A síkság peremén, a tanúhegy oldalában | Száz Magyar Falu

A síkság peremén, a tanúhegy oldalában

Veszprém megye nyugati szélén, a kisalföldi Marcal-medence és a Bakonyalja találkozásánál fekszik Somlóvásárhely, a Pápa–Devecseri-sík enyhén tagolt hordalékkúp-síkságán. Hozzátartozik a település és a táj képéhez a hullámos térfelszínből kiemelkedő Somló tanúhegye, amely hatalmas szigetként magasodik ki környezetéből, és már messziről magára irányítja a figyelmet. Sajátos földrajzi adottságú település, lakóinak egyszerre kellett megküzdeniük a síkság mélyebben fekvő völgyeinek nedvesebb, a köztes hátak szárazabb földjeinek és a síkságból kiemelkedő vulkáni eredetű hegy lankáinak hasznosításáért. Tájak és utak találkozásánál települt, kitéve hadak járásának, katonák sarcolásának, de békeidőben a kereskedelem révén a javak és eszmék közvetítőhelyévé is válhatott. A Somló különleges természeti adottságai révén – hegyoldalai kiváló lehetőséget biztosítottak s biztosítanak a szőlőműveléshez – messziről vonzotta és vonzza ma is a jó bor és a szép tájak kedvelőit.

A Somló hegy annak az egykori tenger alatti vulkántevékenységnek az eredménye, amely létrehozta a Balaton-felvidéken a Tapolcai-medence hegyeit (Badacsony, Szentgyörgy, Csobánc, Gulács, Tóti, Haláp) valamint ezektől távolabb északra a síkságból kiemelkedő, egymástól elszigetelten álló bazaltkúpjait, a Somlót, a tőle méreteiben kisebb Kis-Somlót és a Ság-hegyet.

A Somló jellegzetes bazaltvulkanikus tanúhegy, lepusztulását elősegítette a szél: a Pannon-tenger megszáradt üledékét felkapva hatalmas felhőkben szállította dél felé, egyre jobban letarolva az eredeti felszínt, de a megkeményedett lávával, bazalttal nem bírt. A területen keresztülrohanó csapadékvíz, a patakok, folyók vize is rombolta a felszínt egyre jobban mélyülő medrével. A térszín lassan süllyedt, s így a Somló bazaltkúpja egyre jobban kiemelkedett. Végül is kialakult a táj mai képe.

Tengeri üledékek a hegy déli lábánál helyenként felszínre kerülő pannon rétegek, ezekből alakultak ki a vályogos, meszes talajok. Ugyanitt a homokborítás alatt kavics rétegződött, ami a szőlők forgatása alkalmával sokszor a felszínre kerül. Az agyagtól a homokig terjedő változatos talaj pannon üledékeiben megtalálhatók a kecskeköröm (congeria) kagyló szép példányai (különösen a hegy keleti lábánál, Ferencmajor közelében). A szél alakította a hegy vásárhelyi oldalának alsó lejtőin levő lösz- és homoktalajokat.

A Somló bazaltja a levegőn, a napon gyorsan elmállik, színe megváltozik. Fehér foltok keletkeznek rajta („kukoricaköves bazalt”), majd apró darabokra hullik szét. A bazalt „somlása” révén lesz apró, sörét nagyságú „murnya”. Az 1818-ban Magyarországon tanulmányúton járó Beudant francia geológus így számolt be az ezzel a jelenséggel kapcsolatos tapasztalatairól: „A hegy tövében, attól a pillanattól kezdve, hogy a szőlőkbe érünk, melyek a hegy oldalát takarják, bazaltdarabokon járunk. Itt minden azzal van födve, éspedig annál dúsabban, minél magasabbra érünk, mindaddig, míg a hegy meredek részéhez nem jutunk.”

