Apácamonostor és szolgálónépei
Apácamonostor és szolgálónépei
A törzsszövetségbe tömörült honfoglaló magyarság a IX. század végén érkezett a Kárpát-medencébe. A honfoglalás első szakaszában a Dunántúlig húzódó területeket vették birtokukba, és csak később adódott alkalmuk arra, hogy a frank fennhatóság alatt álló mai Dunántúlon is megtelepedjenek. Bár a 880-as évek végétől különböző szövetségben többször is megfordultak ezen a vidéken, végleges elfoglalására csak 900-ban került sor, benépesítése pedig az ezt követő években kezdődött.
A megtelepülő magyarság figyelembe vette egy-egy adott tájegység földrajzi sajátosságait. Mindezek mellett fontosak lehettek a rómaiak idejében kiépített, elsősorban kereskedelmi célokat szolgáló utak, hidak, a fennmaradt római táborok, városok kőépületei is, melyeket a népvándorlás és a honfoglalás idején is ismertek, illetve használtak.
A stratégiai fontosságú Somló – amelynek fensíkjáról az egész vidéket ellenőrizni lehetett – és környéke valósággal kínálta magát a letelepedésre. Két fontos útvonal keresztezte itt egymást ősidők óta. Az egyik az akkor még folyó nagyságú Torna kelet–nyugati irányú völgye által kijelölt természetes útvonal, melynek nyomvonalán húzódik napjainkban a 8-as számú fő közlekedési út. A másik egy északról déli irányba húzódó, ez a mai Pápa vidékéről indult, s keletről kerülte meg a Somló hegyét. A Szent János-híd környékén összeszűkülő folyómeder kitűnő átkelési lehetőséget biztosított az észak vagy dél felől érkező utazók számára.
A honfoglaló magyarság feltételezhetően lakott telepeket talált ezen a vidéken. A helynevek tanúsága szerint zömében szláv lakosság élt ekkor a Somló környékén. A Salzburgból jött papok és a keleti frank államhatalom képviselői, akik német helyneveket adtak és használtak, csak vékony felső rétegét alkották a társadalomnak, s mivel nem várták be a magyarokat, helyneveiket sem adhatták át nekik.
Györffy György kutatásai alapján ma már általánosan elfogadott tény, hogy a mai Somlóvásárhely területén Durnauua (Durnava) néven a IX. században egyházas hely működött a salzburgi érsek fennhatósága alatt.
Arnulf keleti frank királynak és római császárnak a salzburgi egyház pannóniai birtokairól szóló 890-re keltezett oklevelében, amely ugyan 970 és 977 között készült hamisítvány, de birtokfelsoroló része IX. századi összeírásra megy vissza, helységünkről a következőket írja: „a durnauuai egyházat, amely Szent Ruodbert és több más vértanú tiszteletére épült, Parauuoz hegyével együtt és a hegy körül fekvő szőlőkkel, földekkel, rétekkel és erdőkkel együtt birtokoljuk”.
Az oklevélben említett Durnauuának Somlóvásárhely régi nevével, Tornavával való azonossága könnyen felismerhető, így a Parauuoz hegy csak a mai Somló lehet szőlőivel, szántóival, rétjeivel és az évezreddel ezelőtti időkben minden valószínűség szerint nagyobb erdőségeivel. A hegy lábánál fekvő kolostor pedig azonosítható a durnauuai Szent Rudpert/Rupert monostorral, melynek a település középkori történetében oly fontos szerepe volt.
Komolyan számításba vehető, hogy a IX. századi Pannonia feudális udvarházai és szolgáló népeik, amelyek a salzburgi érsek fennhatósága alatt álltak, szervezetükkel együtt nem kerültek-e a magyar vezérek kezére. E feltevést támogatná a pannóniai honfoglalás jobbára vértelen lezajlása és számos szláv név meghonosodása (a Tornava helynév szláv eredetű, az ószláv tövis, kökény jelentésű szó -ava képzős származéka – ahogy már utaltunk rá). Ugyanakkor a hipotézist cáfolni látszik, hogy a honfoglalást megelőzően maga a salzburgi érsek számol be Pannonia teljes elpusztításáról.
A feltevéseket a régészeti kutatások igazolhatnák vagy vethetnék el, de az úgynevezett Veszprém–Devecseri-árok területén, a mai 8-as úttól északra és délre egyetlen Karoling- és honfoglalás kori leletet sem ismerünk, bár ezt talán a kutatás hiányával is lehet magyarázni.
