Vetéstől a betakarításig
Vetéstől a betakarításig
A ferencszállási birtokok többsége az öt kataszteri holdat sem érte el. Akinek húsz hold földje volt, azt már gazdaembernek tartották. Aki huszonöt- harminc holdon gazdálkodott, vetőgépet vehetett magának. Hatvan hold földdel pedig nagygazdának számított a birtokos, még akkor is, ha földjének nagyobb része csak szélfújta homokból vagy szikes tocsogókból állott.
Ferencszállás határában a gyengébb minőségű homokon három homokosztályt alakítottak ki, igazán jó minőségű feketeföld kevés volt. A hatalmas szikfoltok kőkemény talaján, ha éppen nem takarta víz, pengett a kapa. A talaj milyensége magyarázhatja, hogy egyes gazdák igavonónak bivalyokat tartottak. Az őstulokhoz hasonlatos fekete állatokat igénytelenségükért és nagy erejükért szerették. A sár- vagy homoktengerben olykor tengelyig belesüllyedt a megrakott lőcsös kocsi kereke, ilyenkor csak nagy erőfeszítéssel tudták kiemelni. Az 1940-es évekig az ökrös és a bivalyfogat mindennapos látvány errefelé.
A négy ökör közül az első kettőt általában a fürgébbnek tartott szürkemarhák közül fogták be, a másik kettő bármilyen fajta ökör lehetett. Szántáskor ballag a parasztember az eke után, fogja az ekeszarvát, hogy szép egyenes legyen a „borozda”. Amíg a sor végére nem ér, addig nincs szüksége ostorra, akkor viszont irányítania kell a fordulást. Erre szolgált a négyellő ostor, amelynek hosszú csapója elérje a fogat elejét. A négyellő ostor használata a paraszti tudomány alapozó leckéje volt. Az ostornyél három méter körüli koronafaágból készült, a derék két-két és fél méteres kötélből, a végén ujjnyi széles kétméteres szíjcsapóval. A hajtó odapendített a fogat elején ballagó ökörnek egy cselő kiáltással, s az állat a mellette valót jobbra nyomta. Ha balra akart fordulni, akkor a balra befogottra pendített hajsz kiáltással.
A közhiedelemmel ellentétben az ökör okos állat, érti, ha nevén szólítják. A bivalyoknak mindig párban adtak nevet: Muki–Rigó, Bocskor–Bakancs, Holló–Mozsár, Bögöly–Bogár. A nagy testű állatok békésen szántottak, csak akkor történt baj, ha víz közelébe értek. Ha a bivaly vizet érez, nincs az a négyellő ostor, amivel el lehetne tántorítani a dagonyázástól.
A vetés vállra akasztott vetőzsákból történt. A lóvontatású vetőgépek a század végétől kezdve terjedtek el. A hetven holdas birtokhoz tizenhat soros vetőgép tartozott, de az is lóvontatású. Az idők során a búza–rozs–kukorica vetésforgó honosodott meg, esetleg kukorica helyett takarmányrépát vetettek. Parlagot takarékosságból sem tartottak, a legelőt sem váltogatták, mert nem volt mivel. A föld java a gabonának kellett. A laposabb helyeken búzát és árpát, a homokosabb részeken inkább rozsot termeltek. A jobb föld tizenöt-húsz mázsa rozsot adott, de a gyenge homok csak hat-nyolc mázsát. A Homokosztályon a rozs volt a fő termény.
A rozsot már augusztus végén elvetették, Kisasszony napra kizöldült, október–novemberben bebokrosodott, lehetett a birkákkal járatni. A kenyeret a rozstermő helyeken rozslisztből sütötték, Ferencszállás másik határrészén búzaliszt és rozsliszt keverékéből. Tiszta búzalisztből kalács vagy rétes készült. Kalácsot sütöttek húsvétkor, a karácsony sem múlhatott el kalács nélkül, a lakodalomban pedig rangjező szerepe volt a szerelemkalácsnak. A húzottrétes-készítés szintén az ünnepre készülést jelölte. Sütöttek almás, meggyes, mákos, diós rétest, ki, mit szeretett. A linzerek és más sütemények csak az 1960-as évektől terjedtek el.
Akinek nem volt saját földje, részes aratással próbálta az évi kenyérnek valót megkeresni. Húsz nap aratással egy aratópár – a kaszás és a marokszedő – nyolc-tíz mázsa gabonát keresett.
Az aratás a gazdasági év legnehezebb munkái közé tartozott. Előtte aratóbandák alakultak, amelyek a gabonát részért vágták le. Egy nagyobb gazda legalább hatszemélyes aratóbandát fogadott fel. Három férfi kaszást és három kettőzőt, ez utóbbiak lányok, asszonyok voltak. Az irányítás a vezető kaszásra, az öregrészesre tartozott. A tizenhat éves fiú már arathatott, az igazi kaszást nem a kora, hanem a teljesítménye minősítette. A jó kaszás akár harminc keresztet learatott egy nap. Az aratókat a betakarított szem egytizede illette meg, háborús években, amikor kevés férfi volt odahaza, és hiány mutatkozott a kaszásokból, a gabonatermés kilencedét kapták. Ezt a mennyiséget azután az öregrészes elosztotta a bandatagok között. Az aratóknak kommenció is járt, ami élelemből – szalonna, bab, tarhonya – és egy-egy kocsi fűtőből, azaz szalmából állott. A rész és a szalma hazaszállítását a gazda vállalta.
