A közigazgatás terhei és áldásai
A közigazgatás terhei és áldásai
Az 1848-as polgári átalakulás következtében a hajdani földesúr csak az egyházközség feletti ellenőrzési jogát tarthatta meg, elvesztette viszont a politikai község feletti hatalmát. A feudális jogrenden alapuló közigazgatás ezzel végleg megszűnt, helyét a polgári igazgatás vette át. Az új jogrend megteremtésében a neoabszolutizmus időszaka a meghatározó, az osztrák törvények átvételével Magyarországon is létrejöttek a modern adminisztráció alapjai.
A kiegyezést követően az 1871-es törvény szabályozta először a községek jogállását. A törvény a rendezett tanácsú városok kivételével valamennyi olyan települést a nagyközségek közé sorolt, amelyek saját erejükből képesek voltak ellátni a törvény által reájuk ruházott teendőket. Nagyközségi státusba jutott az ekkor több mint 1900 lelket számláló Agárd is. A pusztáknak is valamely községhez kellett tartozniuk, ezzel megszűnt az a lehetőség, hogy az uradalmak ne osztozzanak a községi terhekben. Az alapítványi uradalom évről évre megegyezett a községgel, hogy milyen arányban hajlandó a terheket vállalni. 1883-ban például 131 forinttal járult hozzá kiadásaihoz, akkor, amikor a költségvetési hiány, amelyet pótadó formájában a lakosságra vetettek ki, meghaladta a 2190 forintot. Vagyis a terhek nagy része az egyezség szerint végül mégis a helybeli lakosokat sújtotta.
A helyi önkormányzat legfőbb szerve a községi képviselő-testület, amely felerészben választott, felerészben úgynevezett virilis képviselőkből állt. A virilizmus intézményét a kiegyezés utáni közigazgatási törvények vezették be a magyar jogrendbe. Azt jelentette, hogy a legtöbb adót fizetők az összeállított névjegyzékek alapján automatikusan kerültek be a képviselő-testületbe. Az értelmiségiek jegyzékbe kerülését megkönnyítendő esetükben a törvény az adó kétszeres beszámítását írta elő. Agárd községi irattárában csupán egyetlen virilis lista maradt fenn. Az 1916-ból származó jegyzék első helyén a Magyar Királyi Tanulmányi Alap áll, a másodikon a helybeli katolikus plébános, Szabó Dezső. Csak az adó kétszeres beszámításának köszönhette Kovács György néptanító, hogy a listára felkerült. A két, vállalkozást űző zsidón, Wolf Sámuelen és Wolf Áronon kívül a jegyzékbe vettek valamennyien földművesek.
A képviselő-testület létszáma a népességszámhoz igazodott, elvileg minden száz lakosra egy képviselő jutott. Ennek alapján az agárdi testületnek húsz tagból kellett volna állnia, a valóságban azonban ennél nagyobb volt, az 1890-es években harminc tagot számlált. A testületi tagok fele közvetlen választás révén került a képviselők közé. Az aktív választójogot a köz-ségben szélesebb alapokra fektették, mint a törvényhatóságnál vagy az országgyűlési választásoknál. Választójogot kapott mindenki, aki a községben ingatlanvagyonnal rendelkezett és utána adót fizetett.
A törvény a községek hatáskörét sokoldalúan határozta meg, mégis azoknak az ügyeknek a köre, amelyekben végérvényesen dönthetett, nagyon szűk volt. A határozatok többsége ugyanis felsőbb hatósági jóváhagyást igényelt. A vagyont érintő döntésekre ez éppúgy vonatkozott, mint a helyi pótadó megállapítására. A község hatáskörébe tartoztak a területükön lévő utak, a községi iskolák, végül a község intézte a mezei és tűzrendészetet és a szegényügyet.
A községek felett a közvetlen felügyeletet a főszolgabíró gyakorolta. Rajta keresztül intézték a felterjesztéseket a vármegye hatóságához, a felsőbb rendeletek is az ő útján jutottak a községekhez. A főszolgabíró ugyan csak fel-ügyeleti, nem pedig fellebbviteli szerve a községnek, állásfoglalásai azonban a döntéshozatalt is lényegesen befolyásolták, hiszen a közvetlen kapcsolattartás miatt a főszolgabíró rendelkezett a legjobb helyismerettel. Véleményét a döntéshozók sok esetben figyelembe vették, ezt láthattuk például a postahivatal létesítésének ügyében is.
