Régmúlt idők emlékei | Száz Magyar Falu

Régmúlt idők emlékei

Természet adta előnyei révén a Somló és környéke mindenkor kedvelt lakóhelye volt az embernek, ezt mutatja az ottani régészeti lelőhelyek nagy száma. A Somló hegy és annak környéke, így a mai Somlóvásárhely területe is a devecseri járás leggazdagabb régészeti leletanyagát szolgáltatta az 1880-as évek közepétől napjainkig. Az előkerült leletek többsége a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba, kisebb – azóta elpusztult – része Darnay Kálmán jóvoltából a sümegi Darnay Múzeumba került, de több tárgy jutott a Nemzeti Múzeum birtokába is.

A leletek többsége a Torna-patak jobb és bal partján, a Somló hegy délnyugati oldalán, valamint a mai községtől délre, a Torna-patak felé húzódó széles, mocsaras területből kiemelkedő dombháton került elő, különböző korszakoké gyakran egymás fölött. A rég múlt emberének helyválasztását több tényező is befolyásolta, de a legfontosabb feltétel a víz, méghozzá lehetőleg folyóvíz közelsége volt. Megtelepedéskor szívesen választották a kisebb vízfolyásokat, forrásokat, és csak ritkán települtek nagyobb vizek partjára. Kerülték a hét Celsius-foknál hűvösebb átlaghőmérsékletű területeket és a kötött vagy nehezen megművelhető talajokat. A korai földművestelepülések lakói a löszalapon kialakult földeket művelték, mert a források vagy vízfolyások körüli nedves, időnként elöntött talaj elég laza ahhoz, hogy kezdetleges eszközökkel is meg lehessen művelni.

A legelső megtelepülők nyomaira a Somló hegy délnyugati oldalán, a bazaltoszlopok közelében, a Szent Margit-kápolnától délre fekvő fennsíkon találtak rá. Az újkőkorban itt élt emberek faszerkezetű, paticsfalú (ágakból font, sárral tapasztott) házakban laktak, ismerték a földművelést, állattenyésztést, fazekasságot, a fémeket azonban még nem. Eszközeiket kőből pattintották vagy csiszolták. Használati eszközeik közül fekete és szürke bazaltból készült baltaélek, fejszék, kalapácsok és mélyen vésett vonaldísszel, átfúrt bütyökkel és függőleges nyílású füllel díszített kerámiákat hozott felszínre a mélyebb szőlőművelés.

A terület ősi kultúrájának fénykorát a leletek nagy számából ítélve a bronzkor végére, a vaskor elejére tehetjük. A Krisztus születése előtti XI. században jelentős átalakulási folyamatok indultak meg a Kárpát-medencében. A kezdetben békés kapcsolatok után a Rajna-völgy és az Alpok felől érkező nép törzsei – melyek feltehetően indoeurópai nyelvet beszéltek – betörtek a Dunántúlra, és fokozatosan megszállták a Somló vidékét is.

A bronzkor végi, kora vaskori urnasíros kultúra népének településnyomait megtalálták Somlóvásárhely délnyugati végénél, a szélső házak közelében, a községtől délre, a Kakasmajor nyugati részén, a falutól délkeletre, a Devecserre vezető út és a Torna-patak közötti rétből alig kiemelkedő lapos domboldalon, a Somló hegy délnyugati, nyugati, északkeleti oldalán és a vár körül.

Az előkerült leletek többsége cseréptöredék, sajátos temetkezési módjuk maradványai. Az urnasíros kultúra népe – szigorúan ragaszkodva a szokáshoz – elhamvasztotta halottait. Egy-egy sírba nagyobb számban helyeztek edényt, húsz-harminc darabot is. A halotti szertartás számára feltételezhetően külön készítették ezeket, melyek kívül fekete, belül vöröses színűek voltak. Formájukat tekintve kihajló szájú, ferde és függőleges árkolással, apró bütykökkel díszített urnák vagy behúzott szájú tálak lehettek.

A sírok gyakori előkerülésének oka a nagy népsűrűség mellett talán az is, hogy a hamvasztott sírt nem kell olyan mélyre ásni, így aztán könnyebben felszínre is kerülhet.