Az aratás hajnalban, a szalmakötél elkészítésével kezdődött. A harmatos gabonát tövestül kitépték, s a kalászaival szembefordított gabonacsomókból sodorták meg a kévekötő köteleket. A kötélsodrás és a kéve bekötése a kaszás feladatai közé tartozott. A rendre vágott gabonát a kettőző a kukával felszedte, és az előre megcsavart szalmakötélre kévézte. Egy-egy tábla learatása után a kévéket gabonakeresztekbe rakták. Egy keresztbe tizennyolc kévét tettek, a legfelső, a tizennyolcadik kévét papkévének nevezték. A keresztek két-három hétig a tarlón maradtak, hogy kiszáradjon a szem, azután kocsikkal, szekerekkel, lovas és ökrös fogatokkal behordták a tanya melleti szérűre.
A XlX. században minden tanyához tartozott szérű, 1961-re már csak néhány maradt. Ott helyezték el az asztagot, amit az öregbéres vagy a gazda készített. A nagyobb asztagok oldalmagassága elérte a három métert, s még erre rakták a hajazatot. Az asztagot a hajazat – a kalásszal lefelé fordított gabonakévéből álló nyeregtető – védte meg a beázástól. Megrakása legalább kétemberes munka volt. Egyikük a szekérről favillával adogatta a kévét, a másik készítette az asztagot. Ha kellett, középső állást is csináltak, hogy a háromágú favillával könnyebb legyen feladogatni a kévéket. A szérűn addig maradt a gabona, amíg el nem érkezett a cséplés ideje.
A cséplőgépek elterjedése előtt nyomtatással nyerték ki a gabonaszemet. Endre Zsiga gazdaságában a XX. század elején még lóval nyomtattak. A birtokon legtöbbször Pálmonostoráról vagy Péteriből fogadott napszámosok dolgoztak, mert a helybeliek féltek a szolgabíró szigorától. A ledöngölt, tisztára söpört földre ágyásokat készítettek. Egy ágyásba huszonöt, ha sietni kellett, ötven kéve gabonát halmoztak. Ezt négy-hat lóval, körülbelül négy óra alatt nyomtatták el. Amikor a gabonaszem kipotyogott, a szalmát a szokásos háromágú favillával kazalba rakták, a gaboszemet pedig rakásra, azaz garmadába lapátolták.
Nyomtatás közben a favillával forgatták a kévéket, hogy mindegyikből kiperegjen a szem. A kinyomtatott gabonaszem tisztítását a szél segítette. A nyomtatók szeles időben fel-feldobva lapátolták a halmokat, a szél pedig kifújta a töreket és a pelyvát, esetleg szelelőrostával még átrostálták. A tiszta gabonát vékával felmérték, majd hambárba vagy verembe rakták. Akiknek lehetőségük volt rá, azok csűrben nyomtattak, nekik nem kellett az esőtől félniük.
Az 1870-es években a félegyházi újság már ajánlotta az úgynevezett nyomtatóhengereket és a cséplőgépet, de Ferencszálláson még inkább a szabad ég alatt, marhákkal nyomtattak. Mindig nagyon siettek a munkával, nehogy megázzon a szem, és „ medvét fogjon a gabona”. A szólás kialakulásának idejét nem tudjuk. Amikor jött a borulás, gyorsan kúp alakzatba lapátolták a gabonaszemet, a tetjét beborították szalmával, hogy lecsorogjon róla a víz. Aki látta a szalmás halmot, azt mondta, „no ezek medvét fogtak”.
Amikor megjelent az első „tüzesgép”, attól kezdve azzal csépeltek. A gőzcséplőgépek Ferencszálláson az első világháború alatt és után tejedtek el. Az első géptulajdonosok közül Hideg Andrást és Döme Ferencet említhetjük. Farkas Sándor gépe főleg a Homokosztályra járt. A Farkas családnak az 1940-es években darálója és olajütője is volt. A fiúkat az apjuk géplakatosnak nevelte, így a cséplőgéphez nem kellett külön gépészt fogadni. Az említettek mellett Rádi Mátyás és Rádi András, valamint Farkas János, Balla Sándor, Tarjányi István cséplőgépei is rendszeresen dolgoztak Ferencszálláson. Seres Mihály három gépet üzemeltetett, egyikkel Kiskunfélegyházán és Ferencszálláson, a másikkal Jászszentlászlón, a harmadikkal Tömörkényen csépeltek.
