Jobbágyvilág, gyarapodás
Jobbágyvilág, gyarapodás
A török kiűzése után hat évvel, 1696-ban Noszlop már jórészt újratelepült. A faluban hét egész és öt negyed adózó jobbágytelek volt, hét telek viszont puszta maradt. Határának egy része Devecser, a váruradalom tartozéka, Acsády Pál birtoka. Másik földesura Noszlopy Ferenc, a helybeli ősi família tagja. Ebből az évből név szerint ismerjük a noszlopi jobbágyokat: Csőry (Csüry?) István, Varjas György, Varjas Ferenc, Varjas Márton, Varjas Mihály, Bodai Mihály, Bodai Benedek, Szekér Mihály, Molnár Benedek, Pál Gergely, Varga György és Molnár István nevét örökítették meg a dicális (adó) összeírások. A földet két nyomásban művelték, meglehetősen nehezen, mert nedves, vizenyős volt a török időkben elvadult, gondozatlan forrásoktól, vízfolyásoktól. A falu határában jó rétjük és legelőjük feküdt, erdeik elegendő tűzifát szolgáltattak. Sertéseiket erdei makkoltatással hizlalták. Az összeíróknak felpanaszolták, hogy kis malmukat csak esős időben tudják használni. Forrásunk emlegeti még Noszlop egytelkes nemeseit is, akiknek más – falun kívüli – szőlőhegyen tizenhárom kapás szőlőjük volt évi tizenegy akó terméssel. A kurialisták leszármazottai megőrizték egykori szőlőbirtokaik helyének emlékét. Egészen a filoxéravészig (a XIX. század második fele) a Balaton-felvidéken, Bazsi közelében birtokoltak szőlőt és présházakat.
A XVII. század végétől válhatott két részre a település. 1696-ban külön írták össze a nemesi és jobbágyi falut. Az elkülönülés megmutatkozott a településszerkezetben is. A templomtól északra eső területen, az úgynevezett Polgár-szeren a jobbágyok, ettől délre, az úgynevezett Nemes-szeren, másként Gyöp-, illetve Felső-szeren a nemesek laktak. Ekkor már a Nemesszeren élt a Kisbogdányból elmenekült Trombitás család. Zenei szolgáltatásukért korán megszerzett nemességüket tagjai a török idők első évtizedeiben elveszíthették. II. Rudolf adott számukra armálist 1582. márciusában, s azt a következő évben Pozsony megye nemeseinek egyetemes ülésén ki is hirdették. A családi emlékezet szerint a török elleni harcban tanúsított vitézségükkel érdemelték ki újból a kutyabőrt. Erre utal címerükben a levágott török fej. Máig élő hagyományuk úgy tartja, Simon nevű ősük az egyik Somló-vidéki ütközetben a vesztésre álló csatában olyan buzgalommal fújta a harci kürtöt, hogy fülén vér serkent ki. A katonák új lendülettel meg is fordították a csata menetét, legyőzték a törököt. Simon portréja címerük sisakrészén szerepel. A Trombitások II. Ferdinánd által megerősített armálisát ma a család legidősebb férfi tagja, Trombitás Árpád őrzi. A nemesi levél érdekessége, hogy a nevet leányágon is örökölhetővé tette.
A Szekér családot II. Ferdinánd emelte ki jobbágyi állapotából az 1627. november 27-én kelt armálissal. A família tulajdonában fennmaradt nemesi levél megörökítette a nemességszerző Szekér Benedek és fiai: Lukács, Benedek, valamint testvére, István nevét. Címerében teherszállító szekeret festettek meg, fölötte kék mezőben érett, sárga búzakéve látható. Az eredethagyomány szerint a család őse török katona volt, aki átállt a keresztények oldalára, megtelepedett nálunk, és magyar nőt vett feleségül. Az uralkodó hadiszállítói érdemeiért jutalmazta nemességgel.
A népes Noszlopy família a XVII. századtól szinte követhetetlenül szerteágazott. Címerpajzsán kék mezőben aranyszínű korona látható, amelyen kivont kardot villogtató, könyöklő férfikart mintáztak meg. Ez ismétlődik a pajzs fölötti koronán is. A címertakaró jobbról arany-kék, balról ezüstvörös. Nem tudjuk, mikor és milyen körülmények között szerezték meg ősi nemesi címerüket a Noszlopyak.
