A község újjászületik
A község újjászületik
Az Acsádra való visszaszállingózás olyan hosszan elhúzódott, hogy a falu voltaképpen csak a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc bukása után jutott nyugalmi helyzetbe. Azt a tényt, hogy a falut az 1690-es évek elején azt elhagyó magyar református lakossága ülte meg újból, az igazolja, hogy a visszajövők azonnal használatba vették az eléggé leromlott állapotban lévő templomot. Kijavították, előbb lévitát, majd papot szereztek bele. A század végén – 1779-ben – pedig tíz öl magas fa harangtornyot is építettek mellé.
Emlékezetükben nem halványult el, hogy 1621 óta a debreceni egyházmegye, ahogy említettük is, egyházai között tartotta nyilván az övékét. Aminek alapján 1736-ban az egyházkerület anyaegyháznak ismerte el. Ez az elismerés azonban semmi esetre se jelenti azt, hogy Acsádon a református egyházat 1736-ban vagy 1711-ben (ahogy több helyen olvasható) alapították volna újra. Nem volt itt semmiféle újraalapítás. A hadak elvonulása után, az 1690-es évek legvégén elsőként visszaszállingózott magyar, református „őslakosság” azzal, hogy azonnal használatba vette a templomot, ha úgy tetszik, újraindította az egyházi életet, azt is igazolta, hogy előzetesen nem volt Acsádon semmiféle más, esetleg mégoly gyér nem magyar és nem református lakosság, amely már előbb birtokába vehette volna ezt az ősi templomot.
A török alól felszabadított területeket kamarai kezelésbe vették, és működésbe lépett az újszerzeményi bizottság (Neoacquistica Commissio) is, hogy a birtokjogok tekintetében intézkedjék. Acsádon könnyebb volt a helyzet, mert a régi birtokosok kihaltak, javaikat hátrahagyva elmenekültek, és nem tértek, vagy nem térhettek vissza. A csekély, de állandóan növekvő számú, visszaszállingózó lakosságnak bőven jutott a földekből. De az acsádi határban így is sok gazdátlan terület maradt, olyan, amelyekkel az újszerzeményi bizottság, illetőleg a kamara szabadon gazdálkodhatott volna. A földek elvesztésének lehetősége indította arra a földszűkében lévő, szomszédos vámospércsieket, a Bocskai telepítette hajdúkat, hogy 1696-ban megvásárolják Acsád possessiót és több más környékbeli földterület mellett Buzitát is.
Valószínűleg – források hiányában csak megkockáztatni lehet – ekkor szerezte meg a Vécsey család az acsádi határ java részét, és bírta is aztán egészen 1948-ig, a földreformig. Berendezkedését megnehezítette a közbejött II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc (1703–1711) is. A szabadságharcban az acsádiak is részt vettek, de nem játszottak különösebb szerepet. A szabadságharc fő vonulata inkább a megye északi részeit, a Hegyalját és a Szatmári-síkságot érintette. Viszont Acsád is ki volt téve labanctámadásoknak, rácdúlásoknak. Ezeknek azonban nem voltak jelentős kártételeik, legfeljebb annyiban, hogy elodázták a falu már megkezdődött fejlődését. A lassan megindult kibontakozást majdnem teljes egészében felszámolta az 1738–1740 közt dúló pestis. Az arányokat tekintve Acsádon szedte a legtöbb áldozatát 904 halottal, aminek a következtében a falu majd teljesen kihalt.
A pestis pusztítása is hozzájárult ahhoz, hogy a Vécsey család 1740 táján Acsádra is nagyszámú, előbb ruszin, majd román görög katolikus jobbágyot telepített. Vita tárgyát képezte később, hogy az idetelepített ruszinok és románok ortodoxok voltak-e vagy sem. Tekintve, hogy az unió már egy évszázaddal korábban, 1640-ben végbement, azt kell mondanunk, hogy az 1740 táján idetelepített ruszinok, illetve románok már görög katolikusok voltak. A kérdésnek az a része fontos, hogy a nagy számban idetelepített görög katolikus ruszinok és románok döntő mértékben megváltoztatták Acsád felekezeti arányait a görög katolikusság javára.