Ez a sok apró bazaltszemcse is a szőlők beérését segíti. Sötét színe miatt hőelnyelő képessége nagyobb, mint más talajrészeké. A nappal elnyelt hősugarakat éjjel egyenletesen visszasugározza. Kövezésre vagy más olyan építkezésre, ahol napnak van kitéve, ez a kőzet nem alkalmas. (A Badacsony, Szentgyörgy és Ság bazaltjával szemben ennek is köszönhette megmaradását. Sokat tettek a hegy megőrzéséért a Somló befolyásos rajongói: Darnay Kálmán, Gaál Gaszton, Schandl Károly országgyűlési képviselő, József Ágost főherceg: 1927-ben, amikor a kereskedelemügyi miniszter itt is engedélyezte a bánya megnyitását, erélyes közbelépésükre elvetették a tervet.)

A hegy tetejét oszlopos oldalú bazaltplató koronázza. Itt a vulkáni működés különleges földtani értékei, a kötélláva, fonatos láva és a lapított bazaltbombák is megtalálhatók.

A földtani sajátosságokhoz kedvező mikroklíma társul: mérsékeltebb a nyári meleg, de az éjszakai lehűlés is. A szabadon, szellős helyen álló Somló levegője igen egészséges. Az ország egyéb borvidékeihez viszonyítva itt csekélyebb a fagyveszély, és az ősi tapasztalat szerint jégeső is ritkábban éri a hegyet, mint a Balaton-felvidékieket. Az évi napfénytartam 1960 óra, a középhőmérséklet 9,8 Celsius-fok, a csapadék mennyisége 650–710 milliméter.

A Somló hegy oldalainak egymáshoz viszonyítva bizonyos mértékben eltérőek a természeti adottságai, ami a bor minőségén is megmutatkozott. A legkitűnőbb borok a vásárhelyi oldalon teremtek, de a déli oldalon belül is a hegy középső része a legértékesebb, ezért hívták ezt a részt a hegy „szívének, veséjének, aranydombnak”. Hírét a kedvező fekvésnek, hajlásszögnek köszönhette, amelynek révén a délre néző dombos lankákat az év nagy részében a leghosszabban süti a nap, és a legnagyobb a napsugarak beesési szöge. Ezen az oldalon aszúsodott a szőlő, és a nemes birtokosok éppen ezért vártak is a szüretkezdéssel.

Az északi – szőlősi és dobai – oldal kapta a legkevesebb napot, ezért itt mindig alacsonyabb cukorfokkal szüreteltek. A hegy nyugati – jenei és szőlősi – oldalának bora kevesebb extrakt anyagot tartalmazott, de savasabb és állandóbb volt. A dobai oldal borai savasak, extraktban a másik három rész borainál szegényebbek, hosszú idő alatt (öt–hét év) értek meg. A hegy – természeti adottságaiban is különböző – oldalai négy önálló, külön elnevezésű szőlőhegyet alkottak, négy hegyközséggel: a vásárhelyit, a jeneit, a szőlősit és a dobait.

A hegy vízellátását a hegykarima felső kétharmadánál feltörő két forrás szolgáltatja. A nyugati oldalon a Sédfő, a keleti oldalon Szent Márton kútja. A déli, vásárhelyi oldal azonos magasságában a Somló legmélyebb, mintegy nyolcvan méter mélyre ásott kútjából nyertek vizet, az úgynevezett Taposó(Tipró)-kútból. A fából összeácsolt érdekes szerkezet a taposómalom mintájára készült. Faházikóban három méter átmérőjű forgódobot helyeztek el függőleges síkban. Ha valaki a forgódobba belépett, és azt taposó mozgással forgásba lendítette, a dob meghosszabbított tengelyvégére erősített közel egyhektós hordót tartalmával együtt a felszínre emelhette. A kétszáz éves népi műemlék (amelynek vízhozama ma már nincsen) hazánk területén az utolsó a hegyi várak elmés vízfelvonó szerkezetei közül – mert eleinte főleg ilyen feladatkörben használták.

A források alatti hegyoldalakon régebben több ásott kút is működött, melyek legtöbbje elapadt (Csigás-kút, Kovács-kút), a ma is meglévők (Szali-kút) vize elszennyeződött, emberi fogyasztásra nem alkalmas. A termelők vízszükségletét a ciszternákban megfogott esővíz elégíti ki, a hegy ivóvízellátását Somlóvásárhely és Somlójenő vezetékes rendszerére kapcsolt víztároló tartály biztosítja.