Nagy Iván, a jeles genealógus a mohácsi vész utáni időtől, Benedek és Gáspár ágától tudta nyomon követni a família bonyolult leszármazási rendjét. A Noszlopyak házasságok révén kerültek rokonságba régi neves családokkal, több dunántúli birtokot megszerezve. Gáspár a rátóti Gyulaffy Máriát vette feleségül. Fiuk, II. Gáspár és Söjtöry Magdolna házasságából született György, aki özvegy édesanyjával a vasvári káptalan előtt 1619-ben birtokot cserélt, Nemesdömölkön telepedett le. György gyermekei, Kata (Kéry Györgyné), III. Gáspár és János 1648-ban nemesdömölki birtokukban megosztoztak Kata lányával, Kéry Ilonával, férjezett Kígyós Pálnéval. III. Gáspár fia, Gáspár gróf Niczky Borbálát vette nőül, miután első felesége, Geiger Julianna elhunyt. Gyermekei a Veszprém vármegyei Tornán (Apácatorna), Nyitra és Sopron vármegyében lettek birtokosok, utódaik pedig Vas és Győr megyében telepedtek meg. IV. Gáspár unokája, Pál házasságából már a Győr megyei Téten született Ignác és Pál. Noszlopy Ignácnak Tét mellett, Vas vármegyében és Nagybogdány határában is voltak birtokai. A feltehetőleg a XVII. század végétől kiépült majorsági központ, Bagómajor – későbbi nevén Pálházapuszta – Noszlopy Páltól öröklés útján fiához, Ignáchoz került. Nővérét, Ilonát az ugyancsak Téten birtokos Kisfaludy Mihály, Kisfaludy Sándor és Károly öccse vette feleségül. Kisfaludy Sándor somlói szőlőjéből gyakorta kereste fel rokonait a Noszlopy család nagybogdányi kúriájában, a kastélynak nevezett, ma is álló Scheller-házban. A téti Kisfaludyaknál és a Noszlopyaknál olyan bőséges volt a gyermekáldás, hogy amikor a két család együtt ment a templomba, a harangozó búcsúsoknak vélte őket messziről nézve, s elébük harangozott – idézi a történetet a családi legendárium.
A Tegyepusztán birtokos Tegyey család egyik nő tagja, Tegyey Katalin noszlopi Noszlopy Ferenc felesége lett. A hagyomány szerint három fia és egy lánya született. Fiai, Béla, Sándor és Zoltán helyben maradtak, míg lánya, Eleonóra, dukai Takách Antalné Dukára, férje birtokára költözött. Anyjukról, Tegyey Katalinról ma is beszélnek az öregek Noszlopon, felidézik csodás „feltámadásának” históriáját.
A nemesasszony jelentős vagyont halmozott fel, különösen kedvelte az értékes ékszereket. Halálát valamikor a XVIII. század végén egy torkán akadt túrógombóc vagy almacsutka okozta. A falu keleti végén emelt, különálló családi kriptába temették. A hideg januári napon korán sötétedett, a kőművesek nem végeztek a sírbolt bejáratának visszafalazásával. Ezt használták ki az éppen Noszlop környékén tanyázó vándor cigányok, és feltörték Tegyey Katalin koporsóját. Amikor a gyűrűt akarták lehúzni a halottról, a nemesasszony váratlanul magához tért, és felült. A népmonda másik változata szerint nyakláncától próbálták megszabadítani. Mivel nem sikerült, felültették a halottat, s dühükben hátba verték, erre aztán kiesett a torkába szorult falat. A harmadik variáns arról szól, hogy a cigányok a sötétben véletlenül lelökték a talpazatról a koporsót, és akkor ébredt fel tetszhalálából a nemzetes asszony.
A sírrablók hanyatt-homlok menekültek, még a lámpájukat is a kriptában felejtették, Tegyey Katalin pedig kiszállt a koporsójából, és lámpával a kezében hazasétált. A Noszlopy család ezen ágának kúriája a Gyöp-szer elején állt. A gyászoló család s a rokonság halotti tort ült. A nemesasszony két fia a vagyonon osztozkodott, a harmadik, a legkisebb félrehúzódott, anyját siratta. Némelyek szerint elsőként a cselédlány ismerte fel Tegyey Katalint, s rögvest szörnyethalt. Az asszony nesztelenül lépett be a szobába. Gyermekei és a rokonok egy ideig bámulták, aztán kirohantak. Egyedül a legkisebbik fia maradt, aki azt kérdezte tőle: „Anyám, élsz, vagy a szellemed van itt?” A boldog válasz így hangzott: „Elek, édes fiam!” Miután megölelték egymást, Tegyei Katalin elmesélte „feltámadása” történetét. Másnap Noszlopon és a környező falvakban közhírré tették, hogy Noszlopy Ferenc özvegye ezer-ezer forinttal kívánja jutalmazni családi kriptájuk feltörök, élete megmentőit. De senki sem jelentkezett a jutalompénzért. A nemesasszony hét, mások szerint tizenhat évvel élte túl „első halálát”.
