Élet a tanyán | Száz Magyar Falu

Élet a tanyán

A tanyás gazdaság üzemközpontja a tanyatelek a rajta elhelyezett lakóépülettel, az állattartást, termény- és eszköztárolást szolgáló építményekkel. A ferencszállási gazdaságok első és második nemzedéke alakította ki azt az életvitelt, ami az utódok számára hagyománnyá vált. A XIX. század végén néhány egyedi vagy kisebb eltérést nem tekintve a tanyasi élet rendje ugyanolyan, mint az 1950-es években. A hagyományos életmód felbomlása 1960 után következett be, egy időben azokkal a jelentős változásokkal, amelyek a gazdálkodást jellemezték.

A szántóföldi művelésből kivont tanyatelek nagysága a birtok méretétől függően hat–nyolcszáz négyszögöltől két katasztrális holdig terjedt. 1961-ben, a szövetkezetesítés lezárulása után a tanyatelek fel-, illetve kimérésekor az országos rendelkezések szerint nyolcszáz négyszögöltől egy katasztrális holdig terjedő tanyatelkeket telekkönyveztek. Tekintettel arra, hogy Petőfiszállás határának nagy részén szakszövetkezet működött, gazdálkodási formájukból következett, hogy a tanyatelkek méretében nem törekedtek szigorú egységesítésre. Az 1961-es felmérés a meglévő állapotot rögzítette, néhány kivétellel. A kataszteri lapok tanúsága szerint csupán tizenegy tanyatelek területe nem érte el a nyolcszáz négyszögölt, a telkek kétharmada ezer és ezerhatszáz négyszögöl közötti, egyharmada nyolcszáz és ezer négyszögöl közötti nagyságú volt. A tanyatelkek felmérését megelőző időszakból tudunk két katasztrális hold területű telekről, bár az ilyen nagy méretű tanyatelek a kivételek közé tartozott.

A tanyatelek udvarból, kertből, legelőből, szérűből, illetve szőlőből és gyümölcsösből állott, esetenként vízállásos erdős részekkel. Természetesen minden forma együtt alig fordult elő. A többség udvart, kertet, legelőt és szérűt alakított ki. Az udvaron a lakóépület, a tanya és a melléképületek: az istállók az ólak, aklok, színek, hambárok, górék kaptak helyet. Minden tanyatelken ástak egy gémeskutat.

A nádtetős, vert falú, vagy vályog tanyaépületek 98 százalékát hozzáértő helybeli irányításával a gazdaságban egyébként is foglalkoztatottak építették. A nádazást sem hivatásos nádazók, hanem az erre a feladatra vállalkozó ezermesterek végezték. Az istállókat, aki tehette, cseréptetővel fedte be. Kalmár Józsefné alapítványi birtokán például huszonöt méter hosszú vert falú cseréptetős istálló állott. Pénzkímélő módszer volt a kölcsönmunka, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonozhatott.

Az épülethez szükséges földet a saját földjükből termelték ki, a tetőzet faanyaga, olykor még a nád is többnyire a saját birtokon termett. Kő csak a Kővágó-ér medrében akadt, úgynevezett homoki mészkő, darázskő. Tanyaépítéshez tudomásunk szerint nem használták.

A tanyai udvar építményei a falusi házaktól eltérően nem a dűlőutak mellé, inkább a telek úttól távolabbi dombos részén, nyugat–keleti tájolással épültek. Tavaszi hóolvadáskor a végeláthatatlan vízzel borított határban a tanya valóságos szigeten állott. Ennek ellenére az átlagosnál belvizesebb időszakban sok ház összedőlt. 1940–42-ben a Tarjányi földek szikes részén épült tanyákban feltört a víz. A szobákban téglákra rakott deszkán jártak. Ha az átázott falak nem dőltek össze, akkor a nyári hőségben a tél beálltáig kiszáradtak. Kanyó Antalék húsz méter hosszú, vert falú tanyája összeomlott, de ismét vert fallal építették fel. Ők is saját földjük agyagos részéből termelték ki a szükséges földet. A földnyerő kubikgödör az idők során hetven méter körüli hosszúságú és ötven méter körüli szélességű lett, keresztülfolyt rajta a Kővágó-ér vize, ezért halászni lehetett benne. A tanyaépítésekor visszamaradt kubikgödröket később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használták.