A természet és az emberi munka ellentétét, ugyanakkor folyamatos egymásra hatását a Somló élővilága tükrözi a leginkább. A hegy oldalát ma többnyire összefüggő szőlő borítja, területe koronként változott, hol feljebb terjeszkedett, hol lejjebb szorult. A szőlők köré bőven termő gyümölcsfákat ültettek. Bár a felhagyott, parlag parcellákon vagy a lemélyült, járhatatlan vízmosásokon, támfalak réseiben megtelepedtek a „vad” fás szárú növények, ez a terület mégis mindenestül kultúrtáj.

A szőlők fölötti meredek sziklafalaktól kezdve viszont őrzi a hegy az eredeti növénytakaróját. Ez azért különleges, mert míg a Somló körüli területek földtanilag és növénytanilag a Kisalföldhöz tartoznak, a hegy – mint a Balaton menti vulkánok távol szakadt láncszeme – a bakonyi növényvilág balatoni flóráját képviseli igen változatos növénytársulásokkal.

A platón a száraz gyepben díszlik a bakonyi berkenye (Sorbus bakonyensis), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a hengeres fészkű peremizs (Inula germanica). A franciaperjés kaszálók váltakoznak elegyes hársas sziklaerdőfoltokkal. A hegytető északi felét bükkerdő fedi (különösen 1848 előtt nőttek itt hatalmas bükkfák), ahol jellegzetes bükkerdei növények élnek, többek között a hóvirág (Galantus nivalis), a turbánliliom (Lilum martagon), az erős szagú medvehagyma (Allium ursinum). A hegyoldalakat szépmegjelenésű molyhos tölgyes erdők borítják, sok sajmeggyel és nagylevelű hárssal.

Bár a mozgó törmeléklejtőknek nincs állandó növénytársulásuk, a kőfolyások alján, délen az illatos virágú saj- vagy török meggyes (Prunus mahaleb) és az aranyló virágú szirti ternye (Alyssum saatile) megtalálható. A szilárdabb sziklás részeken délies elemekben gazdag moha- és páfrányvegetáció díszlik, itt él az őshonos édes gesztenye (Castanea vesca), a házi berkenye (Sorbus domestica) és a somfa (Cornus mas), amely valaha a mainál jóval nagyobb területen virított.

A növénytársulásokban védelem alatt álló fajok is találhatók, melyek élettere országosan szűkül vagy a Somlón kívül alig egy-két helyen lelhetők már csak fel. Ilyen például a magyar pikkelypáfrány (Ceterach Javorkaerum), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), a borostyán szádorgó (Oroboanche hederae) és a szép kakasmandikó (Erithronium dens-canis), amelynek előfordulása ma már igencsak esetleges.

A Somló gazdag állatvilágából különös figyelmet érdemel a változatos hüllőállomány, amely a ragadozó madarak táplálékát is biztosítja. A fekete bazalt hőelnyelő tulajdonsága kedvez a hüllőknek, melyek között megtaláljuk a fürge, zöld, fali és törékeny gyíkokat, valamint a bronzszínű, karcsú testű, szép pannóniai vagy másként magyar gyíkot (Ablepharus pannonicus). A kétéltűek közül a barna varangy és az erdei béka a hegy lakója.