Kevés adat áll rendelkezésre, hogy nyomon követhessük a magyar törzsek megtelepedésének folyamatát, kapcsolatát az itt talált szláv vagy a honfoglalást megérő más népekkel. Némi segítséget a sokszor vitatott helynevek elemzése adhat. A mai Veszprém megye területét a fejedelmi Árpád-család törzse foglalta el, körbevéve a többi törzs gyűrűjével (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi és a csatlakozott kabarok). A fejedelmi család fontos birtokközpontja volt ez a terület. Családtagjainak udvarhelyei a Bakony szélén csoportosultak: délen Jutas és Fajsz, északnyugaton Tevel.
A birtokszerveződés során, majd az államalapítás korában és később is a Bakony egy része Veszprém megye egészén belül megtartotta önállóságát. A bakonyi erdőispánság mint magánuradalom a király felügyelete alatt maradt. Ismert falvai főleg a megye északnyugati felére estek. A Somló hegyét és környékét eszerint keletről a bakonyi erdőispánság, nyugatról a karakói várispánság határolta.
A helynevekben a Somló vidékén fellelhető Jenő törzsnév (Nagyjenő, mai nevén Tüskevár, valamint Kisjenő, a mai Somlójenő) arra enged következtetni, hogy ennek a törzsnek kisebb-nagyobb csoportjai telepedtek le (vagy telepítették le őket) ezen a területen. A törzsre utaló helynevek keletkezésével foglalkozó munkák szerint ezek a települések katonai beavatkozás nyomán jöttek létre, s névadóik általában olyan, katonáskodó törzsi töredékek voltak, amelyek az uralkodó nemzetség katonai kíséretét, „jobbágyságát” alkották. Feltételezhetően mégsem maradt tulajdonukban az így elfoglalt terület. A legújabb történeti kutatásokból tudjuk ugyanis, hogy István a királyi megyéket úgy alakította ki, hogy a nemzetségi birtokok nagyobb részét (valószínűleg kétharmadát) elvette, és abból királyi közigazgatási egységet hozott létre.
Súlyos megpróbáltatást jelentett a foglaló nemzetségek számára, hogy földjeik nagyobb részét az újonnan szerveződő központi hatalom kisajátította, s hasonló megrázkódtatás lehetett a kereszténység felvétele is.
Valószínűnek látszik, hogy István korában a Somló és környéke is a királyi uradalom része lett, s ennek birtoktestéből hasított ki az uralkodó néhány falut, hogy az itt megtelepített apácák jövedelmét biztosítsa. A királyi birtoklást támasztja alá az a tény is, hogy Veszprém megye korai egyházi intézményei, az ország első püspöksége (Veszprém), és a legkorábbi kolostorok, a veszprémvölgyi, valamint a bakonybéli apátság is királyi földön született meg.
A mai Somlóvásárhely és környékének egész középkori fejlődését meghatározta, hogy István király a Somló hegy alatt, a Tornova(ma Torna)-patak mellett a bencés apácamonostort életre hívta.
Mint ahogy azt korábban említettük, itt a IX. században a salzburgi érsek rendelkezett egy – Szent Rudbert tiszteletére emelt – egyházzal. Szent Rudbert/Rupert a salzburgi egyház első püspöke és védőszentje volt, tiszteletének meghonosítása felségjogot is jelentett a terület felett.
A Tornavában talált IX. századi egyházi épületeket népesítette be István király a bencés apácákkal. Az egyház újjáépítésekor azonban patrocíniumát, a salzburgi védőszentet nem hagyták meg, mert ez Salzburg pannóniai igényjogát támasztotta volna alá. Ez lehetett az oka, hogy a Rudbert (Ludbert) nevet a hasonló Lambert névvel helyettesítették.
Lambert bencés apát a Karoling-középkornak Márton mellett egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza már a Karoling-időkben kisugárzott Európa keletibb, missziós területeire. Kemény, harcos egyéniségét különösen az udvari arisztokrácia és a lovagvilág tisztelte, nevét magyar királyi herceg (I. Béla király fia: Lambert-Lampert) is viselte. Ismeretét a bencés szezetesség és a nyugati lovasság hozta magával hazánkba.
A hazai Lambert-kultuszt már a XI. századbeli Szelepchényi-kódex számon tartja, de a tisztelet szinte csak az Árpád-korra jellemző.