Tegyey Katalin történetét Eötvös Károly örökítette meg 1901-ben megjelent, Utazás a Balaton körül című művében. A Veszprém megyéből elszármazott ügyvéd-íróban Kisfaludy Sándor végrendeletének taglalásakor elevenedett meg a különleges eset. Eötvös azt állította, hogy Kisfaludy tartott a tetszhalottként történő eltemettetésétől. Ezért végrendeletében külön meghagyta, szúrják át a szívét. Valóban, s mintegy az előző históriát is igazolva, Kisfaludy Sándor végrendeletében ezek a mondatok olvashatók: „Egész életemben szabad lélekzésű ember lévén és attól tartván, hogy mint több ízbeli tapasztalások bizonyítják, az emberi testnek megfoghatatlan természete és alkotása szerint a holtnak létszó embertestben mégis titkos élet rejtezhetne még, kívánom, s rendelem, hogy halálom után negyvennyolcz óra múlva szívem, életemben oly temérdek érzelemnek forrása, a helybeli seborvos vagy akárki más által vagy kimetszessék, vagy háromszor által szu-rassék, kinek is ezen szolgalatjáért hagyok s rendelek két darab aranyat. Kérem kedves feleségemet, vagy akármelyik jó atyámfiát, vagy jó Barátomat, hogy ezt végre vitetni el ne mulasszák…”
Noszlopi Noszlopy Gáspár nyugalmazott huszárőrnagy 1932-ben foglalta írásba a generációk során átörökített történet lényegét. Ő az 1790-es évekre tette a csodás feltámadást. A famíliában fennmaradt a kúria nagyszobája, osztozkodó gyermekei közé belépő nemesasszony első mondata: „Özvegyi jogon tovább vezetem a birtokot, ne vitatkozzatok!” A határozott fellépésről tanúskodó szavakat gyakran idézhették egymás között a Noszlopy-leszármazottak.
A család nagybogdányi kastélyában élt az emlékezet szerint a XVIII. század végén Noszlopy Sándor és neje, egyházasberzsenyi Berzsenyi Éva, Berzsenyi Dániel költő nagynénje. Rokonai meglátogatására Berzsenyi Dániel többször átlovagolt Sömjénből Nagybogdányba. Fia, László pedig Noszlopy lányt vett feleségül.
Az 1648-ban nemesdömölki birtokos Noszlopy György ágán a Noszlopy család rokonságba került a Somogy megyei Thulmon famíliával is. Noszlopy Antal anyai nagyanyja Thulmon Magdolna volt, anyja 1775-ben osztozott testvéreivel a Thulmonok hétszázhatvan holdas somogyi birtokán. Negyedszázad múlva a birtok az örökösök nélkül meghalt két fiútestvér után a Noszlopyakra szállt. 1802-ben a Vas megyei Dukán harmadik gyermeke születésekor elhunyt Noszlopy Antal megyei esküdt felesége. A 31 esztendősen özveggyé lett férfit gyásza s a felejtés siettette somogyi birtokának átvételére. 1804-ben költözött Vrácsik községbe (ma Ujvárfalva), és somogyi birtokai újabb örökléssel tovább gyarapodtak. Másodunokatestvére, Berzsenyi Dániel meg Kis János evangélikus lelkész és költő unszolására újranősült.
A lírai alkatú Noszlopy Antal a németapáti lelkész művelt lányát vette végül feleségül. A Noszlopy családban különben hagyományos volt az irodalmi és történetírói tehetség. Antal édesapja, Sándor több nyelven beszélt, és jogász létére a literatúrával kacérkodott, olaszból fordított. Fia dukai, majd vrácsiki kúriájában gyakran megfordultak a kor irodalmárai, felvilágosult köznemesei, hogy műveiket felolvassák egymásnak, vitázzanak és könyveket cseréljenek. Szeniczei Bárány Júliával kötött házasságából született tizennégy gyermekükből kilencet nevelhettek fel, köztük Antalt, aki jogászként részt vett az 1832–36-os országgyűlésen, s kapcsolatba került Lovassy László körével.
A család nevét igazán elhíresítő gyermekük, Gáspár 1820-ban született. 1839–41 között a pápai jogakadémián tanult majd ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban nemzetőrparancsnok lett, míg bátyja, Antal kormánybiztos-helyettesként irányította Somogy megye közigazgatását. Gáspárt végül Kossuth a Dél-Dunántúl tejhatalmú kormánybiztosává nevezte ki. A szabadságharc bukása után három évig bujdosott, mígnem 1852 novemberében árulás következtében elfogták. 1853. március 3-án végezték ki Pesten. Halálát a család el tudta titkolni édesanyja előtt, aki abban a reményben halt meg, hogy fia az emigrációban várja hazatérésének lehetőségét.
A noszlopi nemes nemzetségek között a megyében a Trombitás, a Szekér és a Noszlopy famíliába tartozók mellett a Pereyek és a Körmendyek is rangot vívtak ki maguknak.
A helyi nemesség nagyobbik részét, közel kétharmadát persze nem ezek a családok tették ki, hanem a kisnemesség. Kiváltságaikat, köztük a leglényegesebbet, az adómentességet 1848-ig megőrizték. A noszlopi egyházi nemesek külön jogállása és területi igazgatása a török hódítások kezdetén megszűnt. Egy részük, a kisnemesség is, a kurialisták számát gyarapította.
Noszlopon a helyi nemesek külön önkormányzatot hoztak létre már a XVII. század utolsó évtizedében. Bírói intézményt alkottak a maguk számára, és kialakították az esküdtek hivatalát. A „Noszlopi Helység Nemes Elöljárói” döntöttek a peres ügyekben, a nemesi közösség életét érintő fontosabb kérdésekben. Legfőbb szervük, a közgyűlés gondoskodott a közös vagyon kezeléséről, a törvényalkotásról, a tisztségviselők választásáról és beszámoltatásáról. Hagyományokon alapuló működésüket később megyei statútumok szabályozták, ezeket be kellett tartaniuk, csak kisebb mértékben térhettek el a központi előírásoktól.
