A szél a tölgyet ledönti, de a náddal nem bír
A szél a tölgyet ledönti, de a náddal nem bír
A végeláthatatlan széles-hosszú pusztában vágtató szelek ereje földig hajlította a szikes vízállások kisebb-nagyobb nádcsomóit. A dühöngő szélviharok előtt fejet hajtott még a Péteri-tó nádrengetege is, de ha elvonult a veszedelem, a túlélők büszkeségével fogadta rejtekébe az ég madarait, a bujdosó szegénylegényeket, a betyárokat. Ferencszálláson a nád a tanyasi ember mindennapi, hűséges társa volt, fedelet adott a feje fölé, belopózott a közmondásaiba. A mostoha körülmények között is talpon maradó, a rejtekadó nádas legendákat termett, mesebeli helyszínt varázsolt az itt élők valóságból táplálkozó történeteihez.
A Péteri-tó nádasaiban bújdosott a nevezetes lovas betyár, Macska Pista. Történt, hogy a napóleoni háborúk idején egy osztrák kapitány csúfolódása annyira megsértette a lovas huszárok káplárját, hogy hirtelen haragjában agyonlőtte az osztrákot. A katonai törvényszék halálos ítélettel sújtotta a lobbanékony káplárt, aki az ítélet végrehajtása elől megszökött a seregből. A Péteri-tó nádasában rejtőzködött. Ott volt a tanyája egy ingoványos, náddal körülvett kis szigeten.
Macska Pista portyázásaitól egyetlen kereskedő sem lehetett biztonságban a szegedi országúton. A környező vármegyék pandúrjai mind őt üldözték, de sehogyan sem tudták kézre keríteni. Magányosan járt, nem bízott senkiben. Hiába édesgették a szép csárdás lányok, nem vonzotta a paplanos ágy. Akkor sem szállt le a lóról, amikor a csárdába ment, csak bekiáltott, és lóháton várta, hogy kiszolgálják. Az öregasszonyok azt beszélték, talán a lovához nőtt szegény. Egyszer azután mégis elfogták. A Szegedi út és a Péteri-tó között állt valaha a csárda, amelynek a padlásán meglapultak a pandúrok. Mindez a félegyházi vásár után történt, amikor a fogdmegek vásárosoknak álcázva feltűnés nélkül időzhettek a csárdában. Két hétig lapultak a szénapadláson, mire a betyár megjelent. A káplár napokig kémlelte a csárdát, de nem látott idegent, hát gyanútlanul kilovagolt a nádasból. Ekkor fogták el a pandúrok, igaz, a kocsmáros segített nekik. A csárdát másnapra virradóra valaki felgyújtotta, fel sem épült többé, romhalmaz lett belőle. Macska Pistát Félegyházán akasztófára ítélte a kiskun kerület törvényszéke, emlékét csak a nóta őrzi: „Hej, de szépen kifaragták azt a fát, / Amelyikre Macska Pistát akasztják, / Fujja a szél liom ingét, gatyáját, / Veri össze rézsarkantyús csizmáját.”
A tágas puszta és a hatalmas marhacsordák később is vonzották ide a betyárokat. 1838-ban Ferencszállásról elhajtott ökrök miatt kerültek Szeged törvényszéke elé a később elhíresült Veszelkák. A végtelen pusztán könnyű volt a Délvidékre menekülni, s ha már átlépték a vármegye határát, elhajtottak néhány szarvasmarhát. Volt eset, hogy a ferencszállási ökörcsordából elrabolt jószágot Baranyában, a szekcsői székárendásnál találták meg.
A betyártörténeteket a petőfiszállásiak már alig ismerik. Egyedül a betyárkirály, Rózsa Sándor őrzi előkelő helyét a téli esték meséiben. Nem véletlenül, hiszen Petőfiszállás határában történt az elhíresült vonatrablás. A betyárok – 1868. december 8-án – a péteri vasútállomás közelében szedték fel a síneket. A vonat kisiklott, de Sándor bandája szemben találta magát egy csapat katonával, akik véletlenül éppen ezen a szerelvényen utaztak. Sortüzük elől a betyárok elmenekültek. A vonatrablásban nyolcan vettek részt, közöttük volt Rózsa Sándor öccse, András és Veszelka Imre is. Ezzel az akciójukkal telt be a pohár. Ráday Gedeon kormánybiztos felszámolta a betyárvilágot. A legenda úgy tartja, hogy maga Rózsa Sándor is azt mondogatta, ezt már az állam nem nézheti el. Élete maradékát a szamosújvári börtönben töltötte, ott halt meg tüdővészben.
Petőfiszálláson ismernek olyan történeteket, amelyek szerint a betyárkirályt soha nem tudták elfogni. Mesélik, hogy amikor Sándort elfogták és bevitték a szegedi várba, megkérdezték az utolsó kívánságát. Ő azt kérte, még egyszer ültessék fel a lovára. Amikor felültették, három kört tett a börtön udvarán, azután átugratott a deszkakerítésen, és átúsztatta a zajló Tiszát. Soha nem tudták elfogni. Azt is tudni vélik, hogy az 1848-as szabadságharc után Rózsa Sándor beöltözött börtönőrnek, és a Csillag börtönből minden rabot kiengedett.