Az első cséplőgépeket lóval vontatták egyik szérűről a másikra. A meghajtást végző gőzkazán, a bika, teljesen különálló szerkezetként, hosszú szíjáttétel segítségével működtette a cséplőrészt. A kazánt és a cséplőszerkezetet egymástól nyolc-tíz méter távolságra állították fel, nehogy a kazánból kipattanó szikra felgyújtsa a cséplőszekrényt.
A kisebb gépekhez tizennyolc fős, a nagyobbakhoz huszonegy fős cséplőbandát fogadtak. Közülük ketten a szalmakazlat rakták, három-négy pár két-két akácrúddal hordta a kicsépelt szalmát, ők voltak a petrencések. Ketten a dobnál szedték el a szalmát, egy a töreket. Az asztagra hárman kellettek. A dobnál állott az etető, aki a megbontott kévével „etette” a dobot, mellette egy külön személy vette át a feladott kévét, és elvágta a kévekötelet. Ketten zsákba szedték a szemet. Ezután már csak a mérés és a bekötés következett. A második világháború után minden cséplőgéphez ellenőrt helyeztek. A szigorú beszolgáltatási rendszerben személyenként 260 kilogramm búzát vagy rozsot hagytak a gazda családjának.
A kicsépelt gabonát régebben földbe ásott, szalmával kiégetett verembe rakták. Az 1920-as években még voltak gabonásvermek. Aljukat törekkel, oldalukat szalmával bélelték ki, és jó domborúra megtöltötték gabonával, tetejét befedték szalmával és földdel, nehogy az eső belefolyjon. Tavasszal, amikor a hambár kiürült, felszedték a vermelt gabonaszemet, és áthordták a hambárba. Aki tehette, inkább ez utóbbiban tárolta a gabonát, vagy még a gépből eladta a kiskunfélegyházi kereskedőknek.
Aratáskor és csépléskor a gazda felesége legalább egyszer napjában gondoskodott főtt ételről. Csépléskor lehetőleg birkát vágtak. Sok helyen reggelihez pohárka pálinkát is adtak. Este szinte mindig bográcsos tarhonyalevest ettek. A tarhonyát zsíron vagy szalonnán – de inkább csak a szalonna bőrén – megpirították, felengedték vízzel, pirospaprikát és sok krumplit tettek bele, hogy sűrű, laktató legyen. Ferencszálláson az ünnepek nemzeti eledele a birka, a hétköznapoké a tarhonya volt.
A tarhonyát búzalisztből gyúrták, egy-egy nagyobb gazdaságban nyaranta zsákszámra készítette az asszonynép. Aratóünnepet nem tartottak, de a fiatalabbak aratás után egy-egy hétvégén megszervezték a maguk mulatságait, a padkaporos bálokat. Néhány kilométerre is szívesen elgyalogoltak a mulatságért, amit Rózsa Sándor betyárkodása idején és az 1950-es években egyformán kedveltek. Nem voltak sokan, csak amennyien a tanya szobájában elfértek. A bálgazda meghívott néhány ismerős fiatalt meg egy tamburást, esetleg néhány fillérért adott bort, és lehetett táncolni. Az idősebbek a kemencepadkán üldögélve vigyázták a magukba feledkezett fiatalokat. Tamburán vagyis citerán nagyon sokan játszottak. A zene díja annyi lett, amennyit a kalapjába dobtak.
Az 1920-as évek végén híresek voltak a Buri-tanyán rendezett padkaporos bálak. A szegedi országúton túl lakó belső-ferencszállásiak nem szerették, ha a külső-ferencszállási legények odamentek. Nemkívánatosnak tartották a konkurenciát, de azok sem hagyták magukat. Előfordult, hogy a legnagyobb jókedv közepette megjelentek a külső-ferencszállási legények, és csak úgy nézelődés közben földre szórtak néhány marék királydinnyét. Mivel a táncolók mezítláb ropták, nem csoda, hogy vasvillára került a sor.
Sajnos a szilaj mulatozások nemegyszer bicskázással, sőt halálos áldozattal végződtek. 1890 októberében például a Csorba-tanyán a tánc után Tóth Vendel összeverekedett Fekete Antallal, és bicskázás közben Tóth úgy megszúrta Feketét, hogy az azonnal szörnyethalt.
A ferencszállásiak a környező falvakba is el-el jártak mulatni. A legények konkurenciaharca még élesebb volt, ha a szomszéd falu tanyájában jelentek meg. Fekete Pál fiatal gazdát 1908 szeptemberében egy jászszentlászlói bálon verték agyon.
A fiatalok néha még aratáskor is báloztak. A nehéz munka idején éjszaka pihenni kellett, ezért vasárnap délutánra szervezték a mulatságot. Csak nagyböjtben nem rendeztek soha, máskor estétől éjjel kettőig, télen hajnaig mulattak.
A Pálmonostori út környékén 1946 után már csak telente rendeztek padkaporost, szombatonként. Főleg olyan tanyában hirdették meg, ahol eladósorban lévő leány volt. Ezek a táncos alkalmak átmenetet képeztek a vendégségek és a hagyományos bálak között. Énekeltek, táncoltak, a meghívottakat kaláccsal kínálták. Az idősebb férfiak kártyáztak, ötös királyt, hatos királyt, durákot. Nem pénzre, csak dióra. A végén megették a nyereményt.
