülése, sem pedig a Kaposvár és a Balaton, illetve Nagykanizsa között újonnan kialakított országúti hálózat. Ugyanakkor nem került a község reménytelen helyzetbe, minthogy csupán öt-hat kilométer távolságra helyezkedett el az országos főútvonallá minősített kaposvár–nagykanizsai klinkertéglával kiépített úttól és a vasútvonaltól.

A megyei vezetés hangsúlyosan foglalkozott a törvényhatósági (megyei) fenntartású oszágutak fejlesztésével. A kiskorpád–marcali országút sárdi átkelő szakaszát kőburkolattal látták el az 1900-as évek elején, az út mezei részét lekavicsozták. A korabeli értékelés szerint a szomszédos községekbe vezető földutak jó minőségűek voltak, bár az őszi–téli hónapokban nehezebben járhatók.

Az 1757 óta megtartott négy országos állat- és kirakodóvásárnak igen nagy szerepe volt a parasztgazdaságok fellendülésében is. A tavaszi (május 17-én), a nyár eleji (július 2-án), a nyár közepi (augusztus 6-án) és őszi (szeptember 21-én) vásárok elsősorban az állatkereskedelem miatt voltak kedveltek, de a vásártéren minden nagyobb termékcsoport eladására megfelelő, elkülönített teret kellett kialakítani. Az 1911-ben elfogadott szabályzat szerint húszezer-húszezer négyzetméter nagyságú volt a ló- és a marhaállás, s a kirakodóknak is megfelelően nagy, árucsoportonként ötezer-hatszáz négyzetméternyi terület állt rendelkezésükre. A közel tizenöt hold nagyságú vásártér természetesen nem a község vagy a gazdák, hanem a vásárjoggal rendelkező földbirtokos tulajdonában volt. Az 1870-es évektől – néhány évtizeden keresztül – hetivására is volt a falunak, de az nem tudott versenyezni a kedvezőbb közlekedési adottságokkal bíró szomszédos vásárhelyekkel, idővel megszűnt.

A kisméretű parasztgazdaságok termelésének technikai korszerűsítése nehezen haladt a pénzhiány következtében. A birtokos parasztság tömeges elszegényedéséből származó társadalmi veszélyek felismerése arra késztette a nagybirtokos réteget, hogy szervezett állami akcióval támogassa a paraszti gazdálkodást. 1898-ban megalapították az Országos Központi Hitelszövetkezetet (OKH), amelynek Somogysárdon is megalakult az 1900-as évek elején a helyi részlege. A hitelszövetkezet kedvezményes termelési kölcsönökkel igyekezett segíteni a birtokos gazdákat. A szervezet somogysárdi működéséről mindössze annyi konkrét információnk van, hogy 1914-ben székház célját szolgáló ház építésére kértek engedélyt. Nem tudjuk azt sem ilyenformán, hogy milyen eredménnyel szolgálta a kisbirtokok termelésének fejlesztését.

Az 1895. évi mezőgazdasági összeírás adatai egy-egy település terméseredményeire vonatkoznak, ezért nem tudjuk egymástól elkülönítve bemutatni a paraszti és uradalmi gazdálkodás helyzetét. Ez alkalommal nem mérték fel a növénytermesztés alapvető ágazatainak termésmennyiségét, ezért csak a gyümölcstermelésről tájékozódhatunk a kimutatásokból. Megállapítható, hogy Sárd lakosai jól hasznosították lehetőségeiket: összesen közel tizenkétezer gyümölcsfát számláltak össze a községben.

A gazdák a hagyományos magyar fajtákat termesztették, de meglepő módon nem az alma vagy a szilva, hanem a dió volt a kertek és szőlők legkedveltebb gyümölcsfélesége. A szintén nagy mennyiségben termelt alma, körte és szilva mellett az őszibarack, valamint a meggy volt még elterjedt a sárdi kertekben. A birtokos parasztok az 1840-es évektől a földesúrtól bérelt parcellákon folytattak szőlőtermesztést, ám ez a lehetőség megszűnt a földrendezés után. Az 1880-as években telepített szőlők elpusztultak a filoxéravész idején, ezért került sor az előbb már ismertetett legelőfelosztási ügyre 1909-ben.

