Gyáva néppel nem alkusznak!

Teljes szövegű keresés

Gyáva néppel nem alkusznak!
A pesti forradalmi események híre futótűzként terjedt megyeszerte. Március végére Pákozdon is ismertté váltak a pozsonyi országgyűlés törvényjavaslatai. Elsősorban azok, amelyek közvetlenül érintették a lakosságot: így a jobbágyfelszabadításról, a földesúri kilenced és az egyházi tized eltörléséről megfogalmazottak. Az örömbe hamarosan üröm vegyült. Az 1846-ban a székesfehérvári káptalannal – mint földesúrral – megkötött úrbéri egyezség módosítására, felülvizsgálatára lehetőség nem volt. 1848. április 3-án és 4-én megtartott megyei közgyűlésen, amelyen „a parasztság közül oly számosan jelentek meg”, évtizedes sérelmek is megfogalmazódtak.
Pákozd elöljárói a földesúri visszaélések megszüntetéséért könyörögtek, szántó- és rétpótló földjeiknek a jobbágyfelszabadítás előtti kimérését sérelmesnek nyilvánították (lásd: Függelék V.).
A „tegnapi” jobbágyok panaszai – jóllehet az úrbéri egyezség felülvizsgálatát nem követelhették – az 1850-es évek elején sem csitultak. A falu érdekeinek képviseletét az 1848. május 1-jén megalakult Fejér Megyei Bizottmányban Lapai István bíró és Győri István jegyző látta el. Az úrbéri egyezség módosítását illetően kevés sikerrel: június elején azt panaszolták a pákozdiak, hogy földjeik az elkülönítéskor (1846) hiányosan lettek felmérve, új „határbecsüt és tagosztályt” kértek. Néhány hét elteltével már arról értesült a megyei bizottmány, hogy a földmérők „hibásan” végzik a felmérést, az úrbéresek pedig egy tagban akarják megkapni illetőségüket.
Az elmondottak ellenére viszonylagos nyugalom jellemezte a települést. Pákozdon nem került sor parasztmozgalomra, s az első népképviseleti országgyűlési választások is rendbontás nélkül zajlottak le. A csákvári kerületben – ide tartozott a falu is – 1848. június 20-án került sor a választások lebonyolítására. A kerület mandátumáért négyen: verebi Végh János földbirtokos, Szluha Benedek szolgabíró, Fekete János ügyvéd és Madarász László radikális politikus küzdöttek. Annak ellenére, hogy Madarász személyesen meg sem jelent a választáson, a reformkori küzdelmek esztendeiben megismert politikust általános többséggel – 1097 érvényes szavazattal – a csákvári kerület országgyűlési képviselőjévé választották. A megyei bizottmány adatai szerint a kerület lakóinak száma 29 175 fő volt, a választásra jogosultaké 2572, az összlakosság 8,7 százaléka. Választási jogával azonban csak 1616 polgár élt. A pákozdi választójogosultakról csupán becsült adattal rendelkezünk, az nem haladhatta meg a vagyoni, életkori és értelmiségi cenzus ismeretében a százhatvan főt.
A polgári átalakulás alapjait megteremtő 1848. évi törvények és a haza függetlenségének védelme 1848 augusztusától mind határozottabb összefogásra késztette a nemzetet. A rend és biztonság fenntartására szervezett helyi nemzetőrségek megszervezése során Pákozdon 164 lakost írtak össze. A haza védelmére szervezendő önkéntes nemzetőri egységek felállításakor ellentmondásos helyzet alakult ki. 1848. augusztus 21-én a helység jegyzője, Győri István az önkéntesek sorába jelentkezett. A helyi adminisztráció vezetőjének példáját a nemzetőrök nem követték. Kijelentették, hogy az urak helyett nem vonulnak hadba. Ezek az 1848. szeptember első napjaiban lezajlott események nemcsak Pákozdra voltak jellemzőek, a megyei bizottmány vezetői több alkalommal is hangsúlyozták: a föld népe csak a közvetlen veszély hatására mozgósítható.
1848 forradalmi mozgalmait Európában hamarosan ellenforradalmi fordulatok törték meg. Nápolyban május 15-én feloszlatták a parlamentet, majd vérbe fojtották a forradalmi felkelést is, június 25-én az egyre radikálisabban fellépő párizsi nép fegyveres mozgalmát verték le, s 1848 őszére Németországban is mind határozottabban kerekedtek felül a reakció erői.
Hasonlóan alakultak az erőviszonyok a Habsburg Birodalomban is. Június 17-én az osztrák erők diadalmaskodtak a prágai felkelés felett. Az észak-itáliai hadszíntéren is győzelmet arattak a fekete-sárga lobogók alatt felvonuló császári katonai alakulatok. A polgári átalakulással és a nemzeti függetlenséggel szembeszegülő politikai erők 1848 nyarára megteremtették a bécsi udvar számára annak lehetőséget, hogy a magyar forradalom ellen is nyíltan fellépjen.
Augusztus végére, szeptember elejére mind válságosabbra fordult a bécsi udvar és a Batthyány-kormány kapcsolata. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a forradalom, a polgári átalakulás vívmányait komoly veszély fenyegeti. Elsősorban Horvátország felől, ahol az osztrák kormány nyílt ösztönzésére Jellasics már 1848 júniusában megkezdte a felkészülést a Magyarország elleni katonai támadásra. Az előkészítő munkát azt követően fokozta, hogy V. Ferdinánd szeptember 4-én báni méltóságába hivatalosan is visszahelyezte. Nem bizonyult eredménytelennek a bécsi udvar és az osztrák kormány ösztönzése: Jellasics 1848. szeptember 11-én mintegy ötvenezer főből álló horvát-osztrák haderő élén – három hadoszlopban – Varasdnál, Perlaknál és Légrádnál átkelt a Dráván, és betört a Muraközbe.