A rendszabályok betartását, végrehajtását kijelölt szolgabírók ellenőrizték. 1837-ben a helyi nemesi önkormányzat tíz tagot számlált, közülük az első, a legtekintélyesebb volt a helység bírája. A peres ügyek, haszonbérleti és egyéb szerződések elbírálását, megkötését követően az iratokat aláírásukkal hitelesítették, és saját pecsétjükkel erősítették meg.
„N(emes) Noszlopi Helység Pöts(étje)” valószínűleg a nemesi önkormányzati rendszer megszilárdulásától használatában volt. Lenyomata 1801-ből maradt fenn. A vörös viaszba nyomott, álló ovális formájú, háromszor két és fél centiméter átmérőjű korong mezejében szablyát tartó levágott kar, felette kilencágú korona, alatta két, egymást keresztező leveles ág látható. A felirat a pecsét szélén kettős vonalkeretben az alsó középtől balra indul. Bár ábrázolását nem foglalták címerpajzsba, nyilvánvaló, hogy címszerű funkcióban használták. (Egyébként a pecsét mezejének ovális keretvonala is felfogható pajzsként.) A kardot tartó kar a hazai nemesi heraldika egyik leggyakoribb eleme. A falu eddig ismert legkorábbi pecsétje feltehetőleg 1742-ből származik. A 2,2 centiméter átmérőjű pecsét kerek, hasított, azaz függőlegesen osztott mezőjű. Jobb felén talajon elhelyezett koronán szablyát tartó, levágott, könyöklő jobb kart mintáztak meg. A kar és a szablya között hatágú csillag, a szablya felett félhold ékeskedik. A pecsét bal oldali részén hegyével felfelé fordított, élével kifelé néző, lebegő ekevas alatt két helyen a sarjadó vetésre utalóan egyenes vonalból felfelé kiágazó öt-öt kis hegyes háromszögű levélke a mintázat. A pecsét szélén kettős vonalkeretben a felirat: „NOSZLOPI HELYSÉG POCYETY. 1742.” A felirat a pecsét felső közepétől jobbra kezdődik. A HELYSÉG és a POCYETY szavak között keresztszerűen négy gömböcskéből álló elválasztó jelet illesztettek. A NOSZLOPI szó N és Z betűje, valamint az évszám 4-es és 2-es számjegye fordított. Kivitele a heraldika szakembereinek véleménye alapján alkalmi vésnök munkájára utal. A két részre vált, nemesi és jobbágyközség címerét egyesítette. Valószínűleg a XIX. század derekáig, második feléig használhatták, míg át nem tértek a gumibélyegzőre. Címert a későbbi községi bélyegzőn már nem alkalmaztak.
A noszlopi nemesség fő megélhetését a mezőgazdasági termelés adta. Földjei jobbára a határban elkülönülő mezőn feküdtek, itt a szántókhoz rét is tartozott. Saját, közös használatú legelője volt, a közösség pásztort, kanászt fogadott. A nemes birtokosság telepíthette be szőlővel a Noszlopi-hegyet talán még a XVIII. században. Hegyközségi önkormányzatának emléke a hagyományban él, az 1800-as évek végétől 1947-ig pedig jegyzőkönyv lapjairól tárul elénk a szőlőhegyi élet, a hegyközségi szervezet minden szőlősgazdát átfogó működése. A nemesi telkekhez gyümölcsös is tartozhatott. 1759-ben dióst és szilvást írtak össze azok jellemző tartozékaként.
A helyi nemesség, főleg a kurialisták egy része, kényszerűen mesterséget tanult, hogy el tudja tartani a családját. Többségük nem hagyhatott fel a földműveléssel sem, de néhányan közülük már a XIX. század elején kizárólag mesterségükből éltek. 1809-ben a 41 esztendős Burián Sándor asztalos „mesterségével keresi kenyerét”, tartja el családját, három gyermekét. A 23 éves Bot János és a 28 éves Csizmadia Ferenc a takácsmesterséget űzi. Három gyermekét neveli a 49 esztendős kovács, Horváth István. Szalai Péterné 25 éves Ferenc nevű fia ekkor kovácslegény, még tanulja a szakmát. Nemes ifjú Szalay János és Szekér Károly erdőkerülők, míg Hatos Imre majorgazda a noszlopi plébánosnál ebben az évben. Hatos Imrét 1820-ban ugyancsak birtoktalan nemesként vették lajstromba, tizenhét esztendő múlva pedig már Noszlopy Ignác bogdányi gazdaságát vezette.
A nemesség legalsó rétegéhez a birtoktalan elszegényedettek tartoztak, akik az összeírások szerint kétkezi munkából éltek. Némelyikük szolgának szegődött, s akadt köztük napszámos, „árendás zsöllér” is, sőt volt, aki juhásznak, illetve bojtárnak adta fiait. De az egytelkes nemesek zöme sem élhetett a jobbágyokénál sokkal magasabb színvonalon, jobb körülmények között.
