Nagynarda jobbágyai
Nagynarda jobbágyai
A földesúri nagybirtok a XVI. századig nem mezőgazdasági nagyüzemként működött. Csupán önellátásra törekedett, még ha néhol már ki is alakult a major, mint a Batthyányak rohonc-szalonaki uradalmában, ahol 1438-ban vannak ennek jelei. 1540-től tetemesen megnőtt a hozzá tartozó szántóföldek mennyisége. Ezt elsősorban a pusztahelyek és az irtásföldek elfoglalásával érhette el az uradalom, míg a szükséges munkaerőt a jobbágyok terheinek a megnövelésével biztosíthatta. A megnövekedett robottól többen szökéssel igyekeztek megszabadulni: közülük néhányan a városokba mentek, gyakran kézművesmesterséget tanultak. Más esetekben pedig önkéntes szegénységbe vonultak, vagyis eladták barmaikat, visszaadták földjüket, s inkább a zsellérséget vállalták, ami kevesebb földesúri teherrel járt. Voltak aztán, akik megpróbáltak – a tilalom ellenére – erdőt irtani, hogy azon gazdálkodhassanak. Adókedvezményhez juthattak továbbá az egy kenyéren élők: a megnősült fiúk apjuk birtokán maradtak, s a család közösen gazdálkodott, így csak egy füst alól, tehát egy háztartásból kellett adózniuk.
1648-ban számláltak össze a legtöbb ilyen családot: a németeknél 59-et, a horvátoknál 35-öt, a magyaroknál pedig húszat, ami százalékos arányban épp ellenkező sorrendiséget alkot: a magyaroknál az összes család 7,07, a horvátoknál a 6,49, a németeknél pedig a 3,81 százaléka élt egy kenyéren. Egy 1579-es adat alapján a nagycsalád, a zadruga már akkor létezett az Alsó-Ausztriába települt horvátok körében. Ez a családforma a XVI–XVII. században folyamatosan jelen van. Kései alakváltozata néhány nardai családban fennmaradt a XX. századig. Például a Polyák testvérek egy portán éltek, de külön háztartást vezettek. A gazdálkodásban besegítettek egymásnak.
A megnövekedett robot kétszeresen is sújtotta a jobbágyokat, gyakran előfordult, hogy a saját terményük ott pusztult el a földön, mert az úr parancsára előbb a majorsági szántón kellett az éppen szükséges munkálatokat elvégezni, s csak utána következhetett a saját termény betakarítása.
A robot Nardán is mértéktelenül megnövekedhetett a XVII. század közepére: 1649-ben számos nardai könyörög urához, hogy ínségében engedményekkel segítse őt meg. De erről valamivel később szólunk.
A legrégibb magyarországi összefüggő úriszéki peranyagok egyike éppen a Batthyány családé. A szalonaki uradalom úriszékének válogatott anyagát könyvben is kiadták. Szerepének jelentőségét bizonyítja, hogy néhány esetben halálos ítéletet is hozott. És előfordult, hogy – a törvényes gyakorlattal ellentétesen – megyei képviselők jelenléte nélkül. A peres ügyek azonban jórészt úrbériek: leggyakrabban engedetlenség miatt indulnak.
Egy 1586-os pernél az úriszék tagjai között örökítették meg Narday Istvánt nevét. A perekben többször szerepel, szintén az úriszék tagjaként Zrettkouigh (máskor: Zrethkowytt vagy Zretkowig) Gergely szalonaki porkoláb, 1586-ban már főporkoláb. Szretkovics, a magas rangú uradalmi tisztségviselő nevéből ítélve, kétségkívül horvát.
1582-ben hét nardait bírságolnak húsz-húsz rénes forintra, mivel a tilalom ellenére erdőt irtottak. Név szerint a következők: Pilatics Márton, Jakapics András, Szabó Simon, Haramia Miklós, Jakacsics Iván, Plesics György és Tavasz Simon. Horvátok és magyarok vegyesen. (A Jakapcsics név vélhetően Jagasics formában maradt fenn egészen a XX. század közepéig.)