Aratás idejére a belvizes években is felszáradt a víz. Kivirágzott a szik. Nagyon nedves esztendőben a Tarjányi-széktó környékén hatalmas vízállásos területek alakultak ki. A kutakban a sziktől rossz ízű volt a víz. A környék tanyáiban élők azonban megszokták, itták és főztek vele. A sziknek is megvolt a maga haszna. A kapát kicsorbító földről összesöpörték a szappanfőzéshez hasznosítható „széksót”, és eladták.
A széktó körüli határrészen Tarjányi Mihályné, Viktor ángyi volt a legismertebb szappanfőző asszony. Viktória néni házról házra járt, hogy szappanná változtassa a tanyai háztartás egész éven át gyűjtögetett zsíros hulladékát.
A „gyártás” során legelőször is a sok bosszúságot okozó kőkemény földről a szürkésfehér sziksót összesöpörték. Azt az udvari katlan bográcsában addig főzték, amíg a vízben feloldódva lúggá alakult. A zsíros hulladékokat beleöntötték a lúgba, s a keveréket tovább forralták. Ennek hatására a massza tetején habosan kivált a szappan, alatta csak a barnásfekete lé maradt. Ekkor következhetett a szappanfőzés második szakasza. A folyadék felszínén összegyűlt anyagot lyukacsos kanállal leszedték, és egy másik bográcsban besűrítették. Deszkákból készített szögletes formába ruhát terítettek, beleöntötték a sűrű masszát, s amikor megszikkadt, készen volt a keresett termék. A formából kiborított szappantömböt már csak kockára kellett vágni egy darabka dróttal. A maradék barnásfekete lét, a lúgot sem dobták ki. Igen alkalmas volt a leégett edények súrolására. A szegényebbek különválasztották a lúg sűrűjét, ezt nevezték lúgszappannak.
Minden héten mostak. A kenderből szőtt bő gatyákat, ingeket a lúgos vízbe beáztatták, majd háziszappannal, a kút mellett dézsában vagy teknőben kidörzsölték. 1858–1860-ból származó leírások szerit a férfiak ingben, gatyában, mellényben és kalaposan jártak. Időjárástól függően ez kiegészült ujjas mellénnyel, subával vagy szűrrel. A hagyományos viselet, a háziszőttes borjúszájú gatya és a házi vászonból készült ruhanemű 1920–1930 között szűnt meg. Legtovább a suba maradt használatban. A sokoldalú ruhadarabot telente a második világháború után is felvették.
A gabonánál kevesebb kölest és burgonyát termesztettek a faluban. A föld maximális kihasználása végett a XIX. század végétől sokszor a burgonyát tarlószántásba vetették. Az 1870-es évtizedben a bugás kölest még tavasszal vetették és augusztusban aratták. Ennek a növénynek a tarlószántásba vetése jóval később, az első világháború után vált szokássá. Egy-egy gazdaságban kevés kölest termeltek, ezért szekerekkel behordták valamelyik tanyára, és egy helyen csépelték ki. A learatott, kicsépelt köles szalmáját az állatokkal etették, magát a szemet pedig a baromfi, különösen a csirke szerette.
Étkezési célra a köles csak hántolva alkalmas. A hántolást a kiskunfélegyházi szélmalmokban, később a Lackó-malomban végeztették. 1945 után Jászszentlászlóra jártak hántoltatni. A köles 2000-ben nem szerepel a petőfiszállásiak étlapján, de az 1950-es évekig hetente többször is helyet kapott az étrendben.
A csak zsíron, vízben főtt fordított kására úgy emlékeznek, hogy még a kutya sem ette szívesen. Elfogadhatóbb lett az íze, ha sok krumplit és egy kevés füstölt oldalast tettek bele. A nevét arról kapta, hogy főzés közben masszává állt össze, és akár egyben meg lehetett fordítani. Ilyenkor felülre került a már lepirult alsó rész, ami némi ízt adott az ételnek.
A szegényebb családoknál a rizskását köleskásával helyettesítették. Kölessel főztek tejes levest, disznóvágáskor töltöttek vele hurkát, sós vízben kevés krumplival és zöldségfélével rántott levest készítettek belőle. Télen kemencében főtt a cibereleves. Ehhez a kölest több napig ecetes vízben érlelték, majd a bableveshez hasonlóan füstölt hússal megfőzték.
A puszta felosztása előtt a kölest és a kukoricát csak erre a célra osztott kertekben termelték. Szántóföldi termesztésük a XIX. század második felétől kezdődött, s az állattartásban bekövetkezett változásokkal magyarázható.
