Illyr faluból mezőváros
Illyr faluból mezőváros
Buda felszabadítása után, 1686-tól, megkezdődött a török kiűzése Magyarországról. A harcok vezető ereje a Német-római Császárság, így Ausztria uralkodóháza, a Habsburgok az egész országra kiterjesztették uralmukat. A XVIII. század első felében, VI. Károly császár (III. Károly néven magyar király) és Mária Terézia idején, olyan együttműködés jött létre a Habsburg-ház és a magyar nemesség között, melynek alapján megkezdődhetett az ország újjáépülése, gazdasági felemelkedése. Úgy viszont, hogy újra megszilárdultak a feudális viszonyok, s a falvak népe továbbra is a földesúri birtoklást és kiváltságokat megőrző jobbágyrendszer keretei közé kényszerítve gazdálkodott, élt. A jobbágy köteles volt az urának, az egyháznak és – fokozódó mértékben – az államnak természetbeni és pénzbeli szolgáltatásokat adni. Kétségtelen, hogy ennek ellenében az osztrák irányítással szervezettebb és szilárd lett az államhatalom, ami megteremtette a békés termelőmunka, a gazdaság fejlődésének feltételeit.
Korábban említettük, hogy Sárd szinte teljesen elnéptelenedett a török hódoltság korában. Az 1690-es évektől az összeírások érdekes, napjainkra már szinte feledésbe merült változásról tudósítanak. Mielőtt ezt bemutatnánk, röviden ki kell térnünk az úrbérrendezés (1767) előtti összeírások egy sajátos vonására. Az adóztatás alapját a jobbágytelkek képezték, ezek szolgáltak az adatgyűjtések alapjául. A falu népét arra sarkallta ez a körülmény, hogy lehetőleg ne teljes mértékben kerüljön az általuk újra használatba vett föld az adólajstromba. A földesurak nyilvánvalóan bátorították ezt a magatartást, mert annyival több szolgáltatás jutott nekik, amenynyivel kevesebb állami adót vagy egyéb kötelezettséget teljesítettek a jobbágyaik.
1695-ben még katonai igazgatás volt Somogy megyében, a hadi hatóság vette számba a helységek állapotát. A községet akkor is a középkorban használatos elnevezéssel illették, azaz Saárd néven szerepel a kimutatásban. Megjegyezzük, hogy ez a tény is igazolja, nem teljesen néptelenedett el a falu a török időkben. Ami igazán meglepő, az a lakosok származásáról valló adat, miszerint a tizenkét telkes jobbágycsalád és két zsellércsalád által lakott Sárd: illyr falu. Akkor ezzel az elnevezéssel a horvátországi területről származókat illették. Valójában katolikus vallású sokácok lehettek, akik a dalmáciai tengerpartról és Boszniából húzódtak északra a török uralom elől menekülve, s jutottak el a dél-magyarországi megyékbe. A legtöbbjük Bácskába és Baranyába került, de Somogy megyébe is bevándoroltak kisebb csoportjaik.
Letelepedésükről másfajta magyarázattal szolgált 1864-ben az akkori nagybajomi kerületi jegyző, aki Pesty Frigyes helységismertető adattárához készített feljegyzést. A sárdi hagyományt idézve azt írja, hogy a törökök által Magyarországra hurcolt sokác foglyokat a magyar földesurak kiváltották a rabságból, így biztosítva, hogy megműveltethessék elnéptelenedett birtokaikat.
A helységnek ez a sajátos nemzetiségi jellege eddig nem keltette fel a témával foglalkozó szakemberek figyelmét, amit talán azzal magyarázhatunk, hogy a sokácok betelepülése nem olyan szervezett formában történt, mint azt más délszláv vagy a német ajkú csoportok esetében gyakran megfigyelhetjük.
Az összeíróbiztos bizonyosan a helybeliek bevallása alapján nevezte a lakosokat illyreknek, de a tényt az 1699-ben elvégzett újabb összeírások név szerinti jegyzékei is igazolják. Ezúttal már húsz telkes és hét zsellér családfőt írtak össze, negyven százalékuk viselt szlávos csengésű családnevet. Talán két-három családfő neve azonos az 1511-es oklevélben szereplőkkel (Sárdi, Kiss, Horváth), más dokumentumok azonban nem erősítik meg, hogy ők a majdnem kétszáz évvel korábban itt élt családok leszármazottai volnának.
A következő fél évszázadban hullámzóan alakult, de összességében növekedett a letelepülők száma, ami köszönhető volt részben a földesurak akcióinak, részben a jobbágyok egész országra jellemző migrációs mozgásának. A sárdi földesurakról továbbra is igen kevés adat maradt ránk a XVIII. század elejéig, ezért nem tudjuk pontosan, hogy pontosan milyen szerepük volt a falu újranépesedésében. A Doby család és a Simaházyak talán az 1710-es évekig birtokolták Sárdot fele-fele részben, 1715-ben ugyanis már Guary Gábor a falu egyik birtokosa. Talán a Rákóczi-szabadságharc eseményeinek, a fellépett járványoknak a hatásaival magyarázható, hogy egy 1725-ben megejtett országos összeírás szerint akkor mindössze tizenkét jobbágycsalád élt Sárdon. Ha ezt az adatot egybevetjük az 1720-ban elvégzett megyei számlálással, meglepő eltérésre bukkanunk: abban 21 telkes jobbágyot regisztráltak. Az eltérő adatok kapcsán emlékeztetjük az olvasót a korábbi megjegyzésünkre.
