Ha kalupba megy a malom
Ha kalupba megy a malom
Ferencszállás változatos sorsú határában évszázadokon át nem talált otthonra az iparűzésből megélhetést kereső mesterember. A homokos dőlőutakon patkolatlanul jártak a lovak, a szerszámnyelet üres idejében a gazda vagy a béres faragta. A csendes téli napokon tövisborona, favilla, fagereblye készült. A kosárfélét, a vizes részen termett fűzvesszőből vagy sásból, a szakajtókat, kisebb nagyobb kamrai, konyhai tároló kosarakat szalmából, kukoricacsuhéból fonták. Amit a tanyasi ember nem tudott megcsinálni, azt megkaphatta a kiskunfélegyházi vásárban vagy megcsináltathatta a városi mesterrel. A kenderfonalból félegyházi kötélverő gyártotta a köteleket, félegyházi takács szőtte a vásznat. A városba vitte élezni az ekevasat, ott készültek a hordók, és ha kellett, ott javították a vásárban vett lőcsös kocsit.
A ferencszállási határban egyetlen mesterember sem bátorodott arra, hogy majd a mesterségből megél. Nem véletlenül nevezték életadónak még a becézésre legkevésbé rászolgált sívó homokot is. Ferencszálláson a tanyák lakócselédei, a feles bérlők, a gazdák és minden rendű-rangú munkásemberek legfőbb megélhetési forrása a föld volt. Ez alól a törvény alól csak egyetlen kivételt ismertek: a molnárt.
A molnár a sík vidéki fátlan pusztán mindenkor szélmolnár. A nagy magyar Alföldön talán egyetlen mezővárosban sem működött annyi malom, mint Kiskunfélegyházán. Már a megtelepedés idején, 1743-ban külön malombírót választott a helyi tanács. A XIX. század elején országos hírű malomépítő, faragómolnár dinasztiák éltek a városban. A Kesik, Haskó, Móczár, Fábián, Illés, László, Seres vezetéknevekhez az Alföldön és a Felvidéken malmok sorának építése fűződik. Céhszabadalmat viszont elég későn, csak 1841-ben kaptak. A Jászkun Kerület Jászberényben tartott közgyűlésén 1842. május 12-én hirdették ki, hogy Félegyházán megalakult az ács-molnár-kőműves céh.
A faragómolnárok a fából készült malomszerkezet kifaragásához és a molnármesterséghez egyformán értettek. Feljegyzések szerint a ferencszállási pusztafelosztás idején több mint ötven szélmalom őrölt Félegyháza bel és külterületén. Ez az időszak a szélmalmok fénykora. Bármilyen irányból közeledett az utazó a város felé, a malomvitorlák látványa ragadta meg legelőször.
„Végre ott a város, / Közepén a templom, nagy komoly tornyával / Szanaszét a város végén a szélmalmok / Széles vitorlákkal” – írja Petőfi Kiskunság című szép versében. Az öröklétbe átemelt élmény tűnt idők homályába merült. Kiskunfélegyházán ma az átutazó csak a múzeum udvarán láthat egy népi műemlékké nyilvánított szélmalmot, Petőfiszálláson néhány fénykép és az utolsó szélmolnár, Seres Laci bácsi őrzi emléküket.
A szélmalmok közel százéves haldoklása a gőzzel hajtott utódok megjelenésével kezdődött. 1869-ben Kiskunfélegyházán megalakult az Első Gőzmalom Rt., amely 1885-ben egyesült a Hengerműmalom Részvénytársasággal. A részvénytársaságba tömörült nagy teljesítményű malmokkal a szél- és a szárazmalmok nem versenyezhettek. Az 1886-os kataszteri térképen már csak 33 szélmalmot és 15 szárazmalmot jelöltek. 1905-re a szélmalmok száma 21-re csökkent.