Jellasics támadása veszélyes helyzetet teremtett, a magyar kormány katonai erejének döntő részét ugyanis a délvidéki szerb felkelés kötötte le. A Dráva-vonal védelmét ellátó honvédalakulat gróf Teleki Ádám vezérőrnagy parancsnoksága alatt mindössze hatezer főből állt. A horvátok támadása elsőként őket érte. A többszörös túlerővel szemben Teleki vezérőrnagy – Csány László dunántúli kormánybiztos erélyes tiltakozása ellenére – az egyetlen ésszerű katonai megoldás, a visszavonulás mellett döntött, Nagykanizsáról Keszthelyre vonult. A honvédalakulatokat a közel kétezer főt számláló, zömében az alsó-dunántúli megyékben toborzott önkéntes nemzetőrök is követték.
Az ellenségtől közvetlenül fenyegetett Dunántúlon gróf Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 13-án általános népfelkelést hirdetett. A horvát-osztrák haderő betörésének hírére Fejér megye vezetői is meggyorsították az önkéntes nemzetőrök szervezését, az újoncozást, és a miniszterelnök rendelete értelmében kihirdették az általános népfelkelést. A megyebizottmány szeptember 14-ei ülésén Csány László drámai hangú levelét ismertették. „A megkezdett harcnak kimenetele bizonytalan, s megtörténhetik, hogy a sors próbára teszi a magyar nép erejét” – szólt a megyéhez írott levelében a kormánybiztos. Idős Pázmándy Dénes főispán is levélben szólította fel a haza védelmére a törvényhatóságot. A nemzeti függetlenség és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház érdekeinek összeegyeztetésén munkálkodók táborához tartozó főispán hatásos fordulattal fejezte be felhívását: „... a gyáva néppel nem alkusznak, annak parancsolnak!”
A lelkesedés magával ragadta a törvényhatóságot, ezer nemzetőr felfegyverzését és táborba rendelését határozták el. A haza védelmében reális célokat megfogalmazó ülésen a népfelkelés megszervezéséről is döntöttek. A határozott cselekvés szükségességét az is indokolta, hogy szeptember közepéig a megyeszékhelyre bevonult önkéntes nemzetőrök száma alig haladta meg a háromszáz főt, s a csekély létszámú, még fel sem fegyverzett „haderő” alapfokú kiképzése is váratott magára.
Fejér megyében és Székesfehérvárott felgyorsultak az események, Márkus honvéd hadnagy Batthyány Lajostól kapott megbízást, s megkezdte a honvédek toborzását. Niczky János tanácsnok vezetésével huszonnégy lovas nemzetőr önkéntes szolgálatra jelentkezett. A megyei bizottmány a drávai táborba rendelt futárok – Zuber József és Kossa Dániel – tudósításaiból értesült a hadműveletekről. Jelentéseikben arra ösztönözték a megyét, hogy a felfegyverzett önkénteseket mielőbb rendeljék Veszprémbe (Székesfehérvár már Jellasicsnak a Dráván történt átkelése előtt, augusztus 30-án 218 felfegyverzett önkéntest rendelt a magyar táborba).
Jellasics támadása nem csak a dunántúli törvényhatóságokat késztette a honvédelem fokozására. A Pest-Budán ülésező országgyűlés határozatai is a nemzeti összefogást erősítették. Napról napra növekedett azok tábora, akik meggyőződéssel vallották, hogy a honvédsereg a betolakodók további előnyomulását, a székváros elfoglalását megakadályozza. Ugyanakkor a fegyveres konfliktust megelőzendő, több kísérlet történt a horvát-magyar, valójában osztrák-magyar ellentétek diplomáciai úton történő megoldására.
A fegyveres összetűzés elkerülésének, a „békés kiegyenlítés” megteremtésének lehetőségeit keresve döntött úgy az országgyűlés, hogy István nádor az ország főkapitányaként vegye át a Dunántúlon állomásozó magyar hadak főparancsnokságát. Válaszút elé került az ország nádora, ugyanis főparancsnoki teendőinek ellátásával a nemzet iránti kötelességét, de mint Habsburg főhercegnek a bécsi udvar, az uralkodó utasításait kellett teljesítenie. A nemzet és a dinasztia érdekeinek képviselete István nádor számára azt követően vált ellentmondásossá, hogy ismertté lett előtte az osztrák kormány emlékirata, amelyben az önálló magyar pénz- és hadügyminisztérium felállítását a Pragmatica Sanctióra történő hivatkozással törvényellenesnek minősítették. Az osztrák kormány állásfoglalását az uralkodó augusztus 31-én tudatta a nádorral, s egyértelművé tette azt is, hogy a birodalom két része közötti ellentétet az emlékiratban foglaltak szerint lehet feloldani. Azaz az áprilisban szentesített törvényeket részben vagy egészben megtagadva.
István nádor az országgyűlés megbízásának elfogadásakor ezért nem a Jellasics elleni fegyveres fellépés, hanem a békéltető tárgyalások felvétele mellett döntött. Küldetése kudarcra volt ítélve, szerepe a forradalom és szabadságharc további eseményeiben már csupán néhány napra korlátozódott. Szeptember 17-én a kora délutáni órákban érkezett meg Székesfehérvárra. Kíséretének tagja volt – többek között – Móga János altábornagy és Holtsche Ferenc vezérőrnagy is, azok a tábornokok, akik majd meghatározó szerepet töltenek be a Székesfehérvár térségében összevonandó hadseregben és a pákozdi csatában.
István nádor a püspöki palotában szállt meg, s rövid pihenő után tájékozódott a város térségében kialakult helyzetről. Azt kellett tapasztalnia, hogy jelentősebb eredményeket sem a város, sem a megye vezetői nem értek el a honvédelem szervezésében. Székesfehérvárott csupán az 1180 főből álló tolnai önkéntes zászlóalj tartózkodott. Kíséretének egyik tagját, Holtsche vezérőrnagyot a város helyőrségének parancsnokává nevezte ki.
