A mindennapok polgárosodása | Száz Magyar Falu

A mindennapok polgárosodása

Agárd a kapitalista átalakulás viszonylag kíméletes útját járta. Mezőgazdasági településként nem került a fejlődés élvonalába, így az itt élőknek nem kellett elszenvedniük olyan gyökeres életformaváltást, mint ami a nagyvárosok kialakulását kísérte. A polgárosodásnak, az életforma átalakulásának csak apró, bár kétségkívül egyre szaporodó jelei mutatkoztak. Hosszú ideig úgy tűnt, mintha nem történne semmi. Csak kevés új ház épült; 1842 és 1869 között nem több húsznál, az is majdnem mind vályogból; a házak tetejére pedig nád vagy zsúp került. 1869-ben mindössze három kőből épített lakóház állt a faluban, és csak tizennyolcnak fedte a tetejét cserép. Az utcák girbegurbák, sok helyütt vízzel teli gödrök csúfítják, a járda gyakorlatilag ismeretlen. Kevés a középület is, az egyre romosabbá váló templomon és a plébániahivatalon kívül nincs is más, mint a községháza és a katolikus elemi iskola – ami ugyancsak felújításra szorult.

A következő évtizedekben az előrehaladást elsősorban nem új középületek emelése jelentette, hanem a régiek komoly anyagi beruházást igénylő felújítása. 1868-ban kibővítették a plébániahivatalt, 1885-ben lebontották a régi templomot, hogy helyére újat építsenek. 1886 végére el is készült a háromhajós, neoromán stílusú impozáns épület. Ezekben az években újult meg az elemi iskola is.

Az egyetlen új középület, ami ebben a korban épült, a postáé. A magyar királyi postaigazgatóság először 1877-ben vetette fel egy Agárdon létesítendő hivatal gondolatát. A véleményezésre felkért főszolgabíró azonban úgy látta, hogy a csupán nagyon kevés értelmiségivel és iparossal rendelkező településen gazdaságtalan lenne a működtetése. Becslése szerint az évi forgalom nem haladná meg a tíz forintot. A postaigazgatóság hat év múlva ismételte meg javaslatát. A főszolgabíró ezúttal már úgy foglalt állást, hogy működtetését gazdaságossá lehetne tenni, ha Harcot és Janyát is az agárdi kézbesítőkörhöz kapcsolnák. Az érintett községek ugyan tiltakoztak az új beosztás ellen, mivel számukra Zomba könnyebben elérhető volt, de a szolgabíró ésszerűbbnek látta Agárdhoz való csatolásukat. A járás vezetője azzal érvelt, hogy a községek a Szekszárdon naponta igénybe vett közhivatalokkal csak Agárdon keresztül, illetve annak gyalogküldönce révén érintkeznek. A javaslatot tettek követték, rövidesen elkészült a postahivatal, s adataink tanúsága szerint legkésőbb 1885-ben megkezdte működését.

A XIX. század utolsó harmadában új lendületet vettek a magánépítkezések. 1900-ra a lakóházak száma négyszáz fölé emelkedett. Igaz, jó részük még most is vályogból készült, de már egyre többnek készítettek kőből vagy téglából alapot. Az építkezések üteme a XX. század első évtizedében sem csökkent. A fejlődés jele, hogy az új házak közül már egy sem épült alapozás nélkül. A nagyszabású építkezéseknek köszönhetően fél évszázad alatt az egy házra eső lakók száma 5,9-ről 5,05-ra csökkent.

A változások egyik jeleként lassan rendezettebbé válik az általános utcakép. Igaz, nem helyi kezdeményezésre, hanem egy vármegyei rendelet nyomán, amely a községeket arra kötelezte, hogy az utcák vonalvezetését az előírásoknak megfelelően alakítsák át. A község a tervezési munkálatok elvégzésével Etl József mérnököt bízta meg. A tervek 1892-re el is készültek, a képviselő-testület azonban halogatta a gyakorlati megvalósítást. A kivitelezés ugyanis a kisajátítások után fizetendő kártérítések és a szükséges építkezések miatt hatalmas összegeket emésztett volna fel. A község úgy látta, hogy a mérnök rosszul értelmezte a vármegyei rendeletet, hiszen annak nem lehet az a célja, hogy az egész falut felforgassa és az ott élőket tönkretegye. A képviselők az utcák kiegyenesítését nemcsak lehetetlennek, hanem teljesen szükségtelennek is tartották, hiszen mint mondták, „Agárdnak soha nem volt kilátása arra, hogy világváros legyen”.

A költségeket csökkentendő 1897-ben a község Fejős Károly szekszárdi mérnökkel új terveket készíttetett, s ezek alapján – igaz, jó tíz év múlva – hozzáláttak az utcavonalak átalakításához. A Deák Ferenc utcát kiegyenesítették, az Andrássy utca egyik kiszögellését megszüntették, a Baross utcát pedig kiszélesítették. Készültek járdák is. Előbb csak a három fő utca, az Öreg, a Hideg és az Új utca lakóit kötelezték arra, hogy portájuk előtt záros határidőn belül egy-egy méter szélességben járdát építsenek, de három évvel később, 1902-ben a község valamennyi háztulajdonosa számára előírták ezt.

