Midőn a pogányság a földet elrabolván…
Midőn a pogányság a földet elrabolván…
A török Bécset támadó seregei dunántúli átvonulásuk során már 1529-ben sanyargatták a Habsburg Ferdinánd oldalán álló térség népét, ám azt még kiheverte a lakosság. Két év múlva azonban felégették Bogdányi János birtokát, Kisbogdányt. A Bécs ellen vonuló Szulejmán hadai 1531. október 18-án, a falu ünnepén, Szent Lukács napján tették lángok martalékává a helységet, amelynek sorsa hosszú időre megpecsételődött. Lakói menekülni kényszerültek, Kisbogdány pusztává lett.
Ebben az esztendőben Noszlop egyik birtokosa Vázsonykő (ma Nagyvázsony) ura, Horváth Jeromos. Tíz adófizetője volt a faluban, de négy portája már puszta. Ekkortájt lép a színre Csórón András is, aki a XVI. század harmadik évtizedétől a megye egyik legnagyobb földesura lett. Veszprém és Sümeg várnagyaként, majd zalai főispánként megépítette devecseri kúriáját, és sok földet szerzett vidékünkön. 1531-ben még csak négy adófizető portája volt Noszlopon, ám ezek száma – a háborús események ellenére – egyre nőtt. A béli apátságnak ugyancsak négy adófizetőjét regisztrálták ezekben az esztendőkben a faluban.
Öt év elteltével a portális összeíráson Csórón Andrásnak már kilenc, Noszlopy Benedeknek egy, míg a bakonybéli apátságnak három adófizető portáját számlálták. Ez volt Noszlop egyházi nemeseinek utolsó említése forrásainkban. Benedek apátot ebben az évben, 1536-ban tette Ferdinánd király Bakonybél urává, aki a zűrzavaros időkben nem is tudhatta, mely birtokok tartoznak valójában az apátságához. A XVI. század közepén környékünkről csupán Polány maradt meg az apátság birtokai között, Merete és Noszlop végleg elvesztek számára. 1548-ban Bakonybél javait a kincstár foglalta le. Az apátság Pannonhalma birtokához csatlakozott, maradék jószágainak jövedelme a kis lélekszámú főapátsági konventet segítette a megélhetésben.
Az 1542. évi királyi adóösszeírásban Nozlop néven feltüntetett helységben Csórón András hat és fél adóköteles, hat szegény és négy puszta portával szerepelt. A puszta porták számának növekedése a pusztítások s a nyomukban járó elszegényedés következménye. A család noszlopi birtoklása – esetleg haszonbérlete – folyamatos. 1549-ben a Csóronokon kívül csak két helyi nemest jegyeztek fel, két kúriával és egyetlenegy adózó portával.
1552-ben, amikor a török elfoglalta Devecser várát, és két évig megszállva tartotta, Noszlop és környéke ismét súlyos károkat szenvedhetett. A falu lakói mégis kitartottak, helyben maradtak. Az 1555–56-ban kiújult török támadások azonban menekülésre késztették őket. A veszély elmúltával néhány család visszaköltözött. 1557-ben két adózó, két szegény és nyolc pusztává lett portáját írták össze a településnek a háborús időkben is szorgos királyi adószedők. Ebben az esztendőben Csórón János a helység egyedüli birtokosa.
1564-ben már az újrainduló élet jeleit mutatja a település: egy új épülete van, és öt portája után fizettek adót. A kibontakozást rövidesen újabb török pusztítás állította meg. Noszlop is útba esett. A falu 1567-ben meghódolt a töröknek – mi mást is tehettek volna megnyomorított lakói? Forrásunk így fogalmaz a helységre vonatkozóan: „az egész a töröknek alávetett”. A megtört és megfogyatkozott lakosság ezután kétfelé adózott: a régi, magyar és az új, török földesurának. Noszlop tizenkét háza után ötven akcse, vagyis egy magyar aranyforintnyi adó járt a törököknek.
