Szentkút századai | Száz Magyar Falu

Szentkút századai

Petőfiszállás-Szentkút kegyhely előtörténetének írásos forrásai a XVIII. századba, a szájhagyomány által megőrzött és elterjedt legendák régebbre helyezik a csodás tulajdonságokkal felruházott kút keletkezését.

Az írásos forrásban azt olvashatjuk, hogy 1780–81-ben „a közönségesebb nép egy gödrötskét Szent Kútnak fel fogván, csaknem […] bálványozva tisztelte”. A szájhagyomány útján elterjedt eredetlegendák összevegyítik a történelem valós elemeit, az életadó víz tiszteletét hagyományozó pásztorok történeteit és a népi vallásosságban mélyen gyökeret eresztett Mária-kultusz magasztalását.

Az Árpád-korban épült templom romos maradványai körül legeltető pásztorok őrizték a legendát, amely szerint a törökök elől elmenekült lakosság a templom előtti forrásba rejtette legféltettebb kincsét, az oltáriszentséget. Szent ez a forrás, szent ez a hely, mondogatták, s a harangszó nélküli pusztai némaságban a forráshoz jártak imádkozni. Esténként a tűz mellett történeteket hallgattak hajdan volt emberekről, akik itt éltek, s amikor menekülniük kellett a török hadak elől, harangjukat a templom melletti mocsáros nádasba rejtették. A harang elsüllyedt a mocsárban, de néha megmutatja magát. Mai mesélők úgy tudják, egy kopolyakútba rejtették a templom harangját. Egyszer, amikor felbukkant a harang, kötelet dobtak rá, és hat ökörrel megpróbálták kihúzni, már-már azt hitték, sikerül, de az ismét elsüllyedt.

Mások úgy hallották, hogy 1791-ben történt a csoda. Egy idegen pásztor a végeláthatatlan ferencszállási pusztán Majsa felé terelgette a nyáját, s az éjszakába hajló sötétségben forrásra bukkant. A víz felett egyre erősödő fényességben megjelent a Boldogságos Szűz alakja. A csodás látomás híre szájról szájra terjedt, s mind többen keresték fel a helyet, hogy igyanak a forrásból. Korsóikat megmerítve otthon maradt szeretteiknek is vittek a csodás kút tisztelt forrásvizéből.

A népi vallásosság jeles kutatója, Bálint Sándor megállapítja, hogy a szent kutak tisztelete szorosan összeforrt a népi Mária-kultusszal. A ferencszállási szentkút legendája elterjedt az egész országban. Zarándokok ezrei mesélték, színezték, díszítették vágyaik és fantáziájuk képeivel. Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényében, a szerencsétlen sorsú, de tiszta lelkű Etel látomásának fájdalmasan szép történetében a szájhagyomány által megőrzött legenda irodalmi rangra emelkedett.

Az egymást váltogató egyházi és világi tiltások, az idők során bekövetkezett szemléletbeli módosulások, új életformák sem tudták a kút tiszteletét elhalványítani. 1793-ban például a katolikus Jászságból benépesült Félegyházáról kereszttel és lobogókkal egy nagyobb csoport készült a szentkúti zarándoklatra, de Sándor András plébános megtiltotta híveinek, hogy a forráshoz körmenet vonuljon. A váci püspök vizsgálatot indított. A környék plébánosai kihirdették a szentszék ítéletét a „Ferencszállási képzelt Csudálatos Képnek el törlésirül”. A zarándoklások azonban nem szűntek meg.

Úgy határozott hát az egyházi és világi hatóság, hogy azt az erecskét – ahogy akkor nevezték a Boldogasszony ferencszállási erecskéjét – betömeti. A parancs végrehajtására azonban nem volt rábírható senki. „Végre akadt a környéken egy istenkáromlás hírében álló és durvaságáról nevezetes ember, aki vállalkozott a forrás betömésére. Nemsokára nagy istenkáromlások szitkok, gyalázat között trágya és egyéb salakkal a forrást betömte, s akkor mintegy Isten csodája képpen a forrás azonnal kihányta magából a salakot, piszkot, miközben saját partjai befelé omlottak és a mai körülbelül két méter átmérőjű kúttá alakult át. A forrást betömő embernek a karjai megbénultak, s mint a környék lakói beszélik, az egész családot hetedíziglen állandóan csapások érték.”