A felekezeti arányok megváltozása mellett arról is szólni kell, hogy a görög katolikusok idetelepítésével nemcsak a felekezeti arányok változtak meg, hanem az etnikaiak is. A felekezeti és az etnikai arányok megváltozása között alapvető különbség van, tudniillik a felekezeti arányok állandósultak, az etnikaiak viszont nem.
Az acsádi ruszinok és románok már idetelepülésük előtt is magyar környezettel érintkeztek és idetelepülésükkel, magyar környezetbe kerülve gyorsan asszimilálódni kezdtek. Fokozottan hangsúlyoznunk kell az asszimiláció önkéntességét. A folyamatot jól mutatja a nyelvhasználat elemzése. Idevonatkozóan a Borovszky-féle megyemonográfiát kell idéznünk, egy századdal korábbról: „a Bihar megyével határos oláh községek, bár itt terjeszkedni nem képesek, nyelvökkel együtt mindez ideig szokásaik nagy részét is megtartották (Nyír-Adony, Nyír-Acsád, Szent-György-Ábrány); míg például Újfehértó, Gelse, Hugyaj, Bökény, Biri, Kállósemlyén és Kis-Kálló községekben, hol az oláh a szláv elemmel régebben vegyült a magyarság közé, úgy az oláh, mint a szláv elem teljesen megmagyarosodva, a magyarok szokásaiba is egészen beleélte magát”. Jó harminc évvel később, 1939-ben, Papp György a Dienes-féle Szabolcs vármegye monográfiájában viszont azt írta, hogy „a görög kath. parókia 1740-ben, a nagyobb részt román eredetű lakosság letelepítésével egyidőben alakult. 1811-ig Bihar vármegyéhez és a nagyváradi püspökséghez tartozott, akkor Bányay Antal hajdúdorogi főesperes kérelmére a munkácsi egyházmegyéhez csatlakozott”.
Acsád ilyen nemzetiségi és egyházi meghatározottságban, viszonylagos békés körülmények között élte végig a XVIII. századot. A kibontakozás jeleként értékelhetjük, hogy kiépült a Vécsey-uradalom, hogy a század végén a birtokos család megépítette ma is álló kúriáját, hogy a XVIII–XIX. század fordulójára a vezető birtokos Vécseyek mellett feltűnt néhány közép- és kisnemes birtokos is, akik földjeiket közbirtokossági formában használták.
A XVIII. század második felétől kezdődően községünk életéről több közleményből is tájékozódhatunk. Elsőnek a Lexicon locorum adott róla hírt, 1773-ban. A Tabella locorum pedig 1780–1781-ből. A Korabinsky-féle lexikon is elmondta róla a legszükségesebb adatokat, 1786-ban. Mindezeket felülmúlta az 1785. évi, II. József-féle népszámlálás, amely szerint Acsád: község, javait közbirtokosság gondozta. 214 házában 258 család élt. A jogi népesség 1218 fő volt. Ebből a létszámból le kellett vonni 43 fő távollevőt, de hozzá kellett adni hat jelen lévő idegent. Így a tényleges népesség 1181 főt tett ki. A férfiak száma 639, a nőké pedig 579 volt. A férfiak közül négy pap, 13 nemes, 41 paraszt, 37 „polgár és paraszt örököse”, 239 zsellér és 39 „egyéb” volt. Az 1–12 éves „sarjadék” 227 fő, 13–17 éves pedig 33 fő volt.
Ezekből az adatokból az derül ki, hogy a közbirtokosságba tömörült birtokosok nem telekrendszerben gazdálkodtak (a „41 paraszt” semmiben sem mond ennek ellene), hanem a majorsági gazdálkodás egyfajta, helyi sajátságokkal is bíró formája szerint a nagyszámú zsellérséggel műveltették földjeiket, illetve gondoztatták állataikat. A 39 fő „egyéb” sorai között kell keresnünk a néhány kézművest, kereskedőt, méhészt és pásztort.
Bihar megye és a Hajdúság történeti helységnévtárában (1773–1808) az említett források alapján 1808-ban így írták le Acsádot: Acsád pagus (falu), az első katonai felmérés térképén a 2. XIII. 6. szelvényen található. Gazdálkodási formái között elsőnek a közbirtokosságot jelöli meg, de birtokosaként említi „Vécsey urat” is (aki a telekrendszer megtartása mellett a zsellérek munkáját is igénybe vette).
