Magyar és tót honfoglalók
Magyar és tót honfoglalók
A Rákóczi-szabadságharc után újratelepülő falu első lakói, mint láttuk, rácok voltak. A közösség viszonylag hosszan meg is őrizte egységes nemzetiségi arculatát. Az összeírásokban ugyan már az 1710-es években is találkozunk magyarnak tűnő, származási hellyel vagy foglalkozással kapcsolatos családnevekkel, mint például Döbröközi, Simontornyai, Harczy, Hadnagy, Molnár vagy éppen Kovács, de a hozzájuk tartozó keresztnevek – Iván, Christophus, Miluti – azt valószínűsítik, hogy ezekben az esetekben is délszláv nemzetiségűekről van szó, s vezetéknevük valóban csak elszármazási helyükre, illetve mesterségükre vonatkozik.
Az összeírásokban szereplő nevek, de más források is arra utalnak, hogy az első magyarok az 1720-as évek végén, feltehetően 1728-ban telepedtek le a községben. Ekkortájt érkezhettek ide a tótok is, ugyanúgy, mint a szomszédos településre, Mözsre, azzal a különbséggel, hogy itt csekély számuk miatt asszimilációjuk olyan gyors volt, hogy egyetlen, a községgel foglalkozó XVIII. századi országleírás sem tud arról, hogy Agárdon valaha szlovákok éltek volna. Emléküket ma csupán néhány családnév és a textilekre varrott egyik minta, az úgynevezett „tóthím” őrzi.
Az új telepesek érkezésének köszönhetően jelentősen emelkedett a népességszám, ami a gazdálkodás eddigi kereteinek megváltoztatását tette szükségessé. Egyre nehezebbé vált ugyanis újabb jó gabonatermő talajra lelni, mivel a határ jelentős része csak legelőnek vagy kaszálónak alkalmas ártér, illetve időlegesen víz járta terület volt. Az újonnan jöttek nem igazán akartak beletörődni abba, hogy akik a foglalásban megelőzték őket, a föld javát kisajátították maguknak. A hirtelen szűkké vált határban az ott élők közös megegyezésével kellett rendet teremteni. Ez a folyamat azonban, amelynek során az egyéni érdekek háttérbe szorításával egy mindenki megélhetését biztosító közös, új rend kialakítása a cél, minden esetben keserves, s különösen az, ha az egy településen élőket még eltérő szokásaik, hagyományaik és kultúrájuk is elválasztja egymástól.
A különböző időpontban érkező rác és magyar közösségnek sem sikerült a megegyezés. Miközben a rácok arról panaszkodtak, hogy a frissen telepített, „nyakukra ültetett” magyarok önkényesen lekaszálták rétjeiket, szántó- és kukoricaföldjeiket pedig éppen felszántani készülnek, addig az újonnan érkezettek úgy látták, hogy a portio és az előfogatok aránytalan elosztása miatt érte őket igazságtalanság. Mindkét fél a megye pártfogását remélte, sőt a rácok azzal fenyegetőztek, hogy megfelelő támogatás hiányában odébbállnak. Nem tudjuk biztosan, mikor és hogyan, de ez rövidesen be is következett. Az 1735-ös összeírásban már egyetlen, az előző két évtizedre jellemző délszláv családnevet sem találunk. (Függelék III.) Az agárdi plébánia Historia domusa is úgy tudja, hogy a község fából épült temploma 1730-ban került vissza a „tévhitűektől” (értsd: a görögkeletiektől) a katolikus közösség kezébe.
A század elején még tisztán rác település az 1730-as évekre magyar többségűvé vált. A rácok egykori jelenlétének emléke azonban még sokáig fennmaradt. Bél Mátyás országleírásában a főszöveg rác településként említi Agárdot, a lábjegyzet szerint viszont magyarok lakják. Jó ötven évvel később Vályi András – megítélésünk szerint tévesen – még mindig azt állítja, hogy a településen rácok és magyarok egyaránt élnek. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon a rácok egyszerre vagy viszonylag rövid időn belül, de több hullámban hagyták-e el a községet. A hiányos források miatt ez biztonsággal ma már nem állapítható meg. Egy 1746-os birtokjogi vitával kapcsolatban keletkezett ügyirat azt valószínűsíti, hogy több községben szóródtak szét: Medinára, Szekcsőre és Kétyre is kerültek az egykor itt élt családok közül. Emléküket az agárdi határban a Kajmádpusztával szomszédos Rácberek és a leányvári Rácváros helynév még ma is őrzi.
