A horvátok megérkeznek
A horvátok megérkeznek
A Kőszeget ostromló törökök, illetve a hadak járását kísérő pestisjárványok nyomán a két Nardán és környékén megtizedelődött a lakosság. A fekete halál – Európa északnyugati részén – ezen belül Magyarországon – 1347 és 1772 között 36 nagy hullámban pusztított. A kutatók ezen belül három periódust különböztetnek meg: az első 1534-ig tartott a járvány 17 nagyobb rohamával, úgy, hogy hat–tizenhárom évenként volt egy-egy; e korszak epidémiáinak második ciklusa 1536-tól 1683-ig tartott tizenegy nagyobb csúccsal, köztük 7–31 év telt el; az utolsó szakasz 1772-ig tartott, amelyben már csak nyolc nagy pestishullám volt, de már nem voltak olyan súlyosak és annyira kiterjedtek, mint az előzőek.
Nagynardán az 1540-es urbáriumban tizennyolc személyt jegyeztek fel: többségük német nevű, de vannak köztük magyarok is. A telkek kétharmada azonban üresen áll. Csupán Paither Mathes, Rabass Embrich, Tarnosch Steffan, Wrber Vyzenntz, Marton Embrich és Ginge Lasarus lakják a portájukat – ahogy ezt az egyik szerző írta. Emellett a szalonaki 1532-es urbáriumot a jeles csémi tudós pap, Jandrisevits Péter teljes terjedelmében közölte: ebben nagyon hasonlítanak az adatok az imént 1540-esként idézett urbáriuméihoz, de néhol találunk más olvasatot. Eszerint 1532-ben Grossnareumban, azaz Nagynardán Mathes Raither und Stefan Tornesch, valamint Embrich Märton, Embrich Rabbas, Vizenz Weber és Lasarus Ginge laktak portáikon; ugyanakkor puszta volt tizenkét másik hely. Ezeken a következő személyek éltek – családjukkal –: Merth Khlain, Hans Raiter, Paul Rasslag, Niclas Rabass (vagy: Rebass), Andre Gärfäsch, Jacob Deutscher, Dominicus Rokaz, Peter Lelemenn (vagy Kelemenn), Valtin Reitesch, Blasy Rakatsch, Mathes Mesesch, Mathes Renk. Az adózás leírásához hozzátették: „ain hof des Ztschorvasch Embrich ist noch untailt”, vagyis „Csorvás Embrich portája még nincs felosztva”. A Csorvás mellett a Mesés, a Kelemen és a Márton tűnik egyértelműen magyar vezetéknévnek. A Rokaz lehet Rókász (értsd: rókát vadászó), a Rakatsch esetleg Rakás vagy Rákász (?), a Ginge esetleg Gyenge – ebben az esetben ők is magyarok.
A környéken gyakran pusztított a pestis. De a Kőszeget ostromló törökök is rabigára fűztek, elhurcoltak embereket. A rohonc-szalonaki uradalom más települései közül Csémben tízből öt, Felsőcsatáron tizenkettőből hat, Incéden 22-ből tíz, Nagycsajtán tizennyolcból kilenc telek vált pusztává. Várújfalunál (Woppendorf, Ausztria) az urbárium megjegyzi, hogy lakóit a törökök mind egy szálig elvitték. („Daselbst sein sytz gantz od wolicher dj Thurkhn habn wekhgefürt..”)