Statisztikai adatokként a fentebb ismertetett első magyarországi népszámlálás számait ismételte meg. A vallási megoszlást tekintve leírta, hogy a kevés római katolikus önálló egyházat nem alkotott: a nagyváradi római katolikus püspökség berettyói esperességébe tartozó Hosszúpályi filiája.
A görög katolikusok 1083-an voltak, és a nagyváradi görög katolikus püspökség Laksági esperességében anyaegyházat alkottak. Egyházi nyelvként a ruszint használták. A reformátusok létszámát nem tünteti fel, csak azt jelzi, hogy Acsádon 56 református család él. Vagyis, ha családonként öt tagot feltételezünk, akkor 1808-ban az acsádi reformátusok száma mintegy háromszázra tehető. Anyaegyházat alkottak, ez a tiszántúli egyházkerület debreceni egyházmegyéjébe tartozott. Egyházi nyelvük a magyar volt. Számon tartott még három háztartásban 13 fő izraelitát az egyházi hovatartozás és a nyelvhasználat megjelölése nélkül.
Acsád a kései feudalizmus körülményei között, a XVIII. század második felében, ha lassan is, de szépen fejlődött. Megerősödtek a községi intézmények, a közigazgatás. Ennek jó mutatója, hogy Nyíracsád is „belépett az írásbeliség korába”. Ekkor kezdték el vezetni mind a községi, mind az egyházi jegyzőkönyveket, anyakönyveket, sőt ebből az időből származnak az urbáriumok, dézsmajegyzékek és egyéb irategyüttesek. A század végén megjelentek az első községi pecsétek is. Első pecsétnyomóink egyértelműen arról beszéltek, hogy Acsád virágzó földművesközség (1779, 1784). A század folyamán megjelentek településünk életében is a jegyzők.
Ajánlatos a falu újkori történetét 1820-tól kísérnünk figyelemmel, amikor is a az 1790-es években lezajlott úrbérrendezés –Acsádon szép rendben ment végbe – után, a közigazgatásban is változások történtek. A községet visszahelyezték Szabolcs megyébe, ahol is a Nagykállói járásba került. Mindez némi migrációval is járt. A XVIII–XIX. század fordulójától kezdve, de különösen az 1840-es évektől fogva növekedett a zsidók beköltözése. A regálék bérletével, kereskedéssel, áruközvetítéssel foglalkoztak, és élénk kapcsolatot tartottak fenn a környéken, főleg Kisvárdán élő izraelita felekezetűekkel. Eleinte az érmilyhályfalvai rabbisághoz tartoztak, s csak 1863-ban alakultak önálló hitközséggé. Templomuk 1872-ben épült báró Vécsey József támogatásával. Az Acsádra települt zsidóság – 45–50 család, 220-230 taggal – sokoldalúan és hasznosan épült be a település életébe, a kereskedés, a birtokszervezés-birtokszerzés (bérletek) területén különösen eredményesen tevékenykedtek.
A zsidók voltak Nyíracsád életében a harmadik etnikum. A negyedik etnikum pedig az 1818-ban, a Vécseyek által idetelepített, mintegy száz-százhúsz fős, felvidéki eredetű, római katolikus szlovákság. 1819-ben a nyírábrányi római katolikus plébániához sorolták őket. Különben eléggé magukban éltek, elkülönülve mind a görög katolikusoktól, mind a reformátusoktól. 1839–41-ben sikerült díszes kápolnát építeniük, egy évszázad alatt templomként használták. A kinőtt, már szűkösnek mutatkozott kápolnában 1929-ben egy villámcsapás olyan nagy károkat okozott, hogy jobbnak látták lebontani és helyére egy, a megnövekedett igényeknek megfelelő templomot építeni. A templom 1933-ban készült el. A szépen fejlődő acsádi római katolikus közösség 1941-ben önálló plébániává alakult.
A szlovákok idetelepítése összefüggésben állt a mindinkább belterjessé váló mezőgazdaság, a kertészet kibontakozásával azzal, hogy jó dohánytermesztők hírében álltak. A gróf pedig dohánytermesztésbe akart fogni.
A cigányság a XVIII. század eleje óta ismeretes Acsádon. Száma a XX. század végére kétszáz–kétszázötven főre emelkedett. Sármunkával, vándorkereskedéssel foglalkoztak. 1964-ben 29 putrilakást írták össze; 1990-ben az acsádi cigányság 185 főből állt, az összlakosság 4,6 százalékát alkotta.
