A csendes változások évtizedei | Száz Magyar Falu

A csendes változások évtizedei

A török utáni újratelepülést követően Agárd népessége folyamatos növe-kedést mutat, s a község lélekszáma 1848-ra meghaladta az 1900 főt.

A XIX. század második felében azonban a korábbi gyors növekedés lelassult, majd az 1890-es évektől kezdve teljesen megállt.

A népességszám alakulása 1848–1910 között

1848	1906 fő
1869	1907 fő
1880	1966 fő
1890	2115 fő
1900	2142 fő
1910	2112 fő

A népességnövekedés stagnálása az 1848–49 után elinduló és az 1867-es kiegyezést követően felgyorsuló kapitalista fejlődés szükségszerű következménye. Az átalakulások veszteseivé elsősorban azok a települések váltak, amelyek földrajzi helyzetüknél, illetve eddigi fejlődésüket is meghatározó egyéb adottságaiknál fogva nem voltak képesek arra, hogy az új korszak kihívásának megfeleljenek. A fejlődés motorját ebben a korszakban ugyanis a vasút és az iparosítás jelentette, ezért a megélhetésüket kizárólag mezőgazdaságra alapozó települések menthetetlenül lemaradtak a nagy versenyfutásban.

A mezőgazdaság belső tartalékai a századfordulóra jórészt kimerültek.

A települések nagy többsége – köztük Agárd is – ekkorra már áttért a szabadgazdálkodásra, befejeződtek a nagyszabású folyamszabályozási munkálatok is, vagyis újabb jelentős területek mezőgazdasági művelésbe való bevonására nem lehetett számítani. Másként fogalmazva, a falu határa a századfordulóra népességeltartó képességének maximumát érte el, s várható volt, hogy az életminőség javítására vonatkozó igények növekedésével a stagnálást a népességszám csökkenése váltja majd fel. A születési arányszámok látványos visszaesésében többek között az a felismerés tükröződött, hogy a parasztgazdaságok gyors ütemű osztódása az egykor jómódú családok ellehetetlenüléséhez és ezzel az egész település elszegényedéséhez vezethet. A sárközi falvakra jellemző szigorú születésszabályozást, az egykézést ugyan nem alkalmazták, de az átlagos gyerekszám jelentős csökkenése egy-értelműen megfigyelhető.

1854-ben összesen 502 birtokkal rendelkező agárdit írtak össze. 314-en közülük mindössze egy–öt katasztrális hold nagyságú földdel rendelkeztek, ami egy család megélhetését még a legszerényebb viszonyok mellett sem volt képes biztosítani. Viszonylag széles réteget alkotott az öt–tíz katasztrális holdasok tábora. Közülük azok, akiknek a birtoka a kategória felső határához közelített, megéltek a saját földjükből, a többiek viszont arra kényszerültek, hogy az egy–öt katasztrális holdasokhoz hasonlóan munkavállalóként egészítsék ki szűkös jövedelmüket. A tíz–tizenöt katasztrális holddal rendelkező birtokosok száma 46, a tizenöt–húsz katasztrális hold közöttieké három, a húsz katasztrális hold fölöttieké hét fő volt. Ez utóbbi gazdaságok több-kevesebb rendszerességgel idegen munkaerőt is foglalkoztattak, így munkaalkalmat kínáltak az arra rászorulóknak.

A saját birtokból megélni nem képes réteghez tartozók száma jóval nagyobb volt, mint amennyit a néhány tucatnyi jómódú parasztgazdaság felvenni tudott. Szerencsére a szomszédos Janyán, az alapítványi uradalomban, illetve a tolnai határban a volt Festetics-birtokon, valamint a Dőry család zombai pusztáin is akadt munkalehetőség. Nagyméretű elhelyezkedési gondok így nem merültek fel, erre utal az is, hogy a helyi képviselő-testület 1907-ben a munkaközvetítő alkalmazására vonatkozó javaslatot azzal az indoklással utasította el, hogy az itteni mezőgazdasági munkások Sióagárdon és a környékbeli pusztákon elegendő munkaalkalmat találnak.