A pusztaosztáskor felparcellázták a nagyállattartás legelőit. A hatalmas marhacsordák eltűntek Ferencszállásról, viszont megnövekedett a disznóhizlalási kedv. A XIX. század fordulóján, amikor a gazdákat a gabona alacsony ára és az értékesítési nehézségek egyformán sújtották, korábban nem tapasztalt magas árat kaptak a sertésekért. 1901-ben Kiskunfélegyháza teljes sertésexportja – ebben benne van Ferencszállásé is – 14 879 állat, 4227-tel több az előző évinél. Ugyanekkor javultak a baromfi exportálásának lehetőségei. 1902-ben 430 vagon élő és ötszáz mázsa vágott baromfit szállítottak el a kiskunfélegyházi vasútállomásról, ami egymillión felüli darabszámot jelent. A pulykát Angliába és Ausztriába szállították, a németországi kereskedők nagy mennyiségben vásároltak libatollat. Ferencszállás ekkoriban olyannyira összetartozott Kiskunfélegyháza várossal, hogy egyetlen statisztikában vagy jelentésben sem jelölték külön a vonatkozó számokat. Számszerű adatokat tehát nem tudunk Petőfiszállás jogelődére. El kell fogadnunk a fő tendenciák azonosságát, hiszen ferencszállási földek kilencven százalékán kiskunfélegyháziak gazdálkodtak.
Az 1940-es években Ferencszálláson mintegy hatvanszázalékos részarányban kis gazdaságú, a jövedelmet napszámmal, tanyás bérességgel kiegészítők éltek. Akiknek egy és öt hold között volt a földjük, bizonyosan eljártak napszámba, gyengébb terméskilátás esetén a hét-nyolc holdasok is. A piacra termelő gazdaságok közül nyolcvanból húszban foglalkoztak sertéshizlalással. Az állatartás belterjessé válása után mind a sertéstartásban, mind a baromfinevelésben létfontosságúvá vált a kukoricatermesztés.
A kukorica kapálását szinte teljesen kézi erővel, esetleg lóvontatású ekekapával végezték. A törést és fosztást az 1960-as évekig nem gépesítették. A kapálásban és a kukoricatörésben a gazdaság apraja-nagyja részt vett, ha kellett, napszámosokat is fogadtak. A kukoricafosztás viszont kivétel nélkül kalákában, csoportosan végzett szívességmunkában történt.
A kukoricafosztás a tanyasi nép körében nemcsak munka, hanem szórakozási alkalom is. A hajával együtt letört csöves kukoricát behordták a gyepes tanyaudvarra, ahol garmadába rakták. A fosztáshoz ismerősöket hívtak, de a messze hallatszó muzsikaszó hívás nélkül is odacsalogatta a fiatalokat. Mészáros József és Rádi Imre szinte fosztóból fosztóba járt bőrdudájával. Kovács, ragadványnevén Berkec József bőrdudán és klarinéton játszott. Az 1930-as években a Kovács fiúkból rezesbanda alakult. A citerások közül Tímár Ferenc és Tarjányi Mihály tartozott az ismertebb zenészek közé. Tímár Mihály klarinéton játszott. Kuricatörés idején egymástól érdeklődtek a tanyasiak, hol, mikor lesz fosztás.
Munka közben énekeltek, viccelődtek. Akadtak olyanok akik mesével szórakoztatták az egybegyűlteket. A mesélők – Seres Vince, Barta Ferenc, Seres József – történeteikbe beleszőtték saját élményeiket a lányok meghódításáról, a katonaságról s főként a tizennégyes háború eseményeiről.
A háziasszony kalácsot sütött, amikorra elkészültek, a katlanon megfőtt a gyenge kukorica, sok helyen adtak pattogatott kukoricát is. A pattogatás már a mulatsághoz tartozott, hiszen amíg az udvaron rakott tűz felett a rostában rázogatták a morzsolt szemet, nevetni kellett, hogy hamarabb kipattogjon. Éjfélre végeztek a fosztással, utána hajnalig táncolhattak.
A megfosztott csöves kukorica a tanyaudvaron góréba vagy a tanyapadlásra került. A morzsolást kézi hajtású morzsolókkal, ha csak kevés kellett, morzsoló nélkül, kézzel végezték. A disznókat szemes kukoricával, hizlaláskor inkább darás moslékkal etették. A ferencszállási szélmalmok közül
a két utolsó: a Lackó-malom és a Seres-malom végül már csak darálóként üzemelt. Az 1930-as években Göncöl boltos és kocsmáros, az 1940-es években Farkas István robbanómotoros darálót üzemeltetett. A Zsiga-majorban, később a Béke Tsz-ben szintén robbanómotoros daráló működött.
A szegényebb háztartásokban a hétköznapok táplálkozásában jelentős szerep jutott a kukoricalisztből készített görhének, málénak és gancának.
A kukoricaganca felesen vegyített búza- és kukoricalisztből készült. Lassan, állandó kevergetés közben beleszórták a forró vízbe. Amikor besűrűsödött, félretették hűlni, majd evőkanállal kiszaggatták. A gancát általában körítés nélkül, olykor pirított morzsával, túróval vagy cukorral megszórva, hidegen ették.