A hamarosan ideérkező horvátok nem jöttek teljesen idegen közegbe. A régióban már korábban is éltek szlávok – éppen horvátok is. A XV. század közepétől van nyomuk. A számuk azonban elenyésző. A délről északnyugatra menekülők között a legkülönfélébb társadalmi rendű és rangú emberek előfordultak. Szegényebb vagy gazdagabb „jobbágy”, nemes, iparos, értelmiségi – mindenféle. Lehet, hogy az idetelepedők lepődtek meg a legjobban, amikor – például – a XVII. században a szombathelyi vásárokon a gombkötőkkel szinte kivétel nélkül anyanyelvükön beszélhettek. Tudvalevő, hogy Szombathelyen a XVI. században még egyetlen gombkötőt sem tartottak számon, ám a következő század közepétől már céhük működött a városban: a céhtagok között sok volt a horvát. Annyira, hogy a magyarul írt céhiratok mellett horvát nyelvűeket, valamint olyanokat is találunk, amelyeket magyarul kezdtek és horvátul fejeztek be. Más céhekben, más kézművesmesterségnél is megtaláljuk neveiket. Papok, szerzetesek, de különösen a szombathelyi iskolamesterek vannak közöttük. A kőszegi Protocollbuchban négy horvát iparos szerepel, akik 1589-ben nyernek polgárjogot.
Amint az 1540-es urbáriumból kitűnt, akkor még nincsenek horvátok Nardán. Nem is lehettek, hiszen a Batthyányak csak 1544-ben vehetik teljesen birtokba az adományul nyert rohonci és szalonaki uradalmakat. 1528-ban a beiktatásra összegyűlteket – a királyi embereket, a Batthyányakat és familiárisaikat – Paumkircher Borbála férje fegyveresekkel megtámadta, egy nemes embert halálosan meg is sebesítettek. Időközben a Paumkircherek leányágának ítélték a birtokok felét, így Batthyány I. Ferencet – végre – 1541-ben békében beiktathatták a másik felébe. Azt, ami akkor a Paumkirchereké maradt – egyes kutatók szerint –, 1544-ben hozzávásárolta. (Ez további pontosításra szorul, amennyiben pontosak azok a dicális öszszeírásokból származó adatok, hogy 1548-ban – vagy még 1553-ban is! – Choron András is birtokos volt Nagynardán.)
A horvátok Nyugat-Magyarországon való megtelepedésében jelentős szerepet játszott Batthyány I. Ferenc, aki 1524-ben engedélyt kapott II. Lajos királytól, hogy itteni birtokaira telepítheti azokat a horvátokat, akik már nem maradhatnak meg a törökök pusztításai miatt szülőhelyükön. Számos családot telepített át saját szlavóniai birtokairól (Kristalovac, Dišnik, Garignica, Mogor, Greben és mások). A horvátok menekülése ez idő tájt olyan tömeges méreteket öltött, hogy a horvát rendek 1535-ben panaszt tettek I. Ferdinándnak: mind otthagyják őket a jobbágyaik, s kérik, hogy ezeket parancsolja vissza. Ráadásul érkeznek olyan agitátorok az emberek közé, akik lakhelyük elhagyására, s új haza választására beszélik rá őket. Előfordult az is, hogy a horvátok maguk jelentek meg áttelepedési kérelmükkel, mint például egy 1541-ben Grebenből érkező jobbágy.
Az érkezők a Batthyányak birtokai mellett elsősorban az Erdődy- és a Nádasdy-birtokokon leltek otthonra. A nyugat-magyarországi birtokosokat a XVI. század elején felvirágzó agrárkonjunktúra is ösztönözte, hogy minél több munkás kéz serénykedjen uradalmukban. Így nemcsak a puszta vagy pusztásodó falvakat népesítették be újra a horvátokkal, hanem új településeket is alapítottak. Például a Németújvárhoz (Güssing, Ausztria) tartozó Krottendorfot (horvátul: Žablje Selo), továbbá Steingrabent (horvátul: Bojane), Eisenhüttlt (horvátul: Jezero), Rehgrabent (horvátul: Prašćevo), amelyet 1576-ban Wehowyna néven említenek.
Az északnyugatra menekülő horvátok Nyugat-Magyarország mellett – ahol északon egészen Pozsony környékéig eljutottak – Morvaországban és Alsó-Ausztriában is jelentős számban megtelepedtek. Emellett nyugatra menekülő hullámuk Stájerországban és a ma szlovéniai Kranjban, a délre távozók pedig Itáliában (Molisében és környékén) találtak új hazára. Mai közismert nevük – grádistyei horvátok – önelnevezés. (Tulajdonképpen a „burgenlandi horvátok” tükörfordítása, és XX. századi öntudatra ébredésüknek köszönhetően, az államhatárok szabdalta horvátság összetartozását volt – lett – hivatott tudatosítani a nemzeti kisebbségi csoporthoz tartozók körében és a környezetükben élőkben.)