Rövid itt-tartózkodás után – még az est beállta előtt – Veszprémbe, majd onnan Tapolcára sietett. Időközben a Teleki Ádám vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló dunántúli honvédsereg a Balaton északi partján vonult vissza, s szeptember 19-én Tapolcára érkezett. Jellasics a déli part mentén nyomult előre, szeptember 16-án elérte Marcali, szeptember 21-én Balatonszemes térségét. István nádor a tapolcai táborban döntött arról, hogy a „békés kiegyenlítés” érdekében „semleges területen”, a Kisfaludy gőzhajó fedélzetén találkozik a horvát bánnal. A szeptember 21-ére tervezett tanácskozás azonban elmaradt, Jellasicsot a kíséretében levő tisztek megakadályozták abban, hogy a gőzhajó fedélzetére lépjen.
A nádor békéltető akciója tehát kudarccal végződött. István átadta a főparancsnokságot Móga János altábornagynak, s még szeptember 22-én Székesfehérváron át a fővárosba utazott, ahol a történetekről tájékoztatta Batthyány Lajost. A következő napon – titokban – elhagyta Budát, az alcsúti birtokán tett rövid látogatás után Bécsbe távozott, s lemondott nádori tisztségéről. Sic transit gloria mundi – mondották a rómaiak. István nádor a későbbiekben – a kiegyezés megkötése előtti hónapokban bekövetkezett haláláig – Magyarország történetében semmiféle szerepet nem töltött be.
Küldetésének kudarca, majd lemondása a nádori méltóságról nem idézett elő politikai válságot. Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnökként oroszlánrészt vállalt a honvédsereg szervezésében, Kossuth Lajos pedig megkezdte toborzóútját az Alföldön. Az ügyeket egyedül vivő miniszterelnök támogatására megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány is a Jellasics elleni hadjáratra összpontosította tevékenységét.
Batthyány Lajos utasítására szeptember 20-áig nyolcezer főnyi gyalogság, négy lovasszázad és huszonnégy ágyú érkezett a székesfehérvári táborba. A következő napokban újabb egységek (három huszárszázad, egy zászlóalj gyalogos, egy ágyútelep) összevonására került sor. Úgy tűnt, hogy Móga altábornagy radikálisan szakít a Teleki vezérőrnagy követte visszavonulással, s Székesfehérvár előterében megütközik Jellasiccsal. Védelmi munkálatok kezdődtek a város közelében, Szabadbattyán és Tác térségében a Malom- és Nádor-csatornán emeltek gátakat. A Sárrét elárasztásával a Balaton déli partja felől közeledő horvát sereg előnyomulását akarták megnehezíteni.
Kosztolányi Móric, a dunántúli önkéntes nemzetőrök parancsnoka a megyei önkéntes nemzetőrök hadba vonulását szorgalmazta. Csapó József főjegyző a hivatalnoki tollat a megyei önkéntesek parancsnokát megillető karddal és nemzetőr századosi ranggal cserélte fel. A 340 megyei önkéntest a katonai laktanyában helyezték el, majd Sárkeresztesre vezényelték az alakulatot. Csapó József nemzetőr százados szeptember 21-én arról értesítette a megyét, hogy újabb és újabb önkéntesek érkeznek, de ruházatuk és felszerelésük hiányos.
A honvédsereg, az önkéntes nemzetőrök szervezésében elért eredményeket az is elősegítette, hogy Batthyány szeptember 18-án Salamon Lajost, a váli kerület országgyűlési képviselőjét Fejér megye és Székesfehérvár kormánybiztosává nevezte ki. A megye viszonyait jól ismerő politikus szeptember 20-án vette fel a kapcsolatot az illetékes helyi törvényhatóságokkal, utasításokkal látta el a népfelkelés vezetőit. Néhány nap alatt eredményeket ért el az újoncozás terén is, főképp az önkéntes nemzetőröket hívta fel katonai szolgálatra.
A Dráva vidékéről visszavonuló dunántúli honvédsereg törzskara szeptember 21-én érkezett Székesfehérvárra. A főparancsnokká kinevezett Móga János altábornagy és Csány László dunántúli kormánybiztos székhelyét a Fekete Sas Szállóban, míg a honvédsereg más főtisztjeinek szálláshelyét a püspöki palotában rendezték be. A püspöki palotában szállt meg – többek között – Teleki Ádám vezérőrnagy, aki leváltását követően is a dunántúli honvédsereg kötelékében maradt, és a palota adott otthont Kiss Ernő ezredesnek.
Székesfehérváron és környékén összevont honvédsereg napról napra, óráról órára növekedett. Szeptember 20–21-én tizenegyezer főnyi katonaság, szeptember 24-én, amikor Perczel Mór vezérőrnagy Zrínyi-csapata Martonvásáron állomásozott, már 13 767 ember és 1864 ló ellátásáról kellett gondoskodni. Szeptember 25-én a fehérvári tábor létszáma elérte a tizenhatezer főt.
A magyar sereg ellátását a városi és a megyei törvényhatóság együttesen sem tudta zökkenőmentesen biztosítani. Az előfogatok a falvakból nem a megadott időben és nem a kijelölt helyre érkeztek meg. A Malom- és Nádor-csatornán emelt gátak miatt a városi malmok leálltak, ezért a katonai élelmiszerraktárban tárolt kétszázötven bécsi mázsa búzát az inotai, mohai, keresztesi és csóri malmokba szállították. A gabona, a liszt iránti kereslet megnövelte a piaci árakat. A városi hatóság megtiltotta az élelmiszerek felvásárlását, a liszt árát pedig maximálták. Holtsche vezérőrnagy, székesfehérvári helyőrség- és erődítési parancsnok utasítására összeírták az élelmiszereket: 933 bécsi mázsa lisztet és 2818 pozsonyi mérő búzát találtak a városban. A pesti katonai élelmiszerraktárból ezer bécsi mázsa lisztet szállítottak a fehérvári táborba „a fáradt fegyveres nép” jobb ellátására.