A noszlopi nemesség számára is társadalmi előrelépést jelentett a hivatali karrier. Vármegyei tisztségeket töltöttek be, de megélhetésük nagyobb hányadát továbbra is birtokaik biztosították. 1809-ben Körmendy József vármegyei esküdt, 1820-ban Noszlopy Pál táblabíró, fia, Ignác pedig hites ügyvéd, vármegyei jegyző.
1715-ben, amikor Sikos János volt a nemesi közösség bírája, a következő, nemesi telken ülő zselléreket írták össze Noszlopon: Kovács István, Kovács József, Kovács Ferenc, Szekér Mihály, Szántó István, Németh Ferenc, Fábián István, Molnár István, Gál István, Varga Benedek, Molnár Gergely, ifjú Molnár György és Takács István.
Még ebben az évben jobbágyok nélkül maradt a község. Földesuruk, Esterházy Ferenc a Zala megyei Petendre telepítette át őket, nyilván ottani földjei megművelésére. Noszlopi fundusaikat tartozékaikkal együtt három szabados, Juhász György, Kocsis János és Dani Imre vette árendába. Két nyomásban művelt földjeiket terméketlennek minősítették. Rétjeik két kaszás után egy szekér közepes minőségű szénát adtak. Legelőjüket közösen használták, a határban nem volt erdejük, fát másoktól kellett venniük. Kereskedésre nem nyílt lehetőségük, hiszen felesleggel nem rendelkezhettek, hogy azt piacra vigyék. 1720-ban hét és fél forint bérleti díjat fizettek a földesúrnak. A földet évente háromszor, négy vagy hat ökörrel szántották. Egy köböl elvetett gabona után általában három köböl termett. Kaszáló- és legelőhasználatuk az 1715 óta eltelt öt évben nem változott.
1720 után szabad menetelű emberek költöztek a helységbe, és szerződést kötöttek az Esterházyakkal. Robotterheik kisebbek az örökös jobbágyokéinál. Nincsenek ismereteink arról, hogy pontosan mikor, milyen körülmények között és honnan érkeztek Noszlopra. Nemzetiségi hovatartozásukról és létszámukról sincs tudomásunk. Feltehetően magyarok voltak, ugyanis német vagy más anyanyelvű noszlopi lakosságról a későbbiekben sem szólnak forrásaink, s ilyennek az emléke a néphagyományban sem maradt fenn.
A helyi jobbágyság mindkét rétege a főúri család pápai úriszékének hatalma alatt állt. Még 1749-ben is csekély lehetett a falu népessége. Mint Bartza Pál református lelkész feljegyezte, földesuruk erőszakkal is gyarapítani akarta lélekszámukat. 1768-ban a jobbágyok többsége még szabad menetelű. Az Esterházyaknak évi öt forinttal és tíz igás robottal tartoztak, ezenfelül konyhájukra adtak ajándékot. Az örökös jobbágyok évente ugyancsak öt forinttal adóztak, viszont heti egy igás robottal kellett szolgálniuk. Kocsmáltatási jogot kaptak, malmot működtethettek, malmuk azonban kis kapacitású lehetett, mert nem győzte az őrlést. Termékfeleslegüket a pápai piacon értékesíthették. Külön pénzhez, keresethez jutottak a pápai és a Balaton melletti szőlőhegyekben végzett napszámosmunkával és fuvarozással. Kevés legelőjük lévén valamelyik szomszédos határban béreltek még területet. Tűzifát az uraság kegyelme folytán ingyen vághattak az erdőből, viszont épületfához nem juttatta őket.
Az 1768. évi úrbérrendezéskor Noszlopon egy egész jobbágyházhelyhez 27 hold (minden holdban két pozsonyi mérő) szántóföld és tíz szekérre való szénát adó rét tartozott. A rétet évente csak egyszer kaszálták. A helyi jobbágyok szokás szerint Szent Mihály-naptól karácsonyig árulhatták boraikat. Heti egy nap robotra kötelezte őket földesuruk. Robotjuk napkeltétől napnyugtáig tartott, ebbe beszámították a munkába való menetel és visszatérés, valamint az állatok etetésének és itatásának idejét. A szántást a maguk ekéjével és négy vonós marhával végezték, egyébként két vonós marhával és saját szekerükkel indultak robotra.
A nagy mezőgazdasági munkák: kaszálás, aratás, szüret idején a földesúr duplán vehette igénybe a kézi és a fogatos (marhás) szolgálatot, de ezzel csökkentették a következő hetek robotját. A jobbágyok egy csoportja összesen negyven és egynegyed pozsonyi mérőnyi, azaz alig több mint húsz hold föld után kapott felmentést a kilenced fizetése alól. Ezek fáradságos munkával nyert irtásföldek voltak, a jobbágyok így jutottak újabb megművelhető szántóterülethez.
Az úrbérrendezés idején Kováts Mihály, Varga Mátyás, Vargyas István, Ujváry István, Kováts Ferenc, Ács Ferenc, Szikra Pál, Dósa János, Szőke Imre, Balogh Ádám és Kovács Tamás mentesült földjük után a kilencedfizetés terhétől.
