A Dersfy család birtokában
A Dersfy család birtokában
Szent István állam- és egyházszervező tevékenysége nyomán hazánkban is kialakult a feudális államszervezet, fokozatosan kiépültek a földbirtokláson és a jobbágyrendszeren alapuló feudális gazdasági és társadalmi viszonyok. Az állam életében és az emberi viszonyok szabályozásában egyre növekvő szerep jutott az írásbeliségnek, mindenekelőtt a kolostori hiteles helyeken kiadott okiratoknak. Az oklevelek készítői írásba foglalták az uralkodó rendelkezéseit, valamint a király nevében a birtokviszonyok változásairól és a nemesek különféle ügyeiben hozott ítéleteket.
Sárd létezésének kezdeteiről – alapításáról vagy betelepítéséről – nem maradtak fenn adatok, de okleveles bizonyítéka van annak, hogy a község már az Árpád-házi királyok idején lakott hely volt. I. Károly Róbert az 1323. június 9-én kelt oklevelében igazolta, hogy a (zselic)szentjakabi monostort jogosan illetik meg azok a birtokok, amelyeket a korábbi patrónusok adományoztak az apátságnak. Az okiratban felsorolták ezeket az adományozásokat, így a II. András által 1217-ben kiadott oklevelet, amelyben Sárd prédium birtokba adását is megerősítette. A dokumentum alapján megállapítható, hogy Sárd ekkor pusztabirtok, tehát nem jobbágyok, hanem szolgák lakhelye, eredeti tulajdonosát nem ismerjük. Mindenesetre tény, hogy a mai falu határában – bár nem a mai lakott területen, hanem a régi templom és temető, a későbbi Újmajor közelében – már 1200 körül lakott hely volt.
A következő évszázadban, az 1241–42. évi tatár pusztítás éveit leszámítva, a helység gyarapodott. Erről árulkodik az a tény, hogy az 1332–35. évi pápai tizedösszeírás idején már a fehérvári egyházhoz tartozó plébániás hely, az egykori pusztabirtok villa lett, faluvá fejlődött. A helység ebben az időszakban került a Szerdahelyi család birtokába. A família a Győr nemzetségből származott, amelynek őse Atha (másként Ottó) nádor, német lovag, akit a zselicszentjakabi bencés apátság (1061) alapítójaként ismerünk. A nemzetségnek ez az ága Szerdahelyről (ma: Kaposszerdahely) kapta előnevét, ők voltak a kegyurai az apátságnak és monostornak. Sárd mint a szentjakabi apátság birtoka szorosan kapcsolódott a Szerdahelyi családhoz, majd egy 1346-ban végrehajtott birtokmegosztás során a család egyik ágához tartozó Ders fia (vagy: Dersfy) Miklós tulajdonába került, és másfél évszázadig ez a família uralta.
A valószínűleg néhány száz lakost számláló Sárd jobbágyainak sorsát az 1490-es évektől azok a birtokviszályok befolyásolták kedvezőtlen módon, amelyek egy 1490-ben kelt végrendelkezés nyomán bontakoztak ki. Ekkor történt, hogy Szerdahelyi Dancs Pál fogadott fiára, Bornemissza Jánosra hagyta felerészben a falu birtokjogát. Előzőleg, 1400 körül, a szomszédos vár ura, a Korothnai (vagy: Korokhnay) család szerezte meg a sárdi birtok másik felét, akik közül az utolsó jelentős birtokos, Korothnai István több hatalmaskodást, vagyis birtokháborítást vitt végbe Dancs Pál jószágai ellen.
A vitás ügyekben kelt okiratok azért is rendkívül érdekesek számunkra, mert itt találkozhatunk először sárdi lakosok neveivel, mégpedig azokéval, akik részt vettek Korothnai oldalán a hatalmaskodásokban. Néhányan közülük állandó személyes szolgálatában álltak, mint Sárdi Fejes Gergely udvarbíró, Sárdi Fejes Benedek, Sárdi Szabó Barnabás. Az ugyancsak 1511-ben lezajlott másik, hatalmaskodást lezáró peres ügyben további jobbágyok neveit is rögzítették. Az előbbiek mellett, a következő sárdiak neve maradt ránk a középkor végéről: Zabó Péter, Kathona Máté, Zemlyén Bálint, Baynok János, Lewcze Benedek, Zabó János, Lewcze Balázs és Illés, Saaros Pál.