Fekete János gyűjtéséből egy másik változatot is ismerünk a beavatkozás hiábavalóságának legendájából: „Egy gazda földjén volt a forrás, amely alkalmanként akadályozta a mezőgazdasági munkát. Ezért elhatározta, hogy a forrást megszünteti. Első alkalommal földdel betömte. Másnapra azonban a forrás ismét régi erejében buzogott. A gazda ismét betömte földdel és jól meg is taposta. Második napon megint csak azt tapasztalta, hogy a forrás kivetette magából a tömést. Erre a gazda megharagudott és most földdel és trágyával erőteljesen ismét betömte. A forrás hadmadszorra is megtisztult. A gazda ekkor már valami rendkívüli dologra gondolt, s ahogy figyelmesen megnézte a csillogó vizet, a Szűzanya ékes képét látta meg.

A látvány örömében összekiabálta a szomszédokat. Az odasereglett emberek valamennyien látták Szűz Máriát a kút vizében. Hát ezért szent ez a kút.”

Ez időben terjedt el a kút gyógyító erejét hirdető, az eredetlegendát erősítő mankófa-legenda. „Egyszer egy béna koldus Szentkútnak csodás hírét véve odazarándokolt. Mankójára támaszkodva hosszan és buzgón imádkozott. Ezután megmosta a lábát a Szentkút vizében és csodálatos módon nyomban meggyógyult. Akkor mintegy hálajelül gyógyulása helyén mankóját a földbe szúrta. Az ott kihajtott és terebélyes fává nőtt.” Miután kiszáradt, a hívők szilánkonként széthordták. A csodás esemény emlékére építették később a lábmosó medencét.

A tiltások ellenére az 1820-as évekre Ferencszállás szentkútjához nemcsak a környékről, hanem a távoli Nyitra, Hont, Nógrád és Heves vármegyéből s a déli irányból Csongrád és Békés vármegyéből is érkeztek zarándokcsoportok. Ebben az évben a ferencszállási ájtatos lakosok adományából kőkeresztet állítottak, a kutat kitéglázták és tetővel látták el. A félegyházi tanács intézkedéseit a püspöki hatóság nem vette jó néven, a processziózást továbbra sem engedélyezte, a szépen kiépített kutat megfosztotta díszeitől. (A kút fölé emelt díszes faragott faházikó képét egy ponyvanyomtatványról ismerjük. A ferencszállási éneket, melynek borítóján a faházikós kút képe látható, Szegeden nyomtatták 1822-ben.)

A kőkeresztet nem bontották le, így annak megszentelő ereje a kútra vonatkozó intézkedések ellenére megerősítette a hely iránti tiszteletet. Hagyománya a ferencszállási Szent Vendel-szobor történetében is érzékelhető. Miközben az egyház kategorikusan eltiltotta híveit a szentkúti zarándoklatoktól, a félegyházi tanács pedig olykor szigorúbb, olykor engedékenyebb magatartást tanúsítva egyensúlyozott a szembenálló erők között, a pásztorok gondoltak egy merészet. 1803-ban három juhász, Sisa Mátyás, Polyák Pál és Ivanits György elhatározta, hogy „a szent Kút Halmotskán” szobrot állít Szent Vendelnek, a pásztorok védőszentjének. Az elhatározást akkor nem tudták megvalósítani, mert a félegyházi tanács a kért célra nem adott földet a közlegelőből. Közel fél évszázad telt el, amíg a juhászok óhaja a gazdag redemptus-nemes Bánhidy József akaratából beteljesedett.

1836-ban végrendeletet készített Félegyháza legtöbbször megválasztott főbírója. Birtokaiból egy egész telek, száznegyven hold föld a ferencszállási határban volt. Vagyonába – sok egyéb mellett – ezernégyszáz birka, hatvan heverő marha és negyven méneses ló tartozott. Volt oka, hogy hálás legyen a pásztorok védőszentjének, Vendelnek. A végrendelet készítésekor érlelődött elhatározását írásba foglaltatta: „Külömben szándékom van a Ferencszállási puszta templom helyén kő szobrot – különösen Vendel képét – állítani, mellyet ha nem tellyesíthetnék annak végrehajtását gyermekeimre bízom.”