A lakosság nem futott el, élete védelmében inkább vállalta a súlyos terheket. A törökök erődítési munkákra is kényszeríthették a helyieket. 1572-ben a fehérvári vár megerősítéséhez két noszlopi férfit vittek el, és 32 napos kényszermunkát végeztettek velük.
A falu magyar földesura, Csórón János az 1560-as években bárói rangot kapott, a dunántúli főnemesek sorába emelkedett. Szolgálatában ekkortájt Trombitás Balázs a török ellen kémkedett, urának küldve a híreket a várható ellenséges támadásokról. A Csóronok somlói várnagya volt 1570-80 között Noszlopy Gáspár, aki amiatt vált hírhedtté, hogy Vásárhely több lakóját tömlöcbe záratta, és szőlőit a helyi kolostor jobbágyaival műveltette meg.
1588-ban már Csórón János özvegye a birtokos a faluban, a báró 1584-ben elhunyt. Vele férfi ágon kihalt a család. 1588-ban a falu lakossága ismét menekülni kényszerült a puszta élete védelmében. Az ez évi adójegyzék a helység két adófizető, két szegény és hat pusztult portáját dokumentálta.
1592-ben Syttkey György volt Noszlop birtokosa, s a jobbágyok a győri püspöknek fizették dézsmájukat. Syttkeyt a Csórón család leszármazottai: Csórón Margit, férjezett Nádasdy Kristófné fia, Tamás, majd Csórón János másik unokája, Balassa Borbála és férje, Nyáry Pál követték a falu birtoklásában. Közben az 1596. évi török-tatár dúlás újra elnéptelenítette a települést, amelyet a tizenöt éves háború szörnyű pusztításai sem kímélhettek. 1596-1608 között a még helyben maradt lakói elszegényedtek, adóköteles népesség nem élt Noszlopon ezekben az esztendőkben. Nádasdy Tamás már 1604-ben pusztultnak minősítette uradalmát, 1609-ben csak egy adózó portája volt. 1610-ben a helység több nemese együttesen mindössze két adózó portát bírt.
Nádasdy Tamás 1620-ban bekövetkezett halála után a devecseri uradalmat a Véglai Horváth család szerezte meg, de Noszlopon más famíliáknak is voltak részbirtokaik. 1626-ban a falu a devecseri vár tartozéka és három család birtokolta, a Koháriaké itt hat ház és egy puszta porta, Török Jánosé hat ház és két puszta telek, a Czoboroké pedig három ház. Ugyan a király már 1623-ban Esterházy Miklós nádornak adományozta a devecseri váruradalmat, s újabb falvakat csatolt hozzá – Noszlop határának jelentős része ez időtől hivatalosan az uradalomé, immár az Esterházyaké –, a birtokátadásra azonban csak 1626-ban került sor.
Az új devecseri uradalom noszlopi jobbágyai ezentúl az Esterházy família pápai úriszéke alá tartoztak. Szegény település ezekben az időkben, új földesura nem remélhetett nagy jövedelmet itteni jobbágyaitól. 1638–39-ben egyik birtokosa Somogyi Pál, mindössze fél adófizető jobbágytelekkel. 1647-ben több helyi nemesnek összesen fél adófizető portája volt.
A XVII. század közepe táján a noszlopi jobbágyok dézsmáját a győri püspökség keszői várához szedték be. A háborús viszonyok közepette Nagy János pápai vajda, gyalogos tiszt bérelte a püspöktől évi tizenkét forintért.
1664-ben a törökök ugyan elvesztették a szentgotthárdi csatát, de csapataik a vereség után elözönlötték a vidéket. Bartza Pál noszlopi református lelkész 1808. évi „jegyzéseiben” a megelőző évet sejtette a falura zúdult utolsó török pusztítás idejének, de inkább 1664 nyarán érhettek Noszlopra a török és tatár harcosok. A devecseri vár katonái ez év nyarán pánikszerűen menekültek el a portyázó lovas csapatok elől. A noszlopiaknak sem maradhatott idejük a környező erdők rejtekébe húzódni. Legféltettebb értékeikkel kőtemplomukba zárkóztak. A török, miután feldúlta a falut, betört oda is. A felhalmozott javakkal együtt a harangot is elvitte. A noszlopiak örülhettek, hogy legalább az életüket megmenthették. Bartza Pál úgy tudta az idősek visszaemlékezése alapján, hogy ekkor a legtöbb kárt Csizmadia Tamás és családja szenvedte el.