A következő másfél évtizedben készült összeírások alkalmával is hol több, hol kevesebb adózó háztartást számláltak Sárdon. Ez a szám majd csak az 1740-es években emelkedik tartósan húsz fölé.
Somogy megye földesurainak első részletes jegyzéke 1726-ban született meg. Akkor a Guary család mellett Póka Miklós volt Sárd felerészbeni tulajdonosa. 1731-ben a horvát Muraközből származó Somssich Antal a határ egyik birtokosa. (A család rövid történetét egy későbbi fejezetben ismertetjük.) Póka Miklós halála után ő szerezte meg annak részét is, s ezzel a falu egyetlen földbirtokosa lett. Már mint megyei alispán nyerte el azután Sárd birtokát, királyi adományként, 1742-ben, Mária Terézia királynőtől. A helység történetében kétségtelenül fordulópontnak bizonyult ez a pillanat, ugyanis ettől kezdve éppen két évszázadon keresztül a falu lakosainak sorsa összeforrt a Somssichokéval.
Sárd újranépesedésének első fél évszázadát mintegy összegezhetjük az 1745-ben készült egyházi lélekösszeírás és az 1748-ban lezajlott egyházlátogatás (canonica visitatio) jegyzőkönyve segítségével. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök ekkor látogatta meg egyházmegyéjének plébániáit. A hitéletet gyakorlók száma a faluban 322 volt, míg az 1748-as jegyzőkönyv szerint 310. Figyelembe véve a keresztségen még át nem esetteket (évente tíz és húsz között mozog a születések száma) és a néhány más felekezethez tartozó személyt, valamint a nagyon idős embereket, megállapítható, hogy körülbelül háromszázötven-négyszáz lakosa lehetett akkoriban a községnek.
Az említett egyházi iratok tudósítanak a lakosság nemzetiségi összetételéről, és némi információt tartalmaznak az életkörülményekről is. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvben horvát nyelvűnek nevezték a híveket, akik jól beszélték a magyar nyelvet is. A lélekösszeírás részben igazolta ezt a megállapítást, a családnevek többsége szláv jellegű, ugyanakkor gyarapodott a magyar nemzetiségű családfők száma. Mindebből arra következtethetünk, hogy Somssich Antal birtokba kerülése óta újabb sokácok települtek a közeli Szlavóniából vagy a szomszédos Baranyából Sárdra, miközben magyar jobbágyok és urasági szolgák betelepedésére is sor került.
A saárdi Somssich család levéltára elpusztult a második világháború alatt, ezért nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy milyen arányban érkeztek az új lakosok a földesúr hívására vagy önként a településre. A helységben ekkor hatvan házaspár adatait rögzítik, közülük kettő-három, sőt esetenként négy család is élt egy háztartásban. A földesúr háza népe, vagyis családja és alkalmazottainak köre összesen harminc főt számlált.
Az új földesúr tudatos birtokfejlesztő tevékenységének is köszönhetően, ezután már folyamatosan gyarapodott a lélekszám. Időközben jelentős változás történt a község jogállásában. Somssich Antal 1757-ben kiváltságot nyert sárdi birtokán négy országos vásár tartására, s ez azt jelenti, hogy a település mezővárosi rangot kapott. A vásártartás jelentős vonzerőt kölcsönzött Sárdnak, felgyorsult a bevándorlási folyamat. Az 1767-ben végrehajtott úrbérrendezés tabellája egyértelműen ezt igazolja, akkor már 47 telkes jobbágy és tíz házas zsellér élt a birtokon.
Az 1773-ban kelt megyei (nem egyházi) lélekösszeírás készítői 591 főben állapították meg a lakosság számát. Ekkor szintén kimaradtak a jegyzékből a felekezeti életet valamilyen okból még vagy már nem gyakorlók. Mindezt figyelembe véve a teljes lakosság számát mintegy 650-re becsülhetjük. Az előző adatokkal összevetve látható, hogy közel kétszer annyian éltek ekkor Sárdon, mint negyedszázaddal korábban. Ezekben az évtizedekben tehát rendkívül gyorsan fejlődött a helység, már mint mezőváros.