Az állattenyésztés eredményeiről ennél többet tudunk, sőt a század végi adatokat összevethetjük az 1870. éviekkel. A nagy testű állatok száma több mint hatvan százalékkal nőtt, s megközelítette a kilencezret. Az uradalom juhállománya képezte ennek kétharmadát, de a parasztgazdaságokban lévő állatlétszám is meghaladta a kétezret.

A korabeli paraszti gazdálkodás alapvető eszközei az igavonó állatok. A ló- és a bivalyállomány meghaladta a kétszázötvenet, de igás ökör is még kétszáznál több volt a faluban. Összességében majdnem ezer szarvasmarhát tartottak a faluban, az állomány többségét eladás céljából. Egyéb források alapján tudjuk, hogy a parasztportákon jóval több szarvasmarhát neveltek, mint az uradalomban. A századforduló időszakában minőségi fajtaváltás kezdődött, hamarosan a magyar tarka nyert nagyobb teret az állományban.

Nem ismerjük ilyen pontossággal a parasztportákon nevelt sertésállományt, de 1895-ben kétszer annyi sertést tartottak, mint negyed századdal előbb. A háztartás napi szükségleteinek ellátását szolgálta végül a háromezerszáz baromfi. A hagyományosan jelentős méhészkedés is tovább élt, mint a sárdi gazdák egy részének kedvenc foglalatossága.

Közismert, hogy az állattenyésztés munkaigényes és sok-sok gondosságot igénylő tevékenység. A fenti adatok alapján joggal következtethetünk arra, hogy a somogysárdi birtokos parasztság a lehető legtöbb erőfeszítéssel – s leszögezhetjük: sikeresen – igyekezett élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek a polgári átalakulás, a piacgazdaság kiszélesedése korában adódtak számára.

A sörnyei birtoktestek megvásárlása után a Somssich-uradalom gazdálkodásában is új fejezet kezdődött: a korábbinál kedvezőbb adottságokkal tudott bekapcsolódni a magyar mezőgazdaság átalakulási folyamatába. A két birtoktest együttesen négyezer katasztrális holdra terjedt ki, s időközben – az 1870-es évektől – Sörnyepuszta határában is kialakult egy önálló uradalmi alközpont, amelynek nagysága majdnem pontosan azonos volt a sárdiéval. A sárdi birtok lett később a központja annak a négy községre (Sárd, Vrácsik, Nagybajom, Simonfa) kiterjedő és 8376 katasztrális hold nagyságú hitbizományi birtoknak, amelynek 1869-ben teremtette meg az alapját Somssich Miklós azzal, hogy a sörnyei birtokot hitbizománynak nyilváníttatta.

A hatalmas birtoktestek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a tőkés átalakulás eredményeként kibővült hazai és európai piaci, eladási lehetőségeket maximálisan kiaknázza a birtokon gazdálkodó Somssich Andor, majd később a fia, Miklós. A feudális eredetű gazdasági kiváltságok, mint a vásártartási, korcsmáltatási és húskimérési (vágóhíd-létesítési) jogok gyakorlása nemcsak piaci előnyt jelentett a fölbirtokoscsalád számára, hanem azt is, hogy a paraszti árutermelésből is hasznot húzhatott. A XIX. század végén Somssich Miklós haszonbérbe adta a sárdi uradalmat egy kaposvári bérlőnek, a Ring Lipót és Társa mezőgazdasági vállalkozásnak. Ő maga ezentúl csak a sörnyei uradalomhoz tartozó földeken gazdálkodott.

Az uradalmi birtok művelési ágak szerinti megoszlása jóval kedvezőbb volt, mint a paraszti birtokosok kezén lévő földeké. A tekintélyes nagyságú szántóföld mellett négyszáz–hatszáz hold rét, legelő és erdő alkotta a birtokot a XIX. század második felében. A korszerű technika és termelési eljárások bevezetésére és a majorok fejlesztésére nagy hangsúlyt helyezett a család akkor is, amikor saját maga gazdálkodott a birtokán, akárcsak később, a haszonbérlők idején.

A sárdi területen lévő Újmajor és a sörnyei részen kialakított szövécspusztai major gazdasági épületei mellett cselédházak és úgynevezett munkásbarakkok épültek. A barakképületek terem nagyságú helyiségeiben szállásolták el a nyári és más betakarítási munkák idején hosszabb időre felfogadott sommásokat. A piaci kapcsolatok jobb kiaknázása céljából az 1910-es években bekapcsolták az uradalmakat a telefon- és távíróhálózatba. Ugyanekkor egy cukorgyári kedvezményes kölcsönakció igénybevételével lóvontatású kisvasutat építettek ki a kiskorpádi vasútállomásig.