A mezőgazdaságon kívül helyben más munkaalkalom nem akadt. Sőt a környéken se nagyon, mivel az iparosítás nemcsak a kis Sárvíz menti falut, hanem az egész vidéket elkerülte. A századfordulón a közeli megyeszékhelyen mindössze két húsznál több munkást foglalkoztató üzem működött, s nem volt jobb a helyzet az egykori jelentős Duna menti mezővárosban, Tolnán sem. A fejlődés általános megtorpanását jelzi, hogy az 1871-es közigazgatási törvény megjelenése után mindkét település elvesztette városi rangját. A polgárosodásnak ezeken a nagyobb településeken mégis láthatóbb jelei voltak, mint Agárdon. Az ipar, ha csak kisipari keretek között is, de fejlődött, s jelentős előrelépések történtek a kereskedelemben és a hitel-élet területén.

A változásoknak köszönhetően létrejött egy iparos-kereskedő-vállalkozói réteg, amely – a Szekszárdon már eddig is jelen levő hivatalnoki réteghez hasonlóan – megengedhette magának, hogy városias jellegű házaiban háztartási alkalmazottat, vagyis cselédet tartson. Munkát keresve a szegény családokból származó fiatal lányok még nagyobb eséllyel helyezkedhettek el a nagyvárosokban, elsősorban az éppen korszakunkban világvárossá fejlődő Budapesten. A mezőgazdaságból kiszorult férfiak számára is a nagyváros jelenthetett megoldást. Elsősorban a változásra és változtatásra fogékonyabb fiatal korosztály mutatott hajlandóságot arra, hogy szülei hagyományos életmódjával szakítson. Ezt az utat választotta a XX. század első évtizedében például Sági Mihály is, aki a napszámosként dolgozó idősebb testvéreivel ellentétben nem maradt szülőfalujában, hanem Budapestre ment gyári munkásnak.

A föld nélküli vagy csak nadrágszíj-parcellányi birtokkal rendelkező szegény rétegek számára a XIX. század második felében kínálkozott egy új jövedelemkiegészítő tevékenység, a selyemgubó-termesztés, ami azzal az előnnyel járt, hogy nem kívánt sem nehezen elsajátítható ismereteket, sem pedig e rétegek erejét meghaladó beruházásokat. Az 1870-es években a selyemhernyó-tenyésztés és -feldolgozás állami programmá vált; meghatározó személyisége a Szekszárd központtal létrehozott Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség vezetője, Bezerédj Pál. Bezerédj a meghirdetett program megvalósítása érdekében hatékony propagandát folytatott, előadásokat szervezett, könnyen érthető, népies brosúrák sokaságát jelentette meg a termesztés módszereiről. A selyemhernyó-tenyésztésbe az agárdiak is bekapcsolódtak, egy statisztikai felmérés szerint 386 eperfát ültettek a falu határában.

A birtokaprózódási folyamat előrehaladása a középrétegek helyzetét is megingatta, hiszen a XIX. század első feléhez képest az e réteghez tartozók száma érzékelhetően csökkent. A középparasztok jelentős része viszont eredményesen gazdálkodva a megváltozott körülmények között is talpon tudott maradni. Sikerük egyik titka kétségkívül az, hogy a monokultúrás termelés helyett a több lábon állást választották. Nemcsak gabonát termeltek, hanem szőlőműveléssel is foglalkoztak, majd – a filoxéra okozta válságjelenségeket csökkentendő – paprikatermesztésbe és -kereskedésbe fogtak. Talpon maradásukhoz jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy a századfordulón – áttérve az istállózó szarvasmarha-tenyésztésre – belterjesebbé tették gazdaságaikat. A középparaszti réteg legsikeresebb tagjai – az átlagot jelentő 11 katasztrális holddal szemben – húsz, esetenként harminc katasztrális hold föld birtokába jutottak. Az 1884-es telekkönyv szerint Orbán Márton 31, Szűcs Józsefné 28, Málinger Ádám 25, Péter Mihály 24, Tornóczki János 22, Pál Mihály és Fejős József pedig 20-20 katasztrális hold földet tudhatott magáénak. Mindez azt jelenti, hogy a birtokaprózódási folyamattal egy időben kisebb mértékű birtokkoncentráció is zajlott a köz-ségben.