A központi rendelkezéssel egy időben a dunántúli kormánybiztos is intézkedett. Csány arra hívta fel a megye vezetőinek figyelmét, hogy az ország pénzügyi helyzete nem teszi lehetővé a Jellasics ellen összevont sereg központi ellátását, ezért Fejér megye kötelessége az élelmezés megszervezése. Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnök is hasonló értelemben rendelkezett. Az utasításokat követve a megyei bizottmány megalakította a honvédsereg élelmezésére ügyelő választmányt.
Nemcsak az élelmezés megszervezése tetézte a gondokat, hanem a városban és annak térségében összevont sereg egészségügyi ellátása is. Csány kormánybiztos irányította a katonai kórházak felszerelését. Székesfehérváron, Velencén, Martonvásáron és Lovasberényben létesítettek ilyen intézményeket, a városi kórház parancsnokává Csernota János orvost, honvéd századost nevezték ki.
Zömében a Sóstó környékén összevont fehérvári tábor hangulata „lelkesült” volt, de az állandó visszavonulás miatt nyugtalanság, elégedetlenség jellemezte. Az önkéntes nemzetőrök felszerelése hiányos volt, a somogyiak jelentős részét nem is lehetett a táborban elhelyezni, az „ingben, gatyában” érkezőket a városlakók fogadták be.
Székesfehérvár és térsége a dunántúli honvédsereg legfőbb erőösszpontosításának helyszínét jelentette, ugyanakkor a Duna jobb partjának védelme sem kerülte el a hadvezetés figyelmét. Batthyány Lajos miniszterelnök Görgey Artúr őrnagyot Szolnokról a fővárosba rendelte, és Csepel-sziget katonai parancsnokává nevezte ki.
Görgey szeptember 25-én érkezett Szigetújfaluba. Egysége egy zászlóaljból és tüzérségből állt. Megérkezése után két századot és nyolc ágyút szálláshelyén, Lórév térségében ugyancsak két századot és egy fél üteget helyezett el. „A szigetet meg fogom tartani! A földnép hangulata jó...” – írta Batthyánynak. Görgey Csepel-sziget katonai parancsnokaként szervezte a dunai átkelőhelyek védelmét. Maroknyi zászlóalját (hatszáz fő) a verbászi táborból Dunaföldvár térségébe megérkezett, 1505 főből álló Hunyadi-csapattal erősítették meg.
A dunántúli honvédsereg megszervezésében elért sikerek azt az általános véleményt erősítették, hogy a döntő ütközetre Jellasiccsal Székesfehérvár térségében kerül sor. Móga és törzskara azonban nem az ütközet felvétele, hanem a visszavonulás további folytatása mellett döntött. A Fehérváron összevont mintegy tizenhatezer főnyi sereg szeptember 25-én hajnalban kezdte meg a visszavonulást. Csány kormánybiztos a Malom- és Nádor-csatornán levő hidak felszedésére adott utasítást. Salamon Lajos Fejér megyei kormánybiztos a városi nemzetőrök fegyvereit Tabajdra szállíttatta. Székesfehérvár lakóit „általános rémülés” kerítette hatalmába.
Szeptember 26-án délután – röviddel három óra után – Jellasics előőrsének egyik tisztje berontott a városházára, s a bizottmány megrémült tagjaival tudatta, hogy Sárszentmihály felől a Kempen-hadtest megkezdte az előnyomulást. A Johann Kempen tábornok vezette hadtest délután három és négy óra között a Jancsár utca felől betört a városba. Egy határőrzászlóalj a város piacán, a városháza előtti téren táborozott le, további egységek a Budai utat és annak térségét biztosították.
A hadtest ellátása a várost terhelte, röviddel megérkezése után Kempen élelmezési tisztje tizennégyezer adag kenyeret, kilencven bécsi mázsa húst, kétszáztíz akó bort, sót, zabot, szénát és nagyobb mennyiségű fát követelt „fáradt, éhes” katonáinak. A Lepsény felől közeledő és Jellasics vezette derékhadnak pedig tizenháromezer adag kenyeret, nyolcvan bécsi mázsa húst és kétszáz akó bort.
Az élelmezési terhek ellen a város bizottsága igen óvatosan tiltakozott. Utaltak arra, hogy a készleteket a honvédsereg már felélte, s a közel harmincezer kenyérrészletet, százhetven bécsi mázsa húst és a több mint négyszáz akó bort néhány óra alatt biztosítani nem tudják. A városházát és a belvárost megszálló erők parancsnoka az ellátás okozta gondokat hallva kijelentette: a horvát-osztrák sereg a hiányos ellátás esetén „rabolni, dúlni, rekvirálni és prédálni fog”.
Időközben Székesfehérvárra érkezett Jellasics is, s a püspöki palotában rendeztette be főhadiszállását. Megerősítette a belvárost megszállva tartó erőket, a városháza előtti téren lovas egység, két határőrzászlóalj és egy tüzérüteg táborozott. Biztosította a Pákozdra és Lovasberénybe vezető utakat, s őrjáratokat rendelt a környező helységekbe is. Szeptember 27-ére pedig huszonnégyezer kenyéradagot, nyolcvan bécsi mázsa húst, kétszáz akó bort és egyéb élelmiszereket követelt. Súlyos terhek nehezedtek a megyére is. Zlinszky István első alispán rendkívüli ülésre hívta egybe a bizottmánynak a városban levő tagjait. Tanácskozásukra a kora esti órákban került sor. A horvát haderő élelmezéséről tárgyaló megyei bizottmány határozatát is a félelem szülte, a megtorlás, a rablás elkerülése érdekében a követelések teljesítésére utasították a környező települések lakóit.
