Civódó nemesek
Civódó nemesek
Noszlop legrégebbi birtokosa a később a helység nevét felvevő Noszlopy nemzetség lehetett. Úgy tartják, hogy ősei magától Árpád fejedelemtől kapták a falu körüli vidéket a Somló-heggyel együtt, a törzsek közt történt első felosztás alkalmával. Eredetüket büszkén vallották meg és hangoztatták a középkori birtokperekben, Éliás és Gregoriánus nevű ősükre hivatkoztak.
A Noszlopy családnak kétségtelenül fészke és ősi birtoka Noszlop helység, s a família Veszprém megye egyik legrégibb birtokos nemes családja volt. A falu határának egy része azonban a korai időkben egyházi birtok lett. A bakonybéli apátság 1086. évi, úgynevezett Szent László-féle oklevele már szól az apátság itteni birtokairól, négy ekényi, mintegy hatszáz holdnyi földjéről, azon négy szántóvetővel. Viszont kiderült, hogy az adatokat tartalmazó részlet egy, a XIII. század közepe táján hozzáírt toldalék. Valójában II. (Vak) Béla 1135. évi adományleveléből írták át a 49 évvel korábbi oklevélbe. Egy XVI. századi jegyzék az apátság noszlopi birtokát II. Béla adományának mondja, s történészeink is ezt az álláspontot fogadják el. Az ajándékozás okairól hallgat az oklevél.
Noszlop távolabb esett a béli monostortól, ellenben az apátságnak már volt birtoka ekkor Meretén, s Szent László adományából eredően a mai Magyarpolány és Bakonygyepes között fekvő, később pusztává lett Endréden és Polányban, a faluval szomszédos, illetve a közeli településeken. Az új birtokot és annak népét a kegyes uralkodó káplánja, Gergely már 1135-ben meglátogatta. Beszámolójában megemlékezett a noszlopi egyházi jobbágyok gyümölcsöséről, kaszálójáról és erdejéről is. A szántó szolganép valószínűleg termése felét volt köteles beszolgáltatni az apátságnak, s emellett egyéb kötelezettség, így vászon beadása is terhelhette. Az apát rendelkezett a szolganép gyermekeivel is.
A béliek birtokviszonyait sok tekintetben megrendítő tatárjárás után tizenhat évvel Jakab apát egyháza noszlopi népeit szerzetesei és apátsága jobbágyainak beleegyezésével kivette előbbi állapotukból, és mind őket, mind ivadékaikat az egyházi nemesek közé emelte. Illés és testvérei, Bődön és Jakab, valamint Ladeker és testvére, Máté, Péter és Nyúzó 1258-ban kerültek a kiváltságolt egyházi népek sorába. A béli monostor feje Pál és Gelián, apátsági ispánok ajánlására a noszlopi egyházi szolgák eredményes gazdálkodásának és kegyességének elismeréseként állíttatta ki a kiváltságlevelet. Katonai szolgálatuk fejében birtokot nyertek, és a velük szemben való törvénykezésben az egyházi földesúr, Jakab apát, kedvezményeket biztosított számukra.
A noszlopi egyházi nemesek és utódaik méltónak bizonyultak a kiváltságokra, mert oklevelüket 1342-ben megerősítették. Ekkor Miklós apát a noszlopi nemeseivel rokonságban álló László dominikánus szerzetes, castoriai püspök kérésének tett eleget. Az apát és a konvent pecsétjével hitelesített irat részletesen leírta a falu határát is. Az egyházi nemesek birtoka határos volt Chef fiai, János és Máté földjével, a Tegyei út közelében feküdt, határos volt még Meretével s az ugodi Csenik (Csenigh) tulajdonában levő Dénes erdejével és a noszlopi Szent Margit-egyháznál végződött a sok határdombbal megjelölt terület.
Ezt megelőzően 1332-ből is ismerünk noszlopi határjárási oklevelet. Ennek érdekessége, hogy 1862-ben Noszlop község elöljárói kérésére a Győr megyei főispán kutattatta fel azt a pannonhalmi egyházi levéltárban. Balogh főispán 1862. április 9-én küldte meg az oklevél hiteles másolatát Kis Ferenc és Trombitás István községi elöljárónak, ma a helyi katolikus gyülekezet őrzi levéltárában.