Bánhidy József 1838-ban meghalt. A szobrot 1849-ben állították fel az örökösök által letett alapítványból. Szent Vendel szobra több mint kétméteres hengeres talapzaton állott, lábánál egyik oldalon egy bárány pihent, a másik oldalon a juhászok terelőkutyája, a puli. A mészkőből kifaragott kőképet a szomszédos tanya jólelkű gazdasszonya időnként fehérre meszelte. Az ezerkilencszázötvenes években ledöntötték, s amikor ismét talpra állhatott, nem az eredeti helyén, hanem a közben kialakult faluközpontban helyezték el. Az összetört pulit felváltotta egy borjú, talapzata is kisebb lett. Elszakadt a helytől, ahová a hajdani pusztatemplom kisugárzó hatása teremtette. Hajagos Tóth József még emlékszik, hogy Csuka Imre szántóján 1955 körül kiszántotta a templom alapját. „Észak–déli fekvésű volt, az eleje északnak fordult, a Vendel a templomtól ötven méternyire keletre állott, nyolcvan, száz ember is elfért volna benne (a templomban) állva, de már csak a körvonalakat mutatta, mélyszántáskor az eke terméskőtörmeléket, emberi csontokat is kifordított.”

Az 1849-ben elkészült kőkép a szentkúttól északkeletre, az 1854-ben átadott pest–szegedi vasútvonal nyugati oldalán állott. A puszta felosztásakor Szent Vendel lábánál kezdődött a második Homokosztály, azon túl a Csólyosi út irányában az osztásból kihagyott „Szentkút tere” – akkor még puszta – földjére érkeztek a zarándokok.

Szentkút terét 1855-től a telekkönyvbe városi tulajdonként jegyezték be. Ezzel hivatalosan földrajzi névvé minősítették a népi megjelölést. A határrész nevét viselte az 1880-ban létesített iskola, 1891-től a vasúti megálló. A környéken felépült egyre több tanyát egészen 1940-ig szentkúti tanyáknak nevezték. Akkor változott – mint már említettük – Pálosszentkútra. Szinte önálló kerületet képezett Kiskunfélegyháza ferencszállási pusztájában.

A pusztaosztás után egyre több tanya épült Szentkúton, de a kúthoz érkező zarándokok énekét még nem viszonozhatta a harangszó csengése. Ismét a gazdák kezdtek szervezkedni. 1870-ben megalakult a Szentkúti Kápolnaépítő Bizottság. Segítségével s a szentkútiak adományaiból 1875-ben felépült a ma is látható kápolna. Az építkezést Móczár István ács- és kőművesmester irányította. Úgy tűnik, a puszta hajdan bővelkedett templomokban. A pásztorok legendáinak bizonyítékai az építkezéskor felszínre kerültek. Az alapozáskor megtalált emberi csontokat a templom előtti kőkereszt tövébe hantolták el. Mivel tudományos igényű régészeti feltárás nem történt, csupán feltételezés, hogy az itt talált kövek egykor templom kövei lehettek. Emlékül a főoltár mögötti falban kőkeresztet állítottak belőlük.

Az ünnepélyes kápolnaszentelést 1876. június 4-én, pünkösdvasárnap tartották. Az egyház születésnapján Szentkút újjászületett. A pünkösdi templombúcsú a Kiskunság leglátogatottabb búcsújává vált. A templomszentelés híre bejárta az egész Dunán inneni részt, Nógrád megyétől a Bácskáig megindultak a csoportok. Gyalogosan és lovas kocsikon, keresztekkel, lobogókkal, imádkozva mentek köszönteni a szentkúti Szűzanyát.

Az eseményt mintegy látomást, meseszerűen írja le önéletrajzában Orosz István jászladányi búcsúvezető: „Az 1878-dik évben történt, május 5-én. Éjjel lelki látásom lévén, egy szép sugár nő szépen felöltözve megállott az ágyam előtt. Mondá nekem: fiam: eljössz-e a búcsúra? Hová menjek? – én mondám neki. Az asszony mondá: Kiskunfélegyháza ferencszállási pusztába. Én nem is tudom, az hol van, miféle búcsú lehet ott. Mondá az asz-szony: Szent kútat fedeztek fel, már a kápolna el is készült, akit már előre is nagy csuda követett. Mert a szent kút a lapályon van, mellette pedig elnyúlik egy hosszú part. Azon a helyen szemelték ki a kápolnának való helyet. Óh de mi történt? Mikor a fundamentomát kezdették ásni, a munkások belesűlyedtek a nagy mélységbe. Nagy bámulva nézik ott a sok apró kereszteket rakáson és egy szép nagy kereszt, rajta gyönyörű Jézus feszülete. Egy szép nagy oltárt miséhez való felszerelésekkel. Temérdek csont egyrakáson. Hogy melyik században volt ott templom azt nem lehet tudni. A kereszteket s csontokat összeszedték és az ékszereket. Elsőbb is kriptát építettek és abban helyezték el, úgy a tetejére a szép kápolnát. Ami nagy kereszt feszülettel volt a föld alatt, azt felállították a kápolna elibe. Ezeket nekem a nő mind elmondta és beteljesedett.”