A modern kor találmányai csak lassan értek Agárdra. 1911-ben a kereskedelmi minisztérium a községek távbeszélő-hálózatának fejlesztésére programot hirdetett meg, melynek keretében államköltségen minden olyan településen telefonhálózatot kívántak létesíteni, ahol két rendes és egy kedvezményes díjra jogosult előfizető jelentkezik. Két magán-előfizető viszonylag gyorsan akadt Komlósi József és Stern Miksa személyében, és május 15-i ülésén a képviselő-testület is úgy határozott, hogy hároméves időtartamra előfizetési kötelezettséget vállal. Jó egy évvel később viszont 10:5 arányban ezt a határozatot visszavonták, sokallván az évi 120 koronás kedvezményes előfizetési díjat. Hogy a háború kitörését megelőző évben, 1913-ban mégis megszólalhatott Agárdon a telefon, az annak köszönhető, hogy a törvényhatósági bizottság határozatilag kötelezte a községet a távbeszélő-állomás előfizetésére.

A telefonnál jóval nagyobb költséget rótt a településre az artézi kút építése. 1912-ben egy alispáni határozat kötelezte Agárdot, hogy záros határ-időn belül artézi kutat létesítsen. A beruházás finanszírozását felerészben államsegélyből, felerészben pedig a közmunkaalap terhére remélték megoldani. A munkálatok elvégzésével egy alsónyéki kútfúrómestert bíztak meg, s egyúttal határozatot hoztak arról is, hogy a község belterületén összesen 1302 méter hosszúságban vízelvezető csöveket fektetnek le. A megbízást követően rövidesen elkezdődött a munka, a kútfúró 302 méter mélységig jutott, vizet azonban nem talált. A munkálatok tetemes költséggel jártak, ez is elbizonytalanította a képviselő-testületet. Végül úgy határoztak, hogy felkérnek egy geológust, állapítsa meg, érdemes-e a munkát folytatni. A mérnök a szakvéleményben úgy foglalt állást, hogy a kútfúrást négyszáz méterig feltétlenül érdemes folytatni.

A helyzetet súlyosbította, hogy az 1913 augusztusában benyújtott államsegély-kérelemre még mindig nem érkezett válasz. A község ekkor Simonsits Elemérhez, Tolna megye egykori, azóta magas állami pozícióba jutott alispánjához fordult segítségért. Simonsits, aki az ügyben annál inkább is érintett volt, mivel az ő alispánsága alatt kötelezték Agárdot a kútépítésre, segítséget ígért. A közbenjárás eredményességében az agárdiak annyira bíztak, hogy megváltoztatták korábbi döntésüket, és 1914. június 16-án úgy határoztak, hogy a kútfúrást – meg sem várva az államsegélyről szóló minisztériumi állásfoglalást – azonnal tovább folytatják.

A vállalkozást ezúttal siker koronázta. A kútfúrómester vízre bukkant, igaz, nem sokra, hiszen a kút percenként csupán 4,6 litert adott. A biztató eredmények ellenére a munkát azonban hamarosan fel kellett függeszteni. 1914 novemberében érkezett az a belügyminisztériumi rendelet, amely arról tájékoztatta a községet, hogy a közbejött háború miatt a kilátásba helyezett ötezer koronás államsegélyre egyelőre ne számítson. S mivel a háború jóval tovább tartott, mint ahogy 1914 végén sokan számítottak rá, az államsegély folyósítása nem egyszerűen csak halasztódott, hanem végleg el is maradt. 1915 szeptemberében a község úgy határozott, hogy a kútfúrást saját erejéből a rossz gazdasági viszonyok és az emberhiány miatt nem folytatja. A háború miatt természetesen elmaradtak a belvizek elvezetésére szolgáló nagyszabású csatornázási munkálatok is.

A község közlekedési helyzetében nem történt jelentős változás. Vasútvonal nem vezetett erre. 1906-ban ugyan felmerült egy Ódombóvár és Szekszárd közötti helyi érdekű vasút építésének gondolata, és az előmunkálatok engedélyesei kérvényt is nyújtottak be az agárdi képviselő-testületnek huszonötezer korona értékű törzsrészvény jegyzésére, a község azonban nem mutatkozott hajlandónak anyagi áldozat vállalására. Hasonlóan járhatott el a többi érintett település is, mert a vasútvonal soha nem készült el. Az agárdiaknak így a legközelebbi állomásig kocsin kellett Mözsre, esetleg Szekszárdra utazniuk. A megyeszékhelyre jutást megkönnyítette, hogy 1910-ben a bekötőutat kikövezték.

