Másfél száz év békességben
Másfél száz év békességben
A Rákóczi-szabadságharctól az 1848-as forradalomig eltelt csaknem másfél évszázad viszonylag nyugalmas időszak a magyar történelemben. Megteremtődtek annak a békés fejlődésnek a feltételei, amelynek során benépesültek az elhagyott falvak, s megszelídült az elvadult táj. A konszolidáció előrehaladásának egyik legfontosabb feltétele, de egyben következménye is a népességszám rohamos emelkedése. A XVIII. század első felében az erre vonatkozó adatokat az adózó családok száma alapján csak becsülni lehet. 1735-ben 23, 1741-ben 40, 1748-ban 32, 1752-ben pedig 84 adózó jobbágycsaládfőt írtak össze Agárdon. A II. József-féle összeírás alapján tudjuk, hogy a családok átlagos nagysága öt főre tehető, így ha ezt a szorzót a század első felére is alkalmazzuk, akkor hozzávetőleges képet alkothatunk erre a korszakra vonatkozóan is az itt élők számáról.
A század második feléből már vannak konkrét népességszámadataink is.
A település lélekszáma
1770
|
778 fő
|
|---|---|
1780
|
922 fő
|
1787
|
1011 fő
|
1805
|
1258 fő
|
1818
|
1354 fő
|
1825
|
1587 fő
|
1829
|
1699 fő
|
1842
|
1636 fő
|
Megjegyezzük, hogy a táblázatban a számokat csak hozzávetőlegesnek lehet tekinteni, mivel a felsoroltakon kívül rendelkezünk még az előbbieknek némiképp ellentmondó más adatokkal is. A legrégebbről fennmaradt agárdi anyakönyv 1753-ból származik, s ettől kezdve inkább több, mint kevesebb hiányossággal fellelhetők a kereszteléseket, házasságkötéseket és halálozásokat tartalmazó okiratok. Ezek alapján készült a következő demográfiai táblázat.
Néhány demográfiai mutató a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig
Év
|
Születés
|
Halálozás
|
Szaporulat
|
Házasságkötés
|
|---|---|---|---|---|
1753
|
32
|
19
|
13
|
3
|
1755
|
30
|
9
|
21
|
12
|
1766
|
34
|
31
|
3
|
10
|
1776
|
40
|
30
|
10
|
12
|
1786
|
29
|
37
|
-8
|
13
|
1833
|
96
|
47
|
49
|
15
|
1835
|
92
|
109
|
-17
|
13
|
1838
|
107
|
56
|
51
|
17
|
1840
|
90
|
80
|
10
|
12
|
1851
|
75
|
39
|
36
|
15
|
Az anyakönyvekből származó adatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a népességnövekedés forrása az itt élők természetes szaporodása, vagyis sem jelentős bevándorlással, sem pedig elvándorlással nem kell számolnunk az adott időszakban. A születéseknek a halálozásokhoz viszonyított magas számán kívül ezt támasztják alá a házassági szokások is, az itt élők csaknem kizárólag saját falujukból házasodtak. Kivételt ez alól elsősorban csak a szegényebb rétegek cselédként dolgozó tagjai jelentettek, akikkel néha megesett, hogy a környező pusztákon vagy szomszéd településeken munkát vállalva a falun kívül találtak maguknak társat.
A lélekszámhoz képest a születések arányszáma, nagy ingadozásokat mutatva, rendkívül magas.
A születések arányszáma
1776
|
51 ezrelék
|
|---|---|
1786
|
29 ezrelék
|
1829
|
56 ezrelék
|
1842
|
45 ezrelék
|
E magas arányszámok önmagukban is jelzik, amit más forrásokból származó adataink csak megerősítenek, hogy az agárdiak semmiféle születéskorlátozással nem éltek, a környék sárközi falvaiból ismert egykézés itt nem dívott.