A templomszentelés után a félegyháziaknak is megengedte Szabó Ferenc prépostplébános, hogy templomi kereszttel induljanak a szentkúti búcsúba. A kegyhely gondozását a Szentkút Kápolna Társulat végezte. 1880. július 25-én a félegyházi képviselő-testület kimondta, hogy mivel a kápolna Kiskunfélegyháza területén van, mint kegyúrnak a városnak a joga és feladata a felügyelet gyakorlása.

A kegyhely területének bővítéséhez 1887-ben megvásárolták Móczár Imre örököseinek nyolc és fél hold földjét. A telekkönyvileg felmért szentkúti területet körbeárkolták, a vételár törlesztésére pedig a pünkösdi és a Kisasszony napi búcsún (szeptember 8.) helypénzt szedtek. 1888-ban a püspöki hatóság is áldását adta az intézkedésekre, a várost Szentkút-kápolna kegyuraként elismerte. A plébánosi teendők ellátása a kiskunfélegyházi Szent István-plébánia jogköre lett. A kegyhely egyházi elismerése azonban csak a pálos rend megtelepedésével, 1939-ben történt meg. A pálosok 1940–1950-ig, a rend megszüntetéséig irányították a kegyhely életét. Közben 1945 júliusától a pálos atyák helyi káplánságot hoztak létre a népes tanyavilág lelki gondozására. A káplánságot 1948-ban a megyés püspök önálló lelkipásztori állomássá alakította. 1991-től ismét a pálos rend gondozza a kegyhelyet.

A pálosok megérkeztéig évi négy búcsút tartottak. Az év első búcsúját Krisztus keresztje feltalálásának ünnepén (május 3.), a második s egyben legnagyobb búcsút pünkösdkor, a harmadikat Kisasszony napján (szeptember 8.), az év utolsó búcsúját pedig a Szent Kereszt felmagasztalásának napján (szeptember 14.) tartották.

Szentkút Kiskunfélegyházától mintegy tizenkét kilométerre van. A tömegesen érkező búcsújárók könnyebbségére 1891-től feltételes vasúti megállót létesítettek itt. Ettől kezdve a szeged–budapesti vasúton már Péteri és Szentkút állomásról indulhattak a csoportok, a további két-három kilométert gyalogosan tették meg. Szentkút az Alföld leglátogatottabb búcsújáró helyévé vált. A kiskunhalas–kiskunfélegyházai vasútvonal átadása (1899) további települések búcsújáróinak tette könnyebbé az utat. Ők Galambos állomáson szálltak le és indultak gyalogosan a kegyhelyhez. A pünkösdi búcsúra a menetrend szerint közlekedő vonatokon kívül Kiskunfélegyháza és Szentkút, illetve Szentkút és Szeged között napi két különvonatot indítottak. A félegyházi újságok rendszeresen közölték a szentkúti búcsú vasúti menetrendjét és a látogatottságát. Vallási és társadalmi szempontból egyaránt az év kiemelkedő eseményévé vált.

A legnépesebb mindenkor a pünkösdi nagybúcsú maradt, de Kisasszony napra is sokan érkeztek. 1890 szeptemberében csúnya, esős időjárás volt, mint írták, a szokásos búcsúsoknak csak negyede érkezett Szentkútra, mégis több mint hatezren voltak. Előző évben a pünkösdi búcsúra húszezren látogattak el, Kiskunfélegyházáról öt gyóntató pap érkezett, hogy a bűnbánó hívek lelki feloldozását végezze. Mindenkor a szervezett búcsús csoportok alkották a tömeg gerincét. 1893-ban 52 kereszt alatt, négy megye hét városából, 34 községből és tizenegy pusztáról indultak a szentkúti pünkösdi búcsúra. Csak a péteri vasútállomáson több mint négyezren váltottak jegyet. A helypénzszedők ezernyolcszáz lovas kocsit számláltak össze, gyalogosan 11 745 személy érkezett. A századforduló után még tovább nőtt a látogatottság. 1902-ben 43 községből, 1905-ben 46 helységből jöttek a kegyhelyre. A zarándokok száma 1906-ban érte el a tetőpontot. A pünkösdi búcsúra érkezett kétezer-háromszáz kocsi elhelyezéséhez már kevésnek bizonyult a terület, ezért további földvásárlásokat terveztek, pedig időközben Kanyó Ferenctől is vettek két és fél katasztrális holdat. Ebben az esztendőben pünkösdkor 48 településről közel negyvenezer ember érkezett a Szentkúthoz.