Az agárdiak Szekszárdon kívül Tolnára jártak piacozni, rendszeresen felkeresték az ottani vásárokat is. 1908-ban merült fel annak a gondolata, hogy Sióagárd is vásártartási jogot szerezzen. Az indítványtevők, Bognár György és társai azzal érveltek, hogy ezzel megkönnyítenék a helybeli borosgazdák számára a szükséges edények beszerzését, és egyszerűbbé válna az állatok adásvétele is. Az ügy hosszan húzódott: több mint három évig tartott csak az, hogy a harminc kilométeres körzeten belül lévő, már vásártartási joggal rendelkező községek beleegyező nyilatkozatát kikérjék. Végül a kezdeményezés hamvába holt, 1912-ben a kérdés lekerült a napirendről.

A hitelélet fejlődésének köszönhetően korszakunkban valamelyest javultak a parasztság kölcsönhöz jutásának feltételei. Sióagárd szomszédságában, Szekszárdon és Tolnán új bankok és takarékpénztárak nyíltak, sőt a Tolnavidéki Takarékpénztár a XX. század első évtizedében Sióagárdon még fiókot is nyitott.

A művelődés és kultúra területén is érzékelhető változások történtek a kiegyezés után. A civil társadalom szerveződésének jeleként megélénkült az egyleti élet. A századfordulón három egyesület is működött az alig több mint kétezer lelket számláló településen. Elsőként még a XIX. század utolsó évtizedében az Önkéntes Tűzoltótestület alakult meg. A 48-as Függetlenségi Olvasókör alapszabályát 1903-ban hagyták jóvá, igaz, az egyesület csupán néhány évig működött, valószínűleg azért, mert meghirdetett céljai teljesen egybeestek a korábbi alapítású, sikeresen működő Polgári Olvasóköréivel.

Az oktatásügy is valamelyest kimozdult a század első felére jellemző bénultságából. Az önkényuralmi korszakban a Thun gróf nevével fémjelzett, több lépcsőben végrehajtott reform a 6–12 év közötti gyermekek számára tette kötelezővé és ingyenessé az iskolalátogatást. Az iskolák felállításának és fenntartásának költségeit a községekre hárította, az oktatás tényleges irányítását azonban változatlanul az egyházak kezében hagyta. Ha a gyerek nem folytatta a tanulmányait, akkor ismétlő-, illetve vasárnapi iskola látogatására kötelezték.

Az új szabályozás bevezetése egyelőre igazi áttörést nem eredményezett, mivel a rendelet gyakorlati végrehajtása számos nehézségbe ütközött. Az egykorú – egyébként nem teljesen megbízható – statisztikák szerint a falvakban a kötelezett gyerekek fele, legfeljebb háromötöde járt ténylegesen iskolába. A lánygyermekek oktatására még kevesebb figyelmet fordítottak, iskolalátogatási arányuk mintegy tizenöt-húsz százalékkal maradt el a fiúkétól. A népiskolák hatékonysága még mindig számtalan kívánnivalót hagyott maga után. Ezt jelzi, hogy az 1863-ban kiállított újoncoknak körülbelül 22 százaléka tudott ténylegesen írni.

Az analfabetizmus csökkentése, a parasztság kulturális színvonalának emelése területén újabb jelentős előrelépésről a kiegyezés utáni korszakban beszélhetünk. Eötvös József 1868-as népiskolai törvénye az 1848. évi tervekhez képest szerény és óvatos, de éppen ezért nagyon reális volt. A tankötelezettség idejét – az önkényuralmi korszak rendelkezéseihez hasonlóan – 6–12 éves korig írták elő, az ismétlőiskolában pedig 15 éves korig. Az Eötvös József által kidolgozott törvény számos ponton magán viselte a korszak liberális szellemiségét. Állami felügyelet alá helyezte az iskolákat, létrehozta a tanfelügyelői szervezetet, a tanítói állást képesítéshez kötötte, állami tanítóképzők felállítását rendelte el, és előírta a kötelezően oktatandó tárgyak körét.

A változások természetesen nem az egyik napról a másikra következtek be, annál kevésbé sem, mivel a törvény előírásait ezúttal sem sikerült maradéktalanul átültetni a gyakorlatba. Az eredmények ennek ellenére is érzékelhetők: a századforduló tájáról származó iratok alján az aláírás helyén egyre kevesebb keresztet találunk, s ezek is többnyire az idősebb generáció tagjaitól származtak.

Agárdon a korábbi egytanítós iskola helyébe a három állással rendelkező tanintézet lépett. Az 1890-es években mindhárom helyet férfiak töltötték be, bár egyiküket betegsége esetén polgári iskolát végzett leánya helyettesítette. A XX. század első évtizedében viszont már egyre több nő oktatott, Agárdon is kettő. Igaz, az igazgató-tanítói állást minden esetben férfi töltötte be, mivel egyházi iskoláról lévén szó, a tanítónak a kántori teendőket is el kellett látnia.

A hét évtized alatt bekövetkezett változásokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a község társadalma viszonylag jól átvészelte a piaci viszonyokra való áttérés időszakát, de esélye sem volt arra, hogy városias jellegű településsé váljon.