Határunkban holland típusú, tornyos szélmalmokat építettek. Ezek tetőszerkezetét – a toronyrészt – és a hozzáerősített vitorlákat a malomépülettől függetlenül a szél irányába fordíthatták, a bakos szélmalmokon viszont csak a malomházzal együtt lehetett a tetőt elfordítani. Az 1870-es évekig a helybeli molnárok a hatvitorlás malmokat kedvelték. Az első négyvitorlásat 1873-ban Tímár Pál Majsai úti hatvitorlás malmából alakította át Móczár István. Az emlékezet még őrzi, hogy az 1930-as évek végén Belső-Ferencszálláson, a gátéri és a pálmonostori határ találkozásánál, felépült egy hatvitorlás malom. A hajdani malomtípus újraalkotásával Török Imre kísérletezett, de kudarcot vallott. Az akkor már érdekességnek számító hatvitorlás malom hivatalosan még nem üzemelt, amikor egy szélvihar összetörte.
Az 1886-os kataszteri felvétel ferencszállási szelvényein négy szélmalmot jelöltek. Közülük egyet az 1898-ra elkészült telekkönyvbe nem jegyeztek be, tehát időközben megszűnt. A térképre még berajzolt szélmalom körüli föld tulajdonjogát Jókai János és Fekete Rozál nevére telekkönyvezték. Ha megnézzük az ács-molnár-kőmíves céh jegyzőkönyvét, abban láthatjuk, hogy 1843. augusztus 18-án Jókai István malomtulajdonos a céh számára tizennégy forintot befizetett. Sajnos több adatunk nincs erről a malomról, de úgy véljük, Jókai István céhbeli molnár a ferencszállási malomtulajdonos egyik őse lehetett.
A kataszteri térképre berajzolt másik három szélmalom 1898-ban még működött. Közülük Csenki Gábor és Csenki Rozál malma mindössze tizenhét négyszögöl területen állott. Ennél jelentősebb lehetett Fekete András és Fazekas Teréz szélmalma, amelyet a százhatvan négyszögöles telekre jegyeztek be molnárházzal együtt. A három telekkönyvezett malom közül Fazekas Károlynéé és öt társáé ötszáztíz négyszögöles telken épült fel.
A századforduló utáni időszakból már a legöregebbek is csak három szélmalomról tudnak. A Szegedi út és a Péteri-tó közötti dűlőút mellé épült Gál Ferenc négyvitorlás szélmalma. Később ezt a a következő tulajdonosról Lackó-malomnak nevezték. Szentkúton a Csólyosi út jobb oldalán állott Fekete Lajosé. A téglából készült házat a második világháborút követően a pálos rend megvásárolta és lebontatta. Köveit a fedett stáció építéséhez használták fel. A harmadik szélmalom a Pálmonostorára vezető út melletti szikes részen működött. Erről tudunk legtöbbet. Utolsó tulajdonosának fia, Seres Laci bácsi még molnárkodott itt. Az építés évét már ő sem tudja, de az egykori tulajdonosokat számon tartotta a családi emlékezet. A szélmalom az építtető Kis Istvánt követően Seres János, majd Jókai Imre tulajdona lett. Jókai 1937-ben – egy katasztrális hold földdel együtt – kétezer pengőért eladta Seres Józsefnek, Seres László édesapjának, aki 1963-ban lebontotta. A hajdani szélmalom ekkor már mint daráló, motoros meghajtással üzemelt.
Az utolsó petőfiszállási szélmalom gyenge, helyben égetett téglából készült, tetejét zsindellyel fedték. A kör alapú malomház átmérője a föld színén tizenkét méter, magassága kilenc méter volt. A csonka kúp alakú épület falában felváltva rakták a tégla- és a vályogsorokat. Az egymást keresztező vitorlarudak hossza egyenként elérte a huszonegy métert. Ha nagy szél volt, a vitorlák, vászon vagy deszkaborítás nélkül, kopaszon is meghajtották a gépet. Az eredetileg felülhajtós, kétköves pitlés malomban 1925-ig búzából és rozsból kenyérlisztet őröltek. A szitás őrlés azonban lassú és gazdaságtalan volt, ezért, hogy az olcsóbb és gyorsabb hengermalom mellett valahogyan megéljenek, kivették a szitákat. Szita nélkül ugyanannyi idő alatt több lisztet készíthettek, viszont a lisztben benne maradt a korpa.