A főszolgabíró támogató állásfoglalása fontos volt akkor is, amikor 1866-ban Agárd a települést sújtó fagy- és aszálykárok miatt a megyétől adóelengedést kért. Nem váltott ki lelkesedést viszont a főszolgabírónak az a javaslata, hogy a katonaságot Mözsről Agárdra helyezzék át. A katonabeszállásolás ugyanis valamennyi érintett település számára komoly terhet jelentett. A beszállásoltak ellátása egy lány vagy egy asszony csaknem teljes munkanapját kitöltötte. A hadgyakorlatok idején a terhek csak növekedtek, hiszen még nagyobb számú katonaság kiszolgálásáról kellett gondoskodni. Ezért találták az agárdiak olyan sérelmesnek, hogy 1873-ban a hadvezetés az őszi hadgyakorlatot júliusra, a betakarítási munkák idejére tette.
A községi szabályrendeletek és határozatok törvényhatósági jóváhagyást igényeltek, és a megye testületi szerve képezte egyben az elsőfokú fellebbviteli fórumot is. A községi pótadó megállapítására, illetve a gazdálkodásra vonatkozó határozatok jóváhagyása általában nem jelentett problémát, a megye rendszerint változtatás nélkül elfogadta a község beterjesztését. Konfliktus a megyei igazgatás és a község között legtöbbször amiatt történt, hogy az agárdiak nem egy esetben vonakodtak végrehajtani a felsőbb hatóságoktól érkező rendeleteket, főképpen azokat, amelyek megítélésük szerint a közterhek indokolatlan növekedéséhez vezettek volna.
A közigazgatási bizottság egyik 1893. évi rendelete például arra kötelezte a községeket, hogy különítsenek el egy meghatározott összeget kisded-óvók felállításának és fenntartásának céljából. Az agárdi képviselő-testület viszont úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a rendelet rá nem vonatkozik, mivel a katolikus egyház már létesített egy, a törvényi előírásoknak mindenben megfelelő intézetet. Az állandó gyermekmenedékház (óvoda) fel-állításától végül mégsem menekült meg a község, fenntartásának fedezésére az 1894-es költségvetésbe 220 forintot épített be.
Még nagyobb ellenállást mutatott a képviselő-testület a gazdasági ismétlőiskola létrehozásával kapcsolatban. Ezt a közoktatási miniszter egyik 1896. évi rendelete írta elő. Mivel a jogszabály hatálya minden olyan községre kiterjedt, amelyben a lakosság túlnyomó része mezőgazdaságból élt, és osztatlan elemi iskola működött, nem lehetett kétséges, hogy a rendelet Agárdra is vonatkozik. A község mégis vonakodott attól, hogy eleget tegyen a rendeletben előírt kötelezettségnek. Arra hivatkozva, hogy a helyi elemi iskola nem rendelkezik olyan tanítóval, aki a gazdasági ismétlőiskola által megkívánt képesítéssel bírna, megtagadta az alapítást. 1902-ben a közigazgatási bizottság többször megismételt, sürgető felszólítására újra megpróbált kibújni a kötelezettségvállalás alól, a halasztó határozatot azonban a megye megsemmisítette, és utasította a községet az iskola 1903. január 1-jei hatállyal való felállítására.
Az óvoda- és iskolaalapításnál kisebb horderejű ügyekben is makacsnak bizonyultak az agárdiak. 1894-ben például nem vásárolták meg azt a hétszáz-kilencszáz forint értékű gőzfertőtlenítő gépet, aminek beszerzését egy belügyminiszteri rendelet írta elő, s nem tettek eleget a főszolgabíró tíz évvel későbbi hasonló tárgyú felszólításának sem.
Egy évig tartó kötélhúzás folyt a község és a megye között egy „ruganyos kocsi” beszerzése tárgyában is. Az alispán 1913-ban arra hívta fel a községet, hogy a hivatalból teljesítendő személyszállítás céljára megfelelő járművet vásároljon. A képviselő-testület viszont egyhangú határozatában úgy döntött, hogy nem hajlandó a „ruganyos kocsit” megvásárolni. Úgy vélték, hogy a személyszállításra használt kocsi tökéletesen megfelel a célnak, hiszen trágyát soha nem szállítanak rajta. A törvényhatóság a határozatot megsemmisítette, és arra kötelezte a községet, hogy szerezze be az alispáni rendeletben előírt járművet. Az agárdi képviselők egy része ekkor azt javasolta, hogy a megyei határozat ellen nyújtsanak be fellebbezést a Belügyminisztériumhoz, a többség azonban elvetette ezt az ötletet. Megvásárolták a „ruganyos kocsit”, sőt a háború utolsó évében hintóra cserélték ki.
A fennmaradt források tanúsága szerint egyetlen olyan eset fordult elő, amikor a törvényhatósági határozattal szemben a község fellebbezéssel élt. 1889-ben a helyi jegyző fizetésemelési kérelemmel fordult a munkaadójához, a képviselő-testület azonban nem teljesítette kérését. A jegyző ekkor a törvényhatósági bizottságnál keresett és talált is jogorvoslatot. A megyei közgyűlés a fizetését 450-ről 580 forintra emelte fel. A község viszont nem fogadta el ezt a döntést, fellebbezett, méghozzá eredménnyel, mivel a minisztérium a vitában Agárd mellé állt.