A kolostor alapításának közelebbi időpontját nem ismerjük. Györffy György szerint Bakonybél (1037) után István király egyik utolsó monostoralapítása lehetett. Annyi bizonyos, hogy a garamszentbenedeki apátság alapításakor (1075-ben) kelt hiteles oklevélben már szerepel a tornai monostor és apátnője, tehát a bencés apácakolostor ekkor már kétségtelenül fennállott. Az Árpád-kori oklevelek legújabb kritikai forráskiadásában közölt, 1055-ben kelt tihanyi alapítólevélben, illetve az 1092-es – a tihanyi apátság birtokait felsoroló – oklevélben is szerepel (helypontosításként) a Somló hegy alatti Vásárhely monostora. Mindkét említés az interpolátum (később kiegészített, bővített) szövegében található. A bővített szövegek keletkezési idejét nem ismerjük, de bizonyos, hogy az Árpád-korból származnak.
Károly Róbert 1329-ben, amikor a Torna melletti Szent Lambert zárda apácáinak kérésére újból megerősíti előjogaikat, a „Szent István királytól, a kolostor boldog emlékezetű alapítójától nyert kiváltságukat” erősíti meg. A korai alapítású kolostoraink és egyházi intézményeink számára rendszerint nem állítottak ki az alapítás tényéről oklevelet, csak később, amikor a birtoklás körül kétségek merültek fel, vált szükségessé, hogy az egyes egyházak birtokait összeírják, előjogaikat rögzítsék.
Az István királytól kapott előjogokra hivatkozott 1576-ban Palásthy Katalin apátnő is, amikor Choron János hatalmaskodásaitól kényszerítve arra kérte az uralkodót, hogy a monostor királyi védnökségéről oklevelet állítson ki. Levelében az alapítás körülményeiről így írt: „az vásárhely klastromot Magyarország királya Szent István király rakatta volt egy vér szerint való atyafiának, kinek Scolastica volt a neve, és minden örökséget az adott volt az vásárhely klastromhoz, azért az vásárhely klastromban első abatissa az királyi nemzet volt”.
A kolostor korai alapítását bizonyítja egyházjogi helyzete is. Kivették a megyés püspök joghatósága alól, és közvetlenül az esztergomi érsek alá rendelték. Saját népeiktől maguk szedhettek dézsmát, ami egyébként a püspököt illette. Ezenkívül az apácák népeinek a rendkívüli egyenes adók felét is elengedték. Magát a kolostort – mivel királyi alapítású volt – Magyarország mindenkori királyának legfőbb védnöksége, patronátusa alá helyezték. Egyházjogi tekintetben tehát a veszprémvölgyi apácamonostorral azonos kiváltságokat élvezett, s még alapításának körülményei is egyezni látszanak.
Mivel a kolostor alapító levele nem maradt fenn, javadalmának akkori nagyságát nem ismerjük, csupán a későbbi oklevelek alapján alkothatunk róla képet.
A monostor legnagyobb birtokteste magába foglalta a mai Somlóvásárhely területét, valamint a Somló hegy vásárhelyi, dobai és szőlősi oldalát.
A mai Somlóvásárhely határa még három települést: Szántó, Bogdán és Lovas falut is jelenti. A vasvári káptalan 1367-ben lefolytatott határjárása szerint „az apácavásárhelyi apácák egyetlen határtól körülzárt birtokának: Apácavásárhelynek, Szent Mártonnak, Szántónak, Bogdánnak és Lovasnak a határa… az apácasomlyói hegy oldalán, a vár észak felőli aljánál kezdődik Udvarnok-Szőlős, Doba, Nagyszörcsök, Devecser, Meggyes, Hany, Mizser és Jenő helységek mellett halad s azután nyugatról a Vásárhelyre vezető két úton és a somlyói szőlők között levő kertek hegydudorodáson átmenve, Udvarnok-Szőlős határánál végződik”.
A többi birtok szórtan feküdt, hogy eltérő foglalkozású népei különféle szolgáltatásokkal lássák el az apácákat. Kisszőlős lakosai szőlőműveléssel foglalkoztak, Csősz falu népei (királyi) hírvivők, kikiáltók lehettek az Árpád-korban. A három Iszkáz (Töttösiszkáz, Mindszentiszkáz, Kápolnásiszkáz) lakói az egyház harcos jobbágyai voltak, akik a kolostor katonai védelmét szolgálták. Foglalkozásnévből ered Szántó és Lovas elnevezése is, az előbbi földművelésre kötelezett szolgálónépre utal, akik az uradalom ekéjével és igájával szántottak, míg az utóbbi lakóit az Árpád-korban lovas szolgák alkották, akiknek egyik legfontosabb robotjuk a lovas vagy szekeres szolgálat volt.