Meredek falú bazaltsziklái között sólymokat is megfigyeltek. Néhány éve újra hollók fészkelnek itt. Egykori gazdagabb jelenlétüket helyi monda is megörökítette: „A somlai szőlők és gyümölcsösök őrzésére a tulajdonosok pásztorokat fogadtak fel. A termést sikerült is megvédeni földi kártevőktől, nem úgy a seregélyek és a Róka-hegy bozótos tetején tanyázó rigók ellen. Hasztalan volt minden durrogtatás, kerepelés, parittyázás. A kár napról napra nagyobb lett. Mikor az elkeseredés a legmagasabb fokra hágott, váratlan segítség érkezett a természet jóvoltából. A hegy szikláiban tanyázó hollók és sólymok, amikor látták az emberek hiábavaló erőlködését, hogy meghálálják, amiért évszázadokon át senki nem háborgatta őket, elhatározták, hogy ők fogják megvédeni a termést. Ettől kezdve nap nap után már korán hajnalban megkezdték a felügyelő munkát. Villámgyorsan keringtek a hegy körül és lesték, hogy hova csapjanak le. Amire ember nem volt képes, azt pár nap alatt megvalósították: elűzték a kártékony madarakat. A múlt század közepe táján azonban egy hálátlan szőlősgazda kötélen leereszkedett a sziklán és elrabolta a sólyomfiókákat. A hálátlanság láttán a sólymok és a hollók nagy búsan a balatoni hegyekbe költöztek. Amikor a fészekrabló gyalázatossága kitudódott, menekülnie kellett a szőlősgazdák bosszúja elől. Később karvalyok telepedtek a természet adta önkéntes szőlőcsőszök helyett a sziklák közé. Az ő érdemük, hogy a Somlón azóta sem szaporodtak el a kártékony madarak.”

A környezetéből szigetszerűen kiemelkedő Somló hegy természetvédelmi terület: 1992-ben tájvédelmi körzetté nyilvánították, s a hegytető fokozottan védett lett.

A Somló jellegzetes bazaltvulkáni tanúhegye természeti adottságait tekintve alapvetően különbözik környezetétől. A hegy lábánál elterülő síkság földtanilag és növénytanilag a Pápa–Devecseri-sík kistájához tartozik, amely a Rába és a bakonyi vízfolyások közös hordalékkúp-maradványa. Somlóvásárhely község belterülete és a határ nagyobb része a síksági vidéken terül el, mély fekvése miatt meglehetősen vizenyős. A vásárhelyi határ talajösszetétele nagyobb részben löszös-iszapos-homokos folyóvízi és lejtőüledék, amelyet kavicsos, helyenként tekintélyes vízhozamot adó tározórétegek tagolnak.

Ez a határrész alacsony fekvése miatt a kistáj vízgyűjtő szerepét játszotta, és részben játssza ma is. A Tornába ömlő Csigere-patak és az Egres-ér (melyek a Bakonyból jövő szabályozatlan vízhozamot szállították), valamint a Somlóról lezúduló csapadék szinte megrohanta a települést nagyobb esőzések, hirtelen hóolvadások idején. Ilyenkor elvitte az ár a hidakat, utakat, víz alá kerültek Vásárhely mélyen fekvő részei (a Füzes, a Malom-szeg és Bogár-szeg), elpusztítva terményt, állatot. (Erre az időre emlékeztet a közeli Borszörcsök település neve, ahol a vizenyős terület egykor csak úgy „szörcsögött” a léptek alatt.) A kártékony felesleg levezetésére a település határában csatornarendszert építettek ki, mely kettős funkciót töltött be. Egyrészt a csapadékos időszakban a megnövekedett víz mennyiségét vezette el, másrészt az állandóan meglévő talajvíz folyamatos elszivárgását biztosította.

A csatornák, vízelvezető kanálisok kimetszése, a mocsaras területek lecsapolása a XVIII. század közepétől indult meg nagy lendülettel, és még az 1830–40-es években is folytatódtak a munkálatok. A település mélyen fekvő részeit átvágó Malom-csatornára (melyet a vízduzzasztó gátján túlfolyó víz lezúduló hangja miatt a vásárhelyiek Zúgónak neveztek) malmokat építettek, melyek a Tornán lévő régi malmok használatának földesúri eltiltása után a község kezelésében maradtak. Amíg azonban az uradalom a vízelvezetéssel alapvetően nagy kiterjedésű, egy tagban lévő táblákat hozott létre, s azok vízlevezető árkait folyamatosan tisztíttatta, a községi kezelésben lévő területek csatornajavítása gyakran elmaradt, fenntartva ezzel az árvízveszélyt.