A Pálmonostori út környéki szikes területeken a Tímár-, a Tarjányi-, az Iványi-, a Faragó-tanyán az istállót a lakóépülettel egy gerincre építették. Ferencszállás és Szentkút más határrészén szintén előfordult ez a megoldás.

1870-ben 503 tanyából 28 volt kétszobás és csupán egy ennél több. Ez utóbbi három szobából, egy kamrából, két konyhából, egy istállóból és egy akolból állott. Ferencszálláson a szoba-konyha-kamrából és istállóból álló épületet tekinthetjük tipikusnak.

Volt, ahol az egész lakóház előtt tornác húzódott végig, volt, ahol nem, de a bejárat mindenütt a középen elhelyezkedő konyhába vezetett. A középső helyiséget a XIX. század fordulójáig még pitvarnak nevezték. Itt épült meg a szabadkémény. Amikor a szabadkéményeket lepadlásolták,

a hideg füstös konyha meleg konyhává alakult. A konyhában, miután a kémény alja mennyezetet kapott, csak a kemenceszáj előtti padkarész maradt meg a vasajtóval, onnan fűtötték a kemencét. A füst egy hasábszerű építményen jutott a szabadkémény lepadlásolása után megmaradt részbe, onnan a szabadba. Az átalakított kémény gyakran olyan széles lett, hogy a kemenceszáj mellett elfért egy kisméretű katlan vagy a rakott tűzhely.

A szabadkémény megszüntetésével a pitvar és a kéményalja összeolvadásából kialakult meleg konyha a tanyai otthon központjává vált. Az 1960-as években még használtak szabadkéményeket, de az évtized végére a kemencékkel együtt szinte teljesen eltűntek. Ez utóbbiakat a tanyai szobákban olajkályhák váltották fel.

A lakóépület berendezése a helyi hagyományokhoz igazodott. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, az ablak alá kerültek a karoslócák és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét. A karoslóca és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó.

A szobát Ferencszálláson, Petőfiszálláson háznak nevezték. Az ajtó egyik oldalánál gömbölyödött a padkával és kucóval épített búbos kemence, másik oldalánál az ágy állott. A másik ágyat átlósan szemben, a ház ellentétes sarkában helyezték el. A hagyományos berendezésben nem volt kettős ágy, az csak 1960 után terjedt el. A szoba két kis ablaka a ház végén nyílott. A karoslócát, az asztalt és a székeket az ablak elé állították. Az ágy és az asztal között helyezték el a sublótot, ebben tartották a női ruhákat és az ágyhuzatokat. A sublót körüli részt szent saroknak nevezték. A falra Mária-képet, Jézus-képet, feszületet, a sublótra szentelt gyertyát, szobrocskákat, apróbb, dísznek használt emléktárgyakat tettek. Csak a nagyobb gazdáknál volt a házban ruhásszekrény, máshol a férfiruházatot, subát, szűrt, kabátfélét a kamra falán, szögeken tartották. Kredenc szintén csak a gazdagabb tanyákban volt.

A konyhából a szobaajtóval szemben nyílott a kamra, ahol ruhák, cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, termények kaptak helyet. A tanya körüli szőlő néhány hordós bortermése is ide került.

A konyhai priccsen a szolgálóleány vagy a cselédleány aludt. A házban az egyik ágy az öreg házaspáré, a másik a fiatal páré volt. Máshol az egyik ágyon aludt a gazdasszony, a másikon a gyerekek. A gazda helye egész nyáron az istálló vagy az eresz alja. Lefekvés előtt odakészítette a vasvillát a hívatlan látogatók elrettentésére, s a kutya is őrködött. A házaspár ezeken a tanyákon csak télen feküdt egy ágyban. A fiatal férfiak szállása az istállóban vagy a padláson volt.

A szülőkkel mindig egy nős gyermek maradt közös háztartásban, ő örökölte a tanyát. A többiek, ha a földművelést folytatták, lakók lettek egy másik tanyában, feles vagy részes földet fogtak, és megkezdték a gyűjtögetést a saját birtokra. A családi birtokból csak a gazda halála után részeltek.