A halálozási számok még a születésieknél is nagyobb ingadozást mutatnak. A kiemelkedően magas halálozási adatokat tartalmazó években rendszerint valamilyen járvány pusztított: 1835-ben például a himlő, 1855-ben pedig a kolera szedte áldozatait. A halálozási anyakönyveket elemezve szembetűnik a csecsemő- és gyerekkori halandóság magas aránya. 1833-ban a 47 haláleset közül 28 a tíz éven aluli gyermek, ezen belül is 17 az egy év alatti csecsemő: vagyis a halálesetek 59 százaléka ebben a korosztályban következett be. A XIX. század közepéig a mutató nem sokat javult, hiszen még 1851-ben is meghaladta az 51 százalékot. Az anyakönyvek egy része tartalmaz egy olyan rovatot is, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a beteget kezelték-e. A válaszok döntő többsége nemleges, esetenként házi kezelésről szól, de nem találkoztunk egyetlen olyan bejegyzéssel sem, amely szerint a haldoklóhoz orvost hívtak volna.
A halálozási és születési ráták nagyfokú ingadozásával szemben a házasságkötések száma valamivel nagyobb állandóságot mutatott. Az 1753-as évet leszámítva, amikor mindössze három bejegyzés került az anyakönyvbe, általában tíz és tizenöt között mozgott az egybekelések száma. A házasuló férfiak átlagéletkora 21 év, a lányoké valamivel több mint 17. Az át-lagéletkor számításánál csak azokat a házasságkötéseket vettük figyelembe, amelyeknél a két fél mindegyike először állt az oltár elé. A magas mortalitás miatt ugyanis gyakori volt az újraházasodás. A fiatalon vagy a harmincas-negyvenes éveikben özvegységre jutók arra törekedtek, hogy minél előbb újra férjhez menjenek, illetve megnősüljenek többek között azért is, mert a családi üzemként működő parasztgazdaságokban egyaránt nélkülözhetetlen a férfi- és asszonyi kéz.
A nők a háztartás szervezésén és a gyereknevelésen kívül részt vállaltak a mezőgazdasági munkákban is, aminek fő terhét azonban kétségkívül a családfő viselte. Ezért a férj elvesztése az olyan családokban, ahol a gyerekek még nem jutottak felnőttkorba, gyakran a gazdaság feladását is maga után vonta. Ilyenkor a hátrahagyott javakat eladták, a befolyt pénzt „tutorságba” adták, vagyis befizettek a községi gyámpénztárba, ahol az összeget a gyerekek nagykorúságáig kezelték.
A házasságok jelentős része a farsangi időszakban, illetve novemberben köttetett, ami nem agárdi sajátosság, hanem általános jelenség a paraszti közösségekben, ahol az élet minden dolgát a természet ritmusához igazították. A házasságkötés után a fiatalasszony általában elhagyta a szülői házat, és a férje családjához költözött. Nem volt ez könnyű sors, erről szólnak a lányság idejét visszasíró fájdalmasan szép népdalok, s ezt tükrözi az esküvői felvételeken a menyasszonyok szemében megbúvó szomorúság is.
A házasságkötés jelentős változásokat eredményezett a lányok életében, hiszen míg korábban kényeztették és kímélték őket, most hirtelen, egyik napról a másikra a felnőtt közösség tagjává kellett érniük. A velük szemben támasztott elvárásoknak akkor sem lehetett könnyű megfelelni, ha a szülői házban maradtak. Erre általában olyankor került sor, amikor nem volt olyan fiútestvér, aki a gazdaságot tovább vihette volna, vagy az újdonsült férj családja nem volt abban a helyzetben, hogy az asszonyt magához fogadja. Az új családba való beilleszkedés nem volt konfliktusmentes sem a feleség, sem pedig a férj számára. A nehézségeket csak növelte, hogy a házasságok többsége nem szabad párválasztáson, hanem szülői, rokoni közvetítésen alapult. Ha az asszony semmiképp nem boldogult az urával, bizony megesett, hogy hazafutott, és a szülői háznál keresett menedéket. Az úriszéki perek tanúsága szerint az asszonyával elégedetlen férj nem riadt vissza attól sem, hogy veréssel próbálja jobb belátásra bírni hitvesét.
A férjnek sem volt könnyű a dolga, ha a felesége családjához került. Ha az após élt, ő maradt a korlátlan úr a gazdaságban. Így előfordulhatott az is, hogy sokévi együttlakás után egyszerűen kiutasították a házból és a gazdaságból. Formailag azért, mert káromkodott és tiszteletlenül viselkedett, a valóságban pedig sokkal inkább amiatt, mert az após új asszonyt kívánt a házhoz hozni. A vej perre vitte a dolgot, 680 forintot követelve 17 évi munkája fejében.