Polány szerint a XX. században Vas megyében a horvát nyelvű (többségű) községek a következők: Alsócsatár, Bándol (Weiden bei Rechnitz), Barátmajor (Mönchmeierhof), Csajta (Schachendorf), Csém (Schandorf), Felsőcsatár, Füsthegysirokány (Rauchriegel), Hármasfalu (Podgoria), Horvátlövő, Horvátcsencs (Kroatisch Tschatschendorf), Horváthásos (Kroatisch-Ehrensdorf), Hovárdos (Harmisch), Incéd (Dürnbach), Kisnarda, Kisvaskút (Eisenhüttl), Kulcsárfalu (Allersdorf), Mérem (Miedlingsdorf), Nagynarda, Vasnyúlfalu (Hasendorf in Burgenland), Oláhciklény (Spitzzicken), Óhodász (Althodis), Őzgödör (Rehgraben), Pásztorháza (Stinatz), Pinkóc (Güttenbach), Polányfalva (Podler), Pósaszentkatalin (St. Kathrein), Rumpód (Rumpersdorf), Szabar (Zuberbach), Szénásgödör (Heugraben), Szentpéterfa, Tömörd, Újhegy (Neuberg), Zsámánd (Reinersdorf). Horvát–német nyelvű (horvát kisebbségű) községek: Abdalóc (Edlitz in Burgenland), Alsómedves (Kleinmürbisch), Felsőkethely (Neumarkt im Tauchental), Lipóc (Steinfurt), Pónic (Punitz), Sóskútfalu (Sulz), Szentelek (Stegersbach), Vághegy (Hackerberg) . Elmagyarosodott: Bozsok, Felsőberkifalu, Harasztifalu, Horvátnádalja, Nagykölked, Vasszentmihály. (Zárójelben a Trianon óta Ausztriához tartozó települések német nevét tüntettük fel.) Ez összesen 61 település. Zimányi Vera másként számol: „Vas megyében ilyen módon 55 új vagy horvátokkal újratelepített község keletkezett a XVI. században.”
Bizonytalan, hogy a nagynardai horvátok mikor érkeztek. A korabeli iratokat faggatva azt tapasztalhatjuk, amit a kutatók immár egymást kiegészítve meg is erősítenek: nyugat-magyarországi betelepedésük hosszabb időszak alatt, hol nagyobb, hol kisebb lendülettel zajlott. Nagyobb mértékű bevándorlás az 1532. évi török hadjárat után történt, de a betelepedés a XVI. század folyamán folytatódott, és a XVII. században is vannak erre vonatkozó adataink.
Az 1566–68-as urbárium szerint Nardán egy Janna, azaz Anna asszony neve mellett időleges szabadságra vonatkozó utasítás szerepel: „ennek ott az Keth eßteneyg walo zabatsagoth míeris hog’ meg Gy’őth”.
Friss jövevény lehetett Gwbwßytt Jwrro (Gubusits Juro) is, aki 1566. január 2-án elfoglalta az egykor Kosytt Balint által használt telket, s ekkor kétévi „szabadságot” – robot- és adómentességet – kapott.
Ugyanitt jegyezték fel, hogy a szentmihályi (Großpetersdorf, Ausztria) horvátok, németek és magyarok szabadsága 1559. május 18-ától tíz évig tartott. Tehát Szentmihályt ezek szerint 1559. májusában népesítették be újra a telepesek.
A szentmihályi eset azt is jelzi, hogy a teljesen lakatlan településeket esetenként nemcsak horvátokkal, hanem németekkel és magyarokkal vegyesen telepítették be. Olyan falu is volt – Domboru –, amelyre amolyan előőrsként érkeztek meg ketten – minden bizonnyal családostul –, a többi horvát csak utánuk költözött be.