Az istálló vagy istállók mellett disznóól, akol, karám, kocsiszín sorakozott. A csirkeólat a földből kicsit kiemelkedő pinceverem tetejére tapasztott lécfallal építették. A tapasztás és meszelés szigorúan meghatározott rend szerint zajlot. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni. A mindenszentek előtti tanyatakarítást a nem tulajdonos lakóktól is megkövetelte a gazda. A tanyaépületekkel együtt az ólakat is évente betapasztották és bemeszelték. A lakóépület döngölt, földes járófelületét hetente felmázolták fekete földdel, ugyanezzel a színnel festették be a házak alját. A tanyák falát fehérre, a konyhát kékre vagy sárgára meszelték.

A tanya letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után felfüstölt húsokat a gerendákra akasztgatták, voltak tanyák, ahol a befőttet is a padláson tartották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott. Zsúpfedelet csak kevesen és csak melléképületre, például disznóólra raktak.

A hagyományos lakóépület lelke a kemence. Ugyanúgy ezermester parasztemberek készítették, mint a tanyákat. Nevezetes kemenceépítő volt Kovács Mátyás, ragadványnevén Berkec Mátyás. Tudománya a hegedűkészítéstől a kemenceépítésig terjedt, de ha kellett, cipőt is javított.

Ferencszálláson, Petőfiszálláson az úgynevezett búboskemencét kedvelték. Készítését a házban (szobában), a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával kell elkezdeni. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen.

A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely.

A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjonak. A tetejét szintén belécezték, esetleg vaslemezt tettek rá. Ezután következett a tapasztás.

Nem minden föld jó kemencének. Legalább három hónappal a tapasztást megelőzően kitermelték a megfelelő agyagot, hogy a levegőn beérjen. Tapasztás előtt az áztatott agyagba rozsbúzatöreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. A tapasztósárrá alakított agyaggal azután betapasztották a kemencefalat, de előtte még a kemence alját téglákkal kirakták. A tapasztást alul félsukknyi (mintegy tizenöt centiméter) vastagon kezdték, s ahogy haladtak felfelé, mindig kicsit vékonyítottak rajta.

Módszere volt a sár felrakásának is. A sárcsomókat egymás tetejére pakolták, majd jól összenyomkodták, nehogy levegő maradjon közötte. Ezután lehetett simítani. Amikor megszikkadt, a konyha felőli oldalán a falba nyílást vágtak a kemence szájának. A kialakult bolthajtást a mester kitéglázta. A padkát szintén letapasztották, később esetleg deszkát szereltek rá.

Az elkészült kemencét használat előtt gyenge tűzzel ki kell égetni, vigyázva, nehogy a léceket elérje. Amikor már jó kemény és száraz lett a kemence, akkor dobtak a tűzre, hogy jobban lángoljon. Ilyenkor az sem számított, ha elégett a kemence falát tartó lécezet, mert a sárfal úgy kiégett, mint a cserépedény, megtartotta saját magát. A legutolsó fázis a meszelés, esetleg a díszítés volt. Az, hogy a munka mennyire sikerült, csak az első sütés után derült ki. Ha az első pite finomra sült, a mester jól dolgozott.

A ferencszállási ember mindennapjait átszőtte vallásos meggyőződése. Annak ellenére, hogy a nagy egyházi ünnepeken sem jutott el mindenki templomba, hiszen az állatokat csak néhány órára hagythatták magukra, a katolikus vallás szellemében teltek napjaik. Gyermek és felnőtt egyformán Isten nevével köszöntötte embertársait. Étkezésükben szigorúan megtartották az egyház által előírt böjti napokat. Jól példázza ezt a húsvéti sonka megszegésének időpontja, amire csak nagyszombaton délután, a feltámadási körmenetet követően kerülhetett sor.