A malomban el nem végzett műveletet a háziasszonyok kézi szitálással pótolták.
A szélmalom hajtóerejét a szél adja. Belekapaszkodik a vitorlába, forgásba hozza a szeleskereket, ami a fogaskerekek közvetítésével hajtja a malomköveket. A szélmolnár a hűvös április szelet szerette legjobban. A böjti szél, ha hamarabb nem, nagypéntekre, nagyszombatra, feltámadásra megérkezett. Az őrölni való áprilisi hideg szélről a molnárok azt tartották, hogy jobban hajtja a vitorlát, mint a meleg szél. A meleg szélnek nincs ereje, alig-alig forgatja a vitorlát, „lenyomja a malmot a levegő”. A csongrádi, tiszai szél mindig melegebb volt. A nyugati, dunai szél csípősebb, erősebb. Szalay Gyula, a kiskunfélegyházi szélmolnárság kutatója feljegyezte, hogy amikor fújt a szél, a malomnak mindig dolgoznia kellett. „Karácsony ünnepén nem őröltek, vasárnapokon kilenc-tíz óráig, amíg a mise tartott, nem őrölt a molnár, kisebb szélnél nem vásznalt le, de állott. Húsvétkor és Úrnapján délelőtt nem, de délután már igen forgott a malom vitorlája. A szélmolnár, ha szél fújt, megszakítás nélkül, éjjel-nappal őrölt. A szélmalomnak ki kellett használni a szelet.”
Kedvező, erős szélnél gyorsan egyenletesen forog a vitorla, „kalupba megy” a malom. Ezt szereti legjobban a molnár, de a vihar sem zavarja. Besodorja a vitorla vásznát, és az üres „puszta fával” őröl.
A molnártudományban nagy helyet foglalt el a szelek ismerete. A szélmolnár életében a jeles napok a szélhez kapcsolódtak. Veszélyes, ártalmas szelekre is lehetett számítani, rendszerint viharra. Luca például régebben erős viharokat hozott. 1878-ban ezen a napon a térségben tizennyolc szélmalmot tört össze a vihar. A nagyon erős szél képes a vitorlát a tetővel együtt körülfordítani, az egy oldalról kapó szél pedig pillanat alatt visszafordítja. Ilyenkor törik össze a malom. A szemközt fúvó szélben ez soha nem történik meg.
Legjobban arra ügyelt a molnár, hogy mindig jó irányban álljanak a vitorlák. Minden malom mellett ott állott a fordítókocsi, annak segítségével szélnek szembe fordíthatta a vitorlákat. A művelet befejezéseként a kocsit és a megtámasztó „farkafát” jól kikötötte, nehogy az erősebb szél visszafordíthassa.
A négyvitorlás malom fala sokkal magasabb, mint a hatvitorlásé. A tengely magassága majdnem másfélszer akkora, a vitorlaszárak is nagyobbak. Különböznek a vitorlaformáik is. A négyvitorlásé mindig előre, felfelé forog, a szárnya pedig mindig hátra, szélmerítésre alkalmazott. Ezért a vitorlaszár nem középen helyezkedik el, hanem attól kicsit balra.
A kör alapú malmok alsó része jóval szélesebb volt, mint a felső. A régebbi fajta hatvitorlás malmok rendszerint vályogból épültek. Legföljebb az alap készült terméskőből, amelyet Kővágó-érből vágtak. A építő a vályogfalat híg sárba rakta, majd pelyvás sárral betapasztotta. Volt, aki fehérre meszelte, de inkább csak tapasztva hagyták, mert ha a meszelést a lecsurgó esővíz lemosta, csúnyább lett a fal, mint ha meszeletlen maradt volna.
A szélmalom kör alakján, karcsú és csúcsos tetején elsiklik a szél, nem fogja a szelet. Alá sem fordulhat, mert nincs ereszete. A szelestengellyel ránehezedő nagy súly lenyomja a rámát, azt a részt, amin a tető a vitorlákkal együtt elfordítható. A malomtető tehát úgy épül meg, hogy bár szabadon áll, hiszen forgatható, önmagában a szél nem képes elmozdítani. A nagy vihar azonban levetheti a tetőt a szelestengellyel, a kerékkel és a rámával együtt. Különösen az örvényes vihar veszélyes.
