Ligetalja faluja
Ligetalja faluja
Nyíracsád keletkezésére, korai történetére nézve forráshiányban szenvedünk. Mégis megkockáztatjuk, hogy falunk ezeréves település, hogy a X–XII. században keletkezett, bár első említése – Achadként – csak 1312-ből való. Ennél korábbról tesz egy igazolatlan s minden bizonnyal téves, figyelembe nem vehető említést községünkről az egri főegyházmegyei sematizmus, amikor 1289-ben egyházai közt említi.
Annak, hogy községünk honfoglalás kori, kora Árpád-kori falu, első és legfontosabb bizonyítéka a neve. Összetett szó. Előtagja legrégibb tájneveink egyike, 1200 táján Anonymus említi. Azt jelenti, hogy falunk a nevét nyírfáiról, -erdeiről kapott Nyírhez, a Nyírséghez tartozik. Ezt az előtagot nem mindig használták településünk helyének jelölésére, a Nyíracsád névforma csak a XIX. században terjedt el és vált általánossá. Ezért községünk keletkezését, korai történetét illetően nem is foglalkozunk vele. Ehelyett az összetétel másik tagjának, az Acsádnak névtani elemzésével derítünk fényt községünk keletkezésére, legkorábbi történetére.
Az Acsa személynév a honfoglalást megelőző időkből származik, bolgár-török eredetű, és azt jelenti: rokon, atyafi. A honfoglaló magyarság körében elterjedt személynév volt. A X–XIII. században több településünk is ezt a nevet – Acsa – kapta (Pest, Somogy, Fejér stb. megyében). Mégpedig „magyar névadási módon”, azaz a település a telepítő, a gazda, a tulajdonos puszta nevét nyerte el. Erre a névformára Acsád közvetlen közelében is találunk példát. Buzita koraközépkori falu nevét tulajdonosa (Bozete személynév 1138-ból ismeretes) után kapta úgynevezett magyar névadási móddal (Bozyta 1387, Bwzitha 1401). Itt azzal a megjegyzéssel is kell élnünk, hogy a szlovákiai, Nagyida, Kassa környéki Buzita helynév a „magyarból származik”, és ugyanúgy magyar névadási móddal keletkezett, mint az az Acsáddal szomszédos Buzita esetében is történt.
Hogy a magyar névadással kapott helynevekben ténylegesen a terület ura, gazdája, alapítója neve szerepel, azt az is igazolja, hogy általános szokás volt a puszta személynévhez -d birtokos ragot ragasztani. Így lett esetünkben is a puszta Acsa személynévből Acsád névforma, ami azt jelenti, hogy Acsáé, Acsa tulajdona. A X–XI. században keletkezett, személynévből alkotott és egyben birtoklást is kifejező helyneveinknek van egy másik, a tulajdont is megnevező és a tulajdont -a birtokos raggal ellátó formája is. Szerencsések vagyunk, hogy erre az ugyancsak ősi magyar névformára is találunk példát a Nyírben, Acsádtól kissé távolabb, Tasvására (Nyírtass) esetében, ahol is Tas vezérről és vásáráról van szó.
A névtani elemzés bizonysága szerint tehát Nyíracsád, mint bizonyos, közelebbről nem ismert Acsa birtoka, esetleg honfoglalás kori, illetőleg a X–XII. században keletkezett magyar falu.
Mindez több más szórványlelet mellett egyetlen, de széleskörűen ismert régészeti bizonyítékkal is alátámasztható. Azzal az 1936-ban talált és a debreceni Déri Múzeumba való eljutásáig (1965) hosszú, kalandos utat megtett két hajfonatkoronggal, amelyekről könnyen megállapítható, hogy keleti, magunkkal hozott örökségünk jellegzetes darabjai. Jellemző és egyben időjelző is, hogy a korongokat annak idején szarmata sírokkal kevert helyen (Szentirmay Lajos jegyző földjén, a Nyírmártonfalvi út északi oldalán) találták.
Ez a két tárgy más szempontból is fontos Acsád és környéke legkorábbi történetét illetően. A hajfonatkorongok üzenetét Dienes István úgy fejtette ki, hogy az áttört korongokon egy, a hiedelemvilágban szereplő állat-madár alakú szellemábrázolást találunk. A szellem–állat-madár hátából csodás növény sarjad, Dienes szerint életfa. Azaz leletünk a maga sajátos keleti jelképiségével a honfoglaló magyarság (pogány) hitvilágába enged betekinteni, és tájékoztat a honfoglalók műveltsége, kultúrája felől is.
