Puszta nevelte, rónaság tanítja | Száz Magyar Falu

Puszta nevelte, rónaság tanítja

A XIX. század második felében Ferencszálláson a gyermek elsősorban munkaerő. A cselédes ember kifejezés a tanyavilágban nem a béreseket tartó gazda, hanem a gyermekes férfi megnevezése. A ferencszállási tanyák kiscselédei hamarabb megismerkedtek a munkával, mint a betűvetés úri tudományával. Az írni-olvasni tudók száma még az anyavárosban is kevesebb volt az országos átlagnál. Eötvös József nagy jelentőségű népoktatási törvénye csak évtizedek múltán érlelte be gyümölcsét.

Az 1868. évi 38. tc. megszabta, hogy minden 6–12 éves gyermek iskolaköteles legyen, de hiába a törvény, ha nincsenek meg a feltételek a végrehajtáshoz. Kiskunfélegyházán és pusztáin 1870-ben a hat éven felüli férfi népesség huszonkét százaléka, a nők tizenegy százaléka ír-olvas, ami az országos átlagnak a felét sem éri el. Az eötvösi gondolat, a műveltebb nép eszméje Félegyházán a századfordulóra, a ferencszállási tanyavilágban még később kezdett megvalósulni. Eötvös József nagyszerű eszméit Klebersberg Kunó tanyai iskolaépítési koncepciója teljesítette ki. Az iskolateremtési törekvések és a tanyasi nép szemléletváltása nyomán az 1930-as évekre épült ki Ferencszállás puszta tanyai iskolahálózata.

Az anyatelepülés és tanyavilága funkcionális egysége olyan köténynek bizonyult, ami hosszú ideig eltakarta az iskolahálózat láncszemeinek hiányosságait. A tartozéktanyákon a legtöbb gyermek csak a nyári legeltetési időszakban tartózkodott. Télen a városi házban éltek, és a statisztikai felmérések szerint onnan jártak iskolába, de onnan se mindenki. Bajban lett volna a városi tanács, ha minden iskolakötelesnek tanulni támad kedve. 1875-ben a város négy tizedére csupán két tizediskola jutott. Húsz évvel a népoktatási törvény megjelenése után a tanyai körzeteket nem számítva 25 új népiskolai osztályra lett volna szükség ahhoz, hogy egy tanteremre hatvan gyermeket számítva legalább leülhessenek a tanulók.

A külterületi körzetek helyzete még rosszabb volt. Elsőként Galamboson kezdtek tanítani. Külső-Galamboson 1858 tavaszától Szombati Ágoston a saját minimális ismereteiből, laikus tanítóként oktatta a kisgyermekeket. Ferencszálláson még alig fejeződött be a pusztaosztás, nincs szükség iskolára. A határrész benépesüléséhez legalább tizenöt év kell. Kremzer-hegyen 1873-ban Andró Mihály gazda oktatási célra kínált egy épületet, de nem vette meg a tanács. Inkább eltűrték, hogy Dobos László tanyájában magániskola működjön. A tanítót a szülők fizették, a város csak egy írótáblát adott.

A ferencszállási puszta legnépesebb határrészén, Szentkút környékén 1876-ban kápolnát emeltek. A kápolnaépítő bizottság lelkes pénztárosának, Mallár Pálnak és feleségének, Vidéki Borbálának köszönhető, hogy adományukból két évvel a kápolna felszentelése után, annak közelében felépült a félegyházi tanyavilág első állandó tanyai tanintézete, a szentkúti iskola. Az épületet 1880-ban megköszönte Kiskunfélegyháza tanácsa, de fenntartásába továbbra is bevonták a lakosok által létrehozott Szentkút Alapot.