A kukoricamálé kemencében készült. A kukoricalisztet a sütés előtti este sós vízzel leöntötték, reggelig magától megerjedt. Kicsit édesedett. Reggel olajat öntöttek a tepsibe, tetejére vékonyan elterítették a málét, majd ismét meglocsolták olajjal, és kemencében megsütötték. Minél ropogósabbra sült, annál finomabb lett.
A görhe süteményféle. A kukoricaliszthez egyharmad búzalisztet, lehetőleg jó grízes lisztet kevertek. A lisztet tejjel, élesztővel, sóval, kevés cukorral kidagasztották, és még lágyan beöntötték a napraforgóolajjal meglocsolt tepsibe. Amikorra a kemencét befűtötték, a görhe megkelt, lehetett kisütni.
A főbb termények mellett szinte mindenki termelt magának tíz-tizenöt tőke dohányt saját fogyasztásra, és kevés kendert a háziszőttesekhez, kötelekhez. A kenderfonalat maguk készítették, de a szövést félegyházi takácsokkal végeztették.
A kukoricatábla köré, mintha kerítés lett volna, napraforgót ültettek.
A mindennapi étkezés elmaradhatatlan tartozékát, a napraforgóolajat az 1960-as évekig főleg a kukoricás ételekhez használták. Az olajat részben a helybeli olajütőkben, részben a környéken: Csengelén, Kisteleken vagy Farkas István, Zimány István kiskunfélegyházi olajütőnél üttették. A babot a kukoricával együtt köztesként termelték. A homokos földet a szőlő, a gyümölcs és a dinnye is kedvelte.
Ferencszálláson a szőlőtermés legkorábban a már említett hegygazdaságokban honosodott meg. Akinek többre nem volt lehetősége, az a tanya közelében legalább annyi szőlőtőkét ültetett, amennyi a családot ellátta szőlővel és borral. A telepítésre kijelölt földet egy méter mélyen megfordították. A rendkívül nehéz munkáért napi egy pengőt fizettek, és minden megtalált pajorkukac után járt egy fillér jutalom. Akkoriban ezért a napszámért egy kilogramm sertéshúst adtak a hentesnél. Ha ásás közben a napszámos nagyon figyelt, és szorgalmasan kiszedegette a pajorokat, akkor akár még egy pengőt összegyűjthetett a napszám mellé. Öt-hat pengőért pedig már vehetett cipőt a gyereknek.
A szőlőfajtákból saját fogyasztásra lugasművelésű, nagyszemű csemegeszőlőt, piacra inkább szagos muskotályt, bornak főleg kövidinkát, kadarkát, sárfehéret ültettek. Ez utóbbiért a két világháború közötti időszakban helybe jöttek a kiskunfélegyházi és pálmonostorai felvásárlók, akik a jonatánalmával együtt Németországba exportálták.
Ferencszálláson a második világháború előtt csak Endre Zsigmondnak volt nagyobb szőlészete. Egy részét még az édesapja, Endre László nádori táblabíró ültette a XIX. század utolsó harmadában. Endre Zsigmond 1905-ben folytatta a telepítést. A hivatalától néhány évre Szentkútra visszavonult főszolgabíró, Mathiász János nemesítőtelepéről vásárolt szőlővesszőket.
A gazdasághoz külön borházat építettek, amelyben hat szőlőprés dolgozott. Minőségi boraik közül a sauvignon és az aszúszőlőből készített malaga csak a vendégkör és a népes család fogyasztására szolgált. Eladásra burgundit, rizlinget, furmintot és kadarkát állítottak elő.
A szőlőkbe – a pár száz négyszögölestől a hegygazdaságokig –, a tőkék közé gyümölcsfákat ültettek. Cseresznyét, meggyet, almát, körtét, szilvát. Sárgabarackból Endre Zsimondnak külön gyümölcsöse volt ezerkétszáz fával. A törkölyből, a szilvából és a faeperből részben házilag, részben a főzdében pálinka készült. A Sánta család 1908-ban építette meg az első pálinkafőzdét. Sántáéknak 1910-től kocsmájuk is volt. Az ital ára a napszámhoz igazodott. Amikor az nyolcvan fillér volt, a szilvapálinka literét egy pengőért adták. Az ipar nélküli határban a vállalkozást a pálinkafőzde és a szélmalom jelentette. Az 1930-as években a pálinkafőzdés tíz liter kifőzött pálinka után egy litert kapott munkadíjba. A molnár öt kilogramm gabonaszemet vámolt minden mázsa őrletni valóból.
A nehéz szőlőművelés eredménye a szüreten mutatkozott meg, ami a kukoricafosztáshoz hasonlóan vidám társas munkában zajlott. Szüretelni általában azokat hívák, akik a gazdaság egyéb munkáiban is részt vettek, a részes aratókat, a kapásokat, a cselédség tagjait, a tanyásokat és feleségeiket. Endre Zsigmond nagyobb területű szőlőjébe Péteriből fogadtak napszámosokat.