Újabban egyre többször s immár hivatalos körökben is azt halljuk, hogy Nyíracsád a Ligetalján van, hogy községünk a Ligetalja egyik virágzó települése, ha nem éppen a központja. Ebben a tájnévben – a Nyír, a Nyírség mellőzésével – a Ligetalja szóösszetétel önálló tájnévként szerepel. Bár a liget, ligetes elnevezések régóta ismeretesek, Ligetalja mint tájnév új keletű, hogy ne mondjuk, most van keletkezőben.
Egy névtani tanulmányban bizonyítást nyert, hogy a Ligetalja területnév közigazgatási eredetű, hivatalos névadás. Szabolcs megye nagykállói járásának egy részéből alakították ki 1920-ban a ligetfalvi járást, amelynek a székhelye Nyíracsád lett. Pár évvel később, amikor Nyíradonyt a ligetfalvi járáshoz csatolták, megváltoztatták a járás nevét ligetaljira (vagy ligetaljaira), a járási székhely pedig Nyíradony lett.
A ligetaljai járás kis területen feküdt, nyolc községe volt (Nyíradony, Nyíracsád, Nyírábrány, Nyírbéltek, Nyírgelse, Nyírlugos, Nyírmártonfalva, Nyírmihálydi), 1930-ban 27 872 lakossal. Szerencsés tájnévadással van dolgunk. Minden Nyírségről szóló földrajzi, történeti földrajzi, növénytani leírás említi, hogy a Nyírségnek, a Dél-Nyírségnek is, táji jellegzetessége a liget, a ligetes erdő. Ezektől a ligetektől, ligetes erdőktől kapta Nyírbátor környékén több terület is a Liget nevet.
Liget szavunk finnugor tőből származik, nyelvünkben a honfoglalást megelőző időkőkből ismert. Tájnévként önmagában is előfordul, de összetételben gyakoribb: Bátorliget, Magosliget. Alakulóban lévő tájnevünk is ösz-szetett szó: Liget + alja. Térszemléletünkre jellemzően az -alj, -alja képzők azt fejezik ki, hogy a kérdéses terület valamihez képest alul, azaz a „valamihez” képest délre található. A Ligetalja tájnév jelentése ezek szerint az, hogy területünk a tőle északra lévő ligetek alján, azaz tőlük délre van. Ez a térszemlélet több más magyar tájnévben is előfordul: Bükkalja, Kárpátalja, Mátraalja, Tenkesalja.
Összegezve, azt állapítjuk meg, hogy az egykori járásnév felélesztése és kistájnévként való használata-terjesztése mind történelmileg, földrajzilag, mind nyelvészetileg-névtanilag helyes, és helyileg a hagyományőrzés egyfajta, sajátos és dicséretes megnyilvánulása. Meg kell jegyeznünk, hogy a Ligetaljához tartozó települések között nemes versengés folyik az „elsőségért”. Nyíradony büszkén vallja magát városnak. Abban, hogy 1991-ben város lett, része van egyfajta kárpótlásnak is járási székhely volta elvesztése miatt. Nyíracsád is volt egy rövid ideig járási székhely, mostani, várossá fejlődési törekvéseiben, illetve központtá fejlesztésében az is munkál, hogy elvesztett járási székhely voltát ellensúlyozza. Úgy tűnik, hogy a Ligetalja terület-, tájnév újraélesztése ilyen célok eléréséért is itt, Nyíracsádon fogalmazódott meg, és innen terjed egy jó, a jövővel is számoló önkormányzat és sok tevékeny patrióta jóvoltából.
Acsád telepítésében nagy szerepe lehetett két közeli honfoglalás kori várunknak: a szabolcsinak és a biharinak. Valószínű, hogy amennyiben falunk mégsem volna honfoglalás kori település, akkor a XI–XII. század folyamán Bihar várából származó várnépek népesítették be. Amikor a XIV. század elején már írásos emlékek is szólnak róla, a több ágra szakadt Gutkeled (Guth-Keled) nemzetség egyedmonostori ága birtokolta.
Községünk korai története szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy nemcsak Acsád, hanem szinte az egész Nyírségre kiterjedő terület a Gutkeled nemzetség birtokába került, hogy a Gutkeledek egyik nemzetségi központja a községünk közvetlen közelében lévő Kis- és Nagygut volt. Egykori ittlétüknek a helyneveken túl (Gut, Kisgut, Nagygut, Guti-erdő, guti menedékház) legbeszédesebb emléke a guti templom romja.