A képviselő-testület eltérő gyakorisággal és változó érdeklődés mellett ülésezett. A nyári hónapokban, a nagy munkák idején ritkultak az alkalmak, s a részvételi arány is alacsony maradt. Nemegyszer előfordult, hogy az olyan határozatok elfogadása, amelyek az összes képviselő ötven százalékának a szavazatát igényelte, hetekig, hónapokig késedelmet szenvedett.
A képviselő-testületi határozatok előkészítését a jegyző végezte, akinek a munkáját – a megnövekedett adminisztráció miatt – egy másodjegyző is segítette. Egyik legfontosabb feladata a költségvetés összeállítása, amit a képviselő-testület fogadott el, s végül a törvényhatóság hagyott jóvá. A dualizmus időszakában néhány év kivételével a tervezett kiadások meghaladták a bevételeket, ezért a hiány fedezésére a község rendszerint pótadó kivetésére kényszerült. A tervezett beruházások nagyságától függően a pótadó mértéke rendkívül ingadozó. 1880–1889 között az állami adók után kivetett községi pótadó húsz és ötven százalék között mozgott.
A községi bevételek egy része a saját vagyon jövedelméből származott.
A szántókat és szőlőket 18 részletben árverés útján adták bérbe a legtöbbet ígérőknek. Hogy a földek kizsarolását megakadályozzák, a bérleti szerződésben szigorú feltételeket kötöttek ki. Előírták a trágyázás gyakoriságát, az elszórandó trágya mennyiségét, a termesztendő növények forgójának rendjét. 1906-ban egyszeri nagyobb bevétel származott abból, hogy pincehelyek létesítése céljából 748 négyszögöl területet adtak el a helybeli borosgazdáknak. A költségvetés bevételi oldalát gyarapították a fogyasztási és italadó beszedéséből és kezeléséből származó jövedelmek. Ezért volt olyan sérelmes Agárd számára az az 1918. évi pénzügyminiszteri rendelet, amely a hektoliterenként járó kettő korona költségtérítést azoknak a községeknek ítélte, ahol a mustot vagy bort bepincézték. Ez az intézkedés tízezer koronával károsította meg a községet, mivel az agárdiak által termelt bor változatlanul a közigazgatásilag Szekszárdhoz tartozó leányvári pincékben állt.
Bevétel származott a közmunka megváltásából is, s mivel természetbeni behajtása egyre nehezebbé vált, 1896-ban kötelezően írták elő egy összegben történő megváltását.
A költségvetés kiadási oldalát mindenekelőtt a községi tisztségviselők és szolgaszemélyzet fizetése terhelte. A működési szabályrendelet sajnos nem maradt fenn, s más források is csak hézagos információval szolgálnak a köz-ségi tisztségviselők és alkalmazottak köréről.
A község vezetője a bíró, akit az 1871-es törvény szerint a választójoggal rendelkező helyi lakosok választottak meg. A bíró a község első embere, az adminisztráció tényleges irányítója viszont a jegyző. A jegyzőt a képviselő-testület választotta, 1886-tól a tisztújító szék a főszolgabíró által kijelölt három személy közül. A kinevezése életfogytiglanra szólt, állásából elmozdítani csak fegyelmi úton lehetett. A jegyzői munkát a törvény képesítéshez kötötte, így a bíró személyével ellentétben korszakunkban egyetlen jegyző sem volt agárdi születésű. A jegyző járandóságát – a törvény által szabályozott keretek között – a képviselő-testület határozta meg. Az 1880-as években a jegyző fizetése 450 forintot tett ki. Ezenkívül szabad lakást élvezett, volt négy hold földje, valamennyi kertje is, külszolgálat esetén pedig napidíjat kapott, melynek összege évi 120-150 forintra rúgott. A jegyző mellé Agárd segédjegyzőt is fogadott évi 360 forint fizetéssel. A jegyzőkön kívül a község szerény javadalmazás mellett időről időre változó számban alkalmazott még kisbírókat, mezőőröket, éjjeliőröket, községi rendőröket, valamint egy bábát is.
A községi háztartást terhelte a felállított menedékház alkalmazottainak és a gazdasági ismétlőiskola tanítójának a bére is.
Agárd nagy összegeket fordított különböző beruházásokra. Sok pénzbe került a Sión és a Sárvízen átívelő hidak karbantartása, illetve újak építése. Az 1880-as években három új híd is készült, amit jórészt kölcsönökből finanszíroztak. Nagy terhet jelentett – mint láttuk – az artézi kút építése, s jelentős összegeket fordítottak a vizek elvezetésére is.