Sokat javított később ezen a helyzeten a Torna-patak medrének mélyítése és tisztítása 1897-ben, majd az 1920-as években elvégzett szabályozása, a község belsőségeinek közegészségügyi lecsapolása 1938-ban, de megnyugtatóan csak az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején elvégzett szabályozási beavatkozások szüntették meg az áldatlan állapotokat. A Csigere-patak vizét a devecseri határban vezették be a Tornába, a Somlóról lezúduló csapadékot pedig Somlójenő felé irányították. Azóta a víz nem öntötte el a korábban veszélyeztetett területeket, a falut átszabdaló árkok elvesztették szerepüket, de a szabályozások a község mély fekvésén természetesen nem változtathattak.

A település sík vidéki része a mérsékelten hűvös és a meleg övezet határán van. Lapályos, vizenyős fekvése miatt levegője – a vizek elvezetéséig – nedves, nyirkos, a Somló száraz, hegyi levegőjével ellentétben az ott élők számára számos betegség melegágya volt. Cseresnyés Sándor, Veszprém megye első tiszti főorvosa már a múlt század közepén felhívta a figyelmet arra, hogy Vásárhely „nedves meleg, majd nedves hideg levegője egészségtelen… otthonülő apródjai színtelenek, puffadtak, görtvélyességre hajlandók.” A vásárhelyieknek – megélhetésükön kívül – a Somló hegy eltérő éghajlata egészségük megőrzését, esetleg gyógyulásukat is szolgálta.

A település határának magasabb, dombos részei a jobb termőtalajjal rendelkező területek, ahol megteremnek az ismert gabonafélék. Lankás, kaviccsal vagy homokkal kevert földje tulajdonosaitól nagy munkát és sok költséget követelt, mert trágyázás és mélyebb művelés nélkül csekély termést hozott. A mély fekvésű területeket kaszálóként használták, de a határ déli felének vizenyős, több kicsi forrásból táplált részeit máig sem tudta elhódítani az ember a természettől. Az itt honos Holt-tó nevű láprét 1993 óta természetvédelmi terület, olyan, kiveszőfélben lévő növények és állatok élőhelye, mint a vitézkosbor, a hússzínű ujjas kosbor, a szibériai nőszirom és a kornis tárnics, az állatok közül a bíbic, fürj, a kékes rétihéja és a karvaly.

A déli határ közel ezerholdnyi területe erdő volt (Lovasi-erdő), amelyben az erre a tájra jellemző faféleségek mindegyike megtalálható: tölgy, cser, akác és éger. A Torna-patak és Malom-árok medrét fűzfák kísérték. A ma már összeszűkült erdőkben még jelen lévő vadfajok: a gímszarvas, a vaddisznó, az őz, a róka és a borz, valamint a védelem alatt álló nyuszt.

Az ember, amint birtokba vette környezetét, nevet is adott neki. A természet és térforma jellegzetességeit, a birtoklás- és gazdaságtörténet mozzanatait, a történelmi eseményeket, az itt élő nép egykor igen gazdag hit- és mondavilágát a földrajzi nevek egész sora őrzi.

A tájból kiemelkedő tanúhegy, a Somló nevének eredetére több magyarázatot tettek közzé a nyelvészek. Egyesek a som szó török sum megfelelőjének tartják, más elképzelések szerint a somlik-somlyik (a dió zöld héjából kifejlik) tájszóból származik. Tulajdonképpeni értelme „megcsuszamló, suvadó oldalú hely” vagy „a zöld erdőövezetből kiemelkedő kopasz, sziklás hegytető” lehetett. A név kétféle formában is megjelenik az iratokban, sokszor a lágyított ejtést jelezve ly-nal, Somlyónak írva.

A település legkorábbról fennmaradt elnevezése: Apácasomló, utalva az egykor itt álló apácakolostorra, valamint a közeli Somló hegyre. A ma is használt Vásárhely névalak az ősi vásártartási joggal kapcsolatos. A Somlóvásárhely formát a XIX. századtól használják.