Az 1720-as években végrehajtott telepítéssel új korszak kezdődött a község történetében. Több mint másfél évszázad után ekkor érkezett ide az első olyan népesség, amely itt végleg otthonra lelt. Az utódok ma is Agárdon élnek. Honnét érkeztek, nem tudjuk biztosan, csak feltételezhetjük, hogy többségük a Felvidék túlnépesedett vidékeiről, a községben dívó egyik jellegzetes családnév (Barsi) alapján talán Bars megyéből került a Sárvíz menti síkságon fekvő településre. Sajnos a telepítési szerződés nem maradt fenn, így az is csak valószínűsíthető, hogy a telepítő földesúr, a Mérey Mihály utódjaként a szekszárdi apáti székbe jutó Johann Joseph Trautsohn a korra általában jellemző kedvezményeket biztosította az újonnan érkezők számára: szabad költözködési jogot, robotmentességet és három évre szóló felmentést a szolgáltatások alól. A földesúr által nyújtott kedvezményeken túl a telepesek az állam és a megye támogatását is élvezhették. Az 1723. évi 103. tc. értelmében hat évre felmentést kaptak az állami adók fizetésének kötelezettsége alól, s a vármegye is általában egy-három évig terjedő mentességet biztosított számukra.
A konszolidáció előrehaladásának egyik legfontosabb jele a népességszám növekedése. Az 1735-ös összeírás 23 háztartást vett számba, az 1741-es már 41-et, az 1752-es pedig 84-et; így átlagosan ötfős családokkal számolva a lélekszám a XVIII. század közepére megközelítette az ötszáz főt. A népesség alig több mint másfél évtized alatti megháromszorozódása nem lehetett csupán a természetes szaporodás következménye, így bizonyosak lehetünk abban, hogy 1747 és 1752 között a betelepülők újabb hulláma érkezett a településre.
A megnövekedett népességszám miatt megváltoztak a gazdálkodás feltételei is, hiszen a kezdetekre jellemző földzsaroló módszerrel a rendelkezésre álló terület már nem biztosította a megélhetéshez szükséges termésmenynyiséget. A parlagoltatásról már az 1720-as évek közepén áttértek a kétnyomásos, a század második felében pedig a háromnyomásos gazdálkodásra.
A nyomásos gazdálkodás bevezetése miatt elkerülhetetlenné vált egy új határhasználati rendnek a kialakítása és az egyéni foglalások következményeként kialakult rendezetlenség felszámolása. A közösség lehetőleg mindenki számára elfogadható, a termőterület minőségi különbségeit figyelembe vevő, igazságos rendszer kialakítására törekedett. Ezt a célt szolgálta, hogy a szántóföldeket és kaszálókat önmagukon belül nagyjából egyforma termelési feltételeket nyújtó dűlőre osztották, a dűlőkön belül pedig vagy egyenlő arányban nyílhúzás révén osztották szét a parcellákat, vagy pedig ki-ki „tehetségéhez” mérten jutott egy-egy földdarabhoz. Hogy ki mennyi földet kapjon, arról a falu vezetősége döntött. Egy-egy jobbágyháztartás „tehetségét”, vagyis teherbíró képességét ebben a korszakban elsősorban az igavonó állatok száma határozta meg. Az elsőként megtelepülő családok közül három volt zsellér állapotú, mindegyikük csupán egy-egy lovat tudhatott magáénak, a többiek valamennyien rendelkeztek ökrökkel, ami e korban a föld megmunkálása során szinte kizárólagos igavonó állatnak számított. Az alábbi táblázat szemléletesen ábrázolja a két évtized alatt bekövetkezett változásokat, legalábbis a fő tendenciákat, hiszen a korabeli statisztikák igen megbízhatatlanok.