Az 1871-es törvény a szegényügy kezelését a községekre bízta. Egyúttal bevezette az úgynevezett községi illetőség intézményét. Az illetőség megszerzésének előfeltétele négyévi helyben lakás és a községi közterhekhez való hozzájárulás volt. Az illetőség nem esett okvetlenül egybe a helyben lakással. Ha valaki megszerezte valamely község illetőségét, akkor mindaddig megtartotta, míg másutt illetőséget nem szerzett. Az illetőség megszerzésének számos fontos jogi következménye volt, mindenekelőtt a szegényellátás területén. Az illetőségi község viselte ugyanis a szegény betegek kórházi költségeit, az elaggottak és munkaképtelenek eltartását. Az illetőségi jog meglehetősen bonyolult szabályai között nem volt könnyű az el-igazodás. A helyi jegyzőt ez is segítette abban, hogy az illetőségi kérelmek elutasítására okot találjon. Az agárdi képviselő-testülethez érkezett kérvények nagy többsége is erre a sorsra jutott.
A községnek voltak rendészeti feladatai is, elsősorban a tűzvédelem és a mezőrendészet területén. E feladatok ellátására önkéntes tűzoltó-egyesületet hoztak létre, illetve időről időre változó számban községi rendőröket alkalmaztak. A bűnüldözés azonban nem a helyi önkormányzatokra hárult. Az abszolutizmus idején a csendőrség látta el ezt a feladatot, majd 1867-ben megyei hatáskörbe került, végül 1880-ban törvény született a csendőrség egész országban való egységes megszervezéséről.
1908-ban Agárdon is felmerült egy csendőrőrs létesítésének gondolata, mivel a közbiztonság az ezt megelőző években nagyon megromlott. 1908-ban 12 halállal vagy súlyos testi sértéssel végződő bűncselekmény történt. A bűntények többségét nem sikerült felderíteni, így a tettesek büntetlenül tovább garázdálkodtak. Az egyre rosszabbá váló helyzet megváltoztatására a községi rendőrségnek nem sok esélye volt. A javaslatba vett csendőrőrsöt végül mégsem állították fel.
A közérdekű bejelentéseket a községben rendszerint dobszóval történő hirdetések útján tették közzé, a képviselő-testület a dobolás rendjének meg-állapítására külön határozatot is hozott. A XX. század elején nyolc utcában összesen 26 helyen doboltak.
A képviselő-testület a helyi önkormányzat szerveként igazgatási feladatokat látott el: működését pártpolitikai szempontok nem befolyásolták. A pártok ebben a korszakban egyébként is csak klubjelleggel működtek, helyi szervezeteik alig léteztek, tevékenységüket elsősorban csak az országgyűlési választások előtti rövid időszakra korlátozták. A nagypolitika eseményei nem nagyon szűrődtek be a képviselő-testületi ülésekre. Ügyes-bajos saját dolgaik intézése közben mindössze három esetben történt meg, hogy a képviselők érdeklődése országos jelentőségű események felé fordult. 1894-ben Kossuth Lajos haláláról emlékeztek meg egy jegyzőkönyvi bejegyzéssel, négy évvel később Erzsébet királyné emlékét örökítették meg nemcsak írásban, hanem az iskola és a templom közötti térre ültetett fákkal is. 1916. november 29-én Ferenc József halálának bejelentése után gyászközgyűlést tartottak.
A képviselő-testületi határozatok között még egy akad, amely, ha csak áttételesen is, de a nagypolitikában bekövetkezett egyik jelentős fordulatot tükrözi. Az 1905-ös választásokon a három évtizede hatalmon lévő Szabadelvű Párt megbukott az egyesült ellenzék pártjaival szemben. A választások nagy nyertese a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt. Egy évig tartó politikai válság után végül a koalíciós pártok alakíthattak kormányt. Nem véletlen, hogy az agárdi képviselő-testület éppen ebben az időszakban döntött az utcák átkereszteléséről, s nagyon jellemző a névválasztás is: a névadók nagy többsége a kuruc és a 48-as hagyományok továbbéltetője.
Így lett az Öreg utcából Kossuth Lajos, a Hidegből Zrínyi Miklós, az Újból Rákóczi Ferenc, a Kisből Deák Ferenc, a Pásztor és Temető utcából Petőfi Sándor, a Kolóniából Jókai Mór, a Gyöpi sorból Széchenyi István, egy eddig névtelen utcából Andrássy Gyula, a Barai első utcából Béri Balogh Ádám, a másodikból Bercsényi Miklós, a harmadikból Bezerédj István, az Adácsiból Baross Gábor. Az iskola és templom közti teret, ahova néhány éve a meggyilkolt királyné emlékére fákat ültettek, Erzsébet térnek nevezték el. A Pap köz és a Temető köz elnevezéseket változatlanul hagyták.
A községháza épülete (Gaál Attila felvétele)
)