A puszta benépesültségét mutatja, hogy a ferencszállási külső Homokosztályon magániskola működött, amit Benke István gazda létesített. Benke gazda-tanító iskolája afféle zugiskola volt. A szülők összeadtak némi pénzt a tanításért, a városi iskolaszék pedig szemet hunyt a tanítói képesítés hiánya felett. Hasonlóan alakult a Szegedi út mellékén megtelepült tanyasiak gyermekeinek oktatása. Itt 1887-ben vetették fel a szülők, hogy az általuk fizetett Nagy József vándortanítónak a város adjon némi segélyt. Szerettek volna iskolát építtetni, de a nyolcvan tanköteles gyermek egyelőre csak a „mester” szerény ismereteit vehette át.

A Csáki-hegy szőlős területének lakói, talán éppen a Szegedi útiak sikertelenségén okulva, nem vártak a város intézkedésére. 1889-ben iskolaépítés céljára megvásároltak Tóth Jánostól és feleségétől nyolcszáz négyszögöl földet. Elkészíttettek egy huszonöt kilogrammos kisharangot, de végül az építkezés mégis elmaradt. A gyermekeket, már akiket a szülők odaküldtek, Bellányi Rezső tanítgatta.

A sűrűbben tanyásodó területeken az 1890-es években egymás után vetődik fel az iskolaépítés igénye. Úttalan utakon nyolc-tíz kilométert gyalogoltak a kicsiny lábak, hogy egy-egy tanya levegőtlen szobájában napi néhány óráig a tanító történeteit hallgassák. A természet és az időjárás viszontagságain túl téli időben még a kóbor farkasoktól is retteghettek. Mindezek ellenére a ferencszállásiak iskolateremtési kezdeményezései közül hosszú távon egyedül a szentkúti bizonyult sikeresnek.

1888-ban a Szentkút Alapítványt átveszi a város, s ugyanekkor mint kegyúr nyolc katasztrális hold földdel megnöveli a kegyhelyhez tartozó területet. Szentkút kegyuraságával az iskola városi kezelésbe került. A tágas tanterem mellé tanítói lakást építtettek, mintegy megerősítve az intézmény állandó jellegét. A kápolna melletti épület, a harang és a harangozóház, az állandóan ott lakó tanító együtt már valóságos pusztai kultúrcentrum. Különösen azzá válhatott volna, ha Tajti József tanítónak sikerül ambiciózus terve: 1888-ban olvasókör alakítására kért engedélyt a félegyházi iskolaszéktől. Azzal

a feltétellel adták meg az engedélyt, hogy az iskola helyiségével össze nem egyeztethető cselekedetek elkövetését, a pipázást és a borozást a tanító köteles megakadályozni. A borozástól még igen, de a pipázástól senki sem tilthatta el a finánc nem látta dohányt füstölő parasztembert. Hamarosan rájöttek a tilalom hiábavalóságára, s a további viták elkerülése végett az engedélyt visszavonták. A felnőttnevelés gondolata alig született meg, máris kiűzetett a pusztából.

1896-ban a honfoglalás millenniumát ünnepli a nemzet, a város nagyszabású építkezései háttérbe szorítják a tanyasiak kérelmeit. Kiskunfélegyházán felépült a főgimnázium impozáns épülete, működik a polgári leányiskola, huszadik évfordulóját ünnepli a Csongrádról áthelyezett tanítóképző. Van tanonciskola is, csak az elemi oktatás marad el a kívánatostól. A millenniumi évben a tanyai iskolák száma nyolc, működik három pusztai iskola, de mindez kevés. A nagy határú mezőváros külső körzeteiből egyre többen követelik a tanyasi oktatás feltételeinek megteremtését.

A ferencszállásiak szintén az ünnepi esztendőben próbálkoztak. Tóth Károly vezetésével a Csólyosi útba, a várostól számított hatodik, hetedik kilométer közé kérnek egy újabb iskolát. Pintér István és társai megtudták, hogy a kiskunfélegyházi képviselő-testület a millennium alkalmából négy tanyai iskola megépítésének támogatásáért folyamodott a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Válasz ugyan nem érkezett, de reménykedtek, hogy az országos ünneplésben rájuk is felfigyel valaki. Eddig egy állandó tanyai iskola van a ferencszállási részen, Szentkútnál. A tanulni vágyók a határ túloldalán levő galambosi iskolába, a városban házat tartók pedig a városi tizediskolákba járhatnak. A többség azonban sehová nem jár, talán négy-öt kilométerre még elgyalogolnának, ha volna hová, de nincs.