A ferencszállásiak hét-nyolc órakor reggeliztek. Ekkorra már pihenőt kívánt a napkeltétől dolgozó háznépe. Még a gyermekek is fél öt-öt órakor keltek, és koruknak megfelelően feladatot kaptak. Reggelire szalonnát, kenyeret, sós-paprikás kenyeret, a gyermekek esetleg tejet vagy a piacról maradt egyéb tejterméket ettek. Általános elvként érvényesült, hogy amiért pénzt kaphattak, azt inkább piacra vitték. Kellett a pénz a megélhetésre vagy egy újabb birtokrészre. Ebédidőt 12–14 óra között, az úgynevezett delelés alatt tartottak, amikor az állatok az árnyékban hűsöltek. Az ebéd szegényebb helyen krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves tojás nélkül vagy tejes leves volt, húst ritkán ettek. Gazdagabb helyen hetenként kétszer főztek húsos éltelt, pénteken és szerdán tésztafélét, vasárnap baromfit. Vacsorára általában a déli maradékot fogyasztották el, nyáron szinte minden este tarhonyalevest készítettek. Június-július-augusztusban sok helyen uzsonnáztak is, dinnyét kenyérrel, aludttejet vagy éppen üres kenyeret, jó hideg kútvízzel.

Természetesen az ünnepek étkezése eltért a hétköznapokétól. Karácsony előtt rendszerint levágták a disznót, máskor a birkahús volt a fő fogás.

A téli ételkészítésben kiemelt szerepet kapott a kemence. A gazdasszony vagy a cselédleány már hajnalban befűtötte. A kemence szájában megpirult kenyér napraforgóolajjal meglocsolva vagy az ugyanott olajban pirított vöröshagyma kedvelt reggeli eledelnek számított. Az étkezések egyhangúságát a kenyérsütés különösen várt eseménye törte meg. Ilyenkor a kenyértésztából a gyermekeknek kiscipót készítettek.

Öt-hat kenyeret sütöttek egyszerre. A kemencepadkán tiszta szakajtóruhával letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kenyértészta kezdett megduzzadni, azaz kelni, akkor kellett a kemencét befűteni. Ha a kemence oldala belül világos színű lett a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt. Közben néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön.

Először a lángost sütötték meg. A jól befűtött kemencébe bedugtak egy halom szalmát, amikor a szalma elégett, a téglákról vizes seprűvel széjjelcsapkodták a hamut és a pernyét. Az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángost még reggeli előtt megették.

Sok helyen készítettek kenyérsütéskor vakarót. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett kiscipókat és a vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni.

A kisült kenyeret megmosták, azaz vízzel letörölték. Ahol olyan kisgyermek volt a háznál, akinek már beszélnie kellett volna, de még nem tudott, ott a gyermekkel itattak a kenyér mosdóvizéből. Úgy gondolták, ettől majd hamarabb megszólal. A kisült kenyerek helye a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon volt.

A kenyeret szinte kultikusan tisztelete minden parasztember. Ha kenyér van, minden van – mondották. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták.

Kemencés időszakban ősszel és télen napi étel volt a hajában sült krumpli és a hajában főtt krumpli. Egy kis napraforgóolajjal meglocsolva az első disznóvágásig sokszor ették reggelire. Télen naponta csak kétszer étkeztek: tíz óra körül reggeliztek, délután négy óra körül vacsoráztak.

A munkás hétköznapok egyhangúságában változatosságot jelentettek a naptári év ünnepei, a húsvét, a karácsony, a pünkösd, de sajátosan helyi szokások alig alakultak ki. Talán éppen a szétszórt települési forma okozta, hogy tanyán befeléfordulóbbak voltak az ünnepek, mint a falvakban.

Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. Hajnalonta hol itt, hol ott hangzott fel a vigilálók tülkölése. A nagyobb legények diófából vagy bodzafából fakürtöt készítettek, s a hajnali misére menet ezzel ébresztgették egymást. Nem volt ez igazi kürt, csak egy vastag ág, amit cigányfúróval kifúrtak. Egyik végén kisebb, másikon nagyobb lyukat formáltak. Az adventi kürtök hangja mesz-sze hallatszott a behavazott puszta csendjében. Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Újév napja és vízkereszt napja között a cselédek szabadságot kaptak. Ekkor szabadon szórakozhattak, esetleg másik gazdához szegődhettek.

