Száz év barázdái
Száz év barázdái
A mezőgazdaság struktúraváltása felgyorsult a polgári közigazgatási reform (1876) után. A hivatalosan falunak minősített Acsádról ezt írták: „2645 lakossal, református és ó-hitű templommal, postahivatallal s termékeny határral, melyben Ártándháza, Asszonyrész, Buzita és Nyír-Ábrány nevű népes és baromtenyésztő puszták vannak.”
Mozgásba lendült a földadásvétel, több birtokot vagy birtokrészt bérbe adtak, egyre nagyobb területeket törtek föl és fogtak művelés alá. Ennek az lett a következménye, hogy megfogyatkozott a legelőterület, s vele háttérbe szorult a legeltetéses állattartás. Kicsit előre lépve az időben, itt van helye megemlítenünk, hogy sok tárgyalás után, 1909-ben báró Vécsey Miklós sárközi birtokos eladta 435 holdat kitevő ártándházapusztai birtokát Nyíracsád községnek közlegelő céljára. Ugyancsak hosszas tárgyalások után – ezeket a közbejött első világháború is elnyújtotta – 1918-ban a Kohner Adolf és Fiai budapesti cég eladta 133 nyíracsádi lakosnak 1172 magyar hold és 688 négyszögöl kiterjedésű birtokát „a rajta lévő összes épületekkel és tartozékaival és fával együtt holdanként 1200 négyszögölével számítva 700, azaz hétszáz korona, összesen tehát 820 801 korona és 33 fillér vételárért”.
Végső soron azonban a régi, feudális kori mezőgazdasági struktúra megmaradt. Acsád legfontosabb mezőgazdasági termelő formája továbbra is a nagybirtok maradt. Például a Vécsey-féle uradalom, amely 1895-ben 3671 holdból állott (ebből 2745 hold településünk határához, 926 hold pedig a szomszédos mártonfalvi határhoz tartozott). A 3671 holdból kétezer hold volt a szántó, 570 hold erdő, 550 hold rét és 150 hold legelő.
Fő terményei a burgonya, a tengeri, a dohány és a cukorrépa. Az uradalomban említésre méltó szőlőtermelés is folyt (homoki bor). Fontos volt állattenyésztése is. ötszáz számosállatra épült tejgazdasága (túró, vaj, sajt) mellett sertés- és juhtenyésztése is jelentős.
Az uradalom legfontosabb jövedelemforrásai közé tartozott a malomtartás (vámmalom, napi kétszáz mázsa teljesítménnyel) és a szeszgyár működtetése (főleg burgonyapálinka, napi hét hektoliter teljesítménnyel).
Nagyjából e mintához igazodott a többi acsádi nagybirtok termelési rendje, sőt néhány jobb középbirtoké is. Végeredményében az acsádi birtokmegoszlás változása, a többi nyírségi falu birtokviszonyaihoz hasonló módon, egészségtelen irányt mutat. 1895-ben a falu határa 9226 katasztrális hold volt. A száz katasztrális holdon felüli birtokok területe 4102 katasztrális holdat, tehát majdnem az egész földterület felét tette ki. Birtokos és bérlő száz katasztrális holdon felüli birtokkal három volt, öt és száz katasztrális hold közötti tizenöt, egy és öt katasztrális hold közötti 55.
Az összes kereső száma 962 volt, ebből mezőgazdasági 811. A mezőgazdasági cseléd keresők létszáma 86, a mezőgazdasági munkás keresőké pedig 532 fő volt. Ezek a birtokviszonyok a századfordulóra jelentős társadalmi feszültséghez vezettek. Agrárszocialista szervezkedésről is tudunk, 1909-ben például a Mezőfi-féle 48-as Szociáldemokrata Pártnak helyi szervezete is működött a településen. De alapjában véve nyugodtan dolgoztak tovább. Abban, hogy az acsádi parasztságot nem sikerült forradalmasítani, nagy része volt annak, hogy az itt élő szegényparasztok, a zsellérek leszármazottai szorgalmas, az újtól, a próbálkozásoktól nem idegenkedő, vállalkozó szellemű emberek voltak. Olyanok, akik szegénységben, a nadrágszíjparcellán folytatott kilátástalan hagyományos földművelés helyett más kultúrák, más termelési módok után néztek.
