A hangulat zendüléssé fajult... | Száz Magyar Falu

A hangulat zendüléssé fajult...

A forradalom és szabadságharc leverését követő esztendők a nyílt önkényuralom jegyében telnek. Az osztrák hatóságok a polgári átalakulás alapjait megteremtő 1848. évi áprilisi törvények zömét változatlanul meghagyták, azonban az ország függetlenségét szavatoló cikkelyeket eltörölték, az 1848. szeptember 15-én megszüntetett szőlődézsmát visszaállították (a szőlőbirtokok megváltásáról az 1868. évi XXIX. törvénycikk rendelkezett). A tegnapi jobbágyok nemcsak felszabadultak, de jelentősnek mondható földesúri, egyházi kötelezettségektől is mentesültek. Szabadon értékesíthető terményfeleslegre tettek szert, a parasztgazdaságok a krími háború (1853–1856) időszakában a mezőgazdasági termékek iránti kereslet révén tovább erősödtek.

Fényes Elek 1851-ben megjelent, Magyarország geographiai szótára című művében néhány sorban összegezte ismereteit a településről: „Pákozd magyar falu Fejér vármegyében a Velencei-tó partján. Fejérvárhoz 1 1/2 órányira, 2000 református, 490 katolikus, 10 zsidó lakja, református és katolikus parókiája [van], templomokkal, vendégfogadóval. Szántóföldje sok és első osztálybeli, szőlőhegye, nádló rétje, kőbányája van. Falu ura a fehérvári káptalan.”

A mezőgazdasági ingatlanok termékenységét emelte ki, ugyanakkor a népesség létszámát illetően adatai (feltehetően az adatközlő hibájából) tévesek. Az önkényuralom első esztendejében végrehajtott – korántsem megbízható – népszámlálás szerint 1621 lakos élt Pákozdon, az 1856. évi adatok pedig arról szólnak, hogy a belterületen valamint Kisfaludon és Csalán a lakosság létszáma 1836 (Börgöndöt másfél évtized múltával, 1872-ben csatolták Pákozdhoz).

1854-ben tűzvész tombolt a településen. A természeti csapást újabbak és újabbak követték, az 1860-as évek közepén az aszály többször is elpusztította a termést.

Két évtizeddel a jobbágyfelszabadítás után az alábbi birtokstruktúra alakult ki: az egy-tíz hold közötti gazdaságok száma meghaladta a kétszáznyolcvanat, tíz-huszonöt holdat művelt hatvanegy parasztgazda, huszonöt-száz holddal mindössze heten rendelkeztek, ezer hold alatti, száz hold feletti gazdaságot egyet regisztráltak, ezer holdat meghaladót hármat: a Kégl család csalai, a Lamberg család kisfaludi és a székesfehérvári káptalan pákozdi domíniumait. A gazdaságok együttes technikai felszerelése: 112 vaseke, harminc faeke, öt vetőgép, huszonnégy fogas, egy gőzerejű és három lóerejű cséplőgép. A bel- és külterületek megközelítették a tizenkétezer katasztrális holdat. A községhatár művelési ágak szerint az alábbi megoszlást mutatta: terméketlen 1794, nádas és mocsaras terület 1717, szántó 3400, rét 830, legelő 3560, erdő 330, szőlő 310 katasztrális hold. A terméketlen, nádas és mocsaras területek a Velencei-tó pákozdi határrészéhez tartozó részeivel függtek össze. A kiegyezést követően – 1869-ben – végrehajtott népszámlálás adatai szerint a polgári népessége létszáma elérte a 2050 főt.

Pákozd közigazgatásában a kiegyezés után alapvető változások következtek be. Az önkormányzat kereteit az alaptörvények – az 1871. évi XVIII. és az 1886. évi XXII. – határozták meg. A községek rendezéséről szóló törvények alapján Pákozdot a nagyközségek közé sorolták, azaz önállóan látta el a közigazgatással összefüggő szervezeti és költségvetési feladatokat. Felügyeleti hatósága a Csákvári, majd 1878-tól a Székesfehérvári járási főszolgabíró. Közvetítésével érintkeztek a vármegyével, és a főszolgabíró volt az első fokú közigazgatósági hatóság, valamint a kihágási bíró is.

A második községi törvény végrehajtásának időszakában a település lakóinak száma 2412, a lakóházaké 349, területe 14 161 katasztrális hold és 647 négyszögöl. A népesség és a terület növekedése azzal függött össze, hogy a Seregélyeshez tartozó Börgöndöt Pákozdhoz csatolták. A jó minőségű, magas aranykorona-értékű földek Lovasberény központtal a Cziráky hitbizományi uradalomhoz tartoztak. A több mint kétezer holdas uradalom munkalehetőséget teremtett, már a XIX. század végén az a szólás járta: „Pákozd szíve Börgöndön dobog.”