Ha a lány nemcsak férjhez megy, hanem ki is házasítják, akkor hozományt visz magával. A szokások szerint ez Agárdon a XIX. század elején egy tehenet és egy ládányi „viselő- és ágyneműruhát” jelentett. A kiházasított lány a szokásjog szerint már nem támaszthatott igényt az apai örökségből való részesedésre. A vagyon nagyobb része egyébként is a fiúkat illette meg, mivel az uradalom tulajdonosként a telkeknek csak a fiúgyermekek közötti felosztását engedélyezte.
A ház, a benne található ingóságok, az állatállomány, valamint a szőlő elvileg ugyan a vagyon szabadon tovább örökíthető részét képezte, a valóságban azonban a lehetőségek e tekintetben is nagyon korlátozottak voltak, hiszen az örökhagyó rendszerint csak annyi állattal és munkaeszközzel rendelkezett, amennyi a gazdaság működtetéséhez feltétlen szükséges. Így ezeknek leányjogokkal való megterhelését nemcsak az uradalom nem nézte jó szemmel, hanem a józan paraszti gondolkodás is elvetette. A szőlő tekinthető az egyetlen olyan vagyontárgynak, amiből a gazdaság egészének sérelme nélkül a lányok is részesedhettek volna, ennek ellenére a gyakorlatban a szőlőbirtok is többnyire a fiú örökösöknek jutott.
A lányok két esetben indíthattak pert a siker reményében fivéreik ellen. Akkor, ha nem házasították ki őket, vagy ha az örökségnek volt egy, már a szülők által is úgy örökölt „ősi” része, ami a jog szerint valamennyi gyermeket egyenlő arányban illetett meg. Ilyen peres eljárásra azonban csak viszonylag ritkán került sor, a valóságban inkább a szokásjog érvényesült.
A felnőtté váló fiúgyerekek sorsa aszerint alakult, hogy milyen családban születtek. A módosabb gazdák arra törekedtek, hogy gyermekeiket viszonylag hamar vagyonhoz juttassák. Így tett Koncz Mihály is, aki legidősebb fiát már életében „házas gazdává” tette. Középső gyermekével egy ideig közösen gazdálkodott, majd amikor a fiú – apja akarata ellenére – megnősült, különváltak. György a felesége házába költözött, apja pedig átengedett neki egynegyed telket, négy kapásszőlőt, a leányvári présházat egy 35 akós káddal és egy 25 akós szűrőedénnyel, egy kocsit szerszámokkal és két lóval, valamint egy borjas tehenet. A legkisebb fiú maradt az apjával, ő vezette a gazdaságot, amit Koncz Mihály végrendeletileg is neki szánt. A kevésbé tehetősek fiai vagy azok, akik a szülőkkel valamilyen ok miatt nem tudtak kijönni, mások gazdaságába mentek szolgálni, béresként, juhászként próbáltak annyi pénzt keresni, hogy egy kis szőlőt vagy állatokat vehessenek. Gazdálkodásra akkor nyílt lehetőségük, ha az elaggott családfő, nem tudván ellátni a teendőket, átengedte a telket. Természetesen az is előfordult, hogy az utódok csak a szülők halála után juthattak annak birtokába.
Több fiútestvér örökös esetében nemcsak a telken, hanem a házon is osztozni kellett, legalábbis addig, amíg valamelyik fivér nem tudott házat venni vagy újat építeni. A községnek azonban a belterülete is szűknek bizo-nyult, így nem volt könnyű házhelyhez jutni sem. 1802-ben Koncz József hiába kérvényezett házhelyet, noha három testvérével és azok családjával osztozott a szülői házon. Részleges sikert értek csak el a Tornóczky fivérek is. Az elöljáróság egyedül a sokgyerekes István kérését találta indokoltnak, mert úgy vélte, hogy a kétszobás ház a másik két testvérnek és családjának megfelelő otthont kínál. A kérvények elbírálásakor két szempontot vettek figyelembe. Egyrészt azt vizsgálták, hogy a kérelmező anyagi helyzeténél fogva egyáltalán alkalmas-e az építkezésre, másrészt, hogy a család létszáma és a családtagok egymás közötti viszonya alapján indokolt-e a kérelem.