IV. Béla 1265-ben kelt oklevelében az apácák népei között – az előbb említetteken kívül – mézeskalácssütőket és vargákat is említ.
A kolostor birtokaihoz tartozott még a Vas megyei Sitke mellett fekvő Inta puszta és későbbi ajándékozás révén a Zala megyei Hany község néhány nemesi telke.
A középkorban szívesen ajándékoztak világi személyek kisebb-nagyobb birtokot szerzetesrendek részére. Két ilyen esetet is említhetünk a vásárhelyi apácákkal kapcsolatban: 1439-ben Benczhanyi János az apácavásárhelyi egyházat választotta temetkezési helyül, ezért a község északi részén fekvő egy sessiót kitevő birtokát hagyományozta a kolostorra. 1464-ben Tamás fia Bálint és János fia Péter középhanyi nemesek, mivel gyermektelenek voltak, a községben fekvő kúriájukat ajándékozták a monostornak.
Vajon a kolostor tulajdonába került szolgálónépek mindennapi életét hogyan befolyásolta az a tény, hogy egyházi birtokon éltek? Az egyház szervezetét átható sok évszázados hagyományok, a számos országból összegyűlt és hasznosított tapasztalatok, a tagadhatatlan, bár koronként hol erősödő, hol visszaszoruló nemzetközi kötődés és a kultúra, a művelődés egyedüli, kizárólagos birtoklása azt eredményezték, hogy a magyarországi egyházi birtok a feudalizmus korai évszázadaiban a termelés technikája, a munkaszervezés, a birtokigazgatás területén egyaránt élen jártak az ország gazdasági életében, megelőzve e téren mind a királyi, mind a világi magánbirtokot. Ezen túl az egyháznak az egész középkoron át, végig fontos törekvése volt, hogy a hívei üdvösségét biztosító feladatait feudális földtulajdonként is elismertesse. Igyekezett földvagyonának és a rajta szolgáló népének a világinál tiszteletreméltóbb rendeltetését, külön rendjét és világát nyilvánvalóvá tenni.
Az egyházi földtulajdon szerkezetét egyáltalán nem érintették személyi változások. A föld tulajdonosa nem természetes, hanem jogi személy, s ezért a föld és a rajta élő ember nem volt kitéve nemzedékről nemzedékre a világi birtokon szokásos felosztásnak, a gyors és gyakori változásnak. Ezen kívül a kora középkorban leginkább az egyházi birtokok népei rendelkeztek a földesúr tulajdonát képező, de saját használatukban levő földekkel. Továbbá addig, amíg a világi birtok szervezete és gazdálkodása a rabszolgaságra, a szolgák munkaerejének nyers kiaknázásán alapult, az egyházi birtok népei önálló kis gazdaságaikkal a szolgálat-szolgáltatás neme szerint illeszkedtek be a birtok szervezetébe. A magánföldesúri birtokon ilyen szervezettség, hagyomány és önállóság nem létezett.
Az egymástól gyakran távol eső, szórt birtokon élő egyházi népek tevékenységét igen körültekintően kellett csoportosítani. Ezért az apácák népeiket településekhez vagy lazább települési körzetekhez kötve, a különféle szolgáltatások ellátására megfelelően csoportosították. A szolgálat-szolgáltatás szerinti beosztás a népek egész rangsorát teremtette meg. Ebben a harcoló nemestől a földművesig minden közösségnek megvolt a helye és szerepe.
A monostor népeinek köréből kiemelkedtek azok, akik a birtok igazgatásában az apácák segítségére voltak, és akik fegyveres szolgálatot teljesítettek. A szemlélődő életet élő apácák gazdasági ügyeit officialisuk (hivatalnokuk, tiszttartójuk) intézte. Feladata elsősorban a központtól távolabb fekvő birtokok igazgatása (elsősorban a földesúri szolgáltatások behajtása) volt, de ő ítélkezett az apátnő nevében az úriszéken is. Legtöbbször nemesemberek voltak ezek a férfiak, fizetségüket néhány telek jövedelmén túl, a malmok, vám és bírságok harmad része képezte. Személyükről ritkán szólnak a források: 1272-ben Gelian ispán, 1591-ben Kovács György és 1630-ban Horváth Balázs Pápán lakozó tiszttartó nevét jegyezték fel. Ügyes-bajos dolgaik elintézésére a nővérek időnként a mai ügyvédekhez hasonló foglalkozású, a latin nyelvet is értő litteratusokat (deákok) alkalmaztak, mint 1409-ben Meggyesi Domokos mester deákot és 1525-ben hites ügyvédként nemes Iklandi Mátyást.
Számarányában szélesebb réteget képviselt az egyházi nemesek csoportja. Eredetileg jobbágynak, majd harcos, nemes jobbágynak, a XIII. század végétől pedig szolgálati birtokuk (praedium) alapján egyre inkább praedialisnak nevezték őket. Valójában nem volt országos nemességük, csak a prédiális szék közös kiváltságaiban részesültek (adó- és vámmentesség). Nem vehettek részt a rendi országgyűléseken, nem viseltek vármegyei vagy országos tisztségeket és nem tartoztak a királyi bíróságok joghatósága alá – uraik ilyen tekintetben az apácák –, de sajátos önkormányzattal (maguk választotta bíróval annak az élén) rendelkeztek. Földesúri jogokat sem gyakorolhattak, jobbágyaik sem lehettek. Birtokuk magszakadás vagy hűtlenség esetén nem a királyra, hanem a monostorra szállott.
Az egyházi nemesek tagjaira sokféle teendő várt, de a szántás-vetés, a szőlőművelés nem az ő dolguk volt. A birtok igazgatásában a tiszttartó munkatársai (hatósági emberek), fegyveres szolgálatot teljesítettek, és ha kellett, hadjáratokban is részt vettek.
A vásárhelyi apácák változatos módon növelték prédiálisaik számát. Egyfelől az apátnő maga rendelt népei közül egyeseket jutalomból erre a feladatra, másfelől közszabadok – földdel vagy föld nélkül – a monostor szolgálatába álltak, és védelem ellenében vállalták a kötöttségeket, az ezzel járó terheket, s lemondtak szabadságukról. Így történt ez például 1212-ben, amikor Koth apátnő a töttösiszkázi Deus nemes fiait, Farkast és Theyzet felvette a kolostor kötelékébe. Később az így csatlakozott nemesek szerették volna régi nemesi kiváltságaikat érvényesíteni. Erre utalnak az apácáknak 1331-32, 1362-63-ban, majd 1401-ben lefolytatott perei, melyekben egy ideig még sikerült a kolostori birtokállomány épségét megőrizni.
A kolostor népei közül mások is szerették volna a felemelkedésnek ezt az útját követni. Erre utal az apátnő panasza, miszerint sokan megvetették szolgálataikat, az apácák akarata és engedélye nélkül megátalkodottan kivonták magukat kötelezettségeik teljesítése alól, és saját kezdeményezésből, sőt vakmerőségből a monostor igazi nemes és harcoló jobbágyainak szabadságába helyezték át magukat. Az apátnő azért, hogy ez meg ne történhessen, 1270-ben V. István királlyal oklevélben név szerint soroltatta fel a monostor iszkázi nemes és harcos jobbágyait, akiknek saját földdel való beállását oklevél is igazolta. Bár ezzel hosszú időre megszabták az egyházi népek vezető rétegének számát, nagyságát közel egy évszázad múlva hasonló ügyben hozott ítéletet a nádor, melyben az iszkázi jobbágyokon kívül vásárhelyi, szántói, lovasi, szentmártoni lakosok – Vásárhely mezővárosából 45-en – szeretnének kedvezőbb helyzetbe jutni, egyelőre sikertelenül. Jelentős jövedelmet nem biztosító, katonailag kétes elemekre nagy tömegben a monostornak nem volt szüksége. A valóban hadakozók meglehetősen kis számban maradhattak meg. Az egyházi magánhadsereg gyengesége azonban később nagymértékben megkönnyítette a világi nagybirtokosok radikális térhódítását.
Az egyház népeinek alsó csoportját a servusok és vinitorok alkották. Az ő feladatuk volt a szántás-vetés és a szőlőművelés. A földesúr munkaeszközeivel, annak földjén dolgoztak, de nem a termékek egészével, hanem azok egy részével, a források szerint felével vagy kétharmadával adóztak. Más rétegük házi szolgálatot látott el. Eredetileg rájuk rótták ki a nagyobb egyházi ünnepekkor, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor adandó ajándékok és munkajáradék kötelezettségét is. Később a vásárhelyi uradalom valamennyi települése megfizette ezt a sajátos járadékot, melyet kiterjesztettek a nagyobb egyházi ünnepeken túl a templomok védőszentjének és felszentelésének napjára is. Ünnepi ajándékként kappant, pecsenyét, tojást és kalácsot szolgáltattak be az apácáknak.