A saját birtokon folytatott gazdálkodáson kívül lehetőség nyílott földhaszonbérlet szerzésére is. Az alapítványi uradalom ugyanis – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – birtokait nem saját maga kezelte, hanem időről időre bérbe adta. Ez vonatkozott a község határában fekvő ágostonpusztai és gencsi, több mint kétszáz katasztrális hold kiterjedésű határrészre csakúgy, mint a szomszédban fekvő janyai és palánki birtokokra. A bérlethez jutást segítendő 1897-ben a község képviselő-testülete azt tervezte, hogy az ágostoni és gencsi pusztákat maga veszi bérbe, majd továbbadja albérletbe az arra igényt tartó helybeli lakosoknak. Forrásaink sajnos arról nem tájékoztatnak, hogy a haszonbérletbe vétel ténylegesen megvalósult-e.

A jobbágyfelszabadítás utáni évtizedek a község társadalmát sok tekintetben átformálták, alapvető jellegét azonban nem változtatták meg. Agárd a polgári korszakban is mezőgazdasági település maradt, a lakosság megélhetését csaknem kizárólag a növénytermesztés és állattenyésztés biztosította. A mezőgazdaság dominanciája miatt az itt élő közösséget szinte kivétel nélkül a parasztság különböző vagyoni rétegeihez tartozó földművesek, parasztok alkották. Az 1870-es években a lelkészen, a jegyzőn és a tanítón kívül más értelmiségi nem akadt a faluban.

Az iparűzők száma is csekély, mindössze 15, ők is kivétel nélkül olyanok, akik mesterségüket nem folyamatosan, hanem csak az időszakosan jelentkező igények mértékében űzték.

A korszak új jelensége viszont a zsidók helyzetének alapvető megváltozása. Már a XIX. század elején is éltek vagy időről időre házalóként megfordultak Agárdon, nem tartoztak azonban a közösséghez, a kor szabályainak megfelelően csak megtűrték őket. Emancipációjuk már a reformkorban megkezdődött, amikor az 1840-es országgyűlés biztosította számukra a szabad költözködési jogot, az 1867 után kezdődő liberális éra pedig felszámolta a zsidókat sújtó utolsó jogi korlátokat is. Általában jól kihasználták a tőkés korszak kínálta lehetőségeket, sokan közülük eredményes vállalkozók lettek. 1916-ban a község legtöbb adót fizetőinek listájára ketten is rákerültek: Wolf Sámuel nemcsak szatócsboltot nyitott, hanem földet is vásárolt, Wolf Áron helybeli molnár pedig a lerótt adó nagysága alapján ugyancsak eredményes vállalkozást vihetett.

Az előző korszakhoz képest jelentősen csökkent a születések arányszáma, a korábbi ötven ezreléket meghaladó értékek a XX. század elejére már csak húsz ezrelék körül mozogtak.

A születési és halálozási arányszámokat egymással összevetve kitűnik, hogy az 1880-as évtől eltekintve – amikor torokgyíkjárvány pusztított – a születések száma mindig meghaladta a halálozásokét. Ez viszont azt jelenti, hogy a népességszám stagnálása mögött egy eddig nem tapasztalt új jelenség húzódott meg: a századforduló táján, ha nem is jelentős számban, de megkezdődött az agárdiak elvándorlása.

A születések és halálozások lélekszámhoz viszonyított arányszáma

1848	39 ezrelék	20 ezrelék
1869	44 ezrelék	29 ezrelék
1880	32 ezrelék	51 ezrelék
1890	29 ezrelék	17 ezrelék
1900	21 ezrelék	14 ezrelék
1910	23 ezrelék	18 ezrelék

Fontos változást jelentett a halálozási mutatók látványos javulása is. A század első felében a halálozási arányszám még negyven ezrelék körül mozgott, a századfordulóra viszont tartósan húsz ezrelék alá süllyedt. A járványok most sem szűntek meg: 1861-ben tífusz pusztított, 1855-ben és 1866-ban a kolera, 1880-ban a torokgyík szedte áldozatait. A XIX. század második felében a fertőző betegségek közül talán a kolera volt a legrettegettebb.