A pünkösdi nagy búcsú mindig kétnapos volt. A búcsújárás rituáléja az eltelt évszázad alatt alig változott. A hit, hogy „az Egyház, Krisztus és a szentek érdemeire való tekintettel az őszinte bűnbánónak részben vagy egészben elengedi bűneiért való tartozását”, éltette a búcsús hagyományokat, a szentkút vizének gyógyító híre pedig táplálta a hely vonzerejét.

Trianon után, amikor Máriaradna a határon túlra került, Ferencszállás-Szentkút vette át a radnai búcsú helyét. A radnai és a szentkúti búcsú is a Mária-kultusz körébe tartozott. A radnai búcsú vonzereje a csodatevő kegykép, a szentkútié a Boldogságos Szűz forrása volt.

A búcsúkeresztség Máriaradnán és Ferencszállás-Szentkúton egyaránt szokás volt. A csépai búcsújárók még az 1980-as években is minden első búcsúst megkereszteltek Petőfiszállás-Szentkútnál. A búcsúra indulás előtt megkérték a rokont vagy ismerőst: „Együnne-e búcsúi keresztanyának?” A megtisztelő felkérést soha nem utasították vissza. Az így felkért keresztszülőket később is szentkúti keresztanyámnak szólították. A szentkúti keresztség szokását a tápéiak is gyakorolták.

A tápéiak szervezték Petőfiszálláson a szentkúti keresztbúcsút. Búcsús imával kísért zarándoklatukat kezükben gyertyával kereszt alakzatban végezték. A processziót irányító búcsúvezető, akit Krisztus bojtárjának neveztek, a kereszt alakzat közepén állt és vezette az imát.

A búcsújárás, ami a népi vallásosság közösségi megnyilvánulása, minden csoportnál egy-egy tekintélyes, gyakorlott búcsúvezető irányításával zajlott. A hagyományozódás elősegítésére a kiskunfélegyházi búcsúvezetőnek tizenkét tanítványa volt. Ők a zarándoklat lebonyolításában különféle feladatokat kaptak. Közülük a búcsúbíró ügyelt a rendre, fegyelemre, és ha kellett, büntetett is. A koldusbíró jelölte ki a koldusok helyét, a fogatos gondoskodott az utazás szervezéséről, az inas a nehezen olvasóknak vagy írástudatlanoknak felolvasta az imák szövegét. Az inas volt a búcsúsok hírvivője. Az énekesasszonyok az előimádkozásban, előéneklésben segítették a búcsúvezetőt.

A búcsújárók többsége gyalogos zarándok volt, de sokan csak az odafelé vezető utat tették meg gyalog, például a mártélyiak hazafelé már vonattal mentek. Az érkező csoportok útján az utolsó szakasz mindig gyalogmenet volt. „Az orgoványi és a jakabszállási búcsúsok már a Szegedi úti iskolánál levő Dallos-keresztnél leszálltak a kocsikról, és – a keresztnél végzett szokásos ájtatoskodás után – énekelve, imádkozva mentek az innen körülbelül négy kilométerre lévő kegyhelyre.” A kiskunfélegyházi búcsúsok induláskor megcsókolták a búcsús keresztet, és papi áldással kísérve indultak Szentkútra. A harangzúgás közben megindult menet egyik kedvelt elinduló éneke: „Ferencszállási szép rózsa most tehozzád indulunk, / Félegyháza városából most tehozzád sietünk. / Tárd ki szentséges karjaid, szentséges Szűz Mária, / Őrizz, oltalmazz bennünket szent búcsújárásunkban.”