Az utak, utcák elnevezése egyfelől a természetes irányt jelzi, mint a Somlai út, amely a község központjából indul, és a Somló hegyre vezet fel, másfelől a -szeg összetételű névalakok, a sajátos telelepülésszerkezetre utalnak. (A korábban itt is meglévő szeres településforma egymástól elhatárolódó, dombhátakra vagy domboldalakra települt kis házcsoportokból, szerekből, illetve szegekből áll, amelyek helyenként egy-két kilométerre vannak egymástól, máskor csak néhány teleknyi a távolság köztük. Vásárhelyen ma már csak az elnevezés őrzi a régi faluszerkezet nyomait.)

A település délnyugati felén elnyúló Bogár-szeg (ma Rákóczi utca) a legnépesebb. Elnevezése a hagyomány szerint egy Bogár nevű uraságtól származik, aki az utca lakója volt. A falu északkeleti szélén húzódó mai Kisfaludy utcát Bele-szegnek nevezték, fésűs, oromzatos épületsora ma is egységes képet mutat. A belterület délkeleti sarkába nyúló Malom-szeg (ma Aradi utca) az itt lévő malomról kapta nevét. A mai Kossuth utcát, amely ugyancsak régi épületeiről nevezetes, Gyöpnek nevezték. (Bárdosi János és Dorner Mária muzeológus 1968-ban kéttucatnyi, közel százéves épület felmérését végezték el itt.) Ebben az utcában a falu szegényebb rétege lakott. A község lapályos, fűzzel bokros területét valamikor Füzesnek, ma Bercsényi utcának nevezik. A község főutcájának is tekinthető Táncsics utcát a XVIII–XIX. századi források (és az emlékezet) Pap utcának hívják, ugyanezt a szakaszt 1603-ban – gimesi Forgách Zsigmond országbíró ítéletlevelében – az itt tartott sokadalmairól „Piacz uczának” nevezte. A valamikori híres vásárok helyszínének emlékét őrizte meg a falu északnyugati részén, a vasútállomás közelében lévő Vásár utca, ahol az állatvásárokat tartották, és a Piac tér (ma Szent Imre tér) amely a hetipiacok helyszíne volt. Ismerik és használták a Mázsaház tér elnevezését is, amely az 1900-as évekig itt álló hídmérleg működésére utal. Az 1919-es véres eseményekre emlékeztet ugyanennek a helyszínnek Vörös tér elnevezése.

A Somló-vidék víznevei a táj növényzetére utalnak, így például a Torna-patak neve a tüske, tövis, kökény szláv megfelelője, amely az egykori természeti környezetet idézi, az Egres-ér névadása a környék éger fáival kapcsolatos. A csatornák, vízelvezető kanálisok nevüket környezetükről kapták, többnyire dűlőnevekből: Füzesi-árok, Malom-árok, Sürü-árok. Gyakran jelenik meg a szóösszetételekben a -forrás, -kút megjelölés, amely jelzi, hogy a vásárhelyi határ milyen gazdag volt egykor víznyerő helyekben és forrásvizekben: Szorosi-kút, Gerő-kút, Eger-kút, Köpös-kút, Langos-kút (a két utóbbi kút környékén több tó, meleg vizű forrás eredt. Talaja olyan ingoványos volt, hogy a ló itt elsüllyedt a szántáskor), Csorda-kút vagy Páskomi-kút, Tocsker-kút, Varga-kút, Hottói-forrás, Hottó-kút, Kozma-kút, Kokas-forrás. A határ mocsaras, vizenyős részét Hottónak nevezik (ez a védett láprét), mely „az ott létezett halastótól veszi nevét, melynek töltése mai napig is majdnem sértetlenül fennáll”.

A talaj jellemző minőségét is jelzik a nevek: Vörös föld, Agyaglik vagy – ahogy mondták – az Agyagosra, Homokra mentek dolgozni. Máshol a jellemző növényzetről keresztelték el a határrészt: Szedres, Füzes, Nyárfás, Nyíres, Cser-rét, Agácás.

A gazdálkodás színterei elevenednek meg a termesztett növényekről elkeresztelt dűlőnevekben: Káposztás-kertek, Mák-telek, Borsó-kuti-rét. Az állattartás helyszíneiről árulkodnak a Disznópáskom, Csordakút, Százas istálló (másképpen Százas kerítés), Bika-rét (ahonnan a község bikáját takarmányozták) elnevezések.