Farsangi időszakban Ferencszálláson kocsmákba vagy a kiskunfélegyházi Gazdasági Egyesületbe, zenés, táncos rendezvényekre jártak. Az 1950-es évektől az iskolákban a tanítók rendeztek színjátékkal egybekötött farsangi esteket. Maskarázás helyett a tavaszra készültek, a mákot már a hóra elvetették, javítgatták a szerszámokat.

Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek, és bevitték szőni a kiskunfélegyházi takácsok valamelyikéhez. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a feketével felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára. Kárba semmi nem veszhetett.

Jeles nap volt Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé. Szent György-napkor lócákkal, asztalokkal, ládákkal, edényekkel, ágyakkal megrakott szekerek kerülgették egymást a dőlőutakon. A tanyás cselédek hurcolkodtak az újabb bérletbe.

Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez itt bábát sem mindig hívtak, a városi orvost pedig csak végveszély esetén. A szülő asszonyt egy idősebb családbeli vagy a legközelebbi szomszéd segítette. Általában nem várták meg a gyermekágyas időszak végét, már előbb Kiskunfélegyházán megkereszteltették a gyermeket. Szentkúton a kápolnában 1944-től kereszteltek és anyakönyveztek. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: „Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk.” Ezzel befejeződött a szertartás, az ajándékozás újabb keletű szokás.

A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. A gyermek nem a keresztelőkor, inkább a házasságkötéskor került a családi figyelem középpontjába.

A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. Ferencszálláson az esküvő előtt egy héttel a menyasszonyos háznál kiadót tartottak. A vőfély már hetekkel a kiadó és a lakodalom előtt házról házra járt vendéget hívogatni. A kiadó költségét a menyasszony apja fizette. A zenés összejövetelen majdnem any-nyian voltak, mint a lakodalomban, csak éppen a leendő ifjú pár nem viselte a vőlegény- és menyasszonyruhát.

A hagyományos esküvői öltözet 1960–1962-ig a vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő. A jegykendő 1960 után vált divattá. Az esküvőre az 1940-es évekig az egész násznép bekocsizott Kiskunfélegyházára.

A lakodalom a fiús tanyán, a házban vagy sátorban zajlott. Bekötött üveg bor és torta nélkül senki nem érkezett. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, aki minden új vendéget beköszöntött: „Új kedves vendéget vezérelt körünkbe, / hogy részesüljön a mi örömünkbe. / Fogadják szeretettel a vándor csapatot / és osszák meg velük amit Isten adott.”

Főétel a birkapörkölt. A vacsoraasztalnál a birkafej a násznagynak járt, a mennyasszonynak a birkafarok. A mennyasszony és a vőlegény egy tányérból evett, jelezve, hogy ők már egy pár lettek. Az eskető pap vacsora után elköszönt a vendégseregtől, mintegy szabad utat engedve a mulatságnak. Ilyenkor jöttek a tréfás kedvű „kárlátók”, akik nagy nevetések között eljátszották, hogy ellopnak valamit a lakodalmi finomságokból. A főzőasszonyok felszalagozott, eleven kakassal, lábasokkal, kanalakkal nagy csörgést produkálva eljárták a szakácstáncot. A vőfély és a zenészek tréfás szópárbajt vívtak. Hajnalig tartott a tánc.

Régebben szokás volt a hajnali tűzugrás. Venyigéből tüzet raktak a tanyaudvaron. A fiatalok körbetáncolták, átugrálták. Az idősebbek a tűz fényénél borozgattak, nótáztak. Pirkadatkor minden tanyába hazament valaki a jószágot megetetni, de etetés után visszatértek a lakodalmas házhoz, és délelőtt kilenc-tíz óráig tovább mulatoztak, közben segítettek rendet rakni. A vőfély és az új pár az utolsó vendégig a meghívottakkal maradt.

Az új asszony a férje házhoz költözött vagy együtt elmentek egy másik tanyába lakónak. A lakodalom másnapján megkezdődtek számukra a munkás hétköznapok. A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek.

Az ifjú pár közös élete a szülőktől tanult minta szerint folytatódott. Életük rendjét a hagyomány és a föld szabta meg. A föld volt az ő örök életük, amit minden körülmények között meg kellett művelni. Ragaszkodtak hozzá halálig.