A mezőgazdaság átalakulásával igyekezett lépést tartani a kézművesség, illetve az ipar is. A századfordulóig az első mesterek kétlaki iparűzők voltak: iparuk, műhelyük mellett kisebb-nagyobb birtokaikon vagy bérleményeiken gazdálkodtak is. Jó példa erre Pipó Károly cipészmester (Acsád, 1876), aki a község tekintélyes, élénk közéleti szereplést vállaló (képviselő-testületi tag, református presbiter, az Iparos Kör egyik alapító tagja) polgáraként eredményes gazdálkodást is folytatott. Vagy Beke Lajos kerékgyártómester és gépész-kovács (Acsád, 1886), aki elismert ipari tevékenysége mellett gazdálkodott is. De szólhatnánk arról a Sashalmi Zsigmond nyugalmazott csendőrről (1879) is, aki nyugdíjasként Acsádra települt, és intenzív méhészkedésbe kezdett.
Sashalmi egyben egyfajta gyakori típust is képvisel: a századfordulón, az 1900-as évek elején több nyugdíjas vagy eredeti, sokszor értelmiségi pályáját odahagyó, Acsádra települő személy, főleg mezőgazdasági, kisebbrészt ipari tevékenységbe fogott itt. Közülük csak a legemlékezetesebbekre, Dudovics Antal (1890) kovácsmesterre hivatkozunk, aki saját földjén erdősítésbe fogott. Nem feledkezhetünk meg Feldmesszer László (1898) volt orvostanhallgatóról, aki ezerháromszáz holdas birtokán belterjes gazdálkodást folytatott, és főleg dohánytermesztéssel foglalkozott. Dr. Nagy Elemér (1879) nyugalmazott bíróként került Acsádra, ahol is kétszáz holdas birtokán mintagazdaságot rendezett be (gépesítés, dohánytermelés, kisszámú, de minőségi állatállomány). Szabó József (1897) malombérlőként került Acsádra, de bércsépléssel is foglalkozott. Szikszai Balázs (1896) asztalosmesterként érkezett a faluba, ahol ipari tevékenysége mellett gazdálkodott is. Meg kell említenünk a régi Acsád érdekes alakját, „nemes és nemzetes nagysomkúti Terdik Jánost” (1882), aki kitanulta a hentes- és mészárosmesterséget is, de vegyeskereskedése is volt. Fő foglalkozásának azonban a gazdálkodást tartotta. Magát földbirtokosként emlegettette. Százharminc holdas birtoka egy részén – az elsők között – akácerdőt telepített. Várady-Szabó Nándor (1889) huszár főhadnagy is, miután 1927-ben nyugdíjba ment, hazatért Acsádra gazdálkodni, 320 holdas birtokából huszonöt hold szőlő-, tíz hold pedig erdőtelepítés volt. Tizenöt holdat megtartott rétnek.
Nem lenne teljes ez a kép, ha nem szólnánk arról, hogy a község nem egy vezető tisztségviselője hivatása gyakorlása mellett sokat tett településünk gazdasági felemelkedéséért is. Némedy István (1905) református lelkész, példát adva a község lakosságának, vetőmag- és amerikaimogyoró-termesztéssel is foglalkozott. Pásztor Mihály görög katolikus tanító pedig messze földön híres méhész volt, és sokat tett azért, hogy a méhészet megújulva az acsádiak egyik fő foglalkozása maradjon.
Ilyen erőteljes társadalmi mozgást nem lehet elképzelni társadalmi intézmények, közösségek, szerveződések nélkül. Acsádon az elsők között, még 1896-ban, létrehozták az Önkéntes Tűzoltó-egyesületet, amely közel sem csak tűzoltással foglalkozott, hanem a község sokoldalú társadalmi szervezete volt. A vezető tisztségviselők, a földbirtokosok, az ispánok, az orvosok, gyógyszerészek, a lelkészek, a tanítók az acsádi Kaszinóban találták meg a maguk társaságát. Az iparosok önálló Iparoskört alkotva csatlakoztak az ipartesületek hálózatához.
Ebben a megélénkült közéletben a község igazgatási tevékenysége is fellendült. A felmerülő igényeknek megfelelő szabályokkal, rendeletekkel igyekeztek elősegíteni a község fejlődését. Így, jellemzően, 1891-ben, majd 1894-ben rendeletben szabályozták a községi pecsét használatának díját letelepedések esetében. 1896-ban pedig elkészítették a község tűzrendészeti rendeletét. A századfordulón községi vágóhidat építettek, működését szabályrendeletben szabályozták. 1904-ben a közvágóhíd használatával ösz-szekötötték az állatorvos által végzendő hatósági hússzemlét. Mindkét szolgáltatás díjáról rendeletben döntöttek.