Az állatállomány a XVIII. század első felében
1735
|
1741
|
1747–48
|
1752
| |
|---|---|---|---|---|
ló
|
29
|
44
|
28
|
84
|
ökör
|
27
|
48
|
51
|
105
|
tehén
|
21
|
24
|
26
|
144
|
sertés
|
23
|
29
|
20
|
144
|
juh
|
91
|
6
|
30
|
754
|
Az állatlétszám gyors növekedése újabb, a faluközösség által megoldandó problémákat vetett fel. A legeltetés rendjének szigorú meghatározására a vetések védelmén kívül azért is szükség volt, mert már a XVIII. század hetvenes éveire világossá vált, hogy a község határában lévő réteken és legelőkön alig terem meg az állatok ellátásához szükséges takarmánymennyiség. A helyzetet tovább rontotta, hogy az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló réteket, legelőket rendszeresen áradások pusztították.
Az összeírások tanúsága szerint az agárdiak ökrökön és teheneken kívül jelentős juhállománnyal is rendelkeztek. A hetvenes évekre azonban kiderült, hogy a szűk határú község egyáltalán nem alkalmas nagyarányú juhtenyésztésre. A juhok miatt állandó pörösködés vette kezdetét, a bíró nem tudott tilost tartani sem a vetésekben, sem pedig a vizek közé szorult réteken.
Nem sikerült az egymás közötti megegyezés, ezért a község a Helytartótanácshoz fordult azzal a kéréssel, hogy tiltsák meg a községben a juhtartást. (A kérelem teljes terjedelmében olvasható a Függelék V.-ben.) Az uradalom, nem akarván lemondani a kisbárányok után járó dézsmájáról, nem támogatta a kérést, a juhok arányának korlátozásával remélte a konfliktust megoldani. Rendelkezése szerint egy egész telkes 12, egy háromnegyed telkes kilenc, egy féltelkes hat, egy negyedtelkes gazda három juhot tarthatott volna. 18 egész, 69 fél- és 118 negyedtelkes gazdával számolva e szabályozás azt jelentette, hogy az agárdi határban a juhok száma még mindig megközelíthette a hétszázat. A viták, veszekedések így tovább folytatódtak, a község újra panasszal élt, ezúttal a kérdésben illetékessé tett megyénél sürgette a juhtartás betiltását. Nem tudjuk, hogy milyen döntés született, de az bizonyos, hogy a későbbiekben a marhajáró földeket pusztító juhok miatti panasztevések megszűntek.
A juhtartás visszaszorulása időszakosan enyhítette, de mégsem oldotta meg azt az alapproblémát, hogy miként biztosítsák a marhák ellátását. A rendszeresen ismétlődő áradások mellett újabb nehézséget szült, hogy 1799-ben az uradalom végleg eltiltotta az agárdiakat a Cser-erdőben való szabadjárástól és legeltetéstől. 1801 őszére kritikussá vált a helyzet. A szokatlanul hosszan tartó és nagyarányú áradás miatt olyan takarmányhiány alakult ki, hogy 176 állat veszett oda. E kényszerhelyzetben a község száz forintért bérbe vette a cseri erdőben a legeltetés jogát, ugyanakkor panasszal fordult a megyéhez, azt remélve, hogy visszaszerezheti a korábban még térítés nélkül élvezett jogot. Ez nem sikerült, hiszen a későbbi évek során újra találkozhatunk az uradalom és az agárdi elöljáróság között kötött Cser-erdőre vonatkozó szerződésekkel. 1817-ben például nemcsak négyszáz forint bérleti díjat tartoztak fizetni az erdőhasználatért, hanem még ötszáz öl fát is be kellett hordaniuk az uradalom raktárába.
A legeltetési jog bérbevételén kívül más megoldásokat is kerestek az agárdiak a szükséges takarmány biztosítására. Az egyik ilyen kevéssé igazolható módszer az volt, hogy idegenben, például a tolnai uraság szomszédos pusztájában, Kajmádon legeltettek alattomban, máskor viszont arra kényszerültek, hogy pénzért vásárolják meg a marháknak szükséges téli eleséget. Az intenzívebb állattartás irányába az 1810-es évek második felében tették meg az első lépéseket, amikor azzal a kéréssel fordultak az urasághoz, hogy a közös legelőből telkenként egy-egy holdat szakíthassanak ki lóheretermelés céljára.