A puszta központi iskolájában – érvelnek –, Szentkúton 240 tankötelesből 158-nak nem jut hely a tanteremben. Volna még 128 ismétlő iskolára kötelezett fiatal, hiszen a népoktatási törvény előírja, hogy 12–15 éves kor között ismétlő iskolába kellene járniuk, de nem jár senki. Nemcsak azért nem jár, mert nincs hová, a pusztai nevelés sem engedi meg azt a luxust, hogy munkaképes gyermek az ismétlő iskolában lopja a napot. A Szegedi úti iskolában sem jobb a helyzet. Ide 73 gyermek jár, 252-en be sem iratkoztak. Új iskolaépítésről pedig szó sem lehetett.

A város végzetesen eladósodott. A pótadó 1896-ban meghaladta az ötven százalékot, ami a következő években még tovább emelkedett. Tanügyi beruházásra – bár a meglevő tanyai iskolák is siralmas állapotban voltak – gondolni sem lehetett. 1894-ben például egy tanteremben sem volt térkép, még Magyarország térképe sem! A tanulószobát a tanítónak kellett fűtenie és takarítania. A csekély illetménykiegészítés nem mindig bizonyult elég ösztönzőnek. Szentkúton többször panaszt tettek Várady tanító ellen, mert a hideg tanteremben a gyermekek fáztak és szomjaztak, ivóedény sem volt.

A tanító fizetése 1896-ban: szabad lakás, négyszáz négyszögöl kert használata, szükség szerint saját lakásának fűtőanyaga és négyszáz forint készpénz. Ugyanekkor egy birka ára hat forint, egy liter törkölypálinka egy forint ötven fillérbe került. Az iskolafenntartó köteles lett volna (1893: XXVI. tc.) két padlózott szobából, konyhából és megfelelő mellékhelyiségekből álló lakást adni, hogy a tanító állandóan az iskola mellett lakjon. Csakhogy a tanyai iskolák többsége – a Szentkúti iskola is – egyetlen tanteremből állott, ami valójában a háromosztatú ház egyik helyisége volt. A másik helyiség és a középen elhelyezkedő konyha képezte a tanítói lakást.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közigazgatási bizottsága éppen a kiskunfélegyházi tanyai tanítók panaszára rendelte el a helyzet javítását szolgáló utasításokat. Kötelezték a városi tanácsot arra, hogy 1901 decemberéig minden iskolahelyiségnek külön bejáratot készítsenek, hogy a gyermekek ne a tanító konyháján keresztül közlekedjenek az udvar és az osztályterem között. Az intézkedéssel megszüntették a lakás és az iskola közös fűtését. Azokba a tantermekbe, ahol még nem volt, vaskályhákat helyeztek el. Az iskolatelkek köré az északnyugati oldalon erdősávokat telepítettek, néhány helyen az egész udvart körbefásították.

A századvégen tetőzött a trachomajárvány. A fertőző szembetegséget olyan sok gyermek kapta meg, hogy a városban külön kéttantermes „trachomásiskolát” alakítottak ki. A tanyai iskolákban megszervezték a tanulók heti egyszeri kezelését. A trachoma mellett szinte minden évben kitört valamilyen járványos betegség. 1902-ben kanyarójárvány miatt szünetelt a tanyai tanítás. A gyermekbetegségek ellen itt ez volt az egyetlen lehetséges védekezési mód.

A népoktatás millenniumra ígért fejlesztése néhány éves késéssel végül mégis megvalósult. A századfordulón már tanítottak a Szegedi úti iskolában. 1905-ben Gulyás László földjén átadták Ferencszállás harmadik tanintézetét a Majsai út mellett. Az épület hatezer koronába került. Első tanítója Szabó Flórián volt. Az állam a tanítói fizetés egy részét vállalta magára.