Útközben minden út menti keresztnél megálltak, imádkoztak és megpihentek. A Szegedi út mellett a Bánó-féle kereszt, másként Szekeres-kereszt állott. Valójában Dallos Sára állíttatta 1860-ban. A Pálmonostora felől érkezők a Gál-keresztnél pihentek. A Csólyosi út mentén, Félegyháza felől a Kremzer-hegyi iskola melletti fakeresztnél érték el a mai Petőfiszállás határát. A Csólyosi úton továbbhaladva, amikor már éppen elfáradtak, megálltak a Csányi-keresztnél, innen letértek Szentkút felé s a kegyhelyhez közelítve imát mondtak a Ficsór-keresztnél. Ezt a Ficsór család állíttatta 1886-ban. Szentkút szélében három is volt: Német Rozália, Dóczy Józsefné, és Gampel Béla fogadalmi keresztje. A mai vasútállomásról a kegyhelyhez vezető út kanyarulatában, a temetőnél Gyenes Antal volt apostagi plébános 1940-ben állított kőkeresztje nyújt még egy imára alkalmat.

A forráshoz a Dóczy-kereszt áll legközelebb, pedig ezt nem ide szánta alapítója. A kőkereszttel a betegségéből felgyógyult Dóczy Józsefné Kiskunfélegyháza belvárosában szerette volna háláját leróni. Mivel a félegyházi tanács csak márvány vagy öntöttvas kereszt állítását engedélyezte volna, Dóczyné úgy döntött, hálája jelét Szentkúton helyezi el. A díszes, négy szoborral ellátott kőkeresztet Kiss Lajos sírköves készítette. 1905. június 1-jén, áldozócsütörtök ünnepén szentelte fel Kis Boldizsár apátplébános. A sóskúti homokkőből készült emlékjel ma is dísze a Szentkút terének.

Az érkező búcsús csoportok élén haladnak a keresztet és a lobogókat vivők. 2000-ben a búcsúcsoportokat harangszó üdvözli. A csoportok először megkerülik a templomot, majd a templom főajtaján bevonulva az oltár előtt csoportosan, beköszönő imát mondanak: „Most segíts meg, Mária, oh, irgalmas Szűzanya! / Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad: / Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg. / Hő imáit gyermekednek, nem, Te soha nem veted meg. / Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy. / Most segíts meg, Mária, Oh irgalmas Szűzanya!”

Megkerülik az oltárt, régebben ekkor tették le Máriának ajánlott ajándékaikat. A jánoshalmi búcsújárók az oltár előtt elhaladtukban kendőcskével körbesimítják az oltáriszentség szekrénykéjét, de csak a levegőben, majd a kendőt a saját arcukhoz érintik.

Sok búcsújáró csoport a búcsú napját megelőző délután vagy este megérkezik, s az éjszakát imádkozással, misehallgatással tölti. Éjszakai pihenőhelyet a kút két oldalán 1949-ben felépült, tetővel ellátott árkádsor alatt vagy az e célra emelt épületben kapnak. A beköszöntő után, a lourdes-i barlangnál misehallgatás, a keresztúton stációzás, szentgyónás tölti ki a nagymiséig – a nap fénypontjáig –tartó várakozási időt. A nagymisét a kegyhelyet megkerülő körmenet zárja, minden búcsúscsoport a maga keresztje és lobgója alatt vonul. A nagykőrösiek templomi lobogójukat és a magyar zászlót viszik magukkal, a szentkúti Máriához fohászkodva hazánkért is mondanak egy imát. A Nógrád megyei, varsányi és rimóci nők és férfiak népviselete, a rimóci máriás lányok színpompás öltözete a körmenet legszebb színfoltja. Élén mindenkor a kiskunfélegyháziak haladnak. Őket követi végeláthatatlan sorban a többi csoport és az egyénileg Petőfiszállás-Szentkútra látogatók.

A búcsújárás békességhozó, kegyelemszerző útja a katolikus vallásos emberek nagy élménye. A búcsújárók az otthoni környezettől eltérő vidékeket ismernek meg, híreket cserélnek, felülemelkednek a megszokott, mindennapi gondokon. A hit nyilvános megvallása mellett a búcsúvásár forgataga a lelki béke elnyerése után szórakozási, ismerkedési alkalmat adott, ad.

Petőfiszállás-Szentkút természeti környezetének alakítása 1886-ban kezdődött. Több száz fát ültettek el, padokat, kőasztalokat állítottak. Az akác, juhar, kőris, tölgy, nyár, és szil mellett gyümölcsfákat is telepítettek. Azóta többször megújították a növényzetet, s a szép természeti környezetben szívesen pihennek, beszélgetnek az ország különböző vidékéről ideérkezők.