Az önkormányzati feladatokat a képviselő-testület és az elöljáróság látta el. Tevékenységüket a községi segéd- és szolgaszemélyzet egészítette ki. A nagyközség képviselő-testülete negyven főből állt, amelynek ötven százalékát, tehát húsz főt a legtöbb adót fizetők (virilisek) adták, további húsz tagját a választójoggal rendelkező lakosok közül választották.

Pákozd első tisztviselője a bíró volt, feladatai ellátásáért évente száz forint fizetésben részesült. Az 1886. évi községi törvény végrehajtásának időszakában Csontos János töltötte be a bírói tisztséget. A nagyközség adminisztrációját a jegyző vezette, éves fizetését ötszáz forintban állapították meg. Ezenkívül megillette a jegyzői lakás használata és az illetményföldek hozama. A XIX. század utolsó harmadában Kemenczky József a község jegyzője. Az elöljáróság további tagjai: a helyettes vagy törvénybíró, a négy esküdt, a közgyám, a pénztárnok, az adópénztárnok és a körorvos. A segéd- és kezelőszemélyzetet a segédjegyző, a szülésznő, a kisbíró és az éjjeliőr alkotta. Az 1890-es évek elején Csontos János maradt a bíró, törvénybíró Törzsök Péter, pénztárnok Pup Mihály, közgyám Papp József, az esküdtek K. Tóth János, Paksi János, Kupi János. A XIX–XX. század fordulóján pedig Pup Mihály a bíró, Kupi János a törvénybíró, Budai István a pénztárnok, az elöljárók Tóth János, Törzsök Péter, Csuti János és Sütő János.

A hivatalvizsgálati jegyzőkönyv ekkor azt rögzíti, hogy a lakosság létszáma 2564, az állami adók összege 1990 forint, a községi pótadó pedig az egyenes adó 13,5 százalékát tette ki. A képviselő-testület a második községi törvénytől az első világháborúig öt szabályrendeletet alkotott. Nevezetesen a tűzrendészeti (1887 és 1893), szervezési (1893), közsegélyezési (1901), marhalevél-kezelési (1902) és legelőrendtartási (1908) szabályrendeletet.

Az önkormányzat kiépülését nem követte a helyi társadalom önszerveződése, mindössze a tűzoltóegylet alakult meg 1891-ben. A XIX. század utolsó éveiben a kor modern közlekedési eszköze, a vasútépítés kötötte le a lakosság és az elöljáróság figyelmét. A Székesfehérvártól Bicskéig megépítendő vasút terve már 1885-ben felvetődött, többszöri módosítás és az építéshez szükséges anyagiak hiánya miatt azonban csak másfél évtized múltán valósult meg. 1898. november 23-án adták át a székesfehérvár-bicskei helyiérdekű vasútvonalat, amely Pákozdot, Pátkát, Lovasberényt, Vértesacsát, Csákvárt, Vértesboglárt, Alcsútdobozt és Felcsútot érintette. A nyolc települést tekintve közel húszezer lakos jutott a vasút révén személy-, teher- és áruszállítási lehetőséghez.

A XX. század első évtizedében a szociális ellentétek feszült helyzetet teremtettek. A szociáldemokrata párt agitatív tevékenysége nem maradt hatás nélkül. Napszámosok és cselédek – mintegy száz-százötven fő – népgyűlést tartottak 1902. március 15-én. 1903 tavaszán a szociáldemokraták agitáltak, Csupor Ferenc székesfehérvári cipész a kétszázötven-háromszáz főnyi hallgatóságot hozta lázba, majd Alvári Ferenc fehérvári tánctanár szónokolt. Május végén a jegyző már azt jelentette a főispánnak, hogy az aratási munkák idején sztrájk várható, amelynek letörésére tartalék munkáscsoportokat szerveztek. Börgöndön 1906 nyarán az aratók megtagadták a munkát. Politikai értelemben balratolódás következett be a községben és a pusztákon. Oka, hogy mind a XIX. század végén, mind a XX. század elején a mezőgazdaságból élők jelentős része továbbra is föld nélkül, napszámosként, cselédként tengette életét, ha szülőhelyét elhagyva a biztos és állandó munkalehetőséget nyújtó iparosodó városokba nem költözött.

Két neves személyiség híresült el ezekben az évtizedekben a pákozdiak körében. Kégl György földbirtokos, országgyűlési képviselő és az Európa-szerte, Szentpétervártól Párizsig ismert cigányprímás, Rigó Jancsi.