A Szegedi út mellé épített iskolát 1930-tól Szegedi úti külső iskolának nevezték. Első tanítója Gál Ferenc lett. Gál képesített tanító volt, őt megelőzően a gyermekeket a laikus Nagy József tanítgatta. Egy-egy tanító keze alatt nyolcvan, kilencven gyermek tanult, osztatlan oktatási formában, közös tanteremben. A tanítás hivatalosan október elején kezdődött, de a többség csak október vége felé jelent meg az intézményben, és május elején már el is hagyta.

A tankötelezettség alsó határát sem lehetett betartatni, hiszen a hat-hét éves kicsi gyermek fizikailag nem bírta vona ki a zord viszonyok között rámért napi nyolc-tíz kilométeres gyaloglást. A nagyobbacska gyermekre viszont a gazdaságban volt szükség. A tanulásra a törvényes hat év helyett három-négy év maradt. A tanítónak télen vigyáznia kellett, hogy a kicsik lehetőleg napvilágnál hazaérjenek, ezért a tanításra fordítható idő mindössze napi két-három órára zsugorodott. A tanulók különböző időpontokban, nemegyszer átázva, átfázva érkeztek az iskolába, ahol szerencsés esetben már meleg szobába léphettek. A tanteremben megszárítgatták az átvizesedett kapcákat, mert olyan csizmája, ami nem ázik be, csak nagyon kevés gyermeknek volt. A kiscsizmás lábak inkább a városi iskolák felé lépdeltek. Délután három óra körül a távolabb lakók már elindultak hazafelé.

A jó tanítót megbecsülte a tanyasi nép, viszont akit nem szeretett, ahhoz nem íratta be a gyermekét. Nem voltak beiskolázási körzetek, ki-ki oda járt iskolába, ahová a szülei irányították. Ha a tanító sok gyermeket oktatott, nagyobb lett a jövedelme, hiszen a szülők tandíjat fizettek. Szentkúton két tanítót övezett különös megbecsülés, a század elején Tóth Miklóst, aki már a kilencedik tanító volt ebben az iskolában, és jóval később Hornyik János kántortanítót.

Az 1905-ben átadott Majsai úti iskolával jó ideig megszakadt a népoktatás fejlesztése Ferencszálláson. A meglevő tanintézetek azonban fokozatosan környezetük kulturális központjai lettek. Szentkúton például minden évben megrendezték a tanyasiak március 15-i megemlékezését. Az ünnepet a reggeli szentmisével kezdték, ahonnan közösen a zászlókkal körbe kerített térségbe vonultak. A gyermekek mellett évente öt-hatszáz felnőtt vett részt az ünnepségen, amely minden esetben a Himnusz közös éneklésével kezdődött és a Kossuth Lajos azt üzente… kezdetű nótával ért véget. A kisdiákok szavaltak. Volt olyan év, amikor húsz gyermek verselt a füves színpadon. A tanító minden megemlékezésen a hazaszeretetről és a szabadságharcról beszélt. Igazi ünnepet varázsoltak a maguk örömére. Ünnepség után az egybegyűltek elbeszélgettek kicsit a világ forgásáról, egy fogatos gazda visszavitte a misét celebráló papot a városba, s azután mindenki hazatért a munkához. A hálás szülők soha nem felejtették el, hogy tanítójuk fáradozását a helyi sajtóban megköszönjék. Választások idején a képviselőjelöltek is ellátogattak az iskolákhoz, de ők két-háromszáznál több embert nem tudtak összetoborozni.

Az 1910-es népszámlálás ismét ráirányította a figyelmet a nagymértékű írástudatlanságra. Ferencszállás három legnépesebb körzetében az összeírtak több mint hatvan százaléka nem tudott írni-olvasni. Igaz, az analfabéták többsége már túl volt az iskolaköteles koron, de gyermekeiknek lehetőséget kellett teremteni a tanuláshoz. A Szentkúti és a Szegedi úti iskola túlzsúfoltságán enyhített volna a Péteri-tó melletti iskola véglegesítése. Szomorú valóság, hogy amikorra mindezt felismerték, kitört az első világháború, s ez a megvalósítást évekkel elodázta.