A szüretelőket reggel pálinkával kínálták, napközben ihattak a mustból, a déli birkapaprikáshoz vagy birkagulyáshoz minden szüretelő egy pohár bort kapott. Sok helyen sütöttek fonott kalácsot. Szüret végeztével azok, akik szívességből szüreteltek, kosarukat telepakolták a napközben erre a célra külön rakott szép fürtökkel. Ha maradt, kaptak fonott kalácsot is. Zenészeket ritkán hívtak. A szüreti bálokat nem annak helyszínén, hanem valamelyik kocsmában tartották. A helyi szokástól csak az Endre-kúriában tértek el. A Péteriből fogadott napszámosoknak a gazdasági épületben külön táncos mulatságot rendeztek.
A gyümölcsből jutott a kiskunfélegyházi piacra és a család fogyasztására. A gyengébb minőségű gyümölcsből lekvárt főztek vagy szeletelve aszalással tartósították. Az aszalást a létező legegyszerűbb módszerrel a napsugár végezte el. Aszalókat vagy bármilyen erre a célra szolgáló építményt nem készítettek. A feldarabolt gyümölcs lapos kosárban, esetleg egy szőttes lepedőn, a pajta vagy a ház tetején aszalódott.
A föld minősége szerint a tanya körüli kiskertbe zöldségféléket ültettek. A tanyasi ember csak sóért, petróleumért adott pénzt, egyébként százszor megfontolta a vásárlást. Az épületek körül vagy a birtok egy részén kaszálót és gyepet hagytak az állatoknak. Az öt-tíz holdas gazdák és a tanyás lakók is tartottak egy-két tehenet, amit, ha máshol nem lehetett, a mezsgyén legeltetett a gyerek. Minden talpalatnyi földet kihasználtak. A másra már nem alkalmas gyepen birkát legeltettek.
A juh itt szinte őshonos. Nem is igazi tanyás az, akinek nincs belőle néhány. Az állatokat reggel, este megfejték. A birkatejből sajtot készítettek, a melléktermékként lecsurgott írót, különösen behűtve, szívesen fogyasztották. A kiskunfélegyházi, pálmonostori, szegedi, kecskeméti piacon kapós volt a birkasajt. Árusítása és készítése asszonyi munka. A birkanyírás viszont a férfiaké. Külön nyíróemberek működtek, Faragó Jánost, Csányi Vincét nyírás idején kézről kézre adták a gazdák.
A birkahús a puszta nemzeti eledele. A szüreti birkát már nyár elejétől hizlalták. A századforduló előtt a szüret elképzelhetetlen volt birkahúsos tarhonyaleves nélkül. Talán máshol ezt gulyásnak mondták, de itt megadták a rangot a tarhonyának. Birkahússal, kemencében készült a húsos káposzta. A birkahurka pedig olyan helyi specialitás, amit már innen néhány falunyi távolságra sem ismernek.
A birkahurka egyesíti magában a birkapörkölt és a foszlós házikenyér minden ízét-aromáját. A birkabél legvastagabb részéből mintegy hatvan centiméteres darabot kivágnak, kifordítva, jól kimosva a faggyús belet megtöltik áztatott, besózott, beborsozott, megpaprikázott kenyérdarabkákkal. A megtöltött nyers hurkát birkapörkölt főzése közben beteszik a bográcsba, ahol jól megszívja magát a pörkölt szaftjával, ízével.
Csépléskor, aki tehette, birkát vágott. Húsvétkor, pünkösdkor, Kisasszony napi búcsúra báránypörköltet vagy rántott bárányt készítettek. A kiöregedett birka ősszel a húsos káposztába került. Disznót évente csak a téli időszakban vágtak, lehetőleg már karácsony előtt, birkát minden jeles alkalomra. Ez a jószág volt a pusztai ember eleven hűtőládája. Ma már csak a lakodalmakban őrzi hajdani előkelő helyét.
Felnőtt birkapásztort csak a nagyobb falkákhoz fogadtak. Harminc-negyven birkát őrizhetett az iskoláskorú gyermek. A juhok napi kétszeri fejése belefért a gazdasszony idejébe. Akik a tejhaszon miatt tartották a juhokat, igyekeztek a kisbárányokat mielőbb elválasztani az anyjuktól. Bevált módszernek bizonyult a bárányok kicserélése. A szomszéd gazdák néhány napra kicserélték egymás között a szaporulatot. Az anyajuh nem szoptat idegen bárányt, megismeri a szagáról a betolakodót.
Ott, ahol a gazdasághoz több tanya tartozott, az állatokat a lakók gondozták. Ők a lakhatásért feles művelést vagy állatgondozást vállaltak. A Kalmár-birtok nagy tanyájának lakója például a lakhatásért telente harminc marhát gondozott. A nyári legeltetés már nem a lakó feladata volt, arra külön gulyást fogadtak.