A ráma rendszerint szilfából, tölgyfából vagy kőrisfából készült. A puhafa nem bírná ki azt a sok csavarást, ami a malomtetőnek és a vitorláknak a szélbe állításához szükséges. A félegyházi szélmalomépítők a szilfát helyben beszerezhették, de tölgy- és kőrisfáért Alpárra vagy Csongrádra, a tiszai révekhez kellett menniük. Az akácfák meghonosítása után a szükséges keményfa alkatrészeket akácból készítették.
A malom közepén álló tartóoszlop a bálvány. A négyvitorlás felülhajtós szélmalom bálványa a második padlásig ér. Az ehhez való fa legtöbbször Erdélyből úszott le a Tiszán. A hatalmas vörösfenyő oszlopokat a Máramarosi-havasokban vágták ki.
Ahány padlása volt a szélmalomnak, oda elhelyeztek egy ablakot. A földszintre pedig kettőt, egyiket elöl, másikat hátul. Néhány építő a garatos padlásra is két ablakot tett. A vert falú tanyákon az ablak nyílását utólag vágták ki. A malomablaknak már a falrakásnál kihagyták a helyet.
Az ablak mellett belülről helyezkedett el a vaklyuk. Ebben a falba vésett polcos mélyedésben tartották a mécsest és a pálinkásüveget. Ismert szólás mondás, hogy „Nagyothall, mint ősszel a molnár.” A molnár egészen addig nem hallotta meg, mit kellene megőrölnie, amíg a butykos elő nem került. Ha a vaklyukban közszemlére kitett üres üveget megtöltötték, rögtön jobban hallott. Volt, ahol a malom falába beépítettek egy szekrényfélét. Ide pakolták be a kisebb szerszámokat, az olajosüveget, a zsíros tányért, a kenéshez szükséges anyagokat. Az első padlás a garatos, a második a széldobos.
Amikor a malomfal megépült, lakomát rendeztek, faláldomást ittak. Utána legalább két hétig vártak, hogy ülepedjen a fal, közben a faragó készítette a belső berendezést. Ha a tető is elkészült, kitűzték a kendőkkel feldíszített zöldágat. Zsindelyezéskor a kendők már fent lobogtak. A tetőt fenyőfa zsindellyel fedte be a faragómolnár. A teljes befejezést közös vacsorával, mulatsággal, tánccal, zenével ünnepelték.
A molnár a molnárházban lakott. Ez régen közvetlenül a malom mellett állott, és olyan alacsony volt, hogy fölötte eljárt a fordító rúd. Úgy mondták: lappantott tetejű. Ezért nem ültettek fákat sem a malom körül. Ferencszálláson különösen igaz volt, hogy a hatalmas síkságból csak a malom emelkedett ki.
Az egykor fátlan vidék a századfordulóra beépült tanyákkal, a végeláthatatlan sík legelőket erdősávok, kukoricások, gabonatáblák, gyümölcsösök szabdalták. A XIX. században még szabadon száguldó szelek útjába egyre több akadály került, „már a vihar sem a régi” mondogatták a molnárok a századfordulón.
Petőfiszálláson ma egyetlen szélmalom sincsen. Legközelebb az egykori Ferencszállás északi határán láthatók Juhász Sándor malmának romjai. A Juhász-malom földrajzi határpont. Maga az épület még Galamboson van, de a hozzá vezető kocsiút már Ferencszálláson. Mindkét határrészből jöttek ide a gazdák őrletni, híreket hallani. A kétköves malmot Ficsór István építette, Juhász István 1910 körül vásárolta meg. Az utolsó fél évszázadban már csak daráltak benne, végül azzal is felhagytak. Alkatrészeit, használható deszkáit elszállították, falát lassan-lassan elmosta az eső.
Seres László szélmalma
)