Nemhogy új iskola építésére nem került sor, a meglévőket is alig lehetett működtetni. A tanítókat behívták katonának. A világháború előtt a mostoha tanyai körülmények között többségében férfiak tanítottak. A katonának bevonulókat nők helyettesítették; ha nem akadt vállalkozó, akkor szünetelt a tanítás. A nagyobb gyermekeknek egyébként sem maradt idejük iskolába járásra. Számukra beköszöntött a korai felnőtté válás gondterhes korszaka. Tíz-tizenkét éves fiúk végezték a hadba vonult férfi családtagok munkáját. A szomorú nyarakon asszonyok kezébe került a kasza, és legénykék rakták az asztagot.

A Szegedi úti iskola tanítója, Törteli Péter orosz hadifogságba került, rövid ideig Barta Veronika okleveles tanítónő helyettesítette, őt Bíbok Vera követte, de nem maradt sokáig, végül Pintér Mária óvónőt alkalmazták havi száz korona díjazásért. A fizetésnek sem nevezhető összeget az államsegély egészítette volna ki, ha megérkezik.

Szentkút tanítóját szintén behívták katonának. Egy darabig Szabó Terézia tanítónő helyettesítette, később Fersler Ilona, végül 1917-ben, amikor már ő sem maradt tovább, Dinnyés Piroska másodéves tanítóképzős magántanuló vállalta a nehéz feladatot. A Majsai úti iskolában viszonylag zökkenőmentesen élték túl a háborús éveket, innen a tanító nem vonult be katonának.

A tanulók száma alaposan csökkent, a ruha és a lábbeli hiánya a kicsik számára lehetetlenné tette az iskolába járást. 1900-ban a tanyasi gyermekek 68 százaléka nem látogatta az intézményt. A háborús évek alatt nem készült felmérés, de úgy véljük, a helyzet csak rosszabb lehetett. Az eseményeket követő pénztelenség dolgozni kényszerítette a tanköteleseket. 1921-ben olyan nagymértékű volt a gyermekek dolgoztatása, hogy az iskolaszék a rendőrségtől kért segítséget a tarthatatlan állapot felszámolásához.

Hatósági rendeletekkel tiltották ki a dohánygyárból – valójában dohányfermentáló és -felvásárló üzem – és a gyufagyárból az ott dolgozó iskoláskorúakat. Nem tudjuk, hányan voltak közülük a ferencszállási tanyák lakói, tény, hogy a tankötelesek harmada sem járt iskolába.

Félegyházán hét-nyolc év óta szinte semmit nem fordítottak a népoktatásra. Az iskolák ügye a helyi pártharcok középpontjába került. Az 1923. évi májusi községi választásokon az 1848-as Függetlenségi Párt győzött. Az új képviselő-testület a mulasztás jóvátételeként nyolc és fél millió koronát szavazott meg a népiskolák helyreállítására és új külterületi iskolák építésére. Ezzel mintegy folytatni kívánták a Függetlenségi Párt korábbi kiemelkedő vezetőjének, Holló Lajosnak a törekvéseit. Holló 1886-ban huszonöt új népiskolai osztály létesítését javasolta, de ebből 1923-ban még tizenöt osztály hiányzott. A választásokat követően némi javulást eredményezett, hogy a Péteri-tó mellett – ekkor még csak ideiglenesen – , Szabó Sándor tanyájában megkezdődött a tanítás.

1924-ben a városi tanács kérésére az iskolaszék három új tanyai iskola létesítésére tett javaslatot, közülük kettő volt a mai Petőfiszállás határában, Szentkútnál és a Péteri-tó mellett. Igazi áttörést azonban csak az 1926. évi VII. tc. megjelenése hozott. A törvény kiemelten kezelte az Alföld tanyasi körzeteinek iskolával való ellátását. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1926. március 2-án, Kiskunfélegyházára húsz tanyasi iskola és tizenkilenc tanítói lakás megépítéséhez, ötezermillió korona felhasználását engedélyezte. Az összeg felét kölcsönként, felét államsegélyként kapta a város.