A noszlopi jobbágyok 1768. április 23-án kötöttek szerződést földesurukkal. Urbáriumuk szerint korábban nem volt hivatalos szerződésük, az addig bevett régi szokás alapján fizették árendájukat és teljesítették szolgáltatásaikat.
Az 1784–87. évi népszámlálás adatai jelentős lélekszám-növekedésről tanúskodnak, a faluban 1251 tényleges lakost regisztráltak. A számadat (miként a többi közölt adat is) kissé pontatlan Noszlopra vonatkozóan, mert Nagybogdány- és Pölöskepuszta lakosságát is oda számították. Bizonyára a XVIII. századi folyamatos, illetve több hullámban történő beköltözés és a földesúri betelepítés eredményeként duzzadt fel a század utolsó évtizedeire a község népessége. Ekkoriban 296 család lakta a helységet, és 162 házat írtak össze. A 651 férfi közül kétszáznyolcvan élt házasságban. Valamivel kevesebb, 612 nőt számláltak. Mindkét felekezet papja a faluban lakott. A 195 nemes férfin kívül nyolc polgárt, azaz jövedelme többségét iparűzésből szerző kézműves családfőt, 31 parasztot, vagyis negyed teleknél nagyobb földdel rendelkező családfőt, 29 polgár és paraszt örökösét és száznegyven zsellért regisztráltak. Az utóbbi számadat bizonyítja, hogy a XVIII. század utolsó harmadára felerősödött a zselléresedés folyamata. A 39 „egyéb” jelzővel kategorizált férfi a nőtlen szolgák, mesterlegények, inasok, napszámosok köréből került ki, és ide sorolták az elhalt szülők felnőtt fiait is. Ezekben az években 133 egy–tizenkét éves korú és 46 tizenhárom–tizenhét év közötti gyermeket számláltak. Az utóbbi adatok hitelességét is megkérdőjelezhetjük, tudomásunk szerint a noszlopi reformátusokat ekkor még nem jellemezte az egykézés, a katolikus családokban pedig hagyományosan sok, néhol tíznél is több gyermek született.
A noszlopi nemeseket császári és királyi parancsra többször szólították fegyverbe. 1797-től a franciák ellen indultak a megye zászlaja alatt. Ekkor szolgálta a magyar határ védelmét Szekér Lukács, aki kápláni rangot ért el. A békekötés után, anélkül, hogy harcba keveredett volna, tért vissza falujába. 1809-ben a „Nemes Fel Kelő Lovas Sereg” mustrájára 89 noszlopi férfiút írtak össze. Közülük a legfiatalabbak a tizenhat esztendős Sipos János és Biró István, a legidősebb pedig a hatvanhat éves Körmendy József. Kisbogdányból hét férfit vettek lajstromba. Hatot és a Törkenczy család tagjai közül a 75 éves Törkenczy Istvánt, Törkenczy Józsefet és fiaikat, Józsefet, Benedeket, Jánost és az apja keresztnevét öröklő Józsefet. A hetedik a 22 éves szolga, Bolla Miklós. Nagybogdányból hárman szerepeltek a listán: Tima László – akinek neve a szomszédos Tima faluból való származásra utalt – árendás és fia, József, valamint a 27 éves ispán, Komáromi András. Noszlopon az első mustrára jelentkezett Németh József is. Hogy a felkelők közé állhasson, csak az első házasságából származó két neveletlen gyermekét vallotta be. Viszont a második feleségétől is nevelt két árvát, amit a helység törvénybírója, Német János s az elöljárók Német László, Papp György, Szekér Ferenc saját aláírásukkal és a „Helység szokott élő pecsétjével” megerősített bizonyságlevelükkel igazoltak. Ezért nem indulhatott hadba, miként rá egy évre Németh Mihály sem, aki a „Nemes Lovas Sereg” tagja kívánt lenni. Elutasításáról tanúskodik az 1810. szeptember 3-án kelt, Rába Boldizsár második alispán által aláírt levél, amelyben nem tértek ki a kizárás okára.
Az 1809-ben összeírt 89 főből 47 főt különböző családi és egészségügyi okok miatt felmentettek. Negyvenen saját felszereléssel vétettek a listára. Noszlopy Gábor maga helyett helyettest állított, de Szalay Péterné, aki ugyancsak szerepelt a névsorban, nem adott helyettest. A noszlopi nemesek sorában ekkor feltűnt Bartos László görzsönyi nemes neve, akinek fia, István a faluba nősülhetett. Hogy 1809-ben végül mely noszlopi nemesek lettek inszurgensek, arról a négy évvel későbbi összeírás bejegyzései tájékoztatnak. Eszerint legalább huszonöt, jobbára húsz év fölötti ifjú szállt harcba a haza védelmére. A Noszlopy család hagyománya alapján élükön Noszlopy Benedek állt, s báró Meskó tábornok hadosztályában szolgáltak. Papp Ferenc és Törkenczy József megsérült a csatában. Papp Ferenc mégsem kapott segélyt a megyétől, mert tehetősnek minősítették, viszont Törkenczy Józsefnek száz forintot utaltak ki.