A hírneves rom arról beszél, hogy a templom a XII–XIII. században épülhetett. Alaprajza meglehetősen hasonlít az acsádi templom alaprajzához. Könnyen feltételezhető, hogy az acsádi templom építése is a Gutkeledektől indult ki. Mindenesetre a Gutkeledek jelenléte, birtoklása, esetleges templomépítése is kizárja, hogy Acsádon a templomépítés idején számottevő nem római katolikus lakosság is élhetett volna. Megerősíti ezt az is, hogy a Gutkeledek „…másik ősi, még a közös őstől maradt jószága vala a Gút-keled nemzetségnek Nyír-adony és környéke. Nyír-adonyban állott a közös nemzetségi monostor. a premontrei szerzet lakott benne s egyháza a Boldogságos Szűz tiszteletére volt emelve. birtokai voltak e monostornak Nyír-adonyban, Ábrányban és Egyházas-varsányban. környékén aztán az összes, egymástól már jó távol álló ágak bírtak legalább egy-két falut. így az Amadé-ágé volt Bagamér, az Apaj-ágé Macs; a Farkas-ágé Balkány és Gút; a Báthory-ágé Ábrány (Szentgyörgy-), e mellett Kis-bátor, Bót, Nyír-bátor, Szalmad, Gelse és Karuly; az egyedmonostori-ágé Szentgyörgy, Vámos-pércs, Acsád, Sámson, Tamási, Hadház és Bót; I. István bán ágáé Bököny, Miske, Encsencs, Hugyaj; a Lothárd-ágé Fejértó s a Várday-ágé Macs. ezen találkozást nem lehet csupa véletlenséggel kimagyarázni. ennek csak az lehetett oka, hogy Nyír-adonyt és környékét már a közös ős is bírta s így ivadékai abból mindnyájan részesültek” – ahogy Karácsonyi János írja.
Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a Nyírség és benne Acsád falu feudalizálása terén a Gutkeledek közvetlenül és közvetve is sokat tettek.
A XIV. század elejéről, amikor már írásos adataink is vannak, építészeti emlék is igazolja falunk XII–XIII. századi létét: híres-neves, a közelmúltban országos érdeklődés mellett restaurált XIII–XIV. századi temploma. Román, kora gót elemeket hordozó, torony nélküli kőtemplom, XV. századból származó falfestményekkel. Elhelyezkedése is figyelemre méltó: a kora középkori kis település központjában, több észak–déli irányú homokhát háromszög alakú aljában, a falucska egykori temetőjének délkeleti sarkára épült.
Meg kell jegyeznünk, hogy ha az 1241. évi tatárjáráskor meg is rongálódhatott, el nem pusztult, továbbá, hogy római katolikus templom volt, amit több más mellett a XV. században készült freskói is bizonyítanak. Azt hogy templomunk római katolikus templom volt, hogy annak épült, hangsúlyoznunk kell, mert ebben a kérdésben a községben több téves felfogás, nézet is él. Tekintve, hogy a település a XI. században Szabolcs megyéhez, de már a XII–XIII. századtól Bihar megyéhez, római katolikus egyháza pedig a nagyváradi püspökséghez tartozott, nehézzé vált korai történetének kutatása. Szabolcs megye koraközépkori felméréseiben (például Németh Péter–Mező András 1972-ben kiadott középkori helységnévtárában) nem találjuk. Ebben a helységnévtárban bizonyára azért nem szerepel, mert abban csak az akkor, 1972-ben, Szabolcs megyéhez tartozott településeket írták le. Acsád pedig akkor már Hajdú-Bihar megye része volt. De Bihar megye középkori települései közt sem tartották nyilván. Például a Jakó Zsigmond-féle Bihar megyei középkori településfelmérés sem tárgyalta.
Ez a bizonytalanság lehet az oka, hogy falunkat, mint Bihar megyéhez nem tartozó községet Györffy György sem vette fel Árpád-kori földrajzába. A kérdésre Németh Péter adta meg a választ 1997-ben megjelent, A középkori Szabolcs megye települései című munkájában. Itt nevezi meg a két legkorábbi említést, az 1312-ből, az Anjou-oklevéltárból, és az 1338-ból származót, a Zichy-okmánytárból. „A falu 1312-ben tűnik fel a Gutkeled nembeli Dorog unokái osztozásakor. Az 1338. évi nagy megosztáskor fele-fele arányban Miklós (a Diószegi család őse) fiai, Keled és Konrád, valamint Péter (a Székelyhidi család őse) fiai, Joachim és Péter birtoka lett. Temploma kőből épült, a temető közepén, fatoronnyal (1437; Bánffy I. 613).”
A templom régészeti feltárása 1990-ben azt állapította meg, hogy: „a középkori Acsád falu temploma a XIII. század végén lapos, nem kiemelkedő, homokos területen, habarcsba rakott téglából épült”.
Környékünkön a XIII. század második felében több, az acsádihoz hasonló, egyenes szentélyzáródással épült templomot ismerünk. Közülük néhánynak az alaprajzát azért közöljük, hogy ne lássuk sajátosan egyedinek az egyenes szentélyzáródása miatt is méltán híres templomunkat.
A Gutkeled nemből származó Dorog család békében uralta Acsádot 1393-ig, amikor is hűtlenség miatt birtokait elkobozták és az albisi Zólyomiaknak adták. Nem sokáig volt jószáguk: már 1410-ben a Parlaghyak akkoriban kapott adománybirtokai között szerepelt a település neve. De a Parlaghyak sem tudtak megmaradni Acsád birtokában, 1430-ban már a Doby családé. A Dobyaké mintegy fél évszázadig, de jogaikról a Parlaghyak sohasem mondtak le. 1488-ban vissza is szerezték, s aztán az egész XVI. században megtartották.
Nem volt könnyű. Először is a feudális anarchia, majd pedig a török terjeszkedése nyomán az ország három részre szakadása fölborította és bizonytalanná tette a birtoklási rendet. Az 1549. évi birtokösszeírás szerint Acsád birtokosai közül özvegy Parlaghy Lászlóné tíz portával, négy, szegénység miatt adókedvezményben részesülő jobbággyal, egy szolgával és egy „egyéb”, adót nem fizető családdal rendelkezett. Acsádon kívül a szomszédos Angyalházán, Geszteréden, Mártonfalván, Monostoron, a távoli Nádudvaron, Parlagon, Püspökladányban és Zeleméren is voltak birtokrészei; az itt lévő javakkal együtt 131 portája, hatvan szegénység miatt adókedvezményben részesülő jobbágya, 13 puszta jobbágytelke, kilenc újonnan benépesült jobbágytelke, húsz szolgája és egy „egyéb”, adót nem fizető „személyzete” ismert az összeírásból.
Parlaghyné mellett acsádi birtokos volt még özvegy Bornemissza Miklósné, akinek nyolc portája, három, szegénység miatt adókedvezményben részesülő jobbágya és egy „egyéb”, azaz adót nem fizető „személyzete” volt. Különben Bornemisszánénak is voltak részbirtokai a szomszédságban: Angyalházán, Geszteréden és a távoli Nádudvaron. Bornemisszánénak az acsádi javakkal együtt 16 portája, hét szegénység miatt adókedvezményben részesülő jobbágya, egy puszta jobbágytelke és három „egyéb”, azaz adót nem fizető „személyzete” volt.
Eszerint az 1549. évi összeírás alapján Acsádnak 18 porta után 98, hét, szegénysége miatt adókedvezményben részesülő jobbágycsaládja után 35, egy szolga után 5, a két „egyéb”, azaz adót nem fizető „személyzet” után 10, összesen 148 + 5 (az összeírásból különböző okokból kimaradt személyek), azaz 153 lakosa lehetett. Illetve, ha élünk a szokásos felfelé kerekítéssel, akkor Acsádon, 1549-ben százhatvan lakossal számolhatunk.
Az ezután következő évszázadot a településünk történetével foglalkozók summásan elintézik azzal, hogy a „török időkben többször elpusztult, mígnem végleg el nem néptelenedett és el nem pusztult”.
A község a kettős királyválasztáskor János királyhoz és utódaihoz, a későbbiekben pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Falunk veszélyes helyen feküdt, az Erdélyi Fejedelemség északkeleti határszélén, az úgynevezett Partiumban. A Partium onnan kapta nevét, hogy olyan területrészek alkották – legnagyobb kiterjedésekor hét megye területe volt –, amelyeken sorra vonultak át az Erdélyi Fejedelemséget bekebelezni akaró császári hadak, meg az ország függetlenségét, a vallásszabadságot védő (erdélyi) szabadságharcaink (Bocskaitól II. Rákóczi Ferencig) hadseregei is.
Acsádot nem a törökök pusztították el – bár török támadásban is volt része –, hanem a János királyra, János Zsigmondra, Bocskai Istvánra, az erdélyi fejedelmekre, az Erdélyi Fejedelemségre törő, illetve a törökök kiűzésekor hosszú időn át itt hadakozó, főleg német zsoldos csapatok.
Ez idő alatt nagy változások történtek a falu életében is. A különféle csatározások, rablások, pusztítások megfélemlítették ugyan a lakosságot, de magát a települést jó ideig nem pusztították el. Az itt élők az ellenség közeledtének hírére a környező erdőségekbe, kisebb számban pedig a környék nagyobb, jobban védett településeire menekült. De a veszély elmúltával, esetenként kevés lemorzsolódással visszatért, és igyekezett életét ott folytatni ahol abbahagyta. Annak, hogy ezekben a veszedelmekben nem pusztult el a falu, legbeszédesebb példája a ma is álló templom, amely a történelem folyamán, ha esetenként rossz, sőt romos állapotban is, de folyamatosan fennállt és fennmaradt.
Többen említették, hogy a templom 1902-ben felfedezett freskóinak egyikén láthatóvá vált az egyik régi látogató bekarcolása: „Hic fuit Georgius Hamza. Anno 1588.” Igazolva, hogy a templom állt, semmi különösebb baja nem volt. Sőt arról is tanúskodik a felirat, hogy a feudalizmus kötelékeinek felbomlásával, a birtokviszonyok elbizonytalanodásával, az előbb Várad felől, majd később a Debrecen irányából terjedő reformáció elérte Acsádot is, és rövid idő alatt a falu lakosságát egyöntetűen maga mellé állította.
A reformáció sikerét nagyban elősegítette, hogy 1566-ban a váradi püspökség föloszlott. Acsádon már 1534-ben látszanak annak jelei, hogy az itt élők Luther követői lettek, mígnem aztán hamarosan – közvetlen debreceni hatásra – a kálvini irányzat, a helvét reformáció diadalmaskodott.
Debrecenben 1567-ben Méliusz Juhász Péter a tiszántúli eklézsiák elöljáróival, papjaival és patrónusaival elfogadtatta a II. Helvét Hitvallást, és ezzel létrehozta a református egyházat. Ezen az 1567. évi gyűlésen jelen voltak a Dél-Nyírség, Bihar lelkészei és egyházi elöljárói is, jelezve, hogy a gondjaikra bízott gyülekezetek egyöntetűen ehhez a közösséghez tartoznak. Így említik az acsádi egyházat is 1621-ben a debreceni egyházmegye egyházai között. A folyamatosan álló templom, miután a községben a római katolikus egyház megszűnt, és a lakosság egyöntetűen reformátussá vált, természetszerűen az utóbbiaké lett. Ebbe a kis egyházba az 1639. évi váradi zsinaton Rosáli Istvánt rendelték papnak, az 1659. évi nagykállói zsinat rendeléséből pedig Tótfalusy György került ide lelkésznek. Valószínű, hogy a faluban a XVI–XVII. század fordulóján– a debreceni kollégium partikulájaként – iskola is működött.
Él az emlékezet arról is, hogy a gyülekezetnek több, a XVI. századból származó klenódiuma is volt (kehely, kenyérosztó tányér, boros kanta, úrasztalterítők). De ezek az egyház korai irataival együtt a XVII. század végének gyakori menekülései és hosszan tartó bujdosásai, illetve a lakosság egy részének elvándorlása, vissza nem térése közben elkallódtak, megsemmisültek.
A legnagyobb, egyben legpusztítóbb támadássorozat az 1600-as évek végén, akkor érte vidékünket és benne Acsádot is, amikor a törökök kiűzésére törekedve előbb Nagyvárad (1692. június 5.), majd később Gyula várát foglalták vissza a felszabadító seregek (1695. január 12.). Különösen Gyula hosszan elhúzódó, nagy területekre kiterjedő blokádja-ostroma okozott messze vidékek településeiben és lakosságában nagy pusztításokat. Ez volt az az időszak, amikor sok falu megsemmisült. Számos község nem is települt újjá, a megmaradt lakosság egy része távolabbi helyekre költözött, más része a környék településeire húzódott, falujuk területét pedig ahhoz a községhez csatolták, ahol meghúzták magukat. Így járt többek között az 1552-ben még tíz portával bíró Buzita község is – ma Nyíracsád egyik határrésze.
Az Árpád-kori református templom
Honfoglalás-kori hajfonatkorong
A guti templomrom
Nyíracsádi pecsétek