A követelések teljesítésével azonban korántsem lehetett gátat vetni a féktelen pusztításnak. Jellasics seregének vonulását égő, feldúlt falvak jelezték. Fejér megye lakossága megismerte „őfelsége” katonáit, az ellenállás, a népfelkelés szelleme hatotta át a polgárokat és a földműveseket.
A Balatonfőkajárról Sárszentmihályra vonuló ellenség szeptember 26-án vonult át Fülén. Váratlanul törtek rá a községre, a lakosság „borzasztó rémülésében eszmélkedni sem tudott”. Jelentős károkat okoztak Szabad- és Falubattyánban, Csőszön és Polgárdiban. A nagylángi uradalomban „iszonyatos” dolgokat műveltek a „rabló horvátok”. Kirabolták Tácot és Fövenypusztát, az uradalomban – egyetlen éjszaka – 1631 birkát mészároltak le, kétszázhúsz akó bort vittek el, tíz ökröt pedig elhajtottak.
Ezekben a napokban az ellenállás szükségességét fogalmazta meg Varga Imre abai bíró: „A haza veszélyben van, ezt halljuk mindenfelől..., s itt az idő, hogy tenni kell mindent, amit csak lehet, különben elvész e drága hon.”
Jellasics utasítására szeptember 27-én a megyeházát is megszállták a horvátok. Joseph Neustädter vezérőrnagy vezette az akciót, a bizottmány és a tisztikar tagjait fogolynak nyilvánította. Ekkor tűnt fel a megyeházán gróf Zichy Ödön, aki a tábornokkal karöltve érkezett, s a horvát tisztek főispánnak szólították. A megye volt adminisztrátora rendszeresen jelen volt a bizottmány ülésein, igaz a határozatokat nem befolyásolta. Azt megtették helyette az osztrák és horvát tisztek. Kovacsevics kapitány hatvanezer kenyéradagot követelt. A megye erőforrásait meghaladó élelmezési követelések mérséklését Zichy nem sürgette, a horvátok rablásairól – amelyek a bizottmány tagjai előtt ismertté váltak – megjegyezte: „ugyan mit vihetnek el a paraszttól egyebet rongynál”.
A konzervatív politikus akkor tért vissza a városba, amikor szeptember 17-én István nádor átutazott Székesfehérváron. Találkozásukra ismereteink szerint nem került sor. Zichy Ödön nyíltan Jellasics bevonulása után lépett színre, nemcsak az osztrák-horvát tisztek társaságában tűnt fel, hanem többször megfordult a bán főhadiszállásán is. Sőt egy Jellasicstól kért és kapott menlevél egyértelműen bizonyította, hogy a megye volt főispáni helytartója a reakció szolgálatába állt.
A horvát bán mintegy ötvenezer főnyi seregének élelmezése súlyos helyzetbe sodorta a polgárokat. Szeptember 28-ára közel négyszáz birkát és tizenhat szarvasmarhát „vásárolt” a város, a megye pedig száz ökröt hajtatott Fehérvárra. Mindez nem volt elég: a lakosság ellenállásának fokozódásához az is hozzájárult, hogy a katonai kórházban elhelyezett beteg, elsősorban Somogy megyei önkéntes nemzetőröket a megszállók „maródi” katonáinak elhelyezésekor egyszerűen kizavarták, a „babkárok” házról házra vezették a martalócokat, akik előszeretettel keresték föl a módos patríciuscsaládok otthonait.
Szeptember 29-én reggel, amikor Jellasics megindította csapatait a Budai és a Berényi úton, már a lakosság mozgósítása is megkezdődött. Izmay (Fleischer) János városi képviselő a szőlőkbe készülő férfiakat arra ösztönözte, hogy maradjanak a városban, s készüljenek fel a horvátok megtámadására. Székesfehérvár polgárainak ellenállását az is indokolta, hogy a Roth-hadtest ellátására tízezer adag kenyeret rendelt a bán. Jellasics tehát szeptember 29-ére várta a tartalék hadtest megérkezését, holott Roth tábornok ezekben a napokban még Dombóvár, Kónyi és Pincehely térségében állomásozott.
A Pákozd-Sukoró térségében védelmi állásokat elfoglaló honvédsereg létszáma a székesfehérvári visszavonulást követően is folyamatosan gyarapodott. A honvédalakulatokat a visszavonulás ellenére lelkesedés hatotta át. A harci szellemet jól példázza a magyar táborban járt Vasvári Pál beszámolója: „Csak jó vezér kellene a tábor élére, nem maradna hírmondó sem az ellenségből.”
Miközben a honvédek, az önkéntes nemzetőrök között a hangulat lelkesült volt, addig Móga János altábornagyot, a dunántúli magyar hadsereg parancsnokát és a tisztikar jelentős részét továbbra is a határozatlanság jellemezte. A bizonytalanság szeptember 25-ét követően tovább fokozódott. Az uralkodó Lamberg Ferenc altábornagyot a Magyarországon állomásozó valamennyi haderő főparancsnokává, Mailáth György országbírót pedig királyi helytartóvá nevezte ki. Lamberg kinevezését miniszteri ellenjegyzés nélkül nyilvánosságra is hozták.
Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 27-én értesült Lamberg kinevezéséről, s hogy felvegye a kapcsolatot az altábornaggyal, a dunántúli táborba utazott azzal a céllal, hogy elősegítse a fegyveres konfliktus békés megoldását. Lamberg azonban nem a táborba ment, titkon Budára érkezett. A miniszterelnök Sukoróra sietett, azonnal felkereste Mógát, és a Lamberg Ferenc altábornagy főparancsnoki kinevezését tartalmazó királyi manifesztumot átadta a parancsnoknak. A bizonytalanság nőttön-nőtt, Móga altábornagy elhatározta, hogy az uralkodói nyílt parancsot megküldi a Székesfehérváron állomásozó Jellasicsnak. Bubna őrnagy eredmény nélkül érkezett vissza, a bán a manifesztum hitelességében kételkedett, azt azonban megígérte, hogy Lamberg megérkezéséig, de legfeljebb még huszonnégy óráig támadólag nem nyomul előre.