A szűk belterület miatt a házak száma 1780 és 1825 között alig gyarapodott. 1780-ban 126, 1805-ben 167, 1825-ben 184 ház állt a faluban, ami azt jelentette, hogy az egy házra eső lakók száma 40 év alatt 7,3-ról 8,6-ra emelkedett. Jelentős változások következtek be viszont 1825 után. Nagyarányú építkezések kezdődtek, aminek eredményeként 1828-ban 204-re, 1835-ben 217-re, 1842-ben pedig 275-re emelkedett a házak száma. Az építkezéseknek köszönhetően az egy házra eső lakók száma előbb 8,3-re, majd 5,9-re csökkent. Nem véletlen, hogy az impozáns fejlődés 1825 után indulhatott el, hiszen ekkorra fejeződött be a Sárvíz szabályozása, ami a vizek közé szorult falu számára a terjeszkedés új lehetőségét kínálta.
1828-ban a község két hosszan elnyúló utcájában, az Öreg és a Hideg utcában sorakoztak a házak. Ez utóbbi onnét kapta a nevét, hogy az uralkodó szélirány miatt mindig hűvösebb volt, mint a falu többi része. A század közepe táján nyitottak még egy utcát, amit Új utcának neveztek el.
A magas születési arányszámok miatt gyorsan haladt előre a telkek osztódása, amit a következő táblázatunk szemléltet.
A teleknagyság változása
Teleknagyság
|
1796
|
1806
|
1818
|
1859
|
|---|---|---|---|---|
14/8 telkes
|
2
| |||
8/8 telkes
|
35
|
18
|
12
|
3
|
6/8 telkes
|
9
|
12
|
16
|
13
|
5/8 telkes
| ||||
4/8 telkes
|
62
|
80
|
90
|
55
|
3/8 telkes
|
8
| |||
2/8 telkes
|
13
|
32
|
36
|
132
|
1/8 telkes
|
1
| |||
Összesen
|
121
|
142
|
154
|
212
|
A legnagyobb változások az egész telkesek számának csökkenésében és a kétnyolcad telkesek arányának növekedésében figyelhetők meg. Ezzel szemben viszonylagos állandóságot mutat a hatnyolcad és a négynyolcad telkesek rétege, ami egészen 1818-ig a falusi társadalom legnépesebb csoportját alkotta. Másként fogalmazva ez volt a közösségnek gerincet adó réteg, amely a családi munkaerőre alapozott gazdaságokat eredményesen működtette.
A számok viszonylagos állandósága ellenére a valóságban jelentős mozgások is zajlottak. Az egész telkesek folyamatosan vékonyodó rétege állandó utánpótlással szolgált a háromnegyed és féltelkesek táborának, miközben ez utóbbiak közül sokan átkerültek a negyedtelkesek közé, akiket viszont a föld nélküli zsellérsors fenyegetett. A népesség növekedése következtében ez a lefelé irányuló mozgás a XIX. század húszas éveitől érzékelhetően felerősödött. A leányági örökösödés szabályozásától eltekintve a források tanúsága szerint nem működtek a telekosztódás megakadályozását célzó védekező mechanizmusok.
Egyetlen olyan esettel találkoztunk csupán, amikor a gazdaság egyben tartása érdekében az apa két fiát mesterségre taníttatta, s a harmadikra bízta a teljes családi gazdaság továbbvitelét. A jobb módú családokban a földvásárlás révén mégis kínálkozott lehetőség arra, hogy az utódok nemzedéke a szülőkhöz hasonló státusba kerüljön.