A legalul és legfelül levők között helyezkedhettek el a rangsorban a szakácsok, mézeskalácssütők, vargák és az egyéb speciális szolgáltatásokat teljesítők. Természetesen az egyház népei a megfelelő szolgáltatások teljesítésén túl művelték a saját használatukban lévő földet is.
A XIII. század közepétől, de különösen a XIV. századtól a kolostor szolgáltató népeinek a korai feudalizmus viszonyaihoz oly rugalmasan alkalmazkodó szervezete megmerevedett. Ez az az időszak, amikor a monostor környezetében lévő magánföldesúri birtokon élő népesség kedvezőbb helyzetbe került. Szolgálónépeik régi típusú szolgáltatásokkal szemben pénzjáradékkal adóztak csak uruknak, melyet arányosan, az általuk használt föld után fizettek. És – ami alapvetően megváltoztatta helyzetüket – szabad költözési jogot nyertek. A vásárhelyi apácák szolgáltató népeire ez nem vonatkozott, az egyetemes, szentnek tartott hagyomány szerint az egyház „védelméből” szolgáik és ivadékaik nem távozhattak el, de az apátnő vagy szerzetes sem szabadíthatta fel őket, mert „tulajdona neki magának nincs”.
A kolostor hiteleshelyi és magántermészetű kiadványai a XIII. század végétől az egyház népeinek és birtokainak megtartásáért folytatott küzdelem hű lenyomatai. Az apátnő visszatoloncolta a szökevényeket, ha kellett, perelt értük. Népeinek többsége pedig helyben maradt, ragaszkodva kiépített gazdaságához, rokoni kötelékeihez. Egyetlen szerény lehetőség maradt, emelkedés a ranglétrán, földesúrnőjük kegyéből. S bár a régi szolgálat– szolgáltatás szerinti beosztás idővel a vásárhelyi apácák birtokain is felbomlott – 1511-ben kiadott urbáriumuk szerint az egyes falvak már pénzjáradékkal adóztak, s csupán az ünnepi ajándék rendszere őrizte meg a járadékok régi formáját -, a hagyomány által szentesített familiáris függés megmaradt, és évszázadokig befolyásolta az itt lakó emberek mindennapi életét és gondolkodásmódját.
A szolgálónépek kitörési kísérletein túl komoly erőfeszítést igényelt az apácáktól meglévő birtokaik megtartása is. Először a távoli birtokrészek szakadtak le. Inta pusztát a vasvári káptalan bejegyzése szerint 1367-ben mint elnéptelenedett birtokot adták bérbe ottani nemeseknek húsz évre azzal a feltétellel, hogy a bérlet ideje alatt a birtokot be kell népesíteniük és minden évben Mihály arkangyal napján három talentumot, vagyis 18 dénárt fizetniüek az apácáknak vagy képviselőjüknek. A területet benépesítő nemes urak később ezt a birtokot örökáron eladták.
A Somló hegy dobai oldalát – Szent Márton kútjával és a körülötte elterülő hegyi teleppel együtt – 1380 körül a somlyói várnagy kapta meg, valószínűleg a kolostor védelmezésének ürügye és kárpótlása fejében. Töttös- és Kápolnás-Iszkáz nemesi telkei hosszú pereskedés után a XV. század elején szakadtak le a kolostori egyház testéről. Az 1511-ben készült urbárium adatai szerint már csak Vásárhely város, Lovas, Csősz, Mindszentiszkáz és Kisszőlős falvak tartoztak birtokaik közé.
A kolostor birtokain végbemenő változások: a kolostor szolgálónépeinek kitörési kísérletei és birtokállományának megfogyatkozása ellenére a vásárhelyi apácák jelenléte a Somló vidékén sokáig meghatározó maradt. A nővérek bármennyire is őrködtek birtokaik és szolgáló népeik hagyományos rendje felett, két évszázad alatt sok minden megváltozott. A paraszti társadalom szerkezetét és gazdálkodásmódját átalakító lassú folyamat leglátványosabb eredménye éppen a kolostori központból a megye egyik legnépesebb mezővárosává fejlődő Vásárhely példája lett.
A vásárhelyi apácák középkori birtokai Veszprém megyében (A térkép Solymosi László 1984. évi tanulmánya nyomán készült. Rajz: Törő Lászlóné)