Gulyásnak 16-17 éves kortól szegődtek a fiúk. Bérük az 1930-as években egy öltözet ruha, egy pár csizma, két választási malac és egy kocsi széna volt, hazaszállítva. A marhapásztor az istállóban lakott, és a cselédekkel étkezett. Az ő dolga volt a legeltetetés, az itatás és a ganajozás. Délben, amíg az állatok deleltek, a pásztor is pihenhetett és ebédelhetett.
A disznókra a kanászgyerek vigyázott. A baromfiféle a lányok, asszonyok felügyeletébe és őrzésére volt bízva.
A szénakaszálásban és -gyűjtésben, aki bírta, segített. A szénát szénapadláson és kazalban tárolták. Ha árpát is termeltek, árpaszalmával vegyesen rakták a kazalt. Egy sor árpaszalmára két sor réti széna következett. Így a kevésbé értékes árpaszalmát is megették az állatok.
A tavaszi vetés idejére tágassá vált tanyaudvar a betakarítás végére megtelt terménnyel. Gabonásvermek, leföldelt takarmányrépa-halmok, kukoricaszár-kúpok, szalma- és szénakazlak emelkedtek egymás mellett. A csöves kukorica lécekből készült, lábon álló góréban száradt, a bor pincében, kamrában várta az első fejtést.
Télire egyetlen betakarítási munka maradt, a nádaratás. Akinek a földjén vízállásos nádas rész volt, gondosan learatta a termést. A rosszabb minőségű náddal fűtöttek, a java az évenként esedékes tetőjavításhoz kellett. Akinek nem termett saját nádja, az részes aratást vállalt vagy pénzért vásárolt.
A nádat tolókaszával, mások szárvágóhoz hasonlatos sarlóval vágták.
A befagyott Péteri-tóról jégszánkóval vitték a város tanyájába, ahol bekévézték, kúpokba rakták. Az eladó nádkévéket egységesen száz centiméteres hosszúságúra hagyták. Évente többször rendeztek nádárverést, ahol bárki vásárolhatott. Az ár változott, 1903-ban négy fillérbe került egy kéve, 1943-ban egy pengő és negyven fillérbe.
Enyhe időjárás esetén a tó nem fagyott be. 1911 januárjában például olyan meleg tél volt, hogy ladikból arattak. Ráadásul a magas vízállás miatt csak a nád teteje látszott. A tó védelme és a következő évi termés miatt mégis aratni kellett, de nagyobb volt a víz alatt ottmaradt kotu, mint a felszínen levágott nád. A rossz termés ellenére sikerült ekkor is 18 271 kévét betakarítani. Összehasonlításul megemlítjük, hogy 1903-ban 36 704 kéve nád termett a Péteri-tó ferencszállási részén.
A tó mellé 1911-ben öt katasztrális hold kosárfonásra alkalmas fűzvesszőt telepítettek, magát a tavat halászatra és vadászatra bérbe adták. A nádasban vadkacsák és más vízimadarak tanyáztak. A XIX–XX. század fordulóján a városi közgyűlésben évekig vitáztak arról, mi lenne a helyesebb: halastóvá alakítani vagy meghagyni csak nádtermő helynek.
A Péteri-tó vízállásának szabályozására az első terveket Márk Sándor mérnök készítette 1846-ban. A XIX. század végén a halászat egyre gazdaságtalanabbá vált. A szikes tó lassan feltöltődött, néhány esztendőben csaknem kiszáradt. 1909-ben nagy szárazság volt, ekkor 43 300 kéve jó minőségű és háromezer kéve közepes minőségű nád termett. A képviselő-testület mégis úgy határozott, hogy a tó mintegy nyolcvan katasztrális hold területű részét gátakkal szabályozva halastóvá alakítja. E célra a tó déli részén, Péteri határán, hat méter koronaszélességű, 970 méter hosszú és két méter magas töltést akartak építtetni. A töltéshez szükséges földet magából a tóból termelték volna ki, hogy a medret mélyítsék A vízszint szabályozásához Mihalovits Jenő városi mérnök két beton átereszt tervezett.
Az építkezésre a város a regále kártalanítási alap, tizennyolcezer koronáját szánta, de 1911-ben még mindig csak vitáztak, döntést nem sikerült hozniuk, az árak viszont egyre emelkedtek. Végül az újonnan felépült városházában tartott első közgyűlésen, 1911. november 7-én az építés mellett döntöttek, de a gát csak 1918-ban készült el.
A töltés Kiskunfélegyháza és Pálmonostora között olyan széles volt, hogy elfért rajta két lovas kocsi. Az akkor még kiskunfélegyházi, ma petőfiszállási részen haltenyésztést folytattak, amihez szaporítómedencék készültek. A vízutánpótlást artézi kút biztosította. A tavon csónakázni lehetett, a tóparton a város tanyája adott enyhelyet a kirándulóknak.
Cséplés a Kanyó-tanyán
Seres József mesemondó negyven évig élt Ferencszálláson. Meséi 1999-ben jelentek meg
A tanya udvarán épített kemence előtt kendert tilol Kanyó Józsefné és Kanyó Antalné (1920 körül)
Napraforgótábla szélén Seres László a maga készítette traktorral (1980 körül)