Kégl György 1823-ban született, és 1908. január 8-án hunyt el Velencén. A tehetséges gazdálkodó, majd földbirtokos 1872-től a megyei törvényhatósági bizottság tagja, országgyűlési képviselő. I Ferenc József 1878-ban nemesi rangra emelte, és engedélyezte a csalai előnév használatát. Az országosan is ismert politikus és agrárszakember szociális érzékenységéről is bizonyságot tett. A Székesfehérváron létesítendő megyei közkórház céljaira százezer forintot adományozott. Halála után fia, Dezső vette át a csalai uradalom irányítását.

Rigó Jancsi 1858-ban született Pákozdon. A tehetséges hegedűs Nagykanizsán tökéletesítette játékát. Párizsban ismerkedett meg 1895-ben Chimay hercegnővel – akivel európai botrányt okozva évekig együtt élt. Hosszú távollét után 1896 decemberében látogatta meg szüleit, a községi elöljáróság táncvigadalmat rendezett tiszteletére. Az idős pákozdiak ma is őrzik emlékét, különösen azt emlegetik, hogy a cigányprímás a gyermekek között cukorkát osztogatott.

Az uralkodó, I. Ferenc József 1914. július 25-én általános mozgósítást rendelt el, s három nap múlva az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége meggyilkolásának ürügyével megkezdődött háború világháborúvá terebélyesedett. A Monarchia, de mindenekelőtt Németország néhány hónap alatt akarta térdre kényszeríteni az antant (Anglia, Franciaország, Oroszország) vezető hatalmait.

A pákozdi mozgósított korosztályok a vasútállomásról ezredeikhez vonultak be, legtöbbjük a székesfehérvári 17. honvédgyalogezredhez, a császári és királyi 10. huszárezredhez és a 69. gyalogezredhez. A kezdeti katonai sikereket súlyos veszteségek követték, mind riasztóbb hírek érkeztek a frontokról, 1914 őszén megérkeztek az első sebesültek is. A Székesfehérvári járás tíz községében ideiglenes hadikórházakat rendeztek be, ezekben egy esztendő alatt, 1915 végéig közel ezerhétszáz sebesültet láttak el. Pákozd lakói a lovasberényi és a velencei hadikórházakat segélyezték.

Olaszország hadba lépését követően mind gyakoribbá váltak a behívások, 1918 nyaráig több mint négyszázötven pákozdi teljesített frontszolgálatot a hadszíntereken. 1916-tól a hadiözvegyek és hadiárvák segélyezése jelentős feladat elé állította az elöljáróságot. Fennakadások voltak a mezőgazdasági munkavégzésben is, mind több asszony és gyermek vett részt a betakarításban és cséplésben. Különösen a börgöndi, a csalai és a kisfaludi uradalmakban okozott gondot a munkaerőhiány. 1915 tavaszától már szerb és orosz hadifoglyokat irányítottak a gazdaságokba: Kisfaludra nyolc, Börgöndre huszonhét, Csalára tizenegy főt, ugyanakkor az elöljáróság rendelkezésére két hadifoglyot bocsátottak. A lövészárkokban egymással szembenálló katonák fraternizálását megelőzte a hadifoglyok és a polgári lakosság közös munkában formálódó barátsága.

Pattanásig feszült hangulat alakult ki a községben is 1918 őszére. Ismertté lett, hogy a bevonultak közül több mint hetvenen többé nem térhetnek vissza, életüket vesztették a frontokon és a hadifogolytáborokban (lásd: Függelék VII.). Súlyos helyzet alakult ki a közellátás terén: hiánycikk lett a só, gyufa, petróleum, cukor, dohány, 1917-től pedig mind több gabonát, élő állatot foglaltak le a hadsereg ellátására. Az elégedetlenséghez az is hozzájárult, hogy a hadikölcsönök jegyzésével több lakos megtakarított pénzét, értékeit veszítette el.

Az 1918. október 31-én kirobbant őszirózsás forradalom Pákozdon is visszhangra talált. A frontokról hazatérő katonák álltak az elégedetlenek élére. A rend és vagyonbiztonság védelme a nemzeti tanács helyi bizottságára hárult. A XIX. század végén és a XX. század elején tapasztalt politikai balratolódás a rendkívül aktívvá vált szociáldemokraták agitációjának hatására megerősödött. Ez a folyamat 1919. február végén, március első napjaiban érte el csúcspontját, amikor a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt – a Székesfehérvár és Vidéke, a Népszava tudósítása szerint – március 3-án a pákozdi napszámosok és a puszták cselédei termelőszövetkezetet alakítottak. A helyi uradalmak és bérgazdaságok szocializálása Fejér megyében nem volt egyedi eset: március első napjaiban termelőszövetkezet alakult a Sárszentágotához tartozó Szilfamajorban, Zámolyon a háromszáz tagot számláló földmunkásszervezet szocializálta a bérgazdaságokat, március 9-én Fülén alakult termelőszövetkezet. A felsoroltakból nem következik, hogy a szovjet típusú közös gazdaságok létrehozása általánosan elterjedt volt a mezőgazdaságból élők körében. Sokkal inkább a földosztás követelése és annak mielőbbi végrehajtása foglalkoztatta az uradalmi cselédeket, a napszámosokat, de még a néhány holddal rendelkező birtokosokat is.