Az úgynevezett Szentmártoni levél 1332-ben, mindenszentek napján kelt. Előzménye, hogy a „noztuphi” nemesek a veszprémi egyház káptalanját kérték fel a birtokaikban tett és teendő osztály felmérésére és egyben hitelesítésére. A határfelmérést a magántulajdon előtörése indokolhatta. A vegyes birtoklású településen akár rokonok, akár idegenek közötti osztozkodáskor szükség mutatkozott az egyes birtokok elhatárolására, s ennek eredményeként rendkívül pontos határleírások készültek.
A káptalan Domonkos nevű presbiter jegyzőjét küldte ki a faluba, aki igazán alapos munkát végzett. Szent Gál hitvalló ünnepe után való harmadik vasárnap ment ki a helyszínre, és a noszlopi nemesek s más helyiek útmutatásával osztotta meg a nemesi birtokokat. Négy egyenlő részre tagolta a trágyázott szántóföldjeiket, legelő mezei birtokaikat, erdőiket, berkeiket és kaszálórétjeiket. Az első rész felszélről Tamás fiainak, Lórántnak és Mihálynak, valamint András fiának, Mykének jutott. Mellette észak felől a második birtokegység Detrik és Dienes fiait illette. A harmadik rész az elsőtől ugyancsak északra Misein és Mike fiainak birtokába került. Ettől délre, egészen Bogdán határáig nyúlt a negyedik rész, Máthé fia, Miklós birtoka.
Domonkos jegyző a nemesekkel ellenőriztette az egyes birtokokat elválasztó határokat, és írásba foglalta a határbejárás során szerzett tapasztalatait. Leírása olvastán szinte megelevenedik előttünk Noszlop és környéke sajátos természeti arculata.
Útjuk a Szent Margit-szentegyháznál indult, tehát Noszlop ebben az évben már – de bizonyára jóval ezt megelőzően is – templomos hely. Északnak vették az irányt, ahol két, földből hányt határ választotta el Tamás és András fiainak birtokát az ugodi Csenighétől. Feltételezhető, hogy ekkor a falu határának egy része az ugodi váruradalomhoz tartozott. Ez a várbirtok a XII–XIII. század folyamán alakult ki.
A határbejárók innen tovább haladtak és hegyet érintve a Pelechkére (ma Bakonypölöskére) vezető úthoz értek. Újabb határjeleket találtak, amelyek Csenigh birtokát András és Tamás földjeitől s azokat Detrik és Dienes birtokaitól különítették el. Az egyik határ közepén egy tölgyfa állt, nyilván öreg, terebélyes, úgynevezett hagyásfa: egymagában, alkalmas határjelként. Útjuk ismét hegyre vezetett, ami a Becsei-domb lehetett. Innen egy réten átkelve folyót érintettek, ez csak a Hajagost jelenthette. A Noszloppal szomszédos „betsei” puszta határjelei a folyó menti réten húzódtak. Útjuk aztán újabb hegyen, mezőségen, kis dombon, réteken, némely berkeken vitt át, míg elérték a Noszlopról „Bagdan”-ba vezető utat s mellette Myke, Detrik és Dienes, valamint Tamás és András fiainak birtokhatárát. Az oklevél szól Noszlop falu utcájáról, ami szilárd településképről tanúskodik. A birtokfelmérésen jelen levő noszlopi nemesek Domonkos jegyzőnek beszámoltak a „Merchene” nevű erdejükről is, amelyet ugyancsak négy részre osztottak. Ennek első része a „beéli apát úr” erdejével volt határos.
Noszlopi Simon fia, János (Johannes filius de Naztaph) egy 1349. augusztus 21-én keltezett okirat tanúsága szerint a bakonybéli apát ügyvédje volt. E napon Miklós országbírótól Essegvári János és Miklós elmarasztalását kérte, mert nem jelentek meg egy peres ügy tárgyalásán. Noszlopi János bakonybéli alkalmazása az apátság és a noszlopi egyházi nemesek jó kapcsolatára enged következtetni. Másrészt arra utal, hogy a helyi nemesség fontosnak tarthatta fiai iskoláztatását, és erre az anyagiakat is biztosítani tudták.
A noszlopi nemesek ekkortájt a szomszédos Perecskén (Pölöskén) is birtokosok lehettek. 1357. augusztus 25-én mindenesetre a perecskei birtokaikért szálltak perbe Sánta Illés fiaival. Ekkor a vasvári káptalan előtt Laky György képviselte egyik részről Noszlopi Benedek fiát, Pétert, másik részről Sánta Illés fiait. A peres feleket a „per kimeneteléig”, a bírósági döntés meghozataláig megegyezésre bírta, mint ezt a Rumy család levéltárában megőrzött, hártyára írt oklevél igazolja.