A település korábbi városi jogállására emlékeztet a község 78 katasztrális holdnyi területének elnevezése, a Város-tag. Egy-egy épület tulajdon- és funkcióváltását is őrzik a nevek, mint például az Ábelesz-kocsma esetében, melyet Téesziroda, Pártház, Rendőrség néven is ismernek.

A somlóhegyi régi szőlők, pincék neveit az élőbeszédben a -szőlő, -pince utótag nélkül használják, meghatározó elemként a birtokosáé szerepel földrajzi névként. Az ilyen típusú dűlőnevek általában a XIX. században születtek, és kisebb-nagyobb mértékben (az újabb birtokló nevével) át is alakultak.

A Somló hegy vásárhelyi oldalának szőlőterülete ekkor már nagyobb részben idegen (urasági, nemes és polgár) kézben volt, a szegényebb helyi birtokosok a dobai és borszörcsöki határ szélére, illetve a hegytető bazaltkúpja alá vagy a hegy lábához szorultak. A hegy „szívében”, a Margit-kápolna feletti részben a Kakas (Kakas Károly birtoka), Koller (Koller Kálmán pápai földbirtokos szőlejére utalva) és Botka (Pápán is birtokos nemesi család) név őrzi valamikori birtokosaik emlékét. Itt voltak a vásárhelyi plébánia szőlői, s mivel a hívek művelték, ráragadt a Kis-Ingyen, Nagy-Ingyen elnevezés.

A kápolnától keletre feküdt a pannonhalmi apátság egyik közel hét katasztrális holdnyi szőlője, amit a vásárhelyi emberek Papokénak vagy Bécsi-szöllőnek neveztek, megőrizve az emlékét annak, hogy ezt a területet a bécsi Stern-testvérek engedték át a XX. század elején a főapátságnak épületekkel és fölszereléssel együtt. (Az apátság másik szőlőjét, ami lejjebb volt, Somogyinak nevezték.) Mellette báró Malkometz Gyula (korábban Ruprecht László és Tasziló) tizennégy holdas birtoka feküdt, amit a helyiek csak Bárónak, Malkomec-szöllő-nek vagy a báró feleségéről Fehérvári-szöllő-nek neveztek. A Margit-kápolnától nyugatra a Ferenczy család pincészetét egyszerűen Ferencinek nevezték.

A Taposó-kút feletti 26 hold az Auguszta család birtoka volt, melyet Águsz-szőllőnek (később Dervalitsnak) emlegettek. A kápolna alatt volt szőlője a Vallásalapítványnak, ezt Lovasinak hívták (a Vallásalapítvány erdeje volt a Lovasi-erdő), és itt volt a zirci ciszterci apátság híres szőlészete, melyet Barátokénak neveztek. A celldömölki bencés apátság Taposó-kút feletti szőlőit Celinek, a lejjebb fekvőket, előző tulajdonosáról, Zalavárinak nevezték. Széphegyi Ferenc birtokát Széphegyinek, Schwarz Miksa szőlőjét Svarcnak, a Mautner-, valamikor Kisfaludy Károly pincéjét Mautner- vagy Kisfaludi-présháznak keresztelték.

A kisemberek által nehezen megművelt – a hegy platója alatti – részt Kűsziklának, annak repedéseit Kükonyhának, az oda vezető utat Horhosnak nevezték. A jenei határ mellett művelt kis szőlőparcellákat Haraszti-szőlőknek, a hegy lábánál lévőket egy Mária-szobor talapzatáról, egy kútról Vörös-képi-dülő-nek, Csigás-kuti-dülő-nek nevezték. A mai Somló borozó és a hozzá tartozó szőlő előző tulajdonosáról, Csizmadia Ferencről – aki Amerikából meggazdagodva tért vissza – Amerikás-szöllő nevet kapta.

Ember, táj és történelem kavarog e nevekben, megőrizve számunkra sok mindent a terület régi természeti viszonyairól, növényzetéről, állatvilágáról, vizeiről, egykori birtokosairól, birtoklási rendjéről, határhasználati formájáról, a társadalom viszonyairól.