A vírus a bélrendszert támadta meg, alig csillapítható hányást és hasmenést okozva kiszáradással fenyegette a beteget. Méreteit tekintve Agárdon az 1866-os kolerajárvány a legnagyobb, az 1873-as nagy országos járvány idején a községben csak szórványos megbetegedések fordultak elő. Változatlanul magas maradt viszont a csecsemő- és gyermekkori halandóság. 1851-ben az összes halálesetnek az 51, 1871-ben 38, 1891-ben pedig közel 39 százalékát tették ki a tíz év alattiaké.

A XX. század elején Sióagárd Őcsénnyel és Harccal közösen alkotott egy közegészségügyi kört, a körorvos székhelye azonban változatlanul Szekszárd maradt, azért, mert mindhárom községből könnyen elérhető volt. A megyeszékhely mellett szólt, hogy itt gyógyszertár is rendelkezésre állt. Ebből a korszakból nincsenek adataink arra, hogy az agárdiak milyen arányban vették igénybe az orvosi ellátást. A szegényebb néprétegek köréből valószínű, hogy csak nagyon kevesen, hiszen nemcsak a vizitdíj volt magas – a körülményektől függően 1–12 korona –, de az orvos fuvarköltségét is meg kellett fizetni. Az orvossal kötött szerződés szerint a vagyontalan betegeknek ingyenkezelés járt, a fuvarköltséget pedig a község vállalta magára.

A kezelés intenzitására és az ellátás gyorsaságára minden bizonnyal kihatott, hogy az orvosnak fizető vagy ingyenes beteget kellett-e ellátnia. A halálozási mutatók javulásában az orvosi ellátás szintjének emelkedése mellett szerepet játszott a higiénés viszonyok általános javulása is, melynek fontos részét képezte a fertőzésveszélyes vizek lecsapolása nemcsak a falu határában, hanem a község belterületén is.

A házassági anyakönyvek adatai kisebb változásokat regisztrálnak. A XIX. század első feléhez képest valamelyest emelkedett a házasuló férfiak és nők átlagéletkora. Első házasságkötésükkor a férfiak életkora 21-ről 22-re emel-kedett, a lányoké pedig 18-ról 19 évre. Változás az is, hogy a korábbiakhoz képest csökkent az újraházasulók száma. 1871-ben a 36 házasságkötés közül három, 1891-ben pedig mindössze két olyan eset akadt, amikor a házasuló felek egyike már nem először állt az oltár előtt. Az újraházasulók számának csökkenésében a halálozási mutatók javulása mellett az játszott szerepet, hogy a polgári korszakban a nők birtokszerző képességére vonatkozó korábbi korlátozások megszűntek. A férj korai elvesztése így a XIX. század második felében már nem vezetett szükségszerűen a gazdaság fel-adásához, vagyis valamelyest csökkent az újraházasodást motiváló gazdasági kényszer.

A törvényes öröklésre vonatkozó új jogszabályok a leány örökösök korábbi helyzetén javítottak azáltal, hogy kimondták a gyermekek nemtől független, egyenlő arányban történő örökösödési jogát. A törvény ugyan meghagyta a végrendelkezés szabadságát, de ugyanakkor bevezette a köteles rész intézményét. A köteles rész a teljes vagyon felére terjedt ki, s a szabály szerint – elhatárolt esetek kivételével – mindenképpen a törvényes örökösöket illette meg.