A tilalmak egyre csak szaporodtak már a XVI. század végén. 1586-ban például azért büntettek meg számos nardait, mert nem vették figyelembe, hogy csupán a dézsmálás után vihetik haza a learatott gabonát. Narda és Csém között ez idő tájt egy bizonyos terület hovatartozását illetően nézetkülönbség lehetett, mivel a nardaiak azzal magyarázták a learatott gabona idő előtti behordását, hogy: „a pőrős földröl hordotak be, mertth attol felthennek, hog˙ ismegh m˙nd el han˙ak, m˙nd annak ellötthe hog˙ chellekethenek wellek”. Mindazok, akik bevitték a dézsma előtt a gabonájukat, öt rénes forintot tartoztak büntetésként fizetni a földesúrnak.
Alkalmanként – 1601-től – a nevek mellett a jobbágy szökésének tényét is rögzítették. 1643-ban például feljegyzik, hogy Drussics Janos, Negouanics Thamas, Sitak Thomas fiai Anyokal, Ressetarics Lőrincné, Tengelics Jure, Varga Marton fiai Miklos es Jure, Miksics Thamassné ket fiaual és Dragmanics Geőrgy Szilban lakik; Horuat Marthon Sárkányban, Janics Janos Peresznyén, Jurakouics Janos Pecölben, Szittar Janos Csepregen lakik; Horváth Mihály pedig Pápán hajdú. A sok Szilba szökött nagynardai jobbágy ott Nádasdy szolgálatába állt.
A Sebők család feje meghal, s özvegye 1587-ben perbe fogja anyósát, követelvén tőle hármójuk közös szerzeményéből a maga részét. Az anyós azzal védekezik, hogy a pénzt a tizenkilenc esztendei együttélésük során mindig a fiatalasszony kezelte. A perben koronatanúnak bizonyul a bucsui prédikátor, aki a peres év böjtjében meggyóntatta a halálához közeledő Sebők Pált, s ezután a beteg a jelenlévőknek szóban végrendelkezett. A bucsui pap, Nagy Mihály ekképpen adta vissza a Sebők Pál szájából hallottakat: „Bizony, jó uraim, igen nehezen (igen rossz állapotban) vagyok. De jól tudjátok, hogy ami keveset szegény öcsémmel találtunk (összegazdálkodtunk ), az valami gonosz ember miatt elveszett. De mindazonáltal íme ismét addig munkálkodtunk, míg – ha több nem is, de – kétannyim van, mint amit a gonosz emberek miatt elvesztettem. Van 60 forint értékem. Ennyi idő alatt feleségemtől két gyermeknél több gyerekem nem volt, s azok is meghaltak, (feleségemet) mégsem hagyom semmi nélkül. Hanem, ha énnekem halálom történne, feleségemnek hagyok a Jáplán
(= Jápla-erdő) egy hold irtást addig, míg él. De ha meghalna, akkor az irtás ismét visszaszáll (a vér szerinti rokonokra). A szőlőből is kap egyrészt, míg az én híremet viseli. De ha férjhez menne, ez is visszaszálljon az öcsém gyermekeire. És ami csépelt búza és csépeletlen van, és amennyi a mezőn is van, abból is annyi részt hagyok neki, mint amennyi egyiknek jutna. És a pénzből is, és mindenféle lábas baromból is annyi részt vehessen, mint amennyi öcsémnek jutna. És ezen kívül – az osztályon felül – vegyenek egy ködmönt neki.”
Két tanú, a bucsui Feffer Márton és a nagynardai Pilátus Lukácsné, Margit ezt erősítették meg; a két másik tanú, a bucsui Alcs András és a nardai Török Mátyás emellett még arra is emlékezett, hogy Sebők Pál szolgájára hagyta a puskáját. A bírák döntésének lényege: az özvegynek harmad jár. Az apjától kapott hozományát ettől függetlenül visszakapta.
A hagyatéki per több tényt elárul a korabeli körülményekről. Az egyik: Gyapla-erdőben (ma: Jápla) irtások már ekkor voltak nardaiak kezén. Továbbá: a jegyzőkönyv ugyan gyónásról beszél, de következetesen prédikátornak nevezi a bucsui papot. Ebből pedig az tűnik ki, hogy evangélikus prédikátor érkezett Bucsuból. Tehát vagy már terjedőben volt ekkor a protestantizmus Nagynardán, vagy a törökök következtében fellépő paphiány miatt egy – a közelben elérhető – papot hívtak a haldoklóhoz.
Az öröklési rend a hagyományos magyar öröklési rend: férfiágon zajlik. A férj végzése szerint özvegye addig kap részt belőle – amint fogalmazott –: „míg az én híremet viseli”. Tehát, amíg férjhez nem megy. Gyermekeik ugyanis már korábban meghaltak, tehát nem volt egyenes ági örökös.