Búcsúvásárt már az 1800-as évek végén tartottak. Kezdetben csak étel- és italmérő barakkot építettek, később megjelentek a gyümölcs- és kalácsárusok. A kocsmajogot a kegyúri feadatot ellátó Kiskunfélegyháza város hároméves ciklusokra bérbeadta. Az összegyűlt tömeg vonzotta az idegen árusokat, ami állandó vitákra adott okot a helyi kereskedőkkel. A kereskedelmi jogot 1884-ben szabályozták. A búcsúvásárban a helybeliek bármilyen saját termésüket eladhatták. Iparigazolvány csak akkor kellett a vásározáshoz, ha az árut nem saját maguk termelték. Az idegeneket, mivel „a búcsú se nem hetipiac, se nem vásár”, eltiltották az árusítástól. Kivételek azért mindig akadtak, az utóbbi évtizedekben pedig szinte az ország minden részéből érkeznek vásározó kereskedők.

Régebben az egyik legkedveltebb búcsúfia az árvalányhaj volt. Kétezerben már nem kapható. Búcsúi ajándéknak megmaradt a szentkép, a szentolvasó, az imakönyv és a cukorka. Az evés-ivásra és a vidámparki játékok kipróbálására is adódik mód. A kisgyermekeket körbehordozó kötött pályás kisvonattól az óriáskerékig minden megtalálható. A búcsúvásár forgataga a nagymisét követő körmenet után megélénkül, és hétfő estéig, illetve a hazaindulásig tart.

A kegyhely építészeti bővítésére a legtöbbször a hívek adományaiból nyílt lehetőség. Az 1823-ban díszeitől megfosztott kutat a kápolnaépítés után ismét tetővel látták el, s 1884-ben a kút és a templom között felállított stációoszlopokkal együtt Agócs János plébános felszenteltelte.

Honfoglalásunk millenniuma a kegyhely építészeti fejlesztésében jelentős előrelépést eredményezett. Ekkor készült el a Szentolvasó Királynéja tiszteletére emelt Mária-kápolna. Elkészülésének évéről a kápolnát millenniumi kápolnának nevezik. Ugyanebben az évben épült fel a zarándokok éjszakai menedékhelye, az ezer személyt befogadó nagyszín. Később a megváltozott építészeti koncepció következtében a stációoszlopokat és a nagyszínt lebontották. Az egyre növekvő zarándoktömeg számára a forrás nem adott elég ivóvizet, ezért 1928-ban e célra a kegyhely területén külön artézi kutat fúrtak.

1937-től a félegyházi képviselő-testület s az egyházi szervek egyre intenzívebb tárgyalást folytattak a kegyhely gondozásának új alapokra helyezéséről. Egybehangzó véleményük szerint a feladatra legalkalmasabbnak az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetes rend tagjait, a pálos atyákat tartották. A belügyminiszter 1940-ben engedélyezte a búcsújáróhely átadását a pálos rendnek. A pálosok hatalmas lendülettel, vármegyei segítséggel kezdték meg a kegyhely továbbfejlesztését. 1940 júniusában már épült az új sekrestye. A rend elhelyezéséhez szükséges kolostor alapkőletételére augusztus 28-án került sor.

A dátum kiválasztása nem volt véletlen, hiszen augusztus 26-ra a czestochowai Boldogasszony, másnéven a Fekete Szűz Mária ünnepére a rend új búcsút iktatott az eddigiek sorába. Ugyanők iktatták be a templombúcsúk sorába I. Remete Szent Pál tiszteletére a január 10-ét követő vasárnapot, továbbá Nagyboldogasszony napját (augusztus 15.), és a Magyarok Nagyasszonya tiszteletét hirdető október 8-i búcsút is.

A pálos rend szentkúti megtelepedése után beiktatott új búcsúk a hely és a pálosok rendi életének középpontjában álló Mária-kultuszhoz illeszkedtek. A Fekete Szűz Mária-kegykép I. Lajos király kora óta áll a rend tisztelgésének középpontjában. Tudvalevő, hogy a pálosok Nagy Lajos király idejében a lengyelországi Czestochowába mentek, ahonnan 1936-ban tértek vissza Magyarországra. Tervezték a kegykép másolatának hazahozatalát, de – a bekövetkezett háború és a pálos rend 1950-ben történt feloszlatása miatt – erre csak 1991-ben került sor.