Az örökösödési jogszabályokban bekövetkezett változásoknak köszönhetően számottevően javult tehát a lány örökösök érdekérvényesítő képessége. Komlósi István például teljes ingó és ingatlan vagyonát fiára hagyta azzal a kikötéssel, hogy az leánytestvéreinek örökség címén fejenként háromszáz forintot köteles kiadni. A lányok megtámadták a végrendeletet, méghozzá olyan sikerrel, hogy a törvényszék örökségüket a végrendeletben szereplő összeg több mint háromszorosára emelte fel. A teljes képhez tartozik a bekövetkezett változások negatív hatása is, mert akár természetben, akár készpénzben adták ki a leányokat megillető részt, az mindenképpen a vagyon megterhelését jelentette, s így végső soron a birtokaprózódási folyamat előrehaladását segítette.

A nők egyenjogúságának irányába tett szerény lépés az is, hogy a házasságkötés után keletkezett vagyon közös szerzeménynek számított. A jogszabály-módosulások következtében a nők birtokszerzése az évtizedek során jelentősen növekedett, amit a XIX. század végéről származó telekkönyvek is szemléletesen bizonyítanak.

A törvények által is képviselt új, polgári értékrend azonban csak lassan került át a közgondolkozásba. A hagyományok tovább éltek, s működtek a régi reflexek. Miként ezt egy 1855-ös tanulságos eset bizonyítja. A bírósági akták elmondása szerint régi szokás volt, hogy a főszolgabíró a parasztporták udvaráról gyűjtetett magának tormát. Történt pedig egyszer, hogy a szokáshoz híven az agárdi bíró kiküldte a községi pandúrt azzal a feladattal, hogy szedje össze a parasztoktól a főszolgabírónak szánt zöldségfélét. A megbízást a bíró azzal egészítette ki, hogy azokon a portákon, ahol a tulajdonos ódzkodna e régi szokásnak eleget tenni, pörölne vagy netán ellenállna, ott sokkal több tormát szedjen fel, mint amennyit egyébként elvitt volna. Orbánék portáján aztán megtörtént a baj. Az asszony nem akarta, hogy a pandúr elvigye a tormát. Szó szót követett, s még tettlegességre is sor került. Az ellentmondásos tanúvallomásokból nehéz kibogozni, hogy valójában mi is történt, az asszony ütött-e előbb vagy a pandúr. Az azonban bizonyos, hogy Orbán Katalin nem sajnálta a fáradtságot, hogy Szekszárdra utazzon, és látleletet vetessen, majd ügyével a bírósághoz forduljon. Az illetékes szekszárdi járási bíróság a felperesnek adott igazat. Az erőszakoskodó pandúrt egyheti fogságra ítélte, a községi bírót pedig megdorgálta, amiért más tulajdonának törvénytelen elsajátítására adott megbízást.

A jobbágyfelszabadítás utáni évtizedek, ha nem is látványosan, de lassan átformálták a falu társadalmát. Nemcsak a feudális korlátok szűntek meg, hanem meggyengültek a közösséget korábban összetartó erős szálak is. A kollektív bölcsesség helyébe egyre inkább az egyéni döntés és felelősségvállalás került. E folyamat a századforduló környékén gyorsult fel, amikor az agárdi gazdaközönség a háromnyomásosról a szabadgazdálkodásra tért át. A nyomáskényszer megszűnése ugyanis azt jelentette, hogy mostantól kezdve mindenkinek magának kellett döntenie a termesztett növények fajtáiról és az elvégzendő munkák idejéről. A szabadgazdálkodásra való áttéréssel végleg megszűnt a birtokosok hajdani közössége, a gazdálkodás eredményessége egyre inkább az egyéni képességeken, rátermettségen múlott.

A jobbágyfelszabadítást követően piaci viszonyok közé került közösség differenciálódása a századfordulóra egyre erőteljesebbé vált, a legsikeresebben alkalmazkodni tudók vékony rétegéhez viszonyítva tovább nőtt a mezőgazdasági munkások száma. Új jelenség, hogy a birtok nélkülivé válók egy része a mezőgazdaságon kívül, a városokban keresett megélhetést. A középrétegek helyzete is valamelyest gyengült, nagy részük azonban talpon tudott maradni. A következő korszak kérdése lesz majd, hogy tartalékaik elegendőek-e hosszú távra.