A szűk határú község számára az árvízmentesítés jelenthette volna a tartós megoldást a termelés biztonságának növelésére. A vízszabályozás munkálatai azonban csak nagyon lassan haladtak előre, nem utolsósorban az érdekeltek ellenállása miatt. Az agárdiaknak talán még egy évszázad is kevésnek tűnt, hogy a vízszabályozással kapcsolatos ellenérzéseiket feladják. Ennek a fő oka az volt, hogy a Sár rendezésének első évtizedeiben a falubeliek a változásoknak inkább csak a hátrányait szenvedték, mint az előnyeit élvezték. 1781-ben ástak először a községben tisztítóárkot, aminek azonban szerintük csak az lett az egyetlen eredménye, hogy a Duna apadása esetén a Sárvíz által továbbra is elöntött területek valamivel gyorsabban száradtak.
Ennél a haszonnál a számba vett veszteségeket jóval nagyobbnak érezték. Az árokásás miatt elveszett 26,5 hold száraz és hasznos legelő, s nagyon fájt az is, hogy megszűnt az a halászati lehetőség, amit korábban a Duna áradása nyomán létrejövő „tengerek” biztosítottak számukra. Az 1810-es évek első felében befejeződött a Sár felső szakaszának szabályozása, a felülről jövő vizek most a korábbinál is nagyobb mértékben veszélyeztették a községet, egészen addig, amíg 1825-re a folyórendezés agárdi szakasza is el nem készült.
A folyószabályozások következtében – még ha ezt az érdekeltek nem is nagyon ismerték el – hosszú távon számottevően nőtt a termelés biztonsága és a művelésbe vonható terület nagysága is. Az árvízveszély ugyan nem szűnt meg teljesen, de a korábban rendszeresen víz alá kerülő, csak rétként vagy legelőként használható területek jó része kiszáradt, ami lehetőséget biztosított a szántóföldi termelés kiterjesztésére. Ez utóbbi különösen fontos, mert a megtelepülő népesség elsődleges megélhetési forrását a növénytermesztés jelentette. Mint az előzőekben láthattuk, a XVIII. század második felére az állattartás is elsősorban a szántóföldi termelésben nélkülözhetetlen igavonó ökrök tenyésztésére koncentrált. A következő táblázatunk szemléletesen ábrázolja, hogy a termés mennyisége a mezőgazdaságra általában jellemző ingadozásoktól eltekintve folyamatosan emelkedett.
Terméseredmények pozsonyi mérőben
1735
|
1752
|
1773
|
1775
|
1776
|
1847
| |
|---|---|---|---|---|---|---|
búza, kétszeres
|
271
|
990
|
2178
|
4560
|
3079
|
4992
|
árpa
|
–
|
–
|
102
|
100
|
35
|
300
|
zab, kukorica
|
–
|
–
|
465
|
80
|
182
|
1560
|
Ugrásszerű javulás az 1770-es években következett be, elsősorban annak köszönhetően, hogy az agárdiak valószínűleg ekkor tértek át a kétnyomásosról a háromnyomásos gazdálkodásra. A főtermény a gabona, ezen belül a rozzsal kevert búza, a kétszeres volt. Termeltek még árpát és zabot, de a tavaszi vetésben vagy az ugarban a XIX. század első felére egyre nagyobb teret kapott a kukorica is. Ez a kultúrnövény már a rácok körében is kedvelt volt, termesztését a megtelepülő magyarok is átvették, elsősorban valószínűleg azért, mert makkos erdők hiányában így biztosíthatták a sertéshizlaláshoz szükséges takarmányt.
A művelés alá fogott szántó nagyságára vonatkozó adatok rendkívül ellentmondásosak. Az összeírásokban a vetésterület nagysága olyan mértékű ingadozást mutat, hogy ez már önmagában is kétségessé teszi ezeknek az adatoknak a hitelességét, az 1767-es urbáriumról nem is szólva, amelynek alapján a rendelkezésre álló szántóterületet esetenként akár egyharmad résszel is nagyobbra becsülhetjük, mint amennyi az összeírások alapján számítható lenne.