A magyar főurak és kisebb birtokosok a török fenyegetés árnyékában is folytatták birtokszerző harcaikat egymás ellen. E küzdelmek Sárd hovatartozását is kérdésessé tették az 1500-as évek első felében. A Dersfy család birtokrészért folytatott perekben még Kaposújvár – a mai Kaposvár – ura, Ujlaki Miklós herceg is magának követelte Sárd fele részét, ám végül átengedte a családnak.
Miután azonban időközben ellopták a család jogait igazoló okiratokat a zselicszentjakabi monostorból, majd azok végleg megsemmisültek Buda 1526-ban történt felégetésekor, a falu hovatartozását mindig vitatta valaki a török hódoltság bekövetkezéséig. A Dersfy család leszármazottai és a Lengyel(tóti) család pereskedett a birtokért, az utóbbiba tartozók zálogba is adták Allya Mátyás korotnai várkapitánynak.
II. Szulejmán 1566-ban újabb sikeres hadjáratot indított Magyarország ellen, és Szigetvár eleste után szinte egész Somogy megye török uralom alá került, vele együtt Sárd is. Lakosainak súlyos veszteségeket okoztak már a korábbi hadjáratok is, amint erről az 1534. évi portaösszeírás számadata is tanúskodik: 28 adózó portát találtak a helységben. A következő évtizedekben gyakorlatilag elnéptelenedett a falu. Lakóinak többsége elmenekült távoli, biztonságosabb településekre, közülük csak kevesen éltek azzal a lehetőséggel, hogy a környező erdőkbe, nádasokba húzódjanak vissza átmenetileg, a csatározások és az adóbiztosok elől, majd aztán a vész múltán visszatértek.
A korabeli forrásokból nem derül ki, de az 1700-as években készült magyar összeírásokban olvasható családnevek arra engednek következtetni, hogy – talán egy-két kivételt leszámítva – nem az egykori lakók leszármazottai népesítették be újból a török idők után Sárdot. Tudjuk, hogy a szintén elmenekült nemesi családok ekkor is számon tartották birtokaikat, noha azok adóit csak korlátozottan élvezhették.
A korabeli forrásokban azt olvashatjuk, hogy a Dersfyek után rövid ideig birtokos volt itt bizonyos Szánthay János özvegye és Sybrik Oszvát, majd a XVI. század végén az osztopáni Pernesziek. A szinte lakatlanná, így értéktelenné vált helység ezután kevéssé ismert családok tulajdonát képezte a XVII. században. A Könczöl, Somogyi és a Doby család kezére került Sárd, de arról nincs adat, hogy milyen módon lettek a falu urai.
A mai Sörnyepuszta helyén már a XIII. században élő településről egy 1263-ban lezajlott birtokmegosztási pert lezáró oklevélből szerezhetünk tudomást. A Suernye és Swernye néven említett falu közvetlen szomszédságában, a későbbi Szövécspuszta területén egy másikról, a Szentkirály nevűről is van adatunk. Utóbbiról az a legenda maradt ránk, hogy Szent István megpihent egyszer azon a helyen. Pesty Frigyes 1864-ben készült leírásából tudjuk, hogy még a XVIII. században is voltak nyomai a határban ennek a helységnek.
A török hódoltság előtti időkben Sörnye is a Korothnai család birtoka volt, közvetlen szomszédságában középkori várral. Ennek, vagyis a korothnai várnak az emlékét a Törökvár helynév őrizte meg. Valószínűleg teljesen elpusztult a török időkben.
Somogysárd középkori történetéről, akárcsak a legtöbb település esetében, ennél többet nehéz tényszerűen elmondani, mert azok az írott források, amelyek beszámolnának a gazdálkodásról, a vallási-közösségi élet szokásairól, megsemmisültek a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc időszakában. A jobbágyok és a szolgák a földesúr fennhatósága alatt lévő falusi szervezetben évszázadokon keresztül változatlan szabályok és szokások keretei között élték le – általában rövid – életüket. A kezdetleges eszközökkel folytatott gazdálkodás, a mai fogalmainkkal primitívnek tekinthető életkörülmények rendkívül keserves és szűkös keretei a megélhetésnek.
A tömeges járványos betegségek szinte állandó veszélyt jelentettek a középkori ember számára. Könnyen elképzelhetjük azt is, hogy a viszonylag békés mindennapok nyugalmát hogyan dúlták szét a földesurak közti háborúskodások, akik gyakran egymás birtokaira rontva égettek fel egész falvakat, hurcoltak el jobbágyokat, szolgákat. Ebben a világban csak a keresztény vallásos hit, az egyház pásztori tevékenysége és nevelő munkája adott lelki vigaszt, reményt egy sajátos jövőben.
Az időkkel dacoló öreg fa a kastélyparkban