A kolostor építését az 1939 novemberében dr. Endre Zsigmond vezetésével megalakult páloskolostor-építő bizottság szervezte. A bizottság két jegyzője Hornyik János és Rózsa László tanító, az építési vezető feladatát Kiss Ferenc látta el. A felügyelőbizottság tagjai Tapodi János, Rádi Ferenc, Czombos Ferenc, Tóth István,Törteli Pál, Bartha László, Fekete Mihály, Hideg Andor, Tarjányi István, Tóth József, Seres Imre és Dobos Pál gazdák voltak. Az összehangolt szervezés eredményeként 1940. november 3-án megtörténhetett a rendház és a házikápolna felszentelése.

1948-at Mindszenty József bíboros-prímás Mária-évnek nyilvánította. Boldogasszony évében a pálosok új templom építéséről határoztak, s még az ünnepi esztendőben elhelyezték a tervezett nagyméretű templom alapkövét.

Weichninger Károly építészmérnök nagyszabású terveit P. Rába Lukács perjel, házfőnők és plébános a Pálosszentkúti Templomépítő Bizottság nevében nyújtotta be Kiskunfélegyháza Polgármesteri Hivatalának. A félegyházi polgármesteri hivatal 1949. július 29-én megadta az engedélyt, majd a tervet továbbította a budapesti Építésügyi Igazgatóságnak, amely az építkezést a homlokzat módosításával engedélyezte. 1949. augusztus 19-én elkezdődtek a földmunkák. A kivitelezést Bozóki Mátyás építési vállalkozó és Oravetz József kőművesmester vállalta. Az elképzelésekből csupán két, tetővel ellátott árkádsor valósult meg. A tervezett új templom helyett a már meglévő kápolnához sekrestyét, gyóntatóhelyiséget, valamint folyosót építettek.

1950-ben a pálos rendet feloszlatták. A fejlesztés néhány éves szünet után, 1957-ben folytatódott az oltár felújításával és a keresztút megépítésével. A templom freskói és az üvegablakok az 1960-as években készültek. A freskók Takács István mezőkövesdi festőművész, a színes üvegablakok Knopp István munkái. Itt kell megemlíteni, hogy az árkádsori üvegablakokra festett keresztút egy-egy üvegképét 1958-ban a hívők adományozták. Az adományozók nevét az üvegablakok alján elhelyezett feliratok örökítik meg. 1974 óta Tarjányi Sándor kovácsmester művészi kivitelezésében kovácsoltvas kerítés és kapu fogja körül a kegyhely belső terét. A szabadtéri misék kedvelt helye az 1976-ban felépült lourdes-i barlang, Bozóky István műköves mester alkotása. A Mária-szobor a tápiószelei hívek adománya. A Prágai Kis Jézus kápolnáját, ahol a búcsú végén a Kisjézus szobra előtt megáldják a jelen lévő kisgyermekeket, 1980-ban szentelték fel. A búcsú napján sok édesanya fohászkodik a kicsiny kápolna előtt a gyermek Jézus segítségéért.

A kegyhely egyedülálló gyűjteménye volt az 1981-ben megnyitott Mária-múzeum, ahol Kátai Géza lelkész a világ népeinek Mária-tiszteletét mutatta be. A föld minden tájáról küldtek ide Mária-szobrokat, amelyek az adományozó népcsoport vonásait és népviseletét hordozták magukon. Az Ecuadorból érkezett, negyvenöt darabból összeállított Betlehem apró figurái kenyérbélből készültek. A rózsafüzér-gyűjtemény legegyszerűbbjét cseresznyemagokból és cukorspárgából állították össze egy magyar internálótáborban. Sajnos a csodálatos gyűjtemény Kátai atya távozásával elkerült Petőfiszállás-Szentkútról, de amíg ott volt, a hívek tízezreit ismertette meg a világ sokszínű, de azonos lelkitartalmat hordozó Mária-kultuszával.

Petőfiszállás–Szentkút kegyhely gondozását 1991-től ismét a pálos-rend végzi. Kétezerben a hívők sokezres tömegének Bábel Balázs, Kalocsa-Kecskemét egyházmegye érseke celebrálta a millenniumi szentév pünkösdi nagymiséjét. A körmenetben – huszonöt év kihagyása után – a rimóci máriás lányok vitték a baldachinos Máriát. A lourdes-i barlang szabadtéri miséjének énekeit a rimóciak fúvószenekara kísérte.