Megítélésünk szerint a XVIII. század hatvanas-hetvenes éveiben 1300-1500 holdat tehetett ki a szántóterület, ami a század végére tovább növekedett, és valószínűleg meghaladta az 1700 holdat. A XIX. századi adataink sem pontosak, de valamivel megbízhatóbbak, mint az előző századból valók. Ezek szerint 1828-ban 1870, 1851-ben pedig körülbelül kétezer holdat fogtak szántóföldi művelés alá az agárdiak akkor, amikor a község teljes határa több mint 4700 holdat tett ki. Ezek az adatok egyrészt szemléletesen tükrözik a szántóföldek nagyarányú terjeszkedését, másrészt jelzik ennek korlátait is, amennyiben még a XIX. század közepén is csak a határnak alig több mint negyven százalékára terjedt ki a szántóföldi művelés.
A termelés növelésére a saját, kedvezőtlen adottságú határukon kívül is kerestek lehetőségeket. Egyrészt a szomszédos Kajmádpusztán folytattak haszonbérletben gabonatermelést, másrészt szőlőt telepítettek, illetve vásároltak ugyancsak a határukon kívül eső környékbeli dombokon. Már az 1730-as évekből vannak adataink arról, hogy az agárdi jobbágyok a palánki hegyen erdőt irtottak, hogy szőlőt telepíthessenek, amit – átmenetileg mentesülve a kilencedfizetési kötelezettség alól – kedvező feltételek mellett művelhettek. De voltak szőleik a szekszárdi Új-szőlőhegyen, a Bence-völgyben, a hidasi vendégfogadó fölötti területen, Zombán, valamint a Harci-hegyen is.
Az 1828-as összeírás szerint összesen 102 kapás szőlővel rendelkeztek (egy kapás körülbelül háromszáz négyszögöl), ami azonban a valóságban jóval több lehetett, mert az összeírás csak a szekszárdi hegyen lévő szőlőkkel számolt, s nem vett tudomást a másutt találhatókról. (Az ugyanakkor összeírt agárdi családok névjegyzéke a Függelék VI.-ben található.) Az agárdiak pincéi már ekkor is a Leányvár oldalában vannak, ahol azonban a XIX. század első felében még nem szőlőtőkék álltak, hanem a szekszárdiak gabonája ringott.
A termelés fejlődése ebben a korszakban elsősorban extenzív növekedést jelentett, hiszen a terméseredmények lényeges javulásáról a feudalizmus e száz éve alatt nem beszélhetünk. A föld minőségén ugyanis a nyomásos gazdálkodás keretei között számottevően nem lehetett javítani, az ugar közbeiktatásával csak a föld teljes kimerülését tudták megakadályozni. Agárdon az 1820-as években négyévente egyszer trágyáztak, lényeges minőségjavulást azonban ez sem eredményezett. 1828-ban a határ másodosztályúnak minősített földjein a gabonafélék átlagos terméshozama az elvetett mag 5,2-szerese volt. Összehasonlításként elmondjuk, hogy a vetésforgót alkalmazó gazdaságokban nyolcszoros, tizenkétszeres maghozamot is el lehetett érni.
A gazdálkodás általános feltételeit az eddig elmondottakon kívül a jobbágyi terhek alakulása is befolyásolta. A megtelepülés időszakában, más telepes községekhez hasonlóan, az agárdi jobbágyok is számos kedvezményt kaptak. Ezek ugyan csak korlátozott időre szóltak, hatásuk azonban hoszszabb távon is érvényesült. Mindenekelőtt a robotszolgáltatások tekintetében voltak a jobbágyok kedvezőbb helyzetben, mint a megyei vagy az országos átlag, annak köszönhetően, hogy a szekszárdi uradalom nem rendelkezett nagy allodiális, azaz saját kezelésben lévő területekkel. A XVIII. század közepére ugyanis azokon a birtokokon, ahol nagy allódiumok alakultak ki, a földesurak gyakran drasztikus mértékben felemelték a jobbágyok robotterheit, s nem riadtak vissza attól sem, hogy korábban jobbágykézen lévő földeket az allódiumukhoz csatoljanak.
Ezek a törekvések a Dunántúl számos megyéjében, többek között Tolnában is olyan elégedetlenséget szültek, ami végül paraszti megmozdulásokhoz vezetett. E jobbágymozgalmak hatására rendelte el Mária Terézia 1767. január 23-án az egységes urbárium bevezetését, majd ennek nyomán megindult az úrbérrendezés az egész országban. Az egységes urbárium bevezetésének az volt a célja, hogy az állami adóalap védelmében a jobbágyföldek és szolgáltatások mennyiségének meghatározásával elejét vegyék a paraszti földek további elvételének, illetve a szolgáltatások további növelésének.
Az úrbérrendezés a jobbágyság jelentős részénél valóban a terhek csökkentését jelentette. Nem kedvezett viszont az agárdi jobbágyoknak, de a szekszárdi uradalomnak sem. Ezért papíron elkészült ugyan az urbárium, a valóságban azonban az uradalom és az elöljáróság közötti korábbi megállapodás maradt érvényben, amit még 1775-ben is további hat évre újra megkötöttek. (Az 1769. évi megállapodást a Függelék IV.-ben közöljük.)
Az urbáriumhoz képest az uradalom és a jobbágyok közötti szerződés elsősorban a robotterhek mértékében mutat különbséget. Míg az urbárium szerint egy egész telkes jobbágy évi 52 nap igásrobottal tartozott urának, addig az agárdiaknak csupán 12 napot kellett így szolgálniuk. Értelemszerűen magasabbak voltak viszont pénzbeli kötelezettségeik. Az évi egy forint cenzus helyett, amit az urbárium szerint teleknagyságtól függetlenül mindenkinek egységesen kellett fizetnie, egy egytelkes gazda tizenkettő, egy féltelkes hat, egy negyedtelkes három, a zsellérek pedig két forinttal tartoztak évente az uradalomnak.
Az adatok összevetése azt valószínűsíti, hogy esetünkben nem egyszerűen a terhek pénzbeli megváltásáról van szó, hanem sokkal inkább a jobbágyok és az uradalom cinkos összejátszásáról, amennyiben a parasztok a valóságban jóval több földet birtokoltak az urbáriumban meghatározott nagyságnál.
Adott pillanatban ez a megállapodás mindkét fél érdekeit szolgálta. Az uradalom biztos pénzbevételhez jutott, a jobbágyok pedig megtakaríthatták az államnak fizetendő adó egy részét, s mentesültek a robotterhek jó része alól is. Felszabadult munkaidejüket urbáriális földjeik igényesebb megmunkálására, illetve szőleik, bérelt földjeik művelésére fordították. A szőlőművelés elterjedésének egyik fontos oka éppen az, hogy általa a jobbágyok extra jövedelemhez juthattak. Az úrbéres földekkel ellentétben szőleikkel szabadon rendelkezhettek, eladhatták, tetszés szerint örökíthették. Nemcsak a módos gazdák, hanem a negyedtelkesek és a zsellér állapotúak is arra törekedtek, hogy valamicske szőlőt szerezzenek. Az úrbéres földekhez képest a szőlőkkel kapcsolatos terhek is alacsonyabbak voltak.
A szekszárdi apátság csak dézsmát, vagyis tizedet követelt a termésből, s ezt a kedvezményt a régi szőlőkre a jobbágyok megtarthatták akkor is, amikor új tulajdonosa lett az uradalomnak. Az újonnan telepítettek után viszont ettől kezdve kilencedet is kellett fizetniük. A terhek növekedése megfigyelhető a Dőry Ferenc zombai birtokán telepített szőlők esetében is. Az eredeti megállapodás szerint a telepítés évében, 1811-ben az agárdi jobbágyoknak csupán kétnapi gyalog vagy egynapi négy ökörrel végzett igásrobotot kellett teljesíteniük. A következő két évben ötven-ötven forintot, illetve a termésből, egyelőre csak a szőlő közé vetett krumpliból, babból és káposztából kellett kilencedet fizetniük. 1813 második felében meghalt Dőry Ferenc, özvegye a birtokot bérbe adta rokonainak, akik kilenced helyett hetedet követeltek a termésből. A jobbágyok panasszal éltek a megyénél, ahol javukra döntöttek. (A bérlők 1821-ben újra megpróbálkoztak azzal, hogy legalább az újonnan vásárolt szőlők tulajdonosait heted fizetésére kötelezzék.)
Agárdon az urbárium tényleges bevezetésére a rendelet megjelenése után több mint húsz évvel, 1788-ban került sor. Az úrbérrendezés gyakorlati végrehajtása összefüggött az uradalom helyzetében bekövetkezett változással is. 1755-ben meghalt Ferenc Konrád Rodt, az utolsó szekszárdi javadalmas apát, két év múlva pedig megszűnt az apátság egyházi jellege azáltal, hogy Mária Terézia javait a Magyar Tudományos Egyetemnek adományozta. Jelentős változások történtek II. József uralkodása idején is, amikor az apátsági birtokok a tanulmányi alapba olvadtak be. Ettől kezdve Agárd földesura a Magyar Királyi Tanulmányi Alap, s ez a jogállapot az 1848-ban bekövetkezett jobbágyfelszabadításig fennmaradt.
Az új földesúr az 1767-es úrbéri rendelet előírásainak megfelelően szabályozta a jobbágyok telki állományának nagyságát és az őket sújtó terheket. Ezek szerint egy egész telek után heti egynapi fogatos vagy kétnapi gyalogos robottal, esztendőnként a gabona- és bortermésből, a juhok, kecskék és méhek szaporulatából kilenceddel, kendertermés után 3,36 kilogramm fonallal, konyhai ajándékul pedig tizenkét tojással, két csirkével, két kappannal, egy icce, azaz 0,8 liter olvasztott vajjal, harminc egész telektől egy borjúval, pénzjáradékul a ház után egy forint cenzussal tartoztak a jobbágyok. Ez az egy forint a házas zselléreket is terhelte, akik közé az egynyolcad teleknél kisebb birtokkal rendelkező jobbágyokat is besorolták.
Az úrbérrendezés során összesen 78 jobbágytelket vettek számba, ami az 1767-es urbáriumhoz képest nagyarányú növekedést jelez, hiszen ekkor a telkek számát 39-ben, illetve más források szerint 57-ben állapították meg. A valóságban azonban nem beszélhetünk a telekszám ilyen nagyarányú emelkedéséről, hiszen, mint láttuk, az 1767-es urbárium adatai nem a tényleges helyzetet tükrözték. Kisebb mértékű növekedés azonban ennek ellenére is valószínűnek látszik. Szórványutalásokat találtunk ugyanis arra nézve, hogy az 1780-as években az uradalom az arra jelentkezőknek telkeket juttatott.
1796-ban a 78 jobbágytelken 119 gazda osztozott, ami azt jelentette, hogy az átlagos teleknagyság valamivel meghaladta a féltelket. Ez több mint húsz százalékkal volt magasabb a megyei átlagnál. A féltelkes parasztgazdaság a korban optimálisnak tekinthető, hiszen ennél nagyobb birtokot saját erőből a rendelkezésre álló mezőgazdasági eszközökkel nem nagyon lehetett megművelni, egy kisebb viszont csak nehezen biztosította a család megélhetéséhez szükséges anyagiakat.
Egy jobbágytelekhez az urbárium szerint 22 hold szántó és 8 hold rét tartozott, ezenkívül a gazdák a teleknagyságuk arányában használhatták az osztatlan legelőt is. Egy 1848-ból származó szabályozás szerint egy egész telkes gazda tizenkettő, a háromnegyedes kilenc, a féltelkes négy, a kisházasok kettő, a zsellérek pedig mindössze egy sertést tarthattak az agárdi paskumokon.
Ez a szabályozás egyébként újabb adalékkal szolgál arra nézve is, hogy mennyire szűkösen álltak rendelkezésre legelőterületek a határban. Az úriszék által jóváhagyott tervezet ugyanis megtiltotta, hogy azok a jobbágyok, akik a teleknagyságukhoz rendelt állatlétszámmal nem rendelkeztek, mások, akár helybeliek, de még kevésbé vidékiek jószágát elvállalhassák. A jobbágygazdaságokhoz körülbelül másfél pozsonyi mérő nagyságú beltelek is tartozott, amin a ház állt a melléképületekkel és kisebb-nagyobb kerttel.
Az 1788-ban bevezetett urbárium az 1848-as jobbágyfelszabadításig lényegi változtatások nélkül érvényben maradt, sőt hatása a XIX. század második felében is meghatározó volt, hiszen alapját képezte azoknak az úrbéri pereknek, amelyek az immáron szabad paraszttá vált jobbágyok és az uradalom közötti vitás kérdésekről döntöttek.
)
)
Agárd és környéke a vármegye 1793. évi térképén
Az 1767. évi agárdi urbárium első oldala