A földosztást követelő mozgalmaknak egy csapásra elejét vette a Forradalmi Kormányzótanács március 21-i kiáltványa, amely hatályon kívül helyezte a Buza Barna-féle földtörvényt, és a Tanácsköztársaság agrárpolitikájának fő irányvonalát meghatározva leszögezte: „a földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelőszövetkezetekkel kell megoldani”. Április első napjaiban a szocializált nagybirtokokon termelőszövetkezetek alakultak. Börgöndön kétezer-hatszáz, Csalán kétezer, Kisfaludon ezerkétszáz és a székesfehérvári káptalan négyezer kataszteri holdas birtokán jött létre közös gazdálkodás.

Felszámolták a községi önkormányzatokat is, így Pákozdon a képviselő-testület és az elöljáróság jogkörét a munkástanács, valamint az intézőbizottság (direktórium) vette át.

Az április 11-én megtartott helyi választások nem minden esetben „igazodtak” a politikai elvárásokhoz. Az intézőbizottság elnökévé a vezetőjegyzőt, Bodola Aladárt választották, személye garancia volt arra, hogy sem a belterületen, sem a külterületeken túlkapásokra nem kerül sor. Az elmondottak ellenére a direktórium és a „felsőbb szervek”, a járási és a megyei intézőbizottság között ellentétek alakultak ki. A rendeletekkel történő kormányzás ellen emelték fel szavukat a pákozdiak, amikor május 29-én benyújtották lemondásukat, mert sem a parasztgazdaságok, sem az iparosok és kereskedők érdekeit nem képviselhették, a lakosság közellátását sem biztosíthatták, és a szocializált uradalmak kifosztását sem akadályozhatták meg. A Székesfehérvári Járási Munkás- és Földműves Tanács a lemondást nem fogadta el. Néhány nap múlva, június 8-án újabb rendelettel végképp elmérgesítette a helyzetet. A járási intézőbizottság arra utasította a községi direktóriumot, hogy a parasztgazdaságok állatállományát írja össze, s annak öt százalékát közellátási célokra, elsősorban a Vörös Hadsereg élelmezésére foglalja le. Az ellenszegülés újabb eszközét, nem a tiltakozást, hanem a hallgatást választotta a direktórium. Vihar előtti csend telepedett Pákozdra. A rendelet végrehajtásának elodázását a Tanácsköztársaság ellen szervezett fegyveres akciók is befolyásolták, a helyi közhangulatot pedig a székesfehérváriak június 3-i tüntetése határozta meg.

Június 22-én népgyűlést hívtak egybe a faluban, amelyen a megjelentek a rendelet végrehajtása ellen foglaltak állást, s „a hangulat... zendüléssé fajult”. A diktatúra elleni tiltakozás napján a Székesfehérváron állomásozó Fabik-különítmény egyik osztagát vezényelték Pákozdra. Statáriumot hirdettek, este nyolc órától kijárási tilalmat rendeltek el, majd a délutáni órákban megkezdték az ellenállás szervezőinek letartóztatását. A székesfehérvári börtönbe hurcolták Simon Józsefet, Szíjjártó Józsefet, Kincses Istvánt, Pup Mihályt, Horváth Istvánt, Simon Gy. Istvánt, Kis Istvánt, Pollák Istvánt, Tóth Gábort, Stockinger Józsefet és Bajó Gábort. Letartóztatták az intézőbizottság tagjait is. A lakosság megfélemlítésére fegyverhasználattól sem riadtak vissza a különítményesek. Húsz óra után néhány perccel az utcán járőrszolgálatot teljesítőkkel Barna Imre huszonhárom éves földműves szóváltásba keveredett, néhány másodperc múlva fegyver dörrent, a fiatalember holtan esett össze. Emlékét évtizedeken át őrizte a lakosság, nevét a nemzeti vértanúk 1934-ben Budapesten felállított emlékművén örökítették meg (az emlékművet 1945-ben lebontották).

A Fejér Megyei Forradalmi Törvényszék példát statuált: július 1-jén a letartóztatottak közül nyolcat hat hónapi, három pákozdi lakost egy esztendei fogházra és kétezer korona pénzbüntetésre ítélt. A direktórium tagjait – „mivel a járási intézőbizottság rendeletét félremagyarázták” – egy hónapi fogházzal sújtották (letöltését hat hónapra felfüggesztették).