A klebelsbergi iskolateremtési akcióban épült fel 1929-ben a Péteri-tói iskola, és a Homokosztályon a Rózsa-féle iskola. Ez utóbbi a 27 évig itt tanító Rózsa Lászlóról kapta népi elnevezését. Épületében egy oltárfülkés tanterem és tanítói lakás volt. A Pálmonostori úti iskola 1930-ban hasonló kivitelezésben készült el. A jogelőd nélküli iskola a Csanyi és a Kispéteri út közötti területről fogadta a gyermekeket. Ők régebben a Csanyi úti iskolában vagy Pálmonostorán tanulhattak, de a nagy távolság miatt sokan egyáltalán nem látogatták az intézményt. A szentkúti iskolát 1930-ban újjáépítették és egy tanteremmel kibővítették, ez lett Ferencszállás legnagyobb, kéttanítós iskolája. A külterületi iskolahálózat kiépítése 1930-ban befejeződött. 1952-ben, Petőfiszállás község megalakulásakor községi iskola lett a Szentkúti iskola, a Majsai úti iskola, a Szegedi úti külső iskola, a homokosztályi, Rózsa-féle iskola, és a Pálmonostori úti iskola, amelyet később a tizenhat évig itt tanító Farkas Béláról a szülők Farkas-féle iskolának neveztek.

Az iskolák a közoktatás mellett otthont adtak a népművelési esteknek, az írástudatlan felnőttek oktatásának, ismeretterjesztő tanfolyamoknak. Gyakran az orvosi rendelés helye is az iskolában volt. Az oltárfülkés tantermekben havi rendszerességgel istentiszteletet tartottak. Az oltárfülkét spanyolfal választotta el az osztályteremtől. Az oltárt a szülők készítették. Két oldalon kis öltözőhelyiségekben kaptak helyet az egyházi szertartás eszközei, s itt öltözött át a városból érkezett miséző pap. Az iskolák tetején elhelyezett kereszt már belépés előtt felhívta a figyelmet a katolikus jellegre. Harang nem mindenütt volt, de az osztályteremben a feszület sehonnan nem hiányzott. 1948 után az oltárfülkék új funkciót kaptak, általában a műkedvelő színjátszásban használták színpadi résznek és öltözőknek.

A tanyasi iskolákban a gyermekek megtanultak írni-olvasni, számolni, többre nem maradt idő. A hat osztályt osztatlan rendszerben oktató tanítótól sokkal többet nem várhattak. A felszerelés a padokon kívül alig néhány eszközből: egy darab százgolyós számológépből, egy írótáblából, az elmaradhatatlan „úr ír” táblából és néhány mértékegységből állott. 1926-tól minden iskolában elhelyezték a történelmi Magyarország térképét. Az órák kezdetét és végét maga a tanító jelezte kolomppal vagy csengővel, ha csengő sem volt, a fára felkötött kiszolgált ekevasat ütögette meg figyelemfelhívásként.

Az iskolahálózat kiépülése nem jelentette a beiskolázási körzetek állandósulását. Nem lehetett előírni, hogy egy kisgyermek öt kilométerre gyalogoljon csak azért, mert a közelebbi iskola nem a ferencszállási, hanem a galambosi vagy a pálmonostori határrészben volt. A puszták közigazgatási határán e tekintetben a szó szoros értelmében átjárhattak.