Móga a Lamberg kinevezését tartalmazó manifesztumot szeptember 28-án reggel napiparancsban a honvédsereg tudomására hozta. A nyílt parancs tovább fokozta az ellentéteket, ugyanis a honvédség tisztjei az uralkodó utasítására esküt tettek a magyar alkotmányra, a manifesztumban pedig azt követelte tőlük a király, hogy ne harcoljanak Jellasics ellen.
Szeptember 28-án, nyéki (kápolnásnyéki) szállásán értesült Batthyány arról, hogy a képviselőház a miniszteri ellenjegyzés nélkül közzétett királyi manifesztumot törvényellenesnek, Lamberget pedig hazaárulónak minősítette. Az őt szálláshelyén felkereső képviselőházi küldöttek előtt megtiltotta ennek a ténynek a közzétételét. Batthyányt elsődlegesen az aggasztotta, hogy a határozat kihirdetése Jellasics várható támadása előtt kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Sőt – felindult állapotában – azt is kijelentette a küldöttek előtt, hogy a képviselőházi határozatot törvényellenesnek tartja. Azonban arra ígéretet tett, hogy Móga altábornagytól a tisztikar öszszehívását kéri. Az a cél vezérelte, hogy a képviselők is győződjenek meg a tisztikar véleményéről, a honvédsereg harci szelleméről.
Feszült órákat élt át a magyar sereg, amelyet Fligely osztrák őrnagy elfogása csak fokozott. Fligely Jellasics megbízásából a honvédsereg védelmi állásain át Pestre, Lamberg altábornagyhoz igyekezett, azonban Martonvásár térségében a nemzetőrök karjaiba futott, akik a sukorói főhadiszállásra kísérték. Fligelyt szűk körben Batthyány hallgatta ki, majd átvette az osztrák őrnagytól Jellasicsnak Lamberghez címzett levelét, amelyben a bán tudatta az altábornaggyal, hogy a királyi nyílt parancs tudomására jutott, jelen helyzetben azonban a legfelső kívánságnak nem tud eleget tenni. Batthyány a levelet magához vette, és megkérte környezetét, hogy a hallottakat, a levél tartalmát tartsák titokban.
Általános vita tárgyát képezte a magyar táborban Lamberg küldetése. A honvédek újabb árulásról beszéltek. A királyi nyílt parancs is ismertté lett nemcsak a főhadiszálláson, hanem a katonák között is, akik arról beszéltek, hogy az osztrák és a magyar kormány között kiegyezés készül, s a főhadiszálláson az újabb visszavonulás tervét készítik elő. A tüzéralakulatokat megszemlélő Batthyány alig tudta a felindult honvédeket lecsillapítani.
Móga János altábornagy este hét órakor haditanácsot hirdetett a sukorói református templomban, amelyen valamennyi csapatparancsnok és minden csapattestből egy-egy tiszt vett részt. Móga elnökölt, Ludvig János kormánygyűlési küldött ismertette a képviselőház aznapi határozatát, valamint azt követelte, hogy a sereg hagyjon fel a visszavonulással, és ütközzön meg az ellenséggel. Hasonló szellemben szólt Repeczki Ferenc képviselő is.
Heves vita követte a képviselők beszédét, a tisztek zöme úgy foglalt állást, hogy be kell várni Lamberg küldetésének fejleményeit (még nem volt ismert a haditanácson részt vevők előtt az altábornagy felkoncolása – a pesti nép szeptember 28-án hajtotta végre az altábornagyon a nép ítéletét), és az ütközetet, akár az újabb visszavonulás árán is, el kell kerülni. Móga János altábornagy, Teleki és Holtsche tábornok, Milpöckh ezredes, illetve a radikális Perczel Mór és az őt támogató képviselőházi küldöttek között szópárbajra került sor. A vita során Móga azt juttatta kifejezésre, hogy megbízatását visszaadja, s leoldott kardját az úrasztalára helyezte. Tettét a tisztek közül többen követték. A haditanácson személyesen jelenlévő Batthyány fellépése eredményezte a fordulatot, a tisztek kimondták, hogy a magyar sereg jelenlegi állásaiból támadásba nem megy át, de ha Jellasics ezt tenné, akkor elfogadják az ütközetet.
A haditanács döntését követően Móga még az esti órákban kiadta a parancsot, hogy szeptember 29-én korán reggel az egységek foglalják el kijelölt állásaikat, és helyezzék magukat harci készültségbe. Batthyány a történtektől meggyötörten érkezett meg kápolnásnyéki szállására, ahol a késő esti órákban Pestről érkezett futárok keresték fel, és közölték vele Lamberg Ferenc altábornagy felkoncolásának hírét. Hosszas tépelődés után úgy döntött, hogy a fővárosba siet, de csak Tétényig jutott, ahol rövid pihenő után megváltoztatta elhatározását, és Székesfehérvár felé vette útját. Velencén Szapáry Antal grófnál szállt meg, ahol Pálffy Jánossal, a képviselőház alelnökével találkozott. A vele történt tanácskozás után döntött arról, hogy felkeresi Jellasicsot, s megkísérli a támadás visszavonására bírni a bánt.