A végzés külön érdekessége, hogy Sebők Pálnak volt szolgája, bár arról nem értesülhetünk, hogy Sebők nem jobbágy. Ráadásul puskáját szolgájára hagyja. Ebből arra következtethetünk, hogy Sebők talán Batthyány familiárisa lehetett. A középkorban csak nemesek viselhettek fegyvert, jobbágyok nem. Ugyanakkor a Sebőkök azok közé a módosabb jobbágyok közé tartoztak, akik nyomorba sodródott egykori sorstársaikat – kiváltképpen a föld és ház nélküli alzselléreket (subinquilinusokat) – bérmunkásként alkalmazták, szolgákat, cselédeket tartottak. A jobbágyságnak ez a rétege a telekállományon kívül alkalmanként irtásföldeket is birtokolt – nemritkán örökbérletként.
A Sebők családról egy 1592 májusában megfogalmazott iratból megtudunk még valamit. Ekkor Batthyány Boldizsár özvegye, Dorottya asszony Koszorús Miklósnak – ahogy írta: Kozorus Miklosnak – Nardán egy egész helyet adományozott, azt a helyet, amely addig a Sebeökeöke volt. Tehát a Sebőkök – bár jobbágycsalád tagjai voltak – feleslegükből kölcsönözhettek uruknak, Batthyány Boldizsárnak, amiért ő zálogba adta nekik a fent nevezett egész telket. Az új birtokos, Koszorús Miklós emellett szabados is lett: ennek ellenében évi tizenkét forintot, valamint a hadipénzt és a király adóját kötelezték megfizetni.
A gazdálkodást befolyásoló időjárási viszonyokat szemlélve a XV. század végétől a XVIII. század végéig hét alkalommal volt általános lehűlés a Kárpát-medencében: rendre a századfordulókon és a századok közepén. A csapadék mennyisége pedig változó erősséggel, de folyamatosan növekedett. (Egy kivétel adódott: az 1570–80-as évek, amikor erős felmelegedés volt és szárazság.) A XVII. század eleji környezetromlás társadalomra nehezedő hatását súlyosbította a tizenöt éves háború, míg a XVIII. század elejének kritikus korszakában a Rákóczi-szabadságharc miatt alakult ki fokozott krízishelyzet: ennek hagyományos következményei voltak az éhínségek és a járványok.
Az újkorról írta Massimo Montanari: „A XVIII. századi Európa táplálkozási eseményei ismét a már jól ismert kerékvágásban haladnak: a demográfiai növekedést élelemhiány, ezt pedig a mezőgazdaság fejlődése követi. A történet nagyon emlékeztet a XI–XII. vagy a XVI. századira; csakhogy ez alkalommal a jelenség méretei óriásira nőttek.” Nos, Nardánál – illetve a Batthyány-család rohonc-szalonaki uradalmánál – ez a jelenség már a XVI. században is rendkívülinek indult, de különféle tényezők egymásra hatása miatt a fejlődés visszaesett az átlagos szintre.
Hogy minél jobban kihasználják birtokaik népét, a Batthyányak pontos kimutatásokat vezettek jobbágyaikról. Mind az újvári, mind a körmendi, mind a rohonci uradalmak összeíróinak alapos munkát kellett végezniük, hogy a Batthyány család minél jövedelmezőbben gazdálkodhasson a birtokain. A földesúr 1635-ös instrukciójában pontosan fogalmazott: „annotalni köll mindenik Jobbágyunknak mennyi gyermekei vannak és hány esztendősök, mivel találkozik néha oly, az mely hely magán is szolgálhatna, és az is, hogy a jobbágy csak maga vagyon, fia nincsen, hanem leánya vagyon, és azt idegenbe házasítja, ez úton az polgár meghalván: pusztán marad az jobbágyunk helye. Az után azért másképpen végezünk felőle.”
Jobbágy Dániel tiszttartó 1648 karácsonyán tett jelentésében írja: „A sok szabados ügyét pedig felül kell vizsgálni. Meg kell állapítani, ki érdemli meg a szabadságot, ki alkalmas a szolgálatra, a többi robotoljon és fizessen adót.” E következtetésre azután jut, hogy Rohonc városa, valamint Narda, Csém, Csajta, Incéd, Hodász és Cseke községek panaszt nyújtottak be a Batthyány-családnak. Látható, hogy az alávetettek mind nehezebben viselik az egyre növekvő terheket, a XVII. század közepén könyörgések valóságos garmadája zúdul a földesúrra.