1811-ben hatvan noszlopi szerepelt a pápai fegyvergyakorlatra berendelt nemesek listáján. Közülük 13 lovas, 27 gyalog, a 17 újonc pedig mind gyalog. Noszlopy Gábor maga helyett Hegyi Mihályt állította, Pap György gyermekei miatt váltotta meg magát, Nagy Ferenc és Csizmadia János lovas időközben meghalt, Szálai Péterné Ferenc nevű fia pedig Somogyban tartózkodott.
1813-ban 87 nemesi felkelésre alkalmas, fegyverrel való gyakorlatozásra kötelezhető személyt számláltak Noszlopon, köztük a 27 éves, 1809. évi inszurgens Both Jánost, mesterségére nézve takácsot, aki éppen veszprémi fogságát töltötte, és Trombitás Péter is fogságban volt ekkor.
1815-ben a helyi jobbágyok urbáriumának megújításakor kissé csökkentették a beszolgáltatási terheket. A földesúr a természeti adottságokat, a gazdálkodás körülményeit figyelembe véve adott engedményt: „Mivel ezen Helységben a Legelőnek fogyatkozása miatt a Tehenek valóságai nem tarthatnak, azért az Jobbágyok az vajnak megadásátul mentesek lesznek.”
A XIX. század első évtizedeinek országos történései főként a helyi nemességet érintették. Ezekben az években a zsellérek száma ugrásszerűen emelkedett. 1828-ban már 117 házas és 116 ház nélküli zsellért írtak össze. A zselléresedést erősíthették a helységet pusztító tüzek, majd az epemirigynek, dögvésznek, gyalázatos halálnak nevezett járvány: a kolera. Híre már korábban elért Noszlopra, de míg rá nem tört a falura, nem törődtek vele.
A noszlopi jobbágyok földesura, aki egyben kegyuruk is volt, igyekezett megvédeni jobbágyait a kolerától. Hosszú utasítást küldetett a helyi plébánosnak, hogy a járvány észlelésekor szóval és tettel hasson oda, a beteget azonnal fektessék ágyba, dunyhákkal és bundákkal takarják le, fejére báránybőr süveget húzzanak, orrán-száján kívül más része kinn ne legyen. A beteg izzasztását és borban főzött pipitér- s fodormentateával, gyomorfájás esetén borban főzött ezerjófüves itatását rendelte el. Az uradalom azoknak a plébánosoknak, akik a gyógyításhoz nem jutottak elegendőhöz, jó minőségű bort adott ingyen. Minden beteg mellé ápolót kellett biztosítani, akinek munkáját harminc váltókrajcárral fizették meg. Az elrendelt medicina bizonyára használt néhány noszlopinak, a járvány mégis 75 áldozatot követelt az 1458 lakosból. 1831. szeptember 27-én észlelték először, s csak december 10-én szűnt meg a járvány. Gyermekeket és 40–62 év közti felnőtteket temettek, köztük a helyi prédikátor, Kóczán József élete párját, az 51 esztendős Mészöly Zsuzsannát. A kolera utolsó noszlopi áldozatát a református gyülekezetből november 20-án kísérték végső nyughelyére.
1837-ben nézeteltérés támadt a noszlopi nemes közbirtokosok, a hozzájuk csatlakozó más helyi lakosok és Noszlopi Noszlopy Ignác, a „túl a Dunai Kőszegi Kerületi Tábla Köz-bírája” között. A nemesúr nagybogdányi „magános birtoka” legelőjét zsidó bérlőnek adta ki. Ez év február 19-én este a pásztor a legelőről a szokott hálóhelyre, Noszlopy Ignác erdőkerülőjének noszlopi háza mellett álló akolba akarta behajtani a birkákat. Kis János, Fábián István, Trombitás Mihály, Németh István, Kiss Ferenc, Trombitás József, Körmendy Pál, Körmendy István, Csizmadia Dániel, Kiss Sámuel, Perey Mihály, Perey Péter, nemesek, Parragi József agilis és több noszlopi férfi azonban ezt „órákig tartó tusakodással, erőhatalommal megmeggátolták”. Hiába lépett közbe a nemes úr gazdasági embere, Hatos Imre, nem tudott rendet teremteni, elszabadultak az indulatok. A pásztor a birkákkal a szabad ég alatt volt kénytelen eltölteni az éjszakát.
Mi lehetett az oka a noszlopi birtokosok közös és ilyen erőszakos fellépésének Noszlopy Ignác ellen? Ha jól sejtjük, a nagybogdányi birtokost ki akarták zárni a noszlopi határbeli szabad legelő- és réthasználatból. Erre csak ürügyet adhatott a birkák Nagybogdányból Noszlopra hajtása.