A föld szabad forgalmáról a feudalizmus korában ugyan nem beszélhetünk, de a valóságban nem számított ritkaságnak a telkek adása-vevése. Ha egy jobbágy olyan helyzetbe került, hogy nem tudta viselni a telekhez kapcsolódó terheket, akkor a tulajdonos uradalomnak is érdekében állt, hogy a telekhányad olyan valakinek a kezébe kerüljön, aki anyagi helyzeténél fogva képes a földesúrral, a megyével és az állammal szembeni kötelezettségeknek eleget tenni. Néhány kiragadott példa a sok közül. 1815-ben a megözvegyült Babusa Józsefné adta el házát és fél telkét 655 forintért Tornóczky Györgynek, aki, ügyes ember lévén, a házat 448 forintért Soponyai János házatlan zsellérnek azonnal továbbadta, a telket pedig az uradalom jóváhagyásával birtokba vette. Ugyanebben az évben Kovács György is házának és telkének eladására kényszerült. Az 1810. évi tűzvészben leégett a háza, felépítéséhez háromszáz forint kölcsönt vett fel, remélve, hogy a szőlőből befolyó jövedelemből vissza tudja fizetni a hitelt, ami azonban nem sikerült. Öt év múlva ezért áruba bocsátotta házát és telkét, amit Doszpod Mihály ezer forintért meg is vett, de az üzlet végül mégsem jött létre, mert Novratzky István, aki ennél jóval olcsóbban maga is meg akarta szerezni a telket, a helyi jegyző közvetítésével elérte, hogy az uradalom ne hagyja jóvá az adásvételt. Nem az egész birtokát, hanem csak a felét bocsátotta áruba Heffner Ádám, aki vonós állatok nélkül maradt. Péter József a negyed telekért két lóval fizetett, ami az eladónak lehetővé tette, hogy az urasággal szembeni robotját teljesíteni tudja.
Egyes családok elszegényedésében több tényező is szerepet játszott. Ok lehetett a sok gyerek, a meggondolatlanul felvett kölcsön, rossz gazdálkodás, betegség, természeti csapás és egyéb szerencsétlenség. Ez utóbbiak sorából feltétlen említést érdemel az 1810 márciusában pusztító nagy tűzvész, melynek során egyes források szerint 76, mások szerint 56 ház vált a lángok martalékává. A tűzvésznél is nagyobb károkat okoztak a rendszeresen megismétlődő természeti csapások: az áradások, jégverések, a szárazság vagy a kártevők okozta pusztítások. Ezek nemcsak az adott év termését tették tönkre, hanem a következőét is veszélyeztették, mivel nemegyszer vetőmagra elegendő mennyiséget sem lehetett a földekről betakarítani.
A szűkös esztendőkben, mint amilyen például az 1772-es, 1802-es, 1816-os és 1817-es évek voltak, az agárdiak az uradalom és a megye segítségét kérték, az előbbitől vetőmagot, az utóbbitól adókönnyítést remélve. Gyakran bizonyultak végzetesnek a kölcsönfelvételek is. Mint előző példánkból kitetszett, Kovács György is egy kölcsön felvétele miatt kényszerült házát és telkét eladni. Hasonló sors jutott Halász Jánosnak, aki apósa halála után 325 forintért megvette annak házát, rövidesen azonban fizetésképtelenné vált, és a gazdaság elárvereztetését kellett kérnie. Tetemes adósság terhelte a Barsi fivéreket is, akik 1808-ban összesen 3020 forinttal tartoztak, helyzetük mégis kedvezőbb volt, mint az előző példákban szereplőké, mivel házaik becsértéke csaknem kilencezer forintot tett ki.
A jobbágyok számára két lehetőség kínálkozott kölcsön felvételére: vagy magánszemélyekhez fordultak, vagy pedig a községi gyámpénztárból próbáltak pénzhez jutni. A kölcsön visszafizetése gyakran keservesen történt. 1826-ban például 31 agárdi jobbágyot köteleztek összesen 1988 váltó forint értékű, rég lejárt adósság megfizetésére. A késedelmes törlesztés miatt a felnőtté vált árvák néha csak évek múlva jutottak jogos tulajdonukhoz.
A telekosztódás előrehaladása miatt sok család került nehéz helyzetbe, de a község általános elszegényedéséről nem beszélhetünk. Ennek nemcsak az újonnan épülő házak sora mondana ellent, hanem a folyamatosan növekvő népesség is, amely a községben vagy közvetlen környékén talált magának megélhetést. A kortársak is úgy látták, hogy az Agárdon élők jelentős része tehetős, mindössze harmincöt családot és hat koldust soroltak a szegények közé. Az átlagos birtoknagyság meghaladta a 11 katasztrális holdat. Az átlagszámok mögött persze jelentős különbségek húzódtak meg. A felmérés által középbirtokosnak minősített kategória ugyanúgy magában foglalta azt a néhány módos családot, amely rendszeresen idegen munkaerőt foglalkoztatott, mint ahogy a tíz hold alattiak megélhetéssel küszködő jóval szélesebb rétegét is.