Dátum szerint pontosan egyelőre lehetetlen meghatározni a horvátok rohonc-szalonaki uradalomba érkezését. A dicajegyzékből kitűnik, hogy egy betelepedési hullám 1540–1548 között zajlott le. Mivel a csémi (Schandorf, Ausztria), a csajtai (Schachendorf, Ausztria) és más közeli falvakból fennmaradt 1548-as urbáriumban már többségében horvátok szerepelnek, feltételezhető, hogy ekkor már Nardán is élnek. Nagynardán 1538-ban és 1540-ben csak négy porta volt (hét, illetve öt szegénnyel), 1548-ban pedig összesen öt (három Batthyányé, kettő Choroné), ebből kettő újonnan épült. Viszont 1549-ben már nyolc újonnan épített házról olvasunk (ezeken még mindig Batthyány I. Ferenc és Choron András osztoznak). 1553-ban a dicajegyzék alapján Batthyány Ferencé hét porta, a jobbágyok fél- és negyedtelkesek, ugyanakkor pestis miatt tizenkét telek áll pusztán, üresen („propter pestem desertae = 12”). Kisnardán Horváth Miklós birtokosnak két jobbágya van egy új portán.
A pusztatelkek azt is jelezhetik, hogy a lakosságot pestis tizedelhette meg, tehát csak egy 1548 utáni nagyobb csoport tagjaiként érkezhettek új otthonaikba azok, akiknek a nevét az 1566–68-as urbárium megörökítette. 34 jobbágy és 14 robotos neve ismert ebből az összeírásból. Ezek többsége horvát. Magyar pedig: 13+8. (Nem soroljuk ide a Horwat vezetéknevet akkor sem, ha magyar változatban szerepel a keresztneve, például Horwat Istwan. De magyarnak vesszük a Cybok, Kazday, Pylatus, Polyak, Werhas vezetéknevűeket.)
A Nagynarda – teljes, vagy szinte teljes – újratelepítése utáni lakosok nevét illő ehelyütt megörökíteni. A gyakorlatilag kivétel nélkül egész telkes jobbágyok 1566–68-ban a következők: Marrus (?) Iwan, Torma Mathe, Mudak Iwan, Zysar Myklosne, Pawkowytt Mathe, Behovsytt Iwan, Warga Balint, Zyeronosytt (?) Mathe, Zabo Gergel, Polyak Andras, Warga Symon, Zyrowytt Iwan, Horwat Istwan, Beden Balas, Wkzanytt Martyn, Janna, Grabozytt Jwro, Warga Pal, Tymar Istwan, Horwat Gergel, Werhas Jwrco, Horwat Jwrco, Zyerdar (?) Gergel, Koledytt Jwrco, Myksytt Myhal, Wayda Balas, Behosytt Mykwla, Gyemer (?) Iwan, Doyna Mathe, Payor (?) Myhal, Doysytt Gergel, Cybok Simon, Zekeres Albert, Nemeth Gergel; a robotosok pedig: Kyskos Berezk (?), Tolsak Markone, Beryßlawytt Pranko, Zalay Myhal, Sebők Pal, Porpytt Jacap, Jarapytt Andras, Pylatus Lwkats, Kazday (?) Iwan, Zahar (?) Myhal, Gwbwßytt Jwrro, Zyttar Tanko, Tawaß Ferencz, Tawaß Tamas.
Mivel egész telkes jobbágyok sorát találjuk Nagynardán, arra is gondolhatunk, hogy a falu teljesen elnéptelenedett, s az újratelepítők mind egyforma területet kaptak új életük kezdetén. Hogy a magyarok és horvátok egyaránt a török elől menekültek-e vagy sem, egyelőre kideríthetetlen.
Az első horvát telepesek egy része továbbállhatott, vagy a lakosságot újra a pestis tizedelte meg: 1588-ban tíz porta áll üresen ismét Nagynardán.