Az 1649-es esztendőt a nagy éhínség esztendejének nevezhetjük. Számos könyörgéssel, instanciával fordulnak a jobbágyok földesurukhoz, hogy engedje el adójukat, robotjukat, vagy hogy segítse meg őket némi élelemmel. Egy évszázad leforgása alatt, a majorok nagyüzemi mezőgazdasági tevékenységét szolgálandó oly mértékben növekedtek a jobbágyi terhek, hogy a XVII. század közepére ez már a szolgálatra kötelezettek teljesítőképességének a határát súrolta vagy túl is lépte azt. De nézzünk csak néhány konkrét esetet.
„Nagy Nardai Szyjártó András: Ez Supplicánsnak Nyolcz kapasra való szöleöe vagyon, két Tulka, és egy puszta Irtása (…)” van – ha mindenét eladná, akkor sem tudná adósságát megfizetni, ezért a pombain pénz elengedéséért könyörög. (A „pombain”, azaz a szárazkocsmapénz adóját 1634-től a földesúri bor árulásának elengedése fejében rótta ki a Batthyány család a jobbágyaira.)
Nardai Török Mihályné a bíró szerint nagyon szegény „mind az adonak megh adasára mind penigh az holmik birására eleghtelen” – a gyermekei felneveléséig kéri elengedni a robotot.
Nagynardán Tkalcsics János, akinek semmi marhája nincsen, csak a csatári hegyen van egy kis szőleje, a pombain tartozás elengedését kéri. Nagynardán Zrinyi György negyedtelkesnek nincs „vonyómarhája”, és földjei pusztán állnak. Könyörög Batthyánynak, hogy irasssa le róla a földeket, de míg a negyedhelyen él, szolgálni fog. A nagynardai Talász Mihály és Runics János – fél- és negyedhelyesek – elszegényedtek, kérik, uruk írassa le róluk a helyeket. Továbbá egy név nélküli nagynardai sánta kéri, hogy engedjék el az adóját, mert egy éve nem tudja a földet művelni.
Csémről és Nardáról írják Batthyánynak: „Ezeknek a kiscsajtai majornál mindennemű szántást, vetést, ganajozást, aratást, széna és sarjú takarást (…) kell elvégezniük. Nincs máshonnan segítségük a lehetetlen szegénységük elviselésére, ezért kérik nagyságodat, legyen hozzájuk kegyelmes. Egyébiránt (szolgálnak még azzal), amire ráérnek...” Ehhez Batthyány rövid megjegyzést fűz: „magunk is latthyuk hogi Ezekh niaualiasokk”, azaz „magunk is látjuk, hogy ezek nyavalyások”. Majd közvetlen ezután egy rövid, de meglehetősen tragikus helyzetről árulkodó bejegyzést olvashatunk: „Az egész szalonaki és rohonci tartomány alázatosan könyörög, hogy a kvártélyozást (katonaelszállásolást), vegye le róluk, (…) mivel saját maguknak sincs egy falat kenyerük. Búza- és rozskenyér helyett zabkenyeret esznek, de az sem jut (mindig).” Az 1649. esztendei nagy éhínségre jellemző az újhegyi Blaskovics és a Gergicz (Gregics?) család kérése: „ (…) nagyságod adhatna nekik gabonát vagy hajdinát (…), amivel tudnák magukat és házuk népét táplálni. Mert ha nagyságod rajtuk nem könyörül, egynéhány gyermek éhen hal.”
Maga a nardai kisbíró, Verhás Matthyás is többször szerepel a pombain pénz elengedését kérők között.
A szűk esztendőt drágaság előzte meg. Ráadásul – amint mondják: szegény embert még az ág is húzza – ilyenkor egyéb csapások is megnehezítik egyes családok életét, mint a csémi Horváth Istvánéét, aki jelenti, hogy „az drága üdökben tellyessegessen elnyomorodott, ket lova volt, annakis egyikét az farkasok megh ették, az másikatis igen megh sertegették, talán soha jo nem leszen vele”.