Sajnos a hamvasztásos temetőkben a forrásanyag jelentős része szinte teljesen megsemmisült.

A temetők szegénységével ellentétben gazdag bronzleletek kerültek elő a Somló hegyen: bronz nyílcsúcsok, füles veretek, zablapálcák, bronztőr és egy töredékes, erősen stilizált, sisakos kis bronzszobor. A bronz tárgyakon kívül számtalan amulett, díszített orsógomb, agyagkarika és egy állatfejben végződő idol töredéke is az urnasíros kultúra emléke.

Szakszerű régészeti kutatás híján valamennyi tárgy esetleges leletmentés útján került múzeumba, néhány fontos megfigyelést mégis rögzíthetünk: a vidék szegény földművesnépe fölött jól felfegyverzett katonai arisztokrácia uralma sejthető. A lakosság vezető rétege a magaslatra épített telepeken összpontosult, kiszolgáló népességük a magaslat alatti, vizektől védett falvakban élt. E törzsi központokat gyakran több kilométer hosszú földsáncokkal vették körül, mint például a szomszédos Ság-hegyet is. Valószínűleg valamennyi nagyobb sáncvár a körülötte elterülő vidék központjának tekinthető, és mint törzsi, illetve vár központú területi „államok” éltek egymás mellett.

A Krisztus születése előtti VII. század elejétől a Dunántúl nyugati és északi részeire a Hallstatt kultúra keleti ága terjesztette ki befolyását. Az Alpokon keresztül Észak-Itáliával, valamint az etruszkokkal is kapcsolatokat fenntartó keleti Hallstatt-kör az egykori Felvidék, Kelet-Ausztria, Szlovénia és a Dunántúl területét birtokolta. A Somló vidékét is megszálló népesség nyugatról kerülhetett ide, s a venétekkel vagy Noricum (Ausztria) lakosságával tartott rokonságot. Birtokukba vették a korábban itt élt népcsoport sánccal erősített központjait. Az urnamezős kultúrának valószínűleg csak az uralkodó rétege menekült el, a nagy tömeg, a nép maradt. A keleti halstatti kultúra arisztokráciája nagy kiterjedésű erődített településeken élt, ezeket hegyormokon hozta létre. Faszerkezetű földsáncokkal kerített várai közelében alakította ki temetőit. A korszakra vonatkozó ismereteink az arisztokrácia halomsírjain alapulnak.

A Somló vidéke az egyik leggazdagabb Halstatt-kori lelőhelyünk. Rómer Flóris bencés tanár – a hazai régészet úttörője – a Budapesten 1876-ban megtartott régészeti kongresszuson nagyszámú halomsírcsoportot közölt Somlóvásárhelyről. Előadásában többek között tizenhárom halomsírt említett. Az egykor igen nagyszámú halomcsoportnak 1928-ban már csak három, terjedelmüknél fogva kiválóbb tagjáról kapunk hírt, közülük Rhé Gyula (az 1928. szeptember 8-tól 22-ig végzett ásatás folyamán) két halomsírt tárt fel. Az ásatás teljes anyagának közlését és új szempontok szerinti értékelését Horváth Attila végezte el az 1960-as évek végén.

Az első sírhalmot Somlóvásárhelyen a vasúti megállóhely előtt, a pályatest északi oldalán tárták fel, a régi temetőben.

Az 1850-es évektől 1928-ig kis temetőkápolna állt rajta. A második halom a régi vásártéren a Cédulaház épülete mögött magasodott, az elsőtől délre, az állomásról Somlóvásárhelyre vezető út déli oldalán. Ezen a részen tartották az állatvásárokat, így a halom erősen lekopott. A harmadik halomsír a másodiktól hatvanméternyire keletre feküdt, ugyancsak a Cédulaház közelében. Egy részét útbevágás metszette át. 1928-ban a telek tulajdonosa nem engedte felásatni. Ez a sír máig feltáratlan.

Mind a három temetkezési sírhalom (tumulus) volt, azonos szerkezettel és sírleletekkel. A somlóvásárhelyi sírok keletkezésének időpontját a Krisztus születése előtti VIII–VII. század fordulójára vagy a VII. század elejére teszik a szakemberek, és a halstatti kultúra előkelő harcosainak nyughelyét őrizték meg számunkra.

A vezető réteg megnövekedett hatalmát már a temetkezések külső formája is tükrözi. Az első halom alapjának átmérője húsz-huszonkét méter, a második halom az elsőnél jóval nagyobb, mintegy harminc méter lehetett. A halom nagyságának megfelelően az eredeti talajfelszínt teknő alakban lemélyítették, és e mélyedés középrészét finom homokkal hintették be. Középen a sírkamra számára hat-hét méter átmérőjű, mintegy két méter magas boltozatot emeltek faragatlan bazaltkövekből, száraz falazással. A bazaltkő mennyisége meghaladta a kétszáznegyven köbmétert. Maga a sírkamra nem zárt kör, északnyugati oldalán megszakadt, mintha bejárati folyosó szolgált volna a középrészre. A sírkamra fölé mintegy hétszázhúsz köbméter földet hordtak a temetés után.

A sírkamrákban helyezték el az előkelők nagy pompával, máglyán elégetett hamvait. A mellékletek szemléletes képet nyújtanak az itt élt arisztokráciáról. Eltemették kedves fegyvereiket: hosszú, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas, díszes, úgynevezett kucsmás markolattal ellátott vaskardjukat, különféle lándzsák sorozatát, vas harci baltájukat. Pajzsaikra fémveretek és egy bronz pajzsdudor utalnak. Az előkelő harcossal együtt kétkerekű harci szekerét és felszerszámozott lovait is elégették. Az előbbire kerékabroncs-töredékek, nagy vasszögek és vaskos deszkarészletek, az utóbbira vaszablák és bronz kantárdíszek utalnak.

A halomsírokat ellátták élelmet és italt tartalmazó edényekkel is. Ezek szép és gondos kidolgozású, feketés színű, benyomott pontokkal, besimított félspirálokkal, gyakran állatfigurákkal díszített bögrék és tálak voltak. Az edények között kiemelkedő értékű egy kúpos, fekete agyagfedő, négylábú állat alakú fogantyúval, melyet a második sírhalomban találtak.

A sírmellékletek betekintést nyújtanak az itt élő nép kereskedelmi és kulturális kapcsolataiba is. Az első halomban talált kocsi egyedülálló lelet a Dunántúlon. Mind a temetkezés rítusában, mind pedig az egész leletegyüttesben rokon vonást mutat a csehországi bylanyi, s ezen keresztül a dél-németországi kocsitemetkezéses kultúrával. Az ugyancsak innen előkerült bronz pajzsdudor is egyedinek mondható, melynek párhuzamait a Balkánon találták meg, valószínűleg kereskedelem révén került ebbe a környezetbe.

A második halomsír edénytöredékei a gemeinlebarui tumulusok anyagával mutatnak erős rokonságot, ugyanakkor kapcsolódnak a dél-dunántúli halomsírok anyagához is. Kemenczei Tibor régész legújabb kutatásai szerint a Somló hegy és környékén előkerült kora vaskori lószerszámok arról tanúskodnak, hogy az itt működő műhelyek a Hallstatt-kori lószerszámzat kialakítói közé tartozhattak. Innen juthatott el a délkelet-alpi, közép-európai hallstatti kultúra területére az új típusú lószerszámzat, amelyet azután az ottani műhelyek is gyártottak.

Az előkelő harcosok sírjaiból mozgalmas, harcias időszakra szokás következtetni. Valójában a Somló vidékén a vaskorban többnyire béke honolt. A hatalmat a magaslatra épült erődített településeken lakó, felfegyverzett, gazdag venét vagy noricumi eredetű arisztokrácia tartotta a kezében. A kultúra köznépe szegény, valószínűleg illír nyelvű népesség lehetett. A rómaiak – a hódító kelták mellett – elsősorban illír nyelvű törzseket találták területünkön. Ők voltak azoknak a „pannon” törzseknek az elődei, akikről a tartomány római kori nevét kapta.

A közel négyszáz évig békében élő terület a Krisztus előtti IV. század elején a kelták nagyarányú hódító vándorlásai következtében hadszíntérré változott. Ez az Alpoktól északra eső területről indult ki, onnan, ahol az erődített magaslati települések, temetkezések és földbe rejtett kincsleletek igen gazdag, harcias törzsi arisztokráciáról tanúskodnak. Ez az indoeurópai nyelvet beszélő nép (gallok) hódításai során a Kárpát-medencén túl eljutott Itáliába, majd Kisázsia szívébe is.

A rómaiak történeti hagyománya a nagy gall inváziónak nevezi terjeszkedésüket, amelynek Krisztus előtt 387-ben Róma városa, majd egy évszázaddal később Delphoi jósdája is áldozatául esett. A hódító hadjáratok egyik kiindulópontja a mai Dunántúl területe volt, de gyökeres keltizálódás csak a mai Dunántúl északi felében és nyugati szélén bizonyítható. A Somló vidékén az itt élő illírek fejtettek ki hosszan tartó ellenállást a keltákkal szemben, és feltételezhetően sikerült is megőrizniük népi és nyelvi különállásukat, bár ez a vidék sem vonhatta ki magát a kelták időleges uralma alól.

A harcosokból álló, életüket hódításra és más népek leigázására építő csoportok úgy igyekeztek lábukat megvetni egy-egy területen, hogy a más nyelvű, a keltákénál fejletlenebb technikával és hadászattal rendelkező lakosságra települtek. A föld- és állatállomány a kelta harcosok tulajdonába került, a leigázott őslakosság szolgálta őket. Ezt bizonyítják a Somlón előkerült kelta lovas sírok leletei.

A Séd-főnél előkerült, kőtuskókkal bekerített lovas sírban kétélű vaskard, bronzból készült kúpos vaszabla, bronzcsákány, keresztzsinórozott összetartó bronzgomb és egy gyönyörűen kidolgozott bronzüst árulkodik kultúrájukról. A várromok körüli területen egy érdekes csontvázas sírban százhatvan apró bronztárgyat és egy nagy vaslándzsát rejtett a föld. Ettől kétszáz méternyire két tiszta vasmellékletes kelta csontvázas sír is előkerült, a derék köré csavart láncos övvel.

A vasművesség a kora vaskori kezdetek után a kelták idejében jutott el a csúcsra. Az ő újításuk volt a fazekaskorong használata is. Az itt előkerült edények már korongon készültek, sima, finom szemcsés, szürke vagy barna iszapolt agyagból. Nagy részüket fekete grafitmázzal vonták be.

A kézműveseikről és elszánt harcosaikról híres keltákból azonban hiányzott a politikai összefogás ahhoz, hogy sikeresen szállhassanak szembe Róma növekvő erejével és a vándorló germán törzsekkel. Területünkön is fokozatosan a rómaiak léptek a kelták hatalmának és műveltségének örökébe.

A rómaiak fokozatosan foglalták el a Kárpát-medence azon részeit, ahol Pannonia provincia létesült. Ezek a hódítások már a birodalom terjeszkedésének utolsó időszakára estek. A Krisztus születése előtt 35-ben indított hadjáratok során előbb a Római Birodalom központi területéhez közelebb fekvő Dráva–Száva-vidéket szerezték meg, majd húsz év múlva elfoglalták Noricumot (a mai Ausztriának a Duna jobb partján elterülő részét). Ezzel egy időben sikerült Rómának kiterjesztenie fennhatóságát a mai Dunántúlra, ahol a kelta törzsek harc nélkül meghódoltak.

A cél az volt, hogy a birodalmat Európában folyók határolják: a Rajna és a Duna. A provincia, amelynek székhelye Aquincum (a mai Óbuda területén), elsősorban katonai szempontból volt fontos a birodalom számára, gazdasági értéke nem sokat nyomott a latba. Római módra berendezkedtek: utakat, településeket, vízvezetékeket, fürdőket, villákat építettek.

A birodalmat behálózó útvonalak közül az egyik a Somló vidékét szelte át. A Savaria (Szombathely)–Aquincum (Budapest, Óbuda) útvonal Somlóvásárhely, Tüskevár, Márkó, Rátót, Hajmáskér, Várpalota település érintésével haladt a devecser–palotai horpadáson át. Területünket így az Aquincumtól Savaria felé vezető összekötő főútvonal közvetlenül kapcsolta be az ókori világkereskedelmi forgalomba.

A rómaiak az utak mellé népes telepeket, őrtornyokat, castrumokat, veteranus szállásokat telepítettek. A provincia belsejébe eső területeken mégsem alakultak ki olyan nagyvárosok, mint Savaria, Carnuntum, Poetovio, Mursa, Brigetio vagy Aquincum, ezektől eltérő jellegű, kisebb városok viszont ott is voltak.

A mai Veszprém megye területén egyetlen városi önkormányzati joggal rendelkező települést, „municipiumot” említenek a római feliratok, Mogetiana néven. Hadrianus császár uralkodása idején (Krisztus után 117–138) alapított Mogetianát két alkalommal is említi az Itinerarium Antonini Augusti, a Krisztus születése utáni III. század első évtizedeiben készült útleírás, egyszer a Savaria–Aquincum, egyszer pedig a Sopianae–Savaria útvonalon, út–csomópont közelében, Somlóvásárhely–Tüskevár térségében helyezkedhetett el. (A római városok területe jóval nagyobb kiterjedésű volt, mint egy mai városé, bár többnyire volt egy urbanizált központ is. Így feltételezhetően Mogetiana területéhez Tüskevár és Somlóvásárhely illetve Somlójenő déli része is hozzátartozott.) Ezt támasztják alá a környéken előkerült feliratos római kövek, valamint az a gazdag római kori régészeti leletanyag, amely Somlóvásárhely és Tüskevár határából származik.

Bizonyosra vehetjük, hogy a Somló hegy stratégiai helyzetével a római korban is számoltak. A hegy csúcsán a mai kilátó mellett szórványos római leletek kerültek felszínre, amelyekből a szakemberek arra következtettek, hogy oda őrtornyot építettek. Innen a Balaton-felvidékig az egész környék kitűnően ellenőrizhető. Szabad kilátás nyílott a Torna egyik legkedvezőbb – ma is használt – átkelőhelyére és a Torna déli partja közelében húzódó, régóta használt útra is.

Tüskevár határában hat római kori lelőhelyet ismerünk, közülük különösen figyelemre méltó a Kőhányási-dűlőben előkerült fogadalmi oltár, téglasírok és szarkofág, valamint az 1962–63-ban Kiss Ákos által feltárt római villaépületek maradványai.

Innen keletre, Somlójenő területén, nevezetesek a Közép-dűlő szántó szarkofág és értékes bronz-, ezüstedény, arany ékszer leletei, a Temető feletti-dűlő római sírjai (szarkofág és téglasírok), valamint két Osiris-szobrocska.

Somlóvásárhelyen az első, a rómaiak jelenlétére utaló nyomot 1908-ban találták: a római katolikus templom apszisának külső falában a vakolat leverésekor építőanyagnak használt római sírkőre bukkantak.

A Krisztus utáni III. század első feléből származó töredék egy idős nő és egy fiatal férfi emlékét örökítette ránk. Felirata szerint a római légió egyik itt szolgáló katonája készíttette húszéves unokaöccse és nyolcvanéves nagyanyja emlékére, ami számunkra a hadsereg itteni tartós jelenlétét is bizonyítja.

Az itt élő rómaiak településnyomait több helyen is megtalálták. A község délnyugati végén, a Torna-patak árteréből kiemelkedő dombháton kerültek elő római edénydarabok, melyek anyaga és díszítése (világos és sötétszürke, fésűs és hornyolt díszítésű, keményre égetett cserepek) arra mutat, hogy már a római uralom korai szakaszában megtelepedtek ezen a domblejtőn. Ugyancsak a Krisztus születése utáni I. század végére utalnak azok a római kőépület-maradványok, melyeket a községtől délre, egy észak–déli irányú kis vízér két partján figyeltek meg.