Az 1920-ban született Kiss Ferencné Seres Mária 1928 szeptemberében kezdett iskolába járni a Csanyi úti iskolába. Tanyájuk a Péteri úti és a Csanyi úti iskola között épült. Ők a négy kilométerre levőt választották. Ez napi nyolc kilométer gyaloglást jelentett. Reggel nyolcra odaért, három órakor indult haza, amikorra hazaért, már besötétedett. A húszas évek végén és a harmincas évek elején a gazdasági válság éveiben a rettenetesen hideg téli időjárás megnehezítette a tanyasiak életét. Rissz-rossz bakancsokban, mínusz 28–31 Celsius-fok hidegben, úttalan utakon taposták a havat. Ezen a télen sok kisgyermeket ápoltak fagyási sérüléssel. Az első osztályos Marikának megfagyott a lába a többgenerációs bakancsban. Marika néni azért nevezi így, mert a testvérével felváltva jártak benne. Orvos nem volt, de nem is számított különleges, orvost kívánó eseménynek a lábfagyás.

A lábat beáztatták hideg savanyúkáposzta levébe, utána bekenték disznózsírral, hogy ne repedezzen ki. A fagy okozta sérülés egy hónap alatt szépen meggyógyult, Marika ismét járhatott iskolába. Olykor, ha nagyon nagy havon kellett volna átgázolni, egy-egy gazda szánkóval elvitte a környék gyermekeit. Persze csak akkor, ha a lovakat jártatni kellett. A lovat kímélték, a gyermek kibírta. Néha csak egy nagyobb tuskót kötöttek a ló után, hogy utat törjön a gyalogolóknak. Ezen a kényelmes ösvényen már elgyalogolhatott, akinek az Isten lábat adott. Ezt tették esténként a felnőttek is, bár legtöbbjük csizmában taposta a havat.

A szentkúti és a Szegedi úti iskoláknál téli estéken a 15–25 éves fiatalok írni-olvasni tanulhattak. A Szegedi úti iskolában, a Majsai úti iskolában és az 1927-ben megalakult Gazdakörben, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ajándékaként százkötetes kölcsönkönyvtárat helyeztek el. A tanyai tanítók díjtalanul kapták a Magyar Rónát a Duna–Tisza közi Mezőgazdasági Kamara szaklapját, amelyből az ismeretterjesztő esteken felolvastak.

Az 1920-as évek közepétől szélesíti hatókörét a Magyar Gazdaszövetség. A megalakuló tanyasi Gazdakörök a Gazdaszövetség tagegyesületei lettek, annak alapszabálya szerint működtek. Ferencszálláson harminc alapító tag írta alá a megalakulást rögzítő jegyzőkönyvet. 1930-ban a Földművelésügyi Minisztérium és Kiskunfélegyháza város támogatásával megépült a Gazdakör székháza, egy időben a szomszéd puszta, Galambos Gazdakörének székházával. A tanyavilág „kaszinói” az iskolákhoz hasonlóan több feladatot láttak el. Felnőttoktatási, egészségügyi, szórakoztató rendezvényeik mellett a tanyai közigazgatásban előforduló aktuális ügyintézéshez is helyet adtak.

1932-ben meghalt gróf Klebersberg Kunó vallás- és közokatásügyi miniszter. Holttestét október 25-én ugyanazon a vasútvonalon szállították Szegedre, amelyen 1906-ban Rákóczi hamvait hozták hazafelé. A tanyasi iskolákért hálás város, a tanintézetek képviselői a félegyházi pályaudvaron rótták le kegyeletüket. A népiskolai oktatás nagy alakjának a betűvetést tanulók sokasága köszönhette, hogy egészséges, tágas, világos iskolában szerezhette meg a műveltség alapjait.

1939-ben a hét ferencszállási iskola közül háromban már osztott tanítás volt, azaz külön tanult az első–második és külön a harmadik–negyedik osztály. A pálos atyák Szentkútra telepedésétől kezdve rendszeresebbé vált a hitoktatás. Szentkúton 1876-ban felszentelték a kápolnát, de állandó lelkipásztora 1940-ig nem volt a pusztának. A hívő ferencszállásiak szeretettel fogadták a pálos rendet, amelynek papjai közöttük éltek, s a tanyasiaknak már megszokott iskolákban keresték fel a híveket.