A XVI–XVII. századi népességről plasztikus képet alkothatunk. Ez a Batthyány család szorgos nyilvántartásának köszönhető – ami pedig egyik bizonyítéka annak, hogy a főúri család a lehető legtöbbet akart kihozni adottságaiból, minél többet termelni s ezáltal bevételre szert tenni.
Természetesen el kellett lássák familiárisaik kiterjedt körét is: Rohoncon és Szalonakon az 1640-es években több mint négyszáz személy kapott rendszeresen élelmet. Ehhez hozzávéve a németújvári udvartartást is, amelyiknek évente kétszázhúszezer cipóra volt szüksége, döbbenhetünk rá, mekkora élelmiszer-mennyiség fogyott a Batthyányak tágabb „családi körén” belül.
Sajátos kérdés, hogy a horvátok és a magyarok hogyan kommunikáltak egymással: vajon az ideérkezők mikor és milyen mélységben tanultak meg magyarul, illetve a közeli német településekre tekintettel németül? 1587-ben – Kisasszony napja előtti hétfőn – a nardai Cz˙ttkow˙gh Balas az incédi Körthweles Gergelne kocsmájába ment, és egy meszely bort ivott meg. Az asszony kérdezte tölle: „…hog˙ honan jőth, es azth mondotha, hog˙ Zollonakba woltham wdwarb˙ro wramnal. A kor el menth onan es massodnap ismegh , wg˙ m˙nth keden regel, oda menth ismegh hazahoz, es oth ismegh eg˙mezel borth weth. Es az eg˙ mezel borth hog˙ megh itta wolna, kerdethe tőlle, hog˙ honan jöwel ismegh ill˙en hamar? Es azth mondotha, hog˙ wallam˙ lowath akarna chereln˙ oth Inczeden. Es a kor ismegh elmenth onan az korczomarol, es kerdezthe, hog˙ melljk wolna az Zakal Matt˙as hazza, hog˙ ö oda mene.”
A korabeli jegyzőkönyvből idézünk, hiszen úriszéki per lett abból, hogy a kocsmárosné állítása szerint ezen a második napon a nardai férfi estig ott csavargott a faluban, illetve visszatért a kocsmába. Körtvélyesné fia éppen eladott négy ökröt, s a bor ára mellett ez az összeg is a kocsmabeli ládába került. Ám a pénz eltűnt onnan. Szerinte pedig csak Csitkovics Balázs lophatta el. S bár a férfi azt állította, hogy ő egyáltalán nem volt Incéden sem hétfőn, sem kedden, a tanúk ott látták. De nem is a per tárgya az érdekes, hanem valami más. A Körtvélyesné névből arra következtethetnénk, hogy a nardai horvát és az incédi magyar beszélgetett egymással. A kérdés: milyen nyelven folyt a párbeszéd?
A per szövegét végigolvasva aztán a kérdéseink e konkrét esetben már nem igazi kérdések. Kiderül, hogy a kocsmárosné is horvát vezetéknevű, hiszen kétszer „Kossar”-nak, azaz „Kaszásnak” nevezik. A bírák döntésének megfogalmazásánál azonban ismét „Körtvélyesnek” írják ugyanezt a személyt. Vezetéknév-magyarosításról lenne szó? Nem tudjuk.
Az alapkérdés ennek ellenére felteendő: hogyan, mikor, milyen mértékben tanultak meg az idetelepedő horvátok magyarul és/vagy németül? A korabeli iratokban ugyanis arra sosem utalnak, hogy nyelvi problémák akadtak volna e háromnyelvű népesség együttélése során. Miközben a horvátok egy része anyanyelvét mintegy fél évezreden keresztül megőrizte, s még a közelmúltban is éltek olyan horvátok – elsősorban nők – Nardán, akiknek nehezebben ment a magyar beszéd.
Ismert néprajzi, szociológiai jelenség: míg a nők elsősorban a család, a háztartás ellátásával foglalatoskodtak odahaza, addig a férfiak gyakrabban kerültek falujuk határán kívülre ügyes-bajos dolgaik intézése közben. Vagyis az utóbbiak gyorsabