Perczel nemzetőre, Kossuth katonája
Perczel nemzetőre, Kossuth katonája
Az utolsó rendi országgyűlés és a forradalom eseményeiről Tolna megye közvéleménye magánlevelekből és hivatalos rendeletek útján értesült.
A bekövetkezett változások vegyes érzelmeket váltottak ki. Egyik oldalon elősegítették, hogy a megyei közgyűlésen újra a reformellenzék hívei diadalmaskodjanak, másrészt félelmet is keltettek a nemesség körében amiatt, hogy hatásukra esetleg parasztmegmozdulásokra kerülhet sor. A közrend és nyugalom fenntartása érdekében a Pozsonyban ülésező országgyűlés határozatot hozott a nemzetőrség felállításáról, és rövid idő alatt megalkotta azokat a fontos törvényeket, melyekért a reformellenzék hosszú évtizedeken át hiába küzdött. Törvény született a közteherviselésről, az úrbéri viszonyok eltörléséről, a törvény előtti egyenlőségről, az ősiség eltörléséről, a népképviseleten alapuló választási rendszerről, a felelős magyar minisztérium felállításáról, valamint Erdély és Magyarország uniójáról. Ezek az új jogszabályok lényegében a polgári Magyarország alapjainak megteremtését jelentették.
Szekszárdon a megye küldöttei március 25-én gyűltek össze azzal a céllal, hogy a következő közgyűlés munkáját előkészítsék. Bezerédj István javaslatára a tanácskozás rövidesen népgyűléssé alakult át, s délutánra a piactéren csaknem tízezres tömeg gyűlt össze. Nemcsak Szekszárdról, hanem a környező falvakból is sokan érkeztek, hogy részt vegyenek az emelkedett hangulatúvá váló gyűlésen, ahol a „testvériséget és egységet” hirdető szónoklatokon kívül elhangzott a 12 pont, valamint Mehrwerth Ignác ez alkalomra írt költeménye, az Örömdal is.
Az ünnepi pillanatok múltával, a jobbágyfelszabadításról szóló törvények kihirdetése után érzékelhetően nőtt a feszültség. Április-májusban az egész országban, így Tolna megyében is a föld nélkül maradt zsellérek elégedetlenségének jeleként tömeges földfoglalások zajlottak. A zselléreken kívül a volt telkes jobbágyok is úgy érezték, hogy számos sérelem érte őket. Gyakran az osztatlan legelők vezettek konfliktushoz. Nehezményezték azt is, hogy azokat a feudális jellegű terheket, amelyeket jogilag nem az úrbéri föld használata fejében szedtek – mint például a szőlődézsmát –, továbbra is teljesíteni kellett. Fennmaradtak a kisebb királyi haszonvételek, a földes-úr vásártartási, halászati, malom- és kocsmáltatási joga is. A népharag gyakran a jegyzők és a tanítók ellen fordult, mivel a jobbágyok bennük látták a fennálló rend helyi képviselőit.
Forrásaink nem számolnak be arról, hogy Agárdon atrocitások történtek volna. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a helyi társadalomnak csak viszonylag kis részét alkották a telek nélküli zsellérek, a közösség hangadói a féltelkes vagy még nagyobb telki állománnyal rendelkező jobbágyok voltak, akik a változásokat inkább örömmel, mint keserűséggel fogadták, akiktől távol állt a rend felforgatását célzó plebejusmentalitás. A nyugalom meg-őrzésének irányába hatott az is, hogy a község határában lévő legelőt már jó fél évszázada csak a helyiek használták, így a más helyütt gyakran erőszakos módon végbemenő legelőfoglalásra itt sor sem kerülhetett.
Az egynyolcad telkesek elégedetlenségének egyetlen írásos nyoma maradt fenn ebből az időszakból. Az agárdi zsellérek azt panaszolták, hogy az uraság évekkel korábban legelőjárandóságukat a telkes gazdák között szét-osztotta, amikor a Sárvíz szabályozásakor az elvesztett területekért csak a telkes jobbágyokat kárpótolta. A zsellérek illetőségének kiadását az uradalom azzal utasította vissza, hogy nem állnak rendelkezésre szabadon kiosztható területek. A Cser-erdő irtásával most ez a helyzet megszűnt, így a zsellérek arra kérték az alispánt, hogy itt biztosítson számukra kárpótlást.
A feudális társadalom polgárivá alakítása szempontjából fontos változást jelentett a népképviseleti elv törvénybe iktatása, ami nemcsak az országgyűlésre, hanem a megyei törvényhatóságra is vonatkozott. Így a vármegye valamennyi települése a népességszám arányában a megyegyűlésre népképviselőket delegálhatott.
Az első népképviseleti alapon összehívott megyegyűlést május elsején tartották, ahol létrehozták a főispán és az alispán által vezetett úgynevezett „állandó választmányt”, melybe községi bírók és rangidős esküdtek is kerültek. Megkezdődtek az előkészületek az országgyűlési képviselő-választásokra is. A megyét hat választási kerületre osztották fel, Agárdot a szekszárdi székhellyel létrehozott kerületbe sorolták. A törvény választójogot azoknak a húsz évet betöltött férfiaknak biztosított, akik Magyarországon születtek vagy itt honosságot szereztek, nem álltak atyai, gazdai vagy gyámi felügyelet, illetve valamely főbenjáró bűn miatt fenyíték alatt, és valamely törvényesen bevett felekezethez tartoztak. Az általános feltételek mellett a törvény a választói jogosultság megszerzését vagyoni cenzushoz is kötötte. A községekben ez egynegyed úrbéri telek vagy ezzel egyenértékű más földterület birtoklását jelentette. Választói névjegyzék 1848-ból ugyan nem maradt fenn, de más források alapján a választásra jogosult agárdiak számát körülbelül kétszáz főre becsülhetjük.
Az első népképviseleti megyegyűlésen született döntés a nemzetőrség sürgős megszervezéséről is. A nemzetőrök összeírására a járásokban külön bizottságokat hoztak létre. A megalakulás időszakában a nemzetőrség elsősorban karhatalmi funkciókat töltött be, legfontosabb feladatának tartva, hogy megvédje a rendet a szegényebb paraszti rétegekkel szemben. E fel-adatnak megfelelően a félteleknél kisebb földterülettel rendelkező parasztokat általában nem is vették fel a nemzetőrök sorába.
A Délvidékről érkező riasztó hírek hatására május közepére lényegesen átalakult a nemzetőrség feladatköre, s ezzel összefüggésben szervezésük módja is. A szerbek második karlócai gyűlése után a kormány tízezer főnyi mozgó nemzetőrség toborzás útján való felállítását rendelte el. Az újonnan szerveződő csapatokat nevezték önkéntes vagy rendes nemzetőrségnek, megkülönböztetésül a helyi szolgálatot teljesítő társaiktól. A május eleji szervezéssel ellentétben, most teljesen eltekintettek a cenzustól, sőt megfigyelhető, hogy elsősorban zselléreket állítottak ki, a módosabb, tehetősebb gazdák húzódoztak a szolgálattól. A horvát és a szerb felkelés által fenyegetett Tolna megyének a kiállítandó tízezer főnyi nemzetőrségből kétezer főt kellett biztosítania.
A miniszteri felhívást követően a megye rendre és csendre felügyelő központi választmánya június 16-án határozott arról, hogy az egyes községeknek hány nemzetőrt kell kiállítaniuk. Agárd népességszám arányában megállapított kvótája 32 fő volt. A létszámot elsősorban önként jelentkezőkből igyekeztek kitölteni, ha ez nem sikerült, akkor összeírták a 18–40 év közötti, katonai szolgálatra alkalmas férfiakat, és sorshúzással döntöttek arról, hogy kinek kell bevonulnia.
Komoly gondot okozott a nemzetőrök felszerelése. Nemcsak a fegyver volt kevés, az egyenruha is hiányzott. Így a nemzetőrök saját ruhájukban vonultak be. A módosabbak posztónadrágban, csizmában, a szegényparasztok és zsellérek ingben-gatyában, bocskorban vagy éppen mezítláb indultak útnak. A június 16-án megajánlott kétezer főnyi nemzetőrség hamarosan kevésnek bizonyult, ezért a létszámot felemelték négyezer főre. Mindeközben a megyében mindössze ezer fegyvert sikerült összegyűjteni, ami azt jelentette, hogy csak minden negyedik nemzetőrnek jutott belőle.
A Tolna megyében toborzott nemzetőrökből két sereg szerveződött: a Dráva menti és a bácskai had. Az agárdiakat ez utóbbiba sorolták be. A bácskai sereg július 5-én Tolnán gyülekezett, majd hajón folytatta útját Bajáig, innét indult rendeltetési helyére, Bechtold altábornagy seregébe, az ókéri táborba. A tolnai nemzetőrök parancsnokává előbb Perczel Miklós nem-zetőr őrnagyot, majd pedig Forster Antal alezredest nevezték ki. A Bechtold vezette sereg feladata a szerbek által birtokolt Szent Tamás bevétele lett volna. A július 14-én indított ostrom azonban teljes kudarccal járt, s csúfosan leszerepeltek a tolnai nemzetőrök is. Többségük már néhány ágyúlövés után megfutamodott, s a tábort elhagyva követelte, hogy szállítsák haza őket.
A háromszáz főből mindössze 26-an maradtak a táborban. A létszámot ugyan viszonylag gyorsan újra feltöltötték, de a dicstelen szereplés emléke megmaradt, s az is bizonyossá vált, hogy a nemzetőrség kötelező mozgósítása nem vezethet eredményre.
Az otthonuktól négy-hat hétre kimozdított és gyengén felszerelt nemzet-őrök sikerek helyett inkább arra vágytak, hogy mihamarabb hazatérhessenek. A délvidéki harcok eredménytelenségének volt a következménye, hogy rövidesen áttértek a nemzetőrség önkéntes alapon történő szervezésére, ami egyben az első lépést jelentette az 1848 őszén meginduló honvédtoborzások felé.
Az ütőképes hadsereg létrehozása a katonai helyzet súlyosbodása miatt egyre sürgetőbbé vált. Európában már győzött az ellenforradalom, Jellasics pedig V. Ferdinánd császár titkos támogatását élvezve Magyarország ellen készült. Az ország fegyveres védelmének megszervezése érdekében létrehozták a Kossuth Lajos vezette Honvédelmi Bizottmányt, az országgyűlés pedig elfogadott két fontos törvényt, melyek részben a jobbágyság, részben pedig a nemesség megnyerését szolgálták. Egyrészt a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztéseként szeptemberben eltörölték a szőlődézsmát, másrészt a nemesség érdekeit képviselve kimondták az úrbériséget vesztett birtokosok ötszázalékos államkötelezvényekkel való kárpótlását. Ezeknek az intézkedéseknek meg is lett az eredménye. A Batthyány miniszterelnök által meghirdetett népfelkelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a Tolna megyében született nagy diadal: október 7-én Roth és Philipovics tábornokok tízezer főnyi serege Ozoránál Perczel Mór ezredes és Csapó Vilmos őrnagy előtt letette a fegyvert, s minden feltétel nélkül megadta magát.
Jellasics csapatainak az országból való kivonulása után a Dunántúlon a népfelkelést megszüntették, és a kapára-kaszára kapott népet hazaküldték. Az önkéntes nemzetőr zászlóaljakat viszont 1848 őszén honvéd zászlóaljjá szervezték át. Ez történt a Tolnai Önkéntes Sereggel is, ahol a 2. és a 4. században három agárdi is szolgált: Sági József, Kontz Mihály és Finta István. A Perczel Miklós vezette nemzetőr zászlóalj az átszervezés előtt már komoly sikereket ért el, részt vett szeptemberben a győztes pákozdi csatában, ahol helytállásával a főparancsnok, Móga János altábornagy elismerését is kihívta.
A Tolna megyei levéltárban fennmaradt honvédlisták a fentieken kívül még további 29, honvédként szolgáló agárdi illetőségű nevét őrizték meg. Az utókor megbecsülésének jeleként álljon itt névsoruk: Antal János, Barsi Mihály, Dugel János, Fábián Pál, Fehér János, Fekete József, Fekete József, Finta Mihály, Gyökér Pál, Horváth István, Kiss József, Koncz György, Koncz János, Koncz József, Kováts János, Kováts Mihály, Májer György, Málinger Mihály, Motsár János, Péri György, Sághi János, Stampel Antal, Szabó József, Szűts Mihály, Takáts András, Takáts Mátyás, Tornóczki János, Turtsik Imre, Végh Mátyás.
A szeptember-októberi sikereket követően az év végére a szabadságharc ügye újra válságosra fordult. Windischgrätz sikeresen nyomult Buda felé.
Az országgyűlés és a kormány menekülni kényszerült, a december 31-i ülésen született döntés értelmében Debrecenbe téve át székhelyét. Windischgrätz és Jellasics hadai egyre mélyebben nyomultak be a Dunántúlra, ezért Csányi László kormánybiztos 1849. január 4-én az országrész katonai kiürítését kezdeményezte. A császári csapatok 1849 februárjának vége felé szállták meg Tolna megye területét. A megszállás ideje alatt a megyei önkormányzat teljesen megszűnt, a vármegye élére teljhatalmú királyi biztos, Dőry Gábor került. Dőry elrendelte a fegyverek begyűjtését, betiltotta a népgyűléseket és a nemzeti szín használatát, a községeket pedig a király iránti hűségük írásban való kinyilatkoztatására kötelezte.
A dicsőséges tavaszi hadjárat idején rövid időre újra felcsillant a győzelem reménye, Tolnából is kivonultak az osztrák megszállók, az újraszerveződő megyei közgyűlés pedig a Kossuth iránti hűség kifejezéseként elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot. (A visszavonuló osztrák csapatok Eszék felé tartva felégették Agárdnál a Sárvízen álló hidat.)
A sikerek azonban – mint tudjuk – nem bizonyultak tartósnak, a megye már augusztus 6-án újra osztrák megszállás alá került.
A függetlenségi harc végül elbukott, de a polgári átalakulás megkezdett folyamatát a győztes császári abszolutizmus sem tudta – igaz, nem is akarta – feltartóztatni.
Perczel Miklós
Perczel Mór tábornoki egyenruhában
Perczel Mór tábornok időskori fényképe
Honvéd huszártiszt 1849-ből