A noszlopi nemesek és a béli apátság között 1407 őszén birtokvita keletkezett, amely perlekedéssé fajult. Márton apát II. Béla 1135. évi oklevelére hivatkozva azt állította, hogy Miklós fia Gergely, János fia Péter, másik Gergely és Illés kiszorították az apátságot noszlopi birtokaikból. A nekik járó hatekényi földből csak kettő maradt, és erdejük, legelőjük sem volt ekkor a határban.
A következő év május l-jén került sor a tárgyalásra. Azon nem vettek részt a noszlopi nemesek, így ítélet sem születhetett. Zsigmond király a veszprémi káptalannak adott megbízást a határ kijelölésére, az apátság birtokaiba való visszaiktatására. A noszlopi nemeseket három vasárnapon: május 9-én Apácavásárhelyen (ma Somlóvásárhely), 11-én Pápán, 16-án Levelden (ma Városlőd) idézték meg nyilvánosan az újabb tárgyalásra, június 2-ra. Addigra már 36 márkányi bírságteher nehezedett rájuk. A kijelölt napon társainak megbízottjaként Illés ugyan megjelent a tárgyaláson, de azt augusztus 1-jére halasztatta. Ekkor a nemesek már fel tudták mutatni a birtokaikra vonatkozó két oklevelüket: az 1346-ból származóval azt bizonyították, hogy a noszlopi Póka fia Miklós fél sessiót 35 hold földdel – amely a Szent Margit tiszteletére épült templom keleti részén feküdt – per útján szerezte meg János fia Máté özvegyétől. A másik, az ez év május 8-án a veszprémi nemesség gyűlésén kelt oklevél arról tanúskodott, hogy Miklós, János, Péter, Illés, másik Gergely és elődeik „igazi” nemesek voltak Noszlopon.
Az uralkodó mindennek ellenére új határjárást és birtokelkülönítést írt elő II. Béla oklevelének és a cseh Cseniknek kiállított adománylevél adatainak figyelembevételével. A noszlopi nemesek bírságpénzét pedig megduplázták, immár 75 márka megfizetésével taroztak. Igazuk tudatában nem fizettek, ezért a király javaikból, ingóságaikból s – ha az nem elegendő – földjeikből foglalást rendelt el.
A perlekedés tétje az apátság erőszakos foglalások miatt veszélyben forgó vagyona volt. A noszlopi nemesek ellen indított per csak egyik állomása ennek a folyamatnak, Márton apát sok hasonlót kezdeményezett ezekben az években. Az apátság javára valószínűleg bírságként foglaltak is le a noszlopi nemesek javaiból. Ők azonban nem nyugodtak bele a szerintük téves ítéletbe. Az idő őket igazolta. 1423-ban Miklós apát észrevette, hogy a noszlopi nemesek ellen hozott ítéletbe jogi tévedés csúszott. A Márton apát által visszaperelt földeket ugyanis nem a vidéken szokásos, hanem királyi mértékkel mérték fel. így a noszlopi nemesek három ekealja földből kiszorultak, nemességük sérelmére birtok nélkül maradtak. Ezért Zsigmond király korábbi rendeletét megsemmisítették.
Kompolthy István országbíró 1423. október 6-án a veszprémi káptalant bízta meg a béli apátság és a noszlopi nemesek közti birtokmegosztással és kiegészítéssel a valós mérték szerint. Az október 23-i felmérés után az apát noszlopi birtoka jelentősen kisebbedett. Szent Margit egyházánál, ahol korábban is voltak földjei, nyolc szántó számára nyolc sessiót, továbbá négy ekealjat (egy ekealjra negyven hold esett), tehát összesen százhatvan holdnyi földet birtokolt. Minden egyes sessióhoz öt kaszás rét tartozott. Így Illés földjéből csak kis rész jutott az apátság javára, viszont az apátság kaszálójából egy darabot kiszakítottak a nemesek javára. A hosszúra nyúlt per 1425-ben Pálóczy Máté országbíró döntésével zárult, elégtételt szolgáltatva a noszlopi nemeseknek. Ebben az esztendőben Illés fia Mihály már elhagyta a falut, tanult emberként litterátus, azaz deák lett.