A falusi társadalom működésében a szokásjogon kívül fontos szerep jutott a községi elöljáróságnak, amely igazgatási és jogszolgáltatási hatáskörrel rendelkezett. Elsődleges feladata, hogy a jobbágyok uradalommal szembeni kötelezettségeinek teljesítését biztosítsa, de lehetősége nyílt arra is, hogy a közösség érdekeit képviselje, adott esetben még az urasággal szemben is. Tagjait a bíró és az esküdtek alkották, akiket a község lakosai választottak meg. A tisztségviselők névsorait áttekintve megállapíthatjuk, hogy az elöljárói tiszt nem néhány család privilégiuma volt, eséllyel pályázott rá a középbirtokos réteg valamennyi eredményesen gazdálkodó, közmegbecsülésnek örvendő tagja. Az 1767-es úrbéri pátens a községek belső szervezetében is változásokat eredményezett, amennyiben ettől kezdve a földesúr a bírói tisztségre jelölési joggal rendelkezett. Változatlan maradt viszont a község autonómiája a jegyző és az esküdtek választásában, mivel a földesúr ebbe nem szólhatott bele.
A földesúr jelölési jogának bevezetése a községi önrendelkezés korlátozását jelentette, a szekszárdi uradalom azonban nem élt vissza az úrbéri pátens által biztosított jogával. Sőt ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy messzemenően elismerte a község választási jogát, ami abban nyilvánult meg, hogy a bírák rendszerint az előző években esküdtként tevékenykedők köréből kerültek ki. Ez a gyakorlat azzal a haszonnal is járt, hogy a bírók fokozatosan sajátíthatták el a hivataluk ellátásához szükséges ismereteket és képességeket.
A bíró és az elöljárók fontos szerepet töltöttek be a közösség életében, hiszen a rájuk testált hatósági jogkörnél fogva egyéni sorsokat befolyásoló döntéseket hozhattak, illetve készíthettek elő. Az uradalom ugyanis a jobbágyokat érintő olyan fontos döntések meghozatalában, mint például, hogy ki kapjon házhelyet vagy telket, minden esetben kikérte az elöljáróság véleményét, s ezt tette nemegyszer az igazságszolgáltatást gyakorló úriszék is. Fontos szerep jutott a bíróknak és elöljáróknak a község lakosait érintő terhek elosztásában is. Az általános elv – a terhek teleknagyság szerinti elosztása – ugyan adott volt, de a gyakorlati végrehajtás során számos lehetőség kínálkozott kisebb-nagyobb kedvezmények biztosítására. Ez vonatkozott az újoncok toborzására is, amiben az elöljáróság aktív szerepet vállalt.
A toborzók érkezésének hírére összegyűjtötték a katonának szánt legényeket, s a biztonság kedvéért az újoncozók megérkeztéig bilincsbe verve tartották őket a községházán. Az erőszakos katonafogásra számos példát találtunk, ami közül az egyik tragikusan végződött. Tóth József, egy negyedtelkes jobbágy 18 éves fia több késszúrással megölte Pekárik István agárdi esküdtet, aki őt a „katonafogdosás” során a községházára próbálta kísérni. Tóth Józsefet a gyilkosság miatt az úriszék halálra ítélte. Ez a kényszerű katonasors a jómódú gazdák fiait nem fenyegette, mert az elöljáróság a társadalom szegényebb rétegei közül választotta ki a katonának valókat. Voltak persze olyanok is, akik kalandvágyból vagy a megélhetési gondok elől menekülve önként beálltak.
A községi elöljáróság nemcsak igazgatási, hanem igazságszolgáltatási fel-adatokat is ellátott. A község ítélkezett olyan kisebb ügyekben, mint az apróbb tolvajlások és kártevések, részegeskedések és egyéb rendbontások. Az illetékesség kérdését azonban nem szabályozták egyértelműen, így előfordult, hogy az elöljáróság által felterjesztett ügyet az úriszék tárgyalás nélkül visszaküldte a községnek.