A faluban ez idő tájt lendülhetett fel a birkatartás, ami érdekellentéteket szült. A noszlopi közlegelőt, parlagokat s réteket ősztől, mindenszentek ünnepe tájától szabadon használhatták, birkákkal legeltethették mindaddig, míg a leesett hó nem gátolta ebben őket. Legelőkben mindig hiány mutatkozott a határban, ezért védték olyan erőteljesen érdekeiket a helyi nemesek és más birtokosok. Noszlopy Ignác végül is nem feleslegesen hivatkozott a több évtizedes korábbi gyakorlatból eredő jogára. Kocsi Márton Sámuel második alispán elrendelte, hogy a panaszos urat törvényes jussának gyakorlásában ne háborgassák, vele barátságos úton egyezzenek meg.
Ezekben az évtizedekben tovább folytatódhatott a beköltözés a faluba. Az idegenek térhódítása miatt „Noszlopi Nemes Helység hitelezett Elöljárói” kérelemmel fordultak a „Tekintetes Vármegye Székéhez”. A levelet Zádori Nemes Betsy Dániel noszlopi iskolai tanító írta meg gyöngybetűkkel 1842. január 5-én. Felpanaszolták, hogy „…szinte elárasztotta már Helységünket a különféle sorsú, nyelvű, ivadékú s állapotú Népek családa.”
Az elöljárók vélekedése szerint ezek az emberek vagy erkölcstelenségük, vagy függetlenségük miatt nem maradhattak meg másutt, és Noszlopon menedéket és lakhelyet találtak. A letelepedésért a falu régóta nem kért pénzt, de különben sem hajthatták volna be tőlük egyrészt szegénységük, másrészt nyakasságuk miatt. A betelepülőkkel sok gondja lett a helyieknek: „…mindenütt a Mezőbe Szabadonn gázlódnak, majd magok és cselédjek, majd ami mindennél sértőbb marhájok is.”
Az elöljáróság magát okolta a helyzet elfajulásáért, s változtatni kívántak. Elítélték azokat a gazdákat, akik „hitvány házaikba három-négy alávaló hitvány családot alig lakbérért” befogadtak. Állításuk szerint a beköltözők a helység erdejéből, mezejéről és „konyhájáról élődtek”. Így nemhogy hasznára lettek volna a falunak mint becsületes emberek, hanem gyalázatára váltak. Kérték a vármegyét, vizsgálják meg ezeket a házakat, amelyek szoros helyeken épültek, valójában összehalmozott megszalmázott gunyhók csupán, és tűzveszélyt jelentenek. Az elöljáróság rendet, tisztaságot akart teremteni a faluban. Ezért úgy döntöttek, hogy „az ezután Helységünkbe beszállni kívánóktól ötven az az 50 pengő forintokat kérünk lakpénzül”. A megyeszéktől ennek elfogadását remélték. A választ nem ismerjük, a beköltözőkkel szemben foganatosított újabb helyi intézkedésekről sincs tudomásunk.
1846-ban a nemes férfiak száma Noszlopon 176, Kisbogdányban kilenc, Nagybogdányban három. Ezeket az adatokat érdemes összevetnünk a járáséival és a környező nagyobb településekéivel. Ebben az évben a devecseri főszolgabírói járásban összesen 926 szavazatképes nemes férfiút számláltak. Ebből Devecserben 134, Ajkán 128 voksolásra alkalmas került a lajstromba. Noszlopon a nemesek száma 1820-hoz képest 55 fővel gyarapodott. 1846-ban a noszlopi nemesek közül nyolc birtoktalan, egyikük Kéry István fia Péter, vándorló takácslegény, Trombitás Ferenc Péter nevű fia, szolga, míg Németh József fiának, Ferencnek holléte ismeretlen. A birtokos nemesek között szerepel Fábián József prédikátor és fia, Péter, ifjú Szekér István, aki éppen katona volt az összeírás idején valamint Szekér Péter „maradéka”, árvája, István, aki szolgálni kényszerült, hogy megélhessen.
Egyre több noszlopi nemes lépett ebben az évtizedben a karriert jelentő közigazgatási pályára: Noszlopy Elek Ferenc nevű fia ügyvéd volt ekkor, Pap Gábor fia, György ugyancsak ügyvéd Veszprémben, György fia pedig – aki ekkor Tótvázsonyban él – táblabíró, Simonyák Dániel György nevű fia Padragon hajdú, Noszlopy Ignác tekintélyes törvényszéki elnök. A nagybogdányi Rohonczy Ignác János nevű fia Sopron megyei főispánhelyettes, Rohonczy Leopold János nevű fia kapitány ebben az esztendőben.
A Noszlopy család a XIX. század első felében a megye ismertebb „táblabíró-famíliái” közé emelkedett. Köztiszteletnek örvendtek, de nemzetségük szegényebb része életmódjában, magatartásában már a kisnemesség világához állt közelebb.
Az 1848. évi polgári forradalom és szabadságharc, a negyvennyolcas törvények alapvető változást hoztak mind a helybeli nemesség, mind a jobbágyság életében. Sok ellentmondással, nehézséggel ugyan, de megindulhatott a polgári átalakulás folyamata.
A Trombitás család armálisa
A Szekér család armálisa
A Szekér család címere
Noszlopy Gáspár kopjafája a temetőben