Az 1440-es években dúló belviszályok újra veszélybe sodorták az apátság birtokait. A döbröntei Himfy család az apátságtól haszonbérbe vette gannai, polányi és noszlopi földjeit. A noszlopi egyházi birtok 1488-ban került vissza a Himfyektől az apátsághoz. Közben az apátság újabb pereket indított noszlopi birtokai, illetve jobbágyai zaklatása miatt. 1449-ben Kapolcsi Mihály apát már egyenesen a kúriához fordult egyik jobbágyuk kifosztását felpanaszolva. Utódját, Gergely esztergomi helynököt, bakonybéli kormányzót viszont Miskei Mihály Veszprém megyei alispán hívta perbe, mert Kecskés Bálint noszlopi apátsági jobbágy 1450 decemberében kecskéivel feletette az alispán – aki ekkor Noszlopon vagy valamelyik szomszédos helyiségben lehetett birtokos – takarmányait, szántóföldjeit, makkoltatását pedig évek óta rontotta. Gergely kormányzót a királyi ítélőszék elé idézték, és az apátsági jobbágy kártételéért elégtételt kellett szolgáltatnia Miskei alispánnak.
A XV. század utolsó harmadában az apátsági birtokügyek ismét zavarossá válnak. A hosszú haszonbérletek következménye sok helyütt az elbirtoklás lett. Az egyházi birtokok a pusztítások, fosztogatások folytán is kezdtek elnéptelenedni, és alig jövedelmeztek. Noszlop még megmaradt az apátsági birtokok között, sikerült visszaszerezni a Himfyektől, de a faluban az apátság rovására új foglalók jelentek meg. Az itteni egyházi nemesi népek 1488-ban csupán három forint állami adót fizettek.
Ebben az évben a béli apát mellett a helység másik földesura Kincstartó, azaz Zápolya István, az ország egyik leggazdagabb birokosa, tizennyolc vár, négy kastély, tizenhét mezőváros és kétszáznegyven falu ura. Katonaállítása ellenében noszlopi földjei után tizenöt forint országos adó illette meg. Ekkor a helyi egytelkes (kurialista) nemesekre fél-fél forint adót róttak ki, két adóköteles nemes összesen egy forint adóval tartozott. A településen tizennyolc adózó portát és két nemesi kúriát számláltak.
Noszlop a XV. a század végén az átlagos magyar falvak közé tartozott, népessége viszont meghaladta a környező településekét. Közigazgatásilag a megye vásárhelyi (ma Somlóvásárhely) székéhez, vagyis járásához sorolták. A noszlopiak gyakran látogatták a vásárhelyi csütörtöki és a pápai pénteki hetivásárokat. Termékfeleslegüket a híres pápai országos vásárokon értékesíthették, itt vették meg a mindennapi életükhöz szükséges kézművestermékeket.
1505-ben a helység nevét felvevő Noszlopy család, amely őseiként tartotta számon Pókát, Póka fia Miklóst, Miklós fia Gergelyt és Illést, jelentős földadományt kapott Zápolya Györgytől. A megerősödött famíliát talán a falu többi lakóinál erősebben érinthette az ország határaihoz mind közelebb jutó török híre. Szabad, királyaink által adományozott és megerősített földbirtokai után vérével adózott: hadi szolgálattal tartozott az uralkodónak.
A hadba hívó véres kardokat 1526 júliusában vármegyeszerte körülhordozták, a török elleni harcba indultak a noszlopi nemesek is. Veszprém vármegye fegyveres nemessége történészeink szerint nem vett részt a vereséggel végződő mohácsi csatában, Budán védelmezték II. Lajos feleségét, Mária királynét. Ennek ellenére a Noszlopy család hagyománya úgy tartja, hogy a helyi nemesek megvívtak a törökkel Mohácson. Elükön Noszlopy Kristóf állt. A noszlopi nemesek közül többen elestek, maga Kristóf és a Noszlopy család másik két tagja is életét vesztette. A szerencsések a vereség hírével tértek meg otthonaikba, és az egész falu gyászolta halottait.
A Noszlopyak hősiességét egy év múlva Zápolya János méltányolta, aki megerősítette 1505. évi földadományukat, s átruházta azokat Kristóf fiára és testvérére, Benedekre. Ugyanakkor a noszlopi Trombitás Kristóf fiának, Antalnak ajándékozta a határban lévő Nagy-rétet s az ahhoz tartozó haszonvételeket. Ebben az időben több királya lévén az országnak az adományozást 1528-ban I. Ferdinánd király is megerősítette. A békés, birtokgyarapító időszak azonban rövidesen véget ért a török vidékünkön való megjelenésével, pusztításával.