A falu lakossága igyekezett mielőbb újjáépíteni a települést, pótolni elhurcolt jószágait. 1678-ban már 32 ház állt Noszlopon. A sok viszontagság után nagy szegénységben éltek, de fokozott akaraterővel, új reményekkel telítkeztek mindennapjaikra. Hitték, újra érdemes építeni, gyűjteni, életük többé nem lesz olcsó préda. A közösség összefogásával s hosszú távú kölcsön felvételével 1679-ben már új harangot vettek templomuk számára a győri vásáron.
A noszlopiak a török uralom viszonylag békésebb szakaszaiban művelés alá vonhatták a szomszédos, az elpusztított falvak határát. Ez a folyamat a török kiűzése után, 1690-től teljesedhetett ki. Kisbogdányt, mint korábban említettük, 1531-ben égette fel a török. Öt év múlva két szegény portáját tartották számon. Rá két évre a kiüresedett település egy Békási nevű birtokosé, adója akkor egy forint ötven dénárt tett ki. 1557-ben Bogdányi Jánosé a teljesen lepusztult helység, helyben lakó egyetlen nemese is elhagyta. Siralmas képet mutatott 1584-ben: Bogdányi Gáspár birtokán négy lakatlan nemesi kúriát találtak, közülük háromnak csak a nyomait észlelték, csupán a negyedik kőépület szerkezete állt. Bogdányi Gáspár és utódai helyi népesség hiányában földjeiket a szomszédok használatába adták.
A falut 1639-ben szállta meg ismét néhány család. A szomszédokat ekkor eltiltották határának művelésétől, attól, hogy ott legeltessenek. Kisbogdány azonban örökre elveszítette kora középkori jelentőségét, gazdagságát. A lerombolt templomot sem építették újra. Annak kő szenteltvíztartója a szomszédos Oroszi templomába került. A szentegyházra ma csupán a Pusztaszentegyházi-dűlő neve emlékeztet. A faluból a Trombitás família már a török idők kezdetén Noszlopra költözött. A nemes Törkenczy család valószínűleg a XVII. század második felétől élt Kisbogdányban.
Nagybogdány 1531-ben Essegvári Ferenc birtoka volt kilenc adófizető, három szegény és nyolc pusztult portával. 1536-ra az adófizető porták száma eggyel csökkent, hatra nőtt a szegényeké, a pusztultaké kettőre módosult. A szegény és a pusztult porták az ismételt törökdúlásokra utalnak.
1542–43-ban Essegvári Ferenc özvegyéé, 1545-től Essegvári Imréé a falu. 1552-ben még hét adózó portája volt. Ez év nyarán, Devecser ostromát követően, a török lerombolta, teljesen elpusztította. Néhány lakosa visszatért a békésebbnek tűnő években, 1559-ben ismét adózott a település. Ekkor Ostffy László özvegye volt a birtokosa négy adófizető és négy pusztult portával. 1564-ben újra az Essegváriak kezére került, öt és fél adózó portájuk mellett két „zsellér”, azaz szegény és négy puszta portát számláltak a királyi adószedők. Három év múlva Essegvári István birtokán három adófizető, három szegény valamint két és fél puszta portát írtak össze. 1570–78 között alig volt adófizető portája. 1588-ban földesura Syttkey György két szegény, két puszta és négy adófizető portával.