A hosszú téli esték pusztai csendjében ilyen és hasonló mesék, legendák születtek. Meséltek a Fekete-halomról, ahová egykor az arannyal töltött kőkorsót a törökök elől elrejtették. A korsó hétévenként megmutatja magát, de ha ki akarják ásni, ismét a mélybe merül. Mások úgy tudják, nem korsó volt az, hanem harang, amit a pogány törökök elől dobtak egy kopolyakútba.
A messze hallatszó harangszó az összetartozást, az életet hirdette. A megszentelt harang zúgásának bajtól óvó hatást tulajdonítottak. A harangszó távol tartotta a villámcsapást. Amikor zivatar támadt, vagy jégeső közeledett, elé harangoztak. Mások elkeresztelték a vihart. Az elkeresztelés csak akkor hatott, ha idejében történt. Mielőtt a vihar a tanya határába ért, arra a borulásra, amelyik odalátszott, keresztet vetettek, és kérték: Az Atya a Fiú és a Szentlélek szent ereje oszlassa széjjel a jégesőt! Háromszor kellett elmondani, hogy a ráolvasás hatásos legyen.
A jégeső olyan csapásnak számított a gyenge termőképességű homokon, ami már a túlélést veszélyeztette. Nem csodálkozhatunk, ha minden eszközzel igyekeztek elhárítani a végzetet. Szájról szájra jártak a biztosnak hitt módszerek. Voltak, akik úgy hitték, ha közeledik a jég, bele kell vágni a kisbaltát a konyhaküszöbbe, az majd távol tartja. Mások szerint hatásosabb a sütőlapátot kitenni a ház elé. Szentelt gyertyát mindig tartottak otthon, mert a szentelt gyertya füstje minden bajtól megvéd, de különösen a villámcsapástól óv. Egyes határrészeken viharharangot állítottak. A Kremzer-hegyi iskolánál, ha vihar közeledett, mindig megszólaltatták a harangot, Szentkúton úgyszintén. Mondják, a szentkúti ma már gyenge. Azelőtt, amikor még nem harangoztak vele temetésre, hatásos volt, de amióta temetéskor megszólaltatták, azóta nincs ereje a vihar ellen. Csáki-hegy viharharangja puskalövéstől veszítette el az erejét. A háború alatt az orosz katonák belelőttek, azóta csak a temetőbe való.
A zivatarokkal érkeztek a pusztába a garabonciások. A foggal született gyermekeket, amikor a jószágot őrizte a mezőn, elvitték az öreg garabonciások, fel a fellegekbe. Garabonciás-diákot neveltek belőlük, ők irányították a zivatarokat. Nemes Pista bácsi gyermekkorában több történetet hallott róluk. Az egyikre így emlékezik: zivatarkor leereszkedett a garabonciás diák, bement az egyik tanyába. Tejet kért, de nem adtak neki. Bement a garabonciás a másik tanyába. Ott szintén tejet kért, és ott adtak neki. Megkérdezte a garabonciás, a szomszédban fejnek-e tehenet? Persze emezek tudták, hogy fejnek, mondták, hogy igenis fejnek! És mondta a garabonciás, no, majd meglátják, csak egy negyedóra múlva lesz olyan szélvihar a szomszédban, hogy mindent széthány. És valóban lett olyan szélvihar, hogy mindent széthányt, felforgatott. A gabonacsomókat mind széjjelhányta, másnap nem győzték összehordani.
Az időjáráshoz kapcsolódik az a hiedelem is, hogy pénteken nem szabad ruhát mosni, mert az vihart okoz. Mesélik, hogy egyszer, amikor a búcsúra még gyalogosan zarándokoltak az emberek, az egyik csoportjuk felett fergeteg kerekedett, s amerre mentek, kísérte őket. Zengett, villámlott, csattogott a zivatar felettük. Egyszer csak a búcsúvezető megszólította a csoportot. Emberek, asszonyok, ha valakin pénteki mosott ruha van, ne szégyellje, menjen ki félre, és vesse le! Egy asszony kiment félre a búzatáblába, és levetette az egyik alsószoknyáját, mert ő tudta, hogy azt pénteken mosta ki. Alig haladtak tovább, úgy ötvenlépésnyire nagyot villámlott, nagyot csattant. Lecsapott a villám a pénteken mosott ruhára, azután a zivatar elhagyta a csoportot.
A hajdani hiedelemkörbe tartoztak a lidérctörténetek. Ferencszálláson úgy tudták, hogy a fekete tyúk első tojásából kelt ki a lidérc, de nem a kotlós alatt, csak az ember hónaaljának melege keltette ki. Jól járt, akinek lidérce volt, mert az abba a tanyába, ahol lakott, mindent összehordott, amit mondottak neki, aranyat, bármit. Mindig azt hajtogatta a gazdájának, hogy mit, mit, mit?
Ferencszállás tanyavilágának történeteiből, hiedelmeiből, legendáiból Petőfiszálláson alig ismernek néhányat. A szólásmondásokból is csak egy-kettő maradt fenn az idő rostáján. A feledéstől megmenekültek – ilyen címadó közmondásunk – hordozzák azt a bölcsességet, amelyet a természet erőivel folytonosan harcban álló, a homokot megszelídítő, ferencszállásiból petőfiszállásivá váló falusiak magukénak éreznek, s talán gyermekeikre hagyományoznak.
Fekete Mihály tanyája 1920-ban