A fejlődés már a XIX. század közepétől hiányolt két, a továbbfejlődés szempontjából fontos intézményt. Az egyik a piac-, illetve a vásártartás volt. A másik pedig a környék, de távolabb tekintve az ország vérkeringésébe való bekapcsolódást biztosító közlekedés-szállítás ügye. Az 1880–90-es évekre a község központjában spontán piac alakult ki, főleg élelmiszerek és élő baromfi árusítására. Ezt 1904-ben hivatalosan is piacnak minősítették. De ezzel az acsádiak nem mondtak le a vásártartás igényéről. Hosszas megyei, kereskedelmi és iparkamarai tárgyalások után csak 1911-ben kaptak vásártartási engedélyt.
Amilyen sikeres volt a piac-vásár kérdésének megoldása, oly mértékben volt sikertelen a község közlekedési-szállítási igényeinek kielégítése. Azzal, hogy a budapest–szolnok–debreceni vasút debrecen–nagykárolyi szakasza jócskán elkerülte a települést (a legközelebbi vasútállomás Vámospércs tíz kilométerre), községünk nemcsak a vasút forgalomból esett ki, hanem, tekintve, hogy a Debrecenből keletre induló főútvonal is a vasúttal párhuzamosan haladva ugyancsak elkerülte Acsádot, a közúti közlekedés-szállítás tekintetében is háttérbe szorult.
A szerencsétlen helyzeten valamit segített, hogy a Kopf és Steinberger faipari cég 1882-ben a Guti-erdőkben kitermelt fa elszállítására a Guti-erdő és a debreceni falóger (fafeldolgozó telep) között Guti Iparvasút néven keskeny nyomtávú, személyszállítással nem foglalkozó vasutat épített ki. Majdnem ötven évig harcoltak azután azért, hogy a „kisvasút” személyszállítással is foglalkozzék. Erre 1933-ban, akkor került sor, amikor Debrecen városa megvásárolta a kisvasutat, és a vonalat a guti menedékháztól, Acsád érintésével, Nyírlugosig meghosszabbította. A járat nagy népszerűségre tett szert, hamarosan el is nevezték Zsuzsi vonatnak a rajta bejáró dél-nyírségi fiatal piacozó nők után.
A lassú fejlődést is derékba törte az első világháború és az azt követő polgárháborús időszak, még inkább a trianoni békediktátum, amely közvetlenül falunktól keletre húzta meg az országhatár vonalát. Bár Acsád kapcsolatai főleg nyugati irányba, Debrecen felé épültek ki, a trianoni határvonal a községet elválasztotta természetes és történelmi háttere nagy részétől, jelesül Érmihályfalvától, Nagykárolytól és Nagyváradtól, illetve ezen települések, jeles vásárhelyek közeli és távoli környékétől. Acsád határ széli helységgé vált, ami eleve hátrányos helyzetet jelentett.
Ettől függetlenül a falu részben Trianonnak is köszönhette, hogy 1920-ban, Szabolcs megye új közigazgatási beosztásakor, egy akkor létrehozott járásnak – a Ligetaljai Járásnak – a székhelye lett. Hangsúlyoznunk kell, hogy a kényszerű közigazgatási újrarendezés csak egyik tényezője volt Acsád járási székhellyé válásának. Az alap inkább az volt, hogy a település – főleg határa, de környéke benépesítésével, tanyásosodásával és közvetlen szomszédaira gyakorolt vonzása révén is – ekkorára már egyfajta központtá fejlődött.
A közvetlenül a háború előtt megszerzett vásártartási jog gyakorlata csak a háború után bontakozott ki. 1924-ben már egységes helypénzszabályzatot alkottak a községben tartandó országos és hetivásárokon szedendő díjakról. A kedvezőtlen gazdasági viszonyok ellenére a továbbiakban sikerült az országos vásárok számát négyre emelni.
Azt, hogy az Acsádon már a század első évtizedeitől feltűnt baptisták 1924-ben önálló gyülekezetté szerveződtek s hogy imaházat építettek, szintén az első világháború kétségekkel teljes világának köszönhetjük. De talán jelentősebb volt ennél az, hogy a piac környékén, a település központjában megindult – Mendöl Tibor meghatározása szerint – egyfajta „kisvárosi üzletnegyed” kialakulása. Ez a folyamat ma is tart: ezen a területen mutatkozik meg leginkább településünk urbanizációja.
A háború után több más, korábban elkezdődött folyamat folytatódott. De új településfejlesztési lépések is történtek. Folytatódott például a kertészkedésre történő berendezkedés, a kerti termelés árutermeléssé formálása. Jó példa erre az, hogy 1934-ben a községben már hivatalosan is bolgárkertészetről beszéltek. Nyíracsád község elöljárósága 1934. február 27-én „feles bolgárkertészeti szerződést” kötött Polyik József acsádi lakos bolgárkertész-szel hét hold földre. (A Bikaistállónál lévő, akkor új telepítésű gyümölcsöskertből és a körülötte fekvő, bolgárkertészetre alkalmas földterületből szakították ki. Ez a bolgárkertészet is hatott mind a kertészkedéssel már régebb óta foglalatoskodó, mind pedig az e téren kezdő acsádiakra.)
Mindezek a folyamatok csökkentették az 1930-as évek végének ide is begyűrűző világgazdasági válság romboló erejét. Sőt ezekben az években több új iparos, műhely megjelenése, új boltok-üzletek nyitása és egy-egy régi üzem nagyobb teljesítményre való újjászervezése is a változatlan életképességet mutatja.
Kezdetben a járási hivatalok mellett, majd a járási székhely Nyíradonyba való áthelyezése miatt, erőteljes, a község sajátos érdekeit szolgáló községi közigazgatásra volt szükség. Neves jegyzőink közül csak Szentirmay Lajost (1896) említjük, akiről már az előzőekben is volt szó. 1936-ban az ő földjén került elő a Nyíracsád honfoglalás kori története szempontjából meghatározó jelentőségű két hajfonatkorong. Szentirmay Lajos huszonöt holdas birtokán óriási gyümölcsöst telepített, kezdetben ezer gyümölcsfával.
A község egyfajta központtá fejlődéséhez nagyban hozzájárult a település általában két orvosa, egy fogorvosa, illetve gyógyszerésze mellett az eleve körzeti feladatokat is ellátó állatorvos. Az ide telepített távírda hamarosan postává alakult, a görög katolikus és a református iskola mellett a Feldmesser-birtokon (Asszonyrészpuszta), a földbirtokos által fenntartott „érdekeltségi iskola” kezdte meg működését. Mindhárom iskola erőteljesen bekapcsolódott a húszas években kiteljesedő népművelésbe.
A községben jó, a közéletben is szereplő tanítók működtek. Közülük ezúttal Kovács Zoltánt, a görög katolikus iskola tanítóját említjük. Kovács Zoltán újságírással foglalkozó költőként is ismert volt. Ugyancsak híres pedagógus volt a görög katolikus iskolában az Antal házaspár. A református iskolában pedig a falu története egyik legnehezebb időszakában, 1846–1856 között szolgált tanítóját, Nyúzó Benedeket emlegetik még ma is.
Ezt a fejlődést törte ketté a második világháború a korán megkezdett hadigazdálkodással. A megváltozó viszonyok fájdalmas jele volt a zsidó lakosság jogfosztása, majd elhurcolása és megsemmisítése.
Nyíracsád sokat szenvedett és vesztett a második világháborúban, sok fia halt meg a csatatereken, sokan hadifogságban sínylődtek, idehaza pedig a kifosztottságból, szegénységből táplálkozó kilátástalanság lett úrrá az embereken. A szinte kábult állapotból nehezen tértek magukhoz.
A háború alatt, de különösen a befejezését követő időkben ismét erős migrációnak volt kitéve községünk és környéke. Sokan elköltöztek, illetve visszaköltöztek, például Erdélybe, többen pedig elhagyták az országot.
A demokratikus kibontakozás nehezen indult meg, elsősorban a pártok megalakulásával, működésbe lépésével, a Nemzeti Bizottság megválasztásával, Az új élet legjelentősebb tette a földreform (1945), a földosztás volt. Azonban alig kezdte beleélni magát a nyíracsádi új és régi gazda a megváltozott helyzetbe, jött a fordulat éve, és az 1950-es években megindult a mindenre kiterjedő kollektivizálás (állami gazdaság, termelőszövetkezetek, „ktsz.-ek”, bankok, üzemek, iskolák).
A mezőgazdaság kollektivizálása, az erőszakos téeszszervezés, lehetetlen helyzetbe hozta nemcsak a mezőgazdaságot, hanem az egész helyi társadalmat. Falunk addig soha nem látott szegénységbe süllyedt, meghiúsítva minden, nagyon is szükséges reformot. Jellemző, hogy Nyíracsád villamosítása – ami különben a tervgazdálkodás bevezetésének egyik alapfeltétele volt, és jelentőségének megfelelően más, szerencsésebb helyeken már az ötvenes években megtörtént –, itt csak 1962-ben valósult meg. A lakosság, mihelyst csak lehetett, azonnal kilépett, odahagyta a termelőszövetkezeteket (1953). Az acsádiak elkeseredését csak fokozta az erőltetett iparosítás, ami azt is jelentette, hogy a fiatalságot szinte teljesen elvonta, és a termelőszövetkezetekben csak az öregek, betegek maradtak. 1956-ban aztán minden termelőszövetkezet felbomlott. Ezt követően kedvező, piacra is termelő mezőgazdaság alakult ki 1961-ig. Az 1962. évi villamosítás egyben egyfajta nyitánya is volt az 1960-as években újrakezdett mezőgazdasági kollektivizálásnak.
Nyíracsádon nem sok sikerrel zajlott le az újabb kollektivizáló hullám. Egyetlen kis, nyolcszáz hektáros termelőszövetkezetet tudtak létrehozni. A mezőgazdasági kormányzat kénytelen volt megengedni, hogy kis termelőszövetkezeti csoportok alakuljanak. Bennük a gazdálkodás hagyományos módon folyt. Ezekből a csoportokból az 1960-as évek végére szakszövetkezet alakult, amely aztán mintegy háromezer hektáron gazdálkodott. Azonban ez a gazdálkodási forma sem vált be. Hiába volt mindenféle próbálgatás, a hatvanas években újra, csak minden korábbinál erősebben éledt fel ismét az elköltözés. Mintegy tíz évig tartott, amikor is, az 1970-es évek közepe táján, a háztáji gazdaságok engedélyezésével, sőt támogatásával sikerült mérsékelni az elvándorlást.
A változásokat a közigazgatási beosztás változása is követte. A tanácsrendszer kiépítésekor nagyjából a volt Ligetaljai Járás területét – benne Nyíracsádot is – Hajdú-Bihar megyéhez csatolták. Az új felállásban Nyíracsád a Debreceni Járásba került. 1984-ben, a járások megszűntével Debrecen megyei jogú város városkörnyékéhez került. 1990-ben, az önkormányzati rendszerrel vált önálló, saját önkormányzattal rendelkező nagyközséggé. Ezzel a község előtt addig soha nem látott fejlődés lehetősége nyílt meg. A közigazgatási változások végeredményében a Debrecenhez közelebbkerülést szolgálták.
De visszakanyarodva az időrendiséghez: a villamosítás itt is lehetővé tette sok lemaradás pótlását, illetve számos szükséges gazdasági, társadalmi és kulturális intézmény létrehozását vagy felújítását, bővítését. Ekkor épült az iskola, a kultúrház a könyvtárral, a gyógyszertár. Később, az 1970-es évek elején több út, a vízmű. Intenzívebbé vált az autóbusz-közlekedés, ami a kisvasút, a Zsuzsi felszámolásával járt együtt. Megépült az orvosi és fogorvosi rendelő, kiépült a bolthálózat (főleg élelmiszer- és vegyes boltok és néhány szaküzlet, valamint több „vendéglátóipari üzemegység”).
Az 1989–90-ben történt rendszerváltás Acsádon is új helyzetet teremtett. A gyorsan véghezvitt reprivatizáció hatása szinte azonnal megmutatkozott. A mezőgazdaságnak a volt háztáji gazdaságokból való megújulásához vezetett, aminek a vége a termelőszövetkezetek felszámolása lett. Lehetőség nyílt a község fejlődésére, elképzelések, tervek felvetésére, készítésére, s ami még fontosabb: a megvalósítására is. Az önkormányzati rendszer valóságos szárnyakat adott a község fejlődésének. Ezek között az elképzelések, tervek között szép számmal találhatók olyan kulturális, kulturális jellegű tervek is, amelyek megvalósítása Acsádot (és környékét) az idegenforgalom előterébe helyezve sokoldalúan kívánja fejleszteni.