A községi gazdálkodásért a bíró felelt, aki éves számadással tartozott az uradalomnak. Ezt a kötelezettséget azonban meglepő nagyvonalúsággal kezelték. A tiszttartói vizsgálat során kiderült, hogy több év számadása el sem készült, a benyújtott elszámolások pedig nem feleltek meg a megyei rendszabásban előírt követelményeknek. A formaiakon kívül tartalmi kifogások is felmerültek, több tétel akadt az elszámolásban, amit nyugtával nem igazoltak, és számos olyan kiadást is felvettek, amit az uradalom nem tartott indokoltnak. Kifogás tárgyát képezte többek között az a 46 és fél akó bor, amit községi pénzen 1827-ben elfogyasztottak.
A község fő bevételi forrása a lakosság hozzájárulásából származott, ami 1826-ban 721 forintot tett ki. Ezenkívül jövedelmet jelentett Szent Mihálytól Szent György napjáig a kocsmáltatási jog is. Az italmérést rendszerint bérbe adták, csakúgy, mint a több mint ötven katasztrális holdat kitevő birtokot. Kisebb bevételek származtak még a különféle büntetésekből.
A kiadási oldalon állt az alkalmazottak fizetése, aminek nagyságáról a hiányos források miatt nincsenek információink. Arra nézve sincsenek adataink, hogy hány személy állt a község alkalmazásában. Bizonyos csak anynyi, hogy jegyző volt a faluban, és hogy már 1796-ban községi csikós legeltette a lovakat. Sok pénzt emésztettek fel a kutak és a hidak. Építésük, valamint az árvizek miatt gyakran szükségessé váló karbantartásuk ugyancsak jórészt a községi pénztárat terhelte. 1826-ban tetemes összeget fordítottak a templomra is, ekkor került új kereszt a tornyára, és negyven forintot fizettek egy „pictornak” az oltárkép megfestéséért.
Az elöljárók a közösségen belül kétségkívül megkülönböztetett helyet és tiszteletet élveztek, de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy alattvalói státusuk bármit is változott volna. Jobbágyok voltak és maradtak a tisztségbe jutók is, akik az uraságnak ugyanúgy engedelmességgel tartoztak, mint társaik. A földesúr és az elöljáróság közötti kapcsolat jellegét híven tükrözi az egymással folytatott levelezés stílusa, még többet árul el a viszonyokról a következő, 1816-ban megtörtént eset: Kozákus András uradalmi erdőkerülő tetten érte Máté Jánost, amint az titkon a Cser-erdőben négy ökrét legeltette. A tettes nem volt hajlandó megfizetni az okozott kárt, ezért az erdőkerülő megpróbálta erőszakkal elvenni tőle a szűrét. Máté nemcsak hogy nem hagyta magát, de még meg is verte az erdőkerülőt. Az ügy az úriszékre került, ahol Máté Jánost 25 botütésre ítélték. Egyúttal megintették az elöljáróság tagjait is, botütésekkel fenyegetve meg őket, ha a jövőben hasonló verekedések történnének.
Az öröknek hitt rend mélyén azonban lassan változások értek. Az 1820-as évektől kezdve a reformkor haladó szellemű politikusai sorra fogalmazzák meg azokat a követeléseket, amelyek a feudális társadalom polgárivá alakítását tűzték ki célul. Tolna megyében az 1825-ös országgyűlést követően formálódott ki egy ellenzéki csoport, élén olyan meghatározó személyiségekkel, mint Csapó Dániel és Bezerédj István. A reformmozgalom azonban – noha a korszak valamennyi égető problémáját felvetette – csak részeredményeket tudott elérni. A gyakorlati problémák előtérbe kerülésekor a haladó elveket valló Tolna megye is meghátrált, és konzervatív álláspontra jutott például az ugarbeli kilenced megszüntetésének és a jobbágytelken élő nemesek megadóztatásának kérdésében. A reformmozgalom 1848 előestéjére végképp válságba jutott, világossá vált, hogy továbblépésre, gyökeres változtatásra csak a forradalom lesz képes.
A nevek előtti keresztek jelzik, hogy az 1769-es úrbéri egyezmény agárdi aláírói még mind írástudatlanok voltak
Agárd község pecsétje 1841-ből a mezőgazdaságra utaló eke ábrázolásával