Ezektől északra, körülbelül három-négyszáz méterre, tisztán kivehető két-három méter magas gát zárja el a völgyet. Valószínűleg római kori vízzáró gát maradványa. Nem messze innen, a Holt-tó mocsaras völgyében is római kori település nyomaira bukkantak. A lelőhelyek, melyek közel egy kilométer hosszan elnyúlva nagyobb foltokban követik egymást, jelentős településre utalnak.

Mogetiana lehetséges azonosítása ösztönözte dr. Nagy Mihály régészt és munkatársait arra, hogy 1991 és 1994 között Somlóvásárhelyen kutatásokat végezzenek. Légi felvételek és terepbejárások alapján megállapították a római kori település nyugati és északi kiterjedését, ahol a felszíni nyomokból (erősen átégett foltok) ipari negyedre következtettek. Az 1991–92. évi ásatási idény során az egyik átégett foltot kutatóárokkal átvágva nagyméretű római téglaégető kemencét találtak. A kemence körül és a tüzelőtérben több ezer padlótégla, tetőcserép és falfűtő tégla töredékei kerültek elő.

A feltárt településrész és a Torna átkelője között körülbelül félúton megtalálták egy kilenc méternyi szélességű római út kisebb szakaszát. Az út százötven méteren át követhető volt nyugat felé, a többi részét az intenzív földművelés teljesen eltüntette.

Mogetiana helymeghatározása szempontjából a legfontosabb megfigyeléseket az 1994. évi ásatási idény során tették. Ekkor a Torna átkelőhelyétől délre, a nyugati Holt-tó területén kutattak. A feltárás során egy körülbelül tizenöt méter széles, nagyjából kelet–nyugati hossztengelyű épület keleti felét találták meg. Az épület legjellemzőbb helyisége egy minden irányból körülépítve védett, három kis fülkével tagolt szoba volt. A fülkék leginkább a római könyvtárak és levéltárak falfülkéire emlékeztetnek.

Nagy Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy hasonló levéltárat az észak-afrikai Gigthis municipium curiájának épületéből ismernek a régészek, a somlóvásárhelyi épület párdarabját pedig Karintiában, a magdalensbergi Representationshaus eddig párhuzam nélkülinek tekintett épületében találták meg. Ott a nagyteremhez észak felől közvetlenül csatlakozik egy jól védett kisebb helyiség, amelynek északi, keleti és déli falában összesen tizenhárom fülkét alakítottak ki. Az épületek helyiségeinek elrendezése, funkciója és mérete is hasonló a magdalensbergi Representationshaus és Somlóvásárhely esetében. Mindkettő a települések központjában elhelyezkedő, közösségi funkciót szolgáló épület, pontos szerepüket azonban a további kutatás fogja majd véglegesen meghatározni.

A Somló környékén előkerült leletek az itteni római életnek az I. század végétől a IV. század végéig terjedő folyamatosságát mutatják, magának Somlóvásárhely határának római kori leletei is az egykori római élet gazdagságáról, sokszínűségéről beszélnek.

A Krisztus születése utáni III. századtól meginduló és egyre gyakoribbá váló barbár támadások fokozatosan felőrölték a római uralom erőit Pannoniában, majd a IV–V. század fordulóján a tartományra zúduló hun és germán támadás hatására az impérium kivonta katonai, majd politikai erejét a Dunántúlról.

A Római Birodalom fennhatóságának megszűnése után a Somló vidékére keleti és nyugati irányból, több hullámban, részben még nomád körülmények között élő népek érkeztek. A IV. század végétől a honfoglalásig keleti gótok, longobárdok, avarok, frankok, szlávok telepedtek meg hoszszabb-rövidebb időre. Jelenlétükre utaló tárgyi emlékek csak az utóbbi években kerültek elő, de ezt elsősorban a kutatás hiányával lehet magyarázni.

Ezek a nagyrészt keletről érkező népek, bár jelentős katonai erőt képviseltek, és nagy területek, számos törzs, közösség urai voltak, csak rövid életű birodalmakat tudtak alapítani. Az újabb és újabb néphullámok elsodorták őket. Tartós államot csak a 895-ben új hazát kereső, illetve a Dunántúlon 900-ban megtelepedő magyarságnak sikerült alapítania.