A gazdaság az 1880-as évektől kezdett egyszerűbb mezőgazdasági gépeket, majd gőz- és benzinmeghajtású eszközöket használni. Egy 1911-ben készült felmérés szerint két gőzcséplőgép, egy gőzeke és öt aratógép szolgálta a növénytermesztést. Az urasági gőzmalom és a vágóhíd a paraszti birtokosok ez irányú igényeit is kielégítette. A több ezer holdas uradalmi birtok megművelésében meghatározó maradt az emberi munkaerő és az állati vonóerő szerepe.

Láttuk, hogy a községben több száz cseléd és napszámos élt, akiknek a túlnyomó többsége a Somssichok gazdaságában végzett állandó vagy időszakos munkát. A betakarítás idején a szomszédos megyékből (Zala, Varasd, Verőce), de esetenként a távoli Felvidékről is toboroztak sommásokat.

Az uradalmi gazdálkodás egyik vezető ágazata a gabonanövények termesztése, a másik pedig a juhtenyésztés volt a XX. század elejéig. A gabonafélék termőterületének nagyságáról vagy termésmennyiségéről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, de tény, hogy a háromezer-hétszáz holdas szántó nagyobb részén gabonaféléket, valamint kukoricát termesztettek. Említésre érdemes, hogy a gazdaság több száz holdon termelt különféle ipari növényeket is, ezek közül már évszázados hagyománya volt a dohánytermesztésnek, és bekapcsolódtak a Kaposvári Cukorgyár répatermelő rendszerébe.

A juhtenyésztés kezdettől fogva az egyik legnagyobb bevételi forrását jelentette a Somssich-uradalomnak, egészen addig, amíg ez nagy haszonnal járt, vagyis a XX. század elejéig. Az ágazat fénykora 1895 körül volt, amikor hatezer juhot tartottak a két sárdi uradalomban. Időközben a szarvasmarha-tenyésztést is fejleszteni kezdték, az állományt lecserélték a magyar tarka és a szimentáli fajtákkal. A tejtermelés, a hízómarhatartás és bivalytenyészet kezdte felváltani a juhtenyésztést mint legfőbb jövedelemforrást. Az ugyancsak nagy múltú lótenyésztés egyik célja a saját igáslószükséglet (negyven-ötven) kielégítése volt, míg a ménes ötvenes-hatvanas állományát elsősorban eladás céljára tenyésztették.

Nem térhetünk ki a Somssich-uradalom gazdálkodásának minden részletére, de feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy 1906-tól kezdve egy tizennyolc tóból álló rendszert építettek ki a nagybajomi határ mentén, amelynek összterülete meghaladta a százhúsz holdat. Hozzátehetjük: bár az uradalom is más célra használta erdeinek egy részét, a maradék területen intenzív erdő- és fagazdálkodást folytattak. S végül megemlítendő, hogy a XX. század első éveiben minőségi fajtákból létesítettek egy 27 holdas szőlészetet, ahol például rizling, burgundi és chasselas szőlőfajtákat termesztettek.

Somogysárd népessége megkétszereződött, a gazdálkodás egyre több és egyre újabb eszközöket igényelt. A vásárokon is nagyobb igény jelentkezett az ipari fogyasztási cikkek iránt. Mindez azt is eredményezte, hogy az iparosok és kiskereskedők száma nőtt az első világháború előtti évtizedekben. 1869-ben csupán öt mestert és az uradalmi vendéglő bérlőjét írták össze. Közülük csak a kékfestőmester űzött olyan ipart, amely már nem szorosan kötődött a lakosság napi szükségleteihez. Két évtizeddel később 23 egyéni vállalkozó tudott megélni iparűzésből, vendéglátásból. Az iparosok szakmai megoszlásának legérdekesebb vonása, hogy hét takács működött a faluban, nyilvánvalóan a vásárok nyújtotta lehetőségek ösztönzésére. Rajtuk kívül még hétféle mesterséget űzött Sárdon szakmánként egy vagy két vállalkozó. Két kocsmáros és egy szatócs-boltos szolgálta ki a lakosság és a vásározók igényeit.