A szomszédságban ekkoriban ismét lakott hely Sörnye, amely pusztaként szerepelt 1726 óta az összeírásokban. A Thulman és a Jankovics családnak volt itt kisebb birtoka, zsellérekkel műveltették földjeiket, ezért itt nem éltek telkes jobbágyok, az egész terület adómentes nemesi birtok. Talán ezzel a körülménnyel is magyarázható, hogy a következő évtizedekben több kis- és középnemesi birtokoscsalád telepedett meg Sörnyén. Az úrbérrendezés idején, 1767-ben már falu, illetve község volt, hat nemesi család élt, akik birtokuk nagyobb részét árendában, zsellérekkel hasznosították, de a nagyobb birtokosok maguk is gazdálkodtak kis uradalmaikban.
Az első katonai felmérés szerint mocsaras tó fekszik a falu határában, a rétjei nedvesek és néhol mocsarasak, erdejét közepes törzsű fák alkotják. 1784-ben Sörnye lakosainak száma 288, ezen belül a férfiak voltak enyhe többségben. A népesség túlnyomó része zsellércsaládokban élt, tizenöt személyt soroltak az egyéb kategóriába, akik szolgák vagy nemesi alkalmazottak voltak. A nemesi közbirtokosság alkotta a községet mint testületet.
Az első modern népszámlálás idején, amelyet 1784–87-ben hajtottak végre II. József császár rendeletére, a községként megjelölt Sárd lakosainak száma már 739, közülük 398 a férfiak, 341 a nők száma. Az életkörülmények egyik legfontosabb jellemzője a lakóházak száma, az ekkor 99 volt. A jobbágyi vagy zsellérlakóházra jutó családok vagy lakók számát nem lehet pontosan megbecsülni, annak ellenére, hogy felmérték a családok és a házaspárok számát is, nevezetesen 125-öt, illetőleg 159-et. Ekkor már állt a mintegy harmincszobás Somssich-kastély, az urasági majorban nagyobb számban alkalmaztak cselédeket és napszámosokat. A zsellér kategóriába sorolt majd száz férfi lakos közül csak kevés rendelkezett házzal, többségük a telkes jobbágyok portáin árendában vagy az urasági majorban lakott.
A férfilakosság foglalkozási megoszlását ugyancsak felmérték az összeírók, s a közölt adatokból nagy vonásokban megrajzolható a helyi társadalom tagozódása. Nyolc nemes élt a faluban, tehát a felnőtt (férfi) lakosság három százaléka, akik részben a Somssich család tagjai, részben pedig annak a vezető alkalmazottjai voltak. A tiszttartók, a majorsági gazdaságok első számú vezetői általában a kisnemesi vagy elszegényedett köznemesi családok tagjai közül kerültek ki. Jellemző példa erre Póka Ferenc esete, akinek apja még a fél falu birtokosa volt az 1730-as években, ő azonban már csak Somssich tiszttartójaként tudott megélhetést találni birtoka elvesztése után.
A földesúri mezőváros lakosainak túlnyomó többsége telkes jobágy és zsellér volt 1784-ben. 204 férfit soroltak a paraszt, illetőleg a polgár vagy paraszt örököse és a zsellérek csoportjaihoz, de bátran közéjük számíthatjuk az egyéb kategóriába felvett 31 személy többségét is, mert valamiképpen ők is a földesúri, jobbágyi gazdálkodásban vettek részt, akár szolgákként, akár pedig mint árendások, akik bérelt földön gazdálkodtak.
A népszámlálás adatait szemlélve úgy tűnhet, hogy iparos vagy kereskedő foglalkozású férfiak nem éltek Sárdon 1784-ben. Ez annyiban igaz, hogy ilyen önálló, mondhatni polgári egzisztenciával senki sem rendelkezett. Más forrásokból ugyanakkor tudjuk, hogy volt a mezővárosban molnár, vendéglős és kovácsmester, akik közül az előbbi kettő a földesúr szolgája vagy bérlője, míg a kovács telkes jobbágy, aki ellátta az uradalom és a jobbágyok ilyenfajta szükségleteit.
Magyarország részletes katonai feltérképezését ugyanezekben az években végezték el. A korabeli rajz alapján megállapítható, hogy Sárd lakossága a török idők után valóban nem a középkorban lakott részen, hanem attól dél-délnyugatra telepedett le. A mezővárosként jelzett település korabeli közlekedési viszonyai viszonylag kedvezőek voltak, ugyanis északi irányban Fajsz felé, keleti irányban Csokonya felé vezettek földutak, de volt összeköttetése Bajom mezővárossal és Szomajom (ma Kaposfő) faluval is. A nem sokkal későbbi úttérképről pontosabban megállapítható, hogy a Marcalit és a déli országutat összekötő kereskedelmi út haladt keresztül Sárdon Kiskorpád irányába. Végül, a térképről az is leolvasható, hogy a község határának a szántóföldi művelésbe való bevonása meglehetően előrehaladt, bár a déli terület nagyobb részét ekkor még erdőség borította. A felméréssel párhuzamosan készült rövid leírásban jellemezték a települések közvetlen környezetét. Sárdon egy posványos talajú tó kerül említésre, a rétekről megtudjuk, hogy mocsarasak, de legalábbis vizesek, az erdőket jobbára magas törzsű faállomány jellemzi.
)
A Somssich-kastély
