A szentagárdiak
A szentagárdiak
Gyakran nevezték így a környékbeli falvak lakói agárdi szomszédaikat, mivel túlzottan jámbornak és istenfélőnek tartották őket. Hogy milyen konkrét megfigyelésekre alapozták ítéletüket, nem tudhatjuk, a megállapítás jogosságát azonban nincs okunk kétségbe vonni, hiszen forrásaink is arról tanúskodnak, hogy a falu lakói valóban szívesen áldoztak vallási célokra.
Felekezeti szempontból Agárd homogén közösséget alkotott. Az itt élők döntő többsége katolikus, mivel a betelepedés második szakaszában ideérkező magyar és tót népesség e felekezethez tartozónak vallotta magát. Hogy mikor épült a település első temploma, nem tudjuk, de a pápai tizedjegyzékek alapján azt bizonyosnak vehetjük, hogy már a XIV. században is volt a falunak temploma. Sőt, ha hinni lehet a parókia Historia domusának, akkor egy János nevű pap személyében lelki atyja is. A török alóli felszabadulás után a falu templomát rövid ideig a görögkeleti felekezethez tartozó rácok használták, 1730-tól viszont újra a római katolikus szertartásrend szerint miséztek benne; igaz, minden hónapban csupán egy alkalommal, mert az agárdi egyházközség nem önálló plébániaként, hanem a szekszárdi filiáléjaként működött.
Az egyszerű fatemplom helyére 1747-ben Johann Trautsohn szekszárdi apát, a település kegyura építtetett kőtemplomot, amelynek a tornya azonban változatlanul fából készült. Ahogy fejlődött a település, kicsivé vált az új templom is, az idő múlásával pedig nagyon megrongálódott; cseréppel fedett teteje megrongyosodott, a boltíveket eső áztatta, tornya csaknem ledőlt, nem bírta el a harangot sem. Az 1780-as évek elején elkerülhetetlenné vált az épület felújítással egybekötött bővítése. A fejlődés jele az is, hogy 1752-től már külön vezetik az agárdi anyakönyveket, 1789-ben kurátort, majd 1807-ben saját plébánost kapott a település. Ketzeli Mihály öt éven át volt az agárdiak lelkipásztora.
A Johann Trautsohn által emeltetett templomot Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték fel, ezért a község búcsúját május 21-én tartották. Nagy ünnep volt ez a nap, amit az uradalomnak is tiszteletben kellett tartania. 1805-ben mégis megesett, hogy éppen május 21-re rendelték ki az agárdi jobbágyokat a Bati erdőbe, hogy elfuvarozzák a kivágott fát. A régi szokásokra hivatkozva ezért az alattvalók azt kérték a tiszttartótól, hogy a tervbe vett munkát egy nappal halassza el. A búcsú napját az agárdiak azzal is megtisztelték, hogy ekkor adták át a plébános járandóságának egy részét: a XIX. század első évtizedében öt forintot, egy akó bort, fél kila (egy pozsonyi mérő) tiszta búzát. Ezen a napon sütötték a templomi szertartások során használt ostyát is.
Az évszázadok során több nevezetes búcsút tartottak, közülük kettőről forrásaink is tudósítanak. Tragikus emlékezetű az 1790. évi ünnep, mert a Harcról Agárdra tartó búcsúsok közül tizenhárman a Sár vizébe fulladtak. Egészen más okok miatt őrizte sokáig a közös emlékezet az 1850. évi májusi napot. A vesztes szabadságharc után tizennégy honvéd bujkált hónapok óta a környéken. A főszolgabíró, ismerve a helyi szokásokat, joggal gyanította, hogy a jeles ünnepet „a még elő nem állott” honvédek sem mulasztják el. Ezért két pandúrt rendelt ki a községbe, majd maga is Agárdra utazott. Délután kapta a jelentést, hogy a honvédek muzsikaszó mellett a kocsmában mulatnak. A pandúrok rögvest odarohantak, elfogni mégsem tudták Kossuth egykori katonáit. Elmenekültek, üldözni pedig nem lehetett őket, mivel az egész falu összeszaladt: a férfiak dorongot szorongatva, az asszonyok pedig követ dobálva futamították meg a rend őreit.
Az egyház nemcsak a hitélet szervezését látta el, hanem fontos szerepet vállalt az oktatás területén is. A XVIII. század első felében a falusi népiskolák fenntartói a különféle felekezetek voltak, ami az oktatás tananyagára erőteljesen rányomta a bélyegét. Az egyházak ugyanis érthetően arra törekedtek, hogy az oktatás segítségével saját céljaikat valósítsák meg, a képzés középpontjában ezért a hittantanítás állt. Ezenkívül olvasási alapismereteket oktattak, hogy a hívek később el tudják olvasni az imádságoskönyveket, esetleg a Bibliát. Írás alig, számtantanítás pedig egyáltalán nem szerepelt a falusi népiskolák tananyagában. A tanítók, akik egyben a kántori, sekrestyési, esetleg harangozói teendőket is ellátták, rendszerint a tanulmányukat félbehagyott diákok közül kerültek ki.
A tanítási idő elvileg egy téli és egy nyári időszakra oszlott, a valóságban viszont a gyerekek három-négy hónapnál többet nem jártak iskolába. Mármint azok, akiket a szüleik beírattak, a többség ugyanis egyáltalán nem került be, részben a szülők szegénysége, részben azon törekvése miatt, hogy gyerekeiket minél korábban rendszeres munkára fogják.
1777-ben Mária Terézia kiadta az oktatásügy átfogó szabályozásáról szóló rendeletét, az úgynevezett Ratio educationist. A rendelet állami felügyelet alá helyezte a felekezeti iskolákat, közhasznú tárgyak oktatását és gyakorlatiasabb módszereket vezetett be. A Ratio educationis évében Agárdon Kassay Ferenc iskolamester tanította a gyerekeket betűvetésre. Jövedelme körülbelül száztíz forintot tett ki, ami valamivel meghaladta a kilencvenforintos megyei átlagot.
A tanító járandósága négy forrásból származott. Az első az úgynevezett telekjövedelem, amit vagy meghatározott mennyiségű termény, vagy pedig tényleges földjuttatás formájában élvezett. A második – arányát tekintve legjelentősebb jövedelemforrás – a hívek által fizetett pénzbeli és természetbeni adomány, az úgynevezett párbér. 1775-ben 110 házas 25 forintot és 41 forint értékű kétszerest, 1777-ben 130 pár 35,5 forintot, valamint 65 pozsonyi mérő gabonát és 8 pozsonyi mérő kukoricát fizetett. A következő jövedelemforrás a stólapénz, azaz illeték volt, amit a hívők papjuknak fizettek bizonyos egyházi szertartások elvégzéséért. Az összeírások tanúsága szerint az agárdi hívők az esketések, temetések, valamint a vízkereszt napján végzett házszentelések, az úgynevezett collecta alkalmával adtak pénzt a papjuknak. Mivel a szertartások során rendszerint a kántortanító is közreműködött, a plébánossal kötött megegyezés szerint ő is részesült a stólajövedelemből. A járandóság negyedik összetevője a tanulópénz. Voltaképpen ez az egyetlen olyan bevétel, amit a tanító nem a plébános mindenes segítőjeként végzett tevékenységéért, hanem tényleges oktatómunkáért kapott. Az iskolába járó gyermekek szüleinek évenként és fejenként egy forintot kellett tanulópénz címén fizetniük. Az ebből származó jövedelem azonban nagyon szerény volt, 1777-ben például mindössze 12 gyerek látogatta az iskolát.
A XIX. század elején Agárd kegyura, a Magyar Királyi Tanulmányi Alap a népoktatás fejlesztésére indított állami program szellemében nagyszabású építkezésbe fogott: 3400 forintos költséggel iskolát építtetett. Típusát tekintve úgynevezett normál iskolát, ami az oda járóknak elvileg a felsőbb iskolába való lépés lehetőségét is nyitva hagyta. Az impozáns épületben külön terem állt a fiúk és a lányok rendelkezésére, ez előbbi 167, az utóbbi 77 férőhellyel. Itt kapott helyet a kétszobás tanítói lakás, konyhával és éléskamrával. Az iskolaház 1803-ra készült el, az udvar bekerítéséhez szükséges ötven szál deszkát azonban a tiszttartó már nem bocsátotta az elöljáróság rendelkezésére. Az uradalmi adminisztráció vezetője úgy vélte, hogy a tanulmányi alap eddig is feleslegesen verte magát ilyen nagy kiadásba, hiszen alig járnak a gyerekek iskolába. A tiszttartó pedig hiába szólította fel a községi bírón keresztül a szülőket, hogy küldjék a gyerekeiket, a kilátásba helyezett büntetés sem sokat segített.
A helyzet e tekintetben nem sokat változott a XIX. század első felében sem. Az iskolák állapotával foglalkozó alispáni jelentés 1848-ból még mindig azt panaszolja, hogy feltűnően nagy azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem vesznek részt az oktatásban, részint, mert meleg ruhájuk nincsen, részint szüleik hanyagsága miatt. A közlegeltetési rendszer hiányában pedig a nyári hónapokban a tanodák működése egészen megszűnik, mivel az iskoláskorú gyerekek kora reggeltől késő estig az állatokat őrzik.
Az oktatás színvonalát kedvezőtlenül befolyásolta az is, hogy a községek
Hegyi kápolna a leányvári szőlőhegyen (Gaál Attila felvétele)
Szentháromság-szobor a leányvári kápolnában (Gaál Attila felvétele)
Nepomuki Szent János szobra a templom kertjében (Gaál Attila felvétele)
)