Néha a kedvezményért könyörgőnél nehéz eldönteni, hogy valóban rászorulóról van-e szó, vagy csak a kor egyik élelmes „vállalkozója” próbál minél kedvezőbb feltételeket kicsikarni. A Nardán lakó Horváth Mihály például 1649. október 20-án panaszkodik urának, hogy semmije sincs, s nem tudja, mivel táplálhatja magát és házanépét. Ugyan az Erdődy-uradalomban vett egy kevés mézet, hogy annak eladásából lássa el családját. A korabeli megfogalmazás szerint: „nem tudgya mi okbul az Sáfár és Kaßnár házára menvén, három korsóban lévén az méz, el vittek, s nem különben tarttya mintha az gyermekinek torkokat meg metélték volna, mivel immár mind Szerzeni…”
Bizonyára a sok kedvezménykérés is rávitte Batthyányt, hogy limitálja a robotkötelezettségeket a rohonci tartományban. A nardaiak vállalása: „…hogy Búza és Ros alá háromszor szántanak, be uettik, be hordozák, giomlall˙ák és. Az hol kéuantatik meghis ganaiozák s. azt annak ide˙e koran megh aratt˙ák, s. kaár nelkül behordg˙ak. Jug. 50.”
1650 júniusában a nyomorult szegények könyörögnek Batthyánynak, hogy nincs kenyerük, a városban pedig – itt Rohoncról beszélhetnek – van legalább százötven köböl korpa. Kérik, adja azt nekik, hogy kenyerük lehessen.
A kérvények sokaságából sajátos élethelyzetekre, enyhébb vagy súlyosabb egyéni, családi tragédiákra derül fény. Aki tehette, igyekezett terhein könnyíteni: ennek egyik lehetséges útja lett ebben az időszakban kiköltözni a szőlőhegyre. A Narda környéki szőlőhegyekről is vannak erre vonatkozó adataink. De egy távolabbi – a rohonc-szalonaki uradalomhoz tartozó – kérelemre utalunk, mert Batthyány válasza jelzi, hogy az ilyen adóval való mesterkedésre hamar rájött a földesúr is. Egy alhói (ma: Allhau, Ausztria) negyedtelkes a telke után nem tud sem adózni, sem szolgálni, mert igen megnyomorodott és sánta. Batthyány válasza: „Értjök, hogy az hegyből nem akarsz alájönni s azért vagy szegény, de a hegyben nem szenvedjök, hogy lakjál, hanem az faluban menj lakni, az mint az urbáriomban is beírtak, ahhoz tarts magadat.”
Szőlőhegyen lakókat, úgynevezett „szecereket” már jóval korábban, a XVI. század közepén is feljegyeztek például a rohonci urbáriumban. A rohonci szőlőhegyen 1540-ben nyolc személyt írtak össze. A rohonci, szalonaki és körmendi uradalmak az 1640-es, 1650-es évekből származó kérvényeiből készülő forráskiadvány nagyszámú adata megerősíti azt a feltételezést, hogy Batthyány I. Ádám jól ismerhette jobbágyait, hiszen a hozzávetett megjegyzéseiben hol azt jegyzi meg, hogy az illető semmirevaló, alaptalanul siránkozó ember, hol pedig támogatásra érdemesnek tartja a kérelmezőt.
Batthyány a sok-sok instancia és zúgolódás miatt rendezni akarja a robotolást, ezért javaslatot kér tiszttartójától. Jobbágy Dániel a következőket válaszolja: „Mivel a Rohonc tartománya zugolódik ez sok robotolás felől. Nagyságod kívánja tudni, miképpen kellene szabott robotolást csinálni. Én úgy gondolkodtam, ha Nagyságodnak tetszik, hogy akik robotpénzt nem adnak, mindenik egész helyes négy hold vetést tenne és betakarna s amíg az épület tart Narda, Csém, Csajta és Hodász, mindenik falu egy egy kemence meszet és téglát égettetnének és hordanának s a fát is hozzája valót ők hordanának fövenyet Narda szekér 50, Csém szekér 30, Csajta szekér 30, Hodász szekér 50. A szőlőt, akit eddig is megmunkállottanak, megmunkálódnák és a rétnek gondját viselnék. (…) Ami a többi dolgokat és adózásokat illeti, az per se vagyon urbárium szerint.”
1650 februárjában papírra vetik a rohonci tartományban megajánlott limitált robotot. Eszerint a nagynardai jobbágyok a következő terheket vállalnák: „Ezek ajánlják magukat (arra), hogy búza és rozs alá háromszor szántanak, (azt) bevetik, behordják, gyomlálják, és ahol kívántatik, meg is trágyázzák, s azt időben learatják, s kár nélkül behordják. 50 holdat.
Zab és árpa alá. 20 holdat.
Ami rétet eddig kaszáltak, (azt) ezután is kaszálják – mind a sarjút, mind a szénát – és kár nélkül betakarítják.
Ami szőlőt a Vashegyen – a Klompher és a Kristós Deák nevű szőlőket – megműveltek, annak minden munkáját tartoznak elvégezni: trágyát és földet belehordani, amennyi kell, a korábbi szokás szerint.
Ugyancsak az urbáriumon kívül – (tehát) a karácsonyi fahordáson kívül – minden egész helyes, akinek van vonómarhája, hetente egy szekér tűzre való fát (köteles) hozni a várhoz.
Ezen kívül: ha nincs szántás és vetés ideje, akkor minden vonómarhával rendelkező egész helyes hetente két napot köteles szolgálni azzal a munkával, amire parancsolják; gyalogosan pedig az egész helyesnek hetente négy napot kell (szolgálnia).
Ha nagyságod Újvárra, Szalonakra avagy Körmendre megy, ahhoz esztendőnként az egész falutól négy szekeret ígérnek.” (Mellette a margón Batthyány Ádám írásával: „Ez jól van talán.”)
„Bécsbe, Grácba avagy Újhelybe 4 szekeret.” (Mellette: „Itt talán eggyel több.”)
„Ezen kívül ami nemű adójuk szerepel az urbáriumban, azt tartoznak megadni.”
Kemény vállalás, hiszen amint a tiszttartó javaslatából meg a nardaiak ajánlásából is kitetszik, az urbáriumban szereplő egyéb kötelezettségek mellett vállalják mindezeket. Tulajdonképpen csupán házi élelemtermelésre futhatta a jobbágyok szabadidejéből, tehát eleve kényszerpályára kerültek. Többlettermelésre nem gondolhattak, amivel aztán kiemelkedhettek volna osztályukból. (Itt azok szerezhettek előnyt, akiknek esetleg még volt saját szolgájuk vagy cselédjük.) A fuvarok egyértelműsítik, hogy a jobbágyság – legalábbis a férfiak – kimozdult a falujából, tehát kapcsolatot is tarthatott a tágabb környezettel. A települések teljes bezártsága ilyenformán fikció. Hiszen nemcsak a Batthyány család uradalmain belül jártak kötelező fuvarba – például a nardaiak is –, a hosszú fuvarokkal Grazig, Újhelyig, Bécsig is eljutottak.
Az uradalom által eladott bornak csak egy negyede származik majorsági földről. A többit a jobbágyok dézsmájából, valamint a hegyvámból gyűjtik be. Talán emiatt sem alakulhattak ki ebben az időben fajborok, a XX. századig fennmaradt paraszti gyakorlat szerint a termett többféle szőlőből egy bor lett. Csupán a származási helye, tehát a hegy szerint különböztetik meg ebben az időben mind levelezéskor, mind a hagyatéki leltárak összeállításánál: „A Batthyányak birtokán 1651–1658 között a borjövedelem 12–28 százaléka allodiális eredetű, míg a dézsmabor 49 százalékra is felmegy, a hegyvám pedig átlagban 36 százalék.”
A rohonc-szalonaki uradalom jobbágysága 1672-ben összefogott, hogy kedvezményeket, vagyis a nem csökkenő, hanem inkább növekvő terhek enyhítését elérendő gyűlést tartson, majd követeik felmentek Bécsbe, hogy a korábbi esztendőben kiadott császári pátens értelmében robot- és adókedvezményt szerezzenek. De meghallgatásra nem leltek, inkább súlyosan elmarasztalták őket, mondván, hogy „igaztalan vádakkal bepanaszolták földesuraikat az uralkodónál”. Batthyány ezután kötelezvényt íratott velük alá, hogy ilyen hamisságra már nem vetemednek, s ha mégis, akkor ezer forint büntetést kapnak.
Lovaskocsin szomszédoló nardaiak az 1940-es évek végen
Csonkakontyos, zsúpos nagynardai házak (1953)
Lakodalmi csoportkép az 1950-es évekből