A szerzetesek hittanórákat tartottak, szívgárdákat szerveztek. A tanyasi iskolák hitéleti központi szerepköre tovább erősödött. A pálos atyák egyházi ünnepek előtt lelkigyakorlatokat vezettek, gyermeknek, felnőttnek egyformán alkalmat teremtettek a szentgyónás elvégzésére. Segítségükkel alakult meg a tanyasi lányok katolikus egylete a Kalász leánykör, s 1941-ben a legények egylete a Kalot.

Vallásos szellemű civil szervezeteknek tekinthetők a tizenöt-tizenöt fős Rózsafüzér Társulatok. 1946–47-ben már negyven társulatban találkoztak a hívők.

A Pálmonostori úti iskola a városhoz kilenc kilométerre, Szentkúttól is távol volt. Ide inkább Kiskunfélegyházáról hívták ki az istentiszteletet bemutató atyát vagy a körzethez közelebbi pálmonostorai templomba jártak. A Pálmonostori úti iskola 1947-től kéttanítós lett. Az immár osztott iskolában Farkas Béla tanító és felesége délelőtt az első–negyedik, délután az ötödik–nyolcadik osztályt oktatta az egyetlen tanteremben.

A második világháború utáni nehéz években a tanyai iskolák körülményei nem változtak. A gyermekek a korábbi nemzedékekhez hasonlóan jó időben mezítláb jártak, telente pedig a tanterem vaskályhája körül szárítgatták vizes kapcáikat.

A tudásra szomjazók akarata azonban minden nehézséget legyőzött. Ma is tisztelet parancsoló a Czakó gyerekek kitartása. Ők úgy jártak iskolába, hogy a nagyobbik – akinek a lábán az édesapja bakancsa volt –, ha kellett, a hátán vitte a kisebb testvérét, mert annak nem jutott ilyen fényes örökség. Előfordult az is, hogy felváltva mentek iskolába, de soha nem maradtak el. Ismertek minden halmot, minden gödröt. Tavasszal az olykor tengerré terebélyesedő szikes vízállások miatt kilométeres kerülőt kellett megtenniük, mégis mindennap megérkeztek a tanításra, a közösségbe.

A tanyasi iskola tanítója mindenkor díszvendég volt a disznótorokban, a házszentelőn, meghívták a lakodalomba, tőle kért tanácsot a bajban levő. A karácsonyi és a farsangi ünnepek alkalmat adtak a társas szórakozásra, természetesen szintén az iskolában. A színjátszással gazdagított ünnepeket az 1950-es évektől évi két alkalommal kirándulással egybekötött iskolai találkozók egészítették ki. Ilyenkor sportversenyeket rendeztek, műsort adtak. Az év első találkozóját mindig május 1-jén rendezték meg az Endre-majorban, a kúria szépen parkosított környezetében. A másik találkozóra augusztus 20-án került sor a Péteri-tónál. Minden tanyai iskola kivonult, lovas kocsikon mentek a szülők is.

Petőfiszállás községben 1962-ben központi iskola épült. A tanyai iskolák tanulóinak száma lassan megfogyatkozott. Például a Pálmonostori úti iskolába megépülésekor 120–150 gyermek járt, 1946-ban 88, 1962-re pedig már 20–22 főre csökkent a létszám. 1964-ben Petőfiszálláson 380 iskolásgyermek élt. A központi iskolán kívül még működött két külterületi iskola, 1995 óta csak a falu központi iskolájában tanítanak. Itt kezdetben két műszakban, délelőtt és délután is oktattak, de 1980-ban már olyannyira csökkent a tanulók létszáma, hogy csak két tanteremmel kellett kiegészíteni, s megvalósulhatott az egy műszakos tanítás.

A szentkúti „öreg iskola” 1940-ben

Elemi ismeretterjesztő tanfolyam résztvevői Szentkúton 1927–28 telén. Elöl középen ülnek a tanítók: Hornyik János, Szente József, Dobák István népiskolai igazgató és Sümeghy Kálmán