A cigányság 4,3 százaléka beszélt cigányul. 1992-ben már 256 főt tartottak számon, a lakosság 6,7 százalékát. 1998-ban, bár létszámuk valamicskét nőtt (274 fő), arányuk csökkent (6,1 százalék). Elmondható, hogy beilleszkedésük szépen, zökkenőmentesen halad előre.
Ezt a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődést nem tudta jelentősen megzavarni az 1848–49. évi szabadságharc és forradalom. Annak ellenére sem, hogy a szabadságharc nem egy nagy eseménye a közelben ment végbe, hogy a lakosság köréből szép számmal kerültek ki nemzetőrök, honvédek, hogy a honvédség ellátásában részt vettek. A végkifejletben, igen rövid időre, fontos szerepe is volt a településnek. Az 1849. augusztus 1-jén Nyíradonyba érő Görgey (a III. és a VII. hadtest élén) gyorsan, még aznap Vámospércsre távozott. Szükségszerűen Acsádon keresztül kellett mennie.
Falunk életében negyvennyolc felbecsülhetetlen értékű öröksége a jobbágyfelszabadítás (aminek következtében a néhány telkes jobbágy földhöz jutott, a zsellérek pedig megkapták a zsellérportákat és -házakat), a különféle vallások-egyházak elismerése és a zsidók emancipációja volt.
Az acsádiak az abszolutizmus éveiben csendesen dolgoztak, és jó alapokat teremtettek a későbbi fejlődés számára, például azzal, hogy a nagybirtokokat (jelesül a Vécsey-birtokot) az akkori helyzetnek megfelelően korszerű mezőgazdasági eszközökkel, gépekkel látták el.
Idézzük idevonatkozóan Fényes Elek 1851. évi leírását és statisztikai adatait: „Acsád magyar falu, Szabolcs vármegyében, Debreczenhez keletre
2 mérföldnyire; 83 római katholikus, 1033 görög katholikus, 555 református, 4 nem egyesült óhitű, 31 zsidó lakossal, református és görög katholikus anyatemplommal; dombos határral. Nagy és szép nyíres erdővel,
9 1/8 harmadik osztálybeli jobbágytelekkel. Itt Ábrányi Péternek igen jeles kertje van. Földesurai: gr. Bethlen, Ábrányi, Éles, gr. Kendeffy, gr. Nemesné, Otlik, Peley, Tisza, b. Vécsey.”
A további kibontakozás irányát tekintve a Fényes-féle statisztikának három tényezőjére kell figyelnünk. Először arra, hogy 1851-ben határozottan magyar falunak mondja, jelezve, hogy a XVIII. században megindult asszimiláció befejeződött vagy a befejezéshez közeli állapotban van. Másodszor megállapította Nyíracsád mindmáig érvényben lévő vallási arányait. Eszerint 1706 lakosából római katolikus három-négy százalék (itt 83 fő), görög katolikus 75–80 százalék (itt 1033 fő), református tíz–tizenkét százalék (itt 555 fő), ortodox (nem egyesült óhitű) 0,1–0,2 százalék (itt 4 fő), zsidó 0,5–1,3 százalék (itt 31 fő) és egyéb 2,5 százalék (itt egyetlen fő sem szerepel, ezt az arányszámot a később fellépő felekezetek, kisegyházak stb., például baptisták, számára tartottuk fenn). Harmadszor arra kell figyelnünk, hogy Fényes annak említésével, hogy Ábrányi Péternek itt „igen jeles kertje van”, talán Nyíracsád földművelésének a jövőjére mutatott rá: a később virágzó kertészkedésre. Ennek már 1851-ben voltak előzményei, de az 1860-as évektől fokozódó mértékben elterjedt az almatermesztés, az akácfatelepítés, a faluban régóta folytatott méhészet előnyére. Utóbb azután az egyre nagyobb területen termelt krumpli mellett mind nagyobb teret foglalt el a zöldség-és gyümölcstermesztés is.
Falurészlet a római és a görög katolikus templommal (1962)
Utcarészlet 1977-ben
Utcarészlet 1977-ben
Modern intézményi épület