Nagybogdány 1563-tól hódolt hely. Noszlophoz hasonlóan a székesfehérvári szandzsákhoz, azon belül pedig a Somlóvár központú nahijéhez tartozott. Nagybogdány a Somló nahije szélső falva volt, határos a Noszlopot is magába foglaló devecseri nahijével. A törökök az adókötelesek közé csak a telkes jobbágyokat és azokat az iparosokat sorolták, akiknek vagyona legalább a háromszáz akcsét, vagyis a hat magyar aranyforintot meghaladta. A bécsi Nemzeti Könyvtárban őrzött 1563–65. évi török defterben, adóösszeírásban fennmaradtak a Nagybogdányra vonatkozó adatok. Öt adózója személyenként ötven akcse fejadóval tartozott török földesurának, Naszuh timárnak. A defter Vázsonyi (?) Simon, Bátor Gergely, Nagy András, Bődi (?) Berta, végül László, a vaska nevét örökíthette meg. A vaska a varga, a csizmadia foglalkozást jelölhette. A falu a XVI. század végétől, a tizenöt éves háború idején pusztásodott el. Határát a forrásokból ismeretlen nemesek sajátították ki, akik a szántóföldeket és a legelőt bérbe adták.
Tegye 1542-ben Tege Bldé Baltazár birtoka, és egyetlenegy adófizető portája volt. 1545-ben már puszta, de végleg csak 1551-ben néptelenedett el a Tegyeyek faluja. A XVII. században határát egy alkalommal a devecseri uradalom birtokai közt tüntették fel. Az átmeneti, idegen birtoklás után visszakerült a Tegyeyekhez, akik már Noszlopon telepedtek meg. Tegyey Gábor 1808-ban tegyei birtokrészét zálogba vetette a Noszlopy családnak, akik később megvásárolták azt. Tegyey János viszont megtartotta régi földjeit, 1820-ban is „valóságos gyökeres részbirtokosa” a tegyei pusztának.
Meréte 1531-ben Hosszútóti György birtoka négy szegény, öt puszta, hat és fél adózó portával. Öt év múlva Hosszútóti Farkasé. 1549-52 között négy adófizető portáját tartották számon, a többi telkét felprédálták a török hadak. 1554-ben a török végleg lerombolta, lakói elmenekültek. Aztán a béke reményében ismét visszatértek, 1556-ban négy jobbágytelkét írták össze. Egy év múlva ismét pusztává lett a falu. A meréteiek a pusztulások után újra megszállták falujukat, 1564-ben már öt új épületről szólnak a forrásaink. Hat év múlva újjáépítették Merétét, mit sem sejtve arról, hogy Hosszútóti Farkas özvegyének birtoka 1578-tól ismét elpusztul. Immár véglegesen, többé nem telepedett meg rajta népesség. Határát kezdetben a szomszédos nagyszőllősiek használták legelőnek és kaszálónak, egy részét meg is vásárolták a XVII. század végén. Másik részét Dobához csatolták, de a Noszlophoz közeli határrészeket Meréte lakatlanná válásától a nosz-lopiak bérelték, majd megvásárolták a dobaiaktól.
1531-ben Becsén, Noszlop határának egy részével együtt, a devecseri Csóronok a birtokosok. Becse ekkor jelentős település tizennyolc lakott, három szegény és négy pusztult portával. Ebben az évben még birtokos itt a bakonybéli apátság is néhány prédiális portával. 1536-tól Hosszútóti Farkas és a mezőlaki Zámbó Imre adófizető jobbágyai éltek a török pusztításai miatt egyre szegényedő településen. A falu egyházi nemeseiről a továbbiakban nincs tudomásunk, a béli apátság elveszíthette becsei birtokait. A település a török 1552. évi előnyomulásának esett áldozatul. Tizenkét családját elhurcolták, Becse teljesen elpusztult. 1557-ig még szerepelt az összeírásokban, de pusztaként. Később már össze sem írták, mert nem népesült be újra. A XVII. században az Esterházy-birtokok közé került, néhány család ismét lakta. Joggal feltételezzük, hogy az átmeneti idő hosszabb-rövidebb békés szakaszaiban a noszlopiak használták határát, mert másik szomszédja, Pölöske is pusztásodott a török alatt. Becse, akárcsak Kisbogdány és Nagybogdány, végül Noszlop külterületi lakott helyévé vált.
Bogdán falu a székesfehérvári szandzsák 1563–65. évi adóösszeírásában
Tegyei puszta térképe (Stetina Vince) VeML
Becse puszta térképe, 1794. (Gerlisch János) VeML