Szeptember 29-én a kora reggeli órákban székesfehérvári főhadiszállásán, a püspöki palotában kereste fel Jellasicsot. A bánnak feltárta küldetése célját, ne folytassa előnyomulását a Székesfehérvárról Budára vivő úton, mert ez esetben a magyar sereg ellenállásába ütközik. Feltehetően a pesti forradalmi hangulatról és Lamberg meggyilkolásáról is tájékoztatta Jellasicsot. Batthyány törekvése – az összeütközés, a háború elkerülése – nem járt eredménnyel. Sikertelen vállalkozását követően nem tért vissza a magyar táborba, Csóron egy rövid ideig megpihent Szőgyény Lászlónál, majd Bécsbe utazott.
Jellasics szeptember 28-án az osztrák-horvát hadak további előnyomulására adott parancsot. Szeptember 29-én reggel hat órakor Schmiedl altábornagy hadosztálya indult el elsőnek Székesfehérvárról, a Gramont-hadosztályt a lovasság, majd a Thodorovic-hadosztály követte. A menetet a tüzérség zárta. Jellasics a lovasság élén vonult. A támadók balszárnyát Johann Franz Kempen tábornok hadteste alkotta, az egység a lovasberényi úton indult meg. Hartlieb altábornagy csapatai a Velencei-tó délkeleti részét szállták meg, s ezzel a Jellasics vezette osztrák-horvát haderő jobbszárnyát biztosították.
Székesfehérvárról a budai úton előretörő derékhad közel kétórai menet után ért Pákozd előterébe, ahol a magyar sereg előőrsei felfedezték az ellenséget. Jellasics közeledtéről azonnal értesítették Móga altábornagyot.
A honvédsereg biztosított állásokban, felkészülten várta a támadást. A közel háromezer főből és egy ütegből álló jobbszárny a Pátka-Pákozd közötti dombokat tartotta megszállva. Az egység parancsnoka Milpöckh József ezredes feladata a Lovasberényen át Buda felé vezető út lezárása volt. A derékhad Holtsche tábornok parancsnoksága alatt a Sukoró előtti szőlőkben, a Budára vezető postaút mindkét oldalán Pákozd és Sukoró között, jól védhető magaslatokon foglalta el állásait. Közvetlenül csatlakozott hozzá a balszárny, melynek parancsnoka Répásy Mihály őrnagy volt. A centrumban és a balszárnyon elhelyezett erők együttes létszáma meghaladta a nyolcezer-ötszáz főt, a tüzérség harmadfél üteget tett ki. A tartalékot Velencén helyezték el, a négyezer-ötszáz főből álló hadosztály és két üteg parancsnokává Teleki tábornokot nevezték ki. Perczel Mór ezredes közel négyezer fős egysége a Velencei-tótól délre Agárdot és térségét biztosította.
Az ütközet a magyar haderő jobbszárnyán bontakozott ki, a Kempen-hadtest Csalapuszta és Pátka irányában tört előre. Schmiedl vezérőrnagy hadteste Pákozdot szállta meg. Pátka térségében fél tíz körül a Kempen-hadtest kezdte meg a magyar jobbszárny állásai ellen a támadást. A horvát-osztrák haderő egy zászlóalja a nemzetőröket kiszorította állásaikból. Guyon Richárd őrnagy parancsnoksága alatt a pesti nemzetőrök azonban „hatalmasan” viselkedtek. Meghiúsították Kempen elsődleges célját, aki a frontálisan végrehajtott támadással rést akart ütni, majd egymástól el akarta szigetelni a magyar jobbszárnyon elhelyezett erőket.
Újabb kísérlete a lovasberényi úton felvonultatott két zászlóalj gyalogsággal és egy osztály lovassággal sem járt eredménnyel. Közben átmenetileg zavart okozott a magyar állásokban Ivánka őrnagy fogságba esése.
A lovasberényi úton elindult két zászlóalj átkarolással fenyegette a jobbszárnyon elhelyezett erőket. A veszélyt Andrássy Gyula zempléni nemzetőrtiszt (a későbbi miniszterelnök) idejében felismerte, s a középen elhelyezett erőkből átvezényelt tüzérüteggel, majd a Miklós-huszárok két osztályának kibontakozó rohamával a veszélyt elhárította. A jobbszárnyon zajló ütközet döntő szakaszában a zalai nemzetőrök Kisfaludy Móric őrnagy parancsnoksága alatt avatkoztak be a csatába. A Pátkán fosztogató horvátokat is kiűzték a faluból.
A falu lakói azzal tettek bizonyságot bátorságukról, hogy a tüzérség, majd a huszárok elől menekülő horvátokat megtámadták, a társzekereket lefoglalták, köztük Kempen poggyásza, fegyverei és hadi térképei is a pátkaiak zsákmánya lett. Válaszul az ellenség feldúlta a falut, s Ambrus Sándor lelkészt huszonkilencedmagával elhurcolták, csak a szeptember 30-án megkötött fegyverszünet után engedtek szabadon őket.
A Kempen-hadtest vereséget szenvedett, kudarcba fulladt Jellasics azon haditerve, amely a magyar jobbszárny átkarolásával, illetve az ott elhelyezett erők felmorzsolásával akarta a honvédsereg védelmi állásait szétzúzni. A kudarcról értesülő bán a derékhad ellen vonult.
Legmegbízhatóbb csapataival déli tizenkét óra körül nyomult előre Pákozd térségéből. A magyar középhad tüzérsége azonban meghiúsította az ellenség többszöri kísérletét. A harmadik és egyben utolsó támadás visszaverésekor a magyar tüzérség ágyúi Jellasics közvetlen környezetét is veszélyeztették. A bán parancsőrtisztje, Oldershausen főhadnagy lábát roncsolták szét a lövedékek. A harci zaj délután két óra körül az arcvonal valamennyi szakaszán elcsendesült.
Jellasics súlyos kudarcot szenvedett, célját, a magyar honvédsereg felszámolását és Pest-Buda bevételét nem tudta megvalósítani. Győzelmet, elsősorban erkölcsi és morális diadalt aratott a honvédsereg. A pákozdi diadal a szabadságharc jelképévé vált, annak ellenére, hogy az ütközet nem tartozott a szabadságharc nagy csatái közé. A Pákozd-Sukoró térségében megvívott csatáról beszámoló Móga is az elmondottakra utalt: „Ámbár seregünk egy teljes győzelmet vívott ki, minthogy magát első állásában megtartotta, mégis katonai nézetből ezen ütközetnek eredménye csekély; – ellenben annál nagyobb erkölcsi hatást tett az új csapatra, a mennyiben helyét első megütközés alkalmával diadalmasan meg tudta tartani.”
Móga az ellenség veszteségeit, a sebesültek és a halottak számát száz főre becsülte, a honvédek közül hét halott és harminchét sebesült maradt a csatatéren. Jellasics seregének veszteségét becsült adatnak kell minősítenünk, ugyanis a székesfehérvári katonai kórházban hátrahagyott horvát-osztrák sebesültek száma meghaladta a négyszáz főt (lásd: Függelék VI.).
Néhány nappal a pákozd-sukorói győzelem után a Közlöny megyei tudósítója tájékoztatta a közvéleményt a lakosság sanyarú állapotáról. „Aki Pákozdot látja, halált esküszik a latroknak, nincs Pákozdon egy ajtó, ablak, bútor... A liszttel a fekete ugaron fehér utat csinált, a ködmönyt, az ágyat, az asztalt szétvagdalta, mindent, de mindent elpusztított. Az eleséget a sárba dobálta, úgy hogy a megyének holnap gondoskodnia kell élelemről..., a vad faj nem elégedett meg azzal, hogy a szegénynek marháját levágta, hanem lovaikat is mulatságból agyonlőtte, csak pusztítási vágyból mindent elrontott.”
A csata és az azt követő másfél napos horvát megszállás következményeit drámai hangon feltáró tudósítás nem az egyetlen forrás a pákozdiak helyzetének bemutatására. Október 10-én Vereb földesura, Végh János arra hívta fel a megyei adminisztráció figyelmét, hogy a faluban „megbénult” az adminisztráció, a jegyző az önkéntes nemzetőrsereg tagja lett, a horvát dúlás következtében elveszett a helység hiteles pecsétnyomója, koldusok, kéregetők lepték el a környező falvakat arra hivatkozva, hogy ők a szerencsétlen pákozdiak. Verebi Végh János azonban nemcsak az ellentmondásos és sanyarú helyzetre hívta fel a figyelmet, gyorssegélyben is részesítette a pákozdiakat: húsz pozsonyi mérő búzát, húsz pozsonyi mérő árpát és két pozsonyi mérő főzelékfélét utalt ki. Hasonló szellemben cselekedett Farkas Ferenc székesfehérvári nagyprépost is, aki a mindenüktől megfosztottak vetőmagvásárlását százhúsz forinttal támogatta. A megyei bizottmány október 13-án élelmiszersegélyben részesítette őket, október 30-án pedig gyűjtőakciót hirdetett a pákozdiak „felsegítésére”. Székesfehérvár lakói kétszázhatvan darab – öt és nyolc font súlyú kenyérrel segítettek. A gyűjtő- és segélyakciók mértékéről hiányos adatok maradtak fenn, azt sem tudjuk a megbízható forrásokat nélkülözve, hogy milyen összegben állapították meg a Jellasics serege által okozott károkat. Fejér megye főszámvevőjének számadásai között fennmaradt egy „nyugtató” (igazolás) arról, hogy Kovacsevics horvát kapitány szeptember 29-én a délutáni, esti órákban kétszáz szarvasmarhát vett el a falutól. Az uradalom a magyar hadsereg ellátására biztosított állatok és élelmiszerek értékét több mint négyezer forintra becsülte.
A községi adminisztráció 1848 utolsó hónapjaiban visszatért a régi mederbe, Győri István jegyző elfoglalta hivatalát, és a horvát dúláskor elveszett községi pecsétnyomó helyett két újat készíttettek. Az egyik az 1775. évit változatlan formában mintázta, csupán az évszámot cserélték fel 1848-ra. A másik szakított a hagyományokkal: körirata szö[llös] pákozd 1848, középrészébe nyitott koronával ábrázolt magyar címert vésettek.
A lakosságot sújtó megpróbáltatások a következő hónapokban sem csökkentek. Germann Mihály helyi lakos, önkéntes nemzetőr október 30-án a schwechati ütközetben életét vesztette. 1849 február közepén tizenöt bécsi mázsa szénát és hat bécsi mázsa szalmát kellett Budára szállítaniuk. A téli hónapokban a káptalan szót emelt az engedély nélküli nádeladások ellen.
1849 tavasza az egy esztendővel korábbi eseményeket idézte. Kemenczky Gábor református lelkész, Puczker Ferenc nyugalmazott tiszttartó, Kovács István református tanító, valamint a bíró és jegyző lett az újjászervezett bizottmány tagja. A szabadságharc végnapjairól fennmaradt dokumentumok azt bizonyítják, hogy a császáriak 1849. augusztus 18-án szállták meg Pákozdot.
A lakosság az önkényuralom esztendeiben is őrizte a szabadságharc emlékét. Mondák keletkeztek a pákozd-sukorói diadalról, amelyeknek közös jellemzője a hősiesség, az emberfeletti helytállás és áldozatvállalás méltatása a honvédsereg első győztes csatájában.

Id. Pázmándy Dénes, Fejér vármegye főispánja (1848)

Salamon Lajos kormánybiztos

Jellasics horvát bán

Honvédtábor

A sukorói református templombelső (szószék és úrasztala)

A Pákozd–sukorói ütközet

Pákozd község 1848-ban készített pecsétjének lenyomata

1775-ben készült pecsétnyomó megújítása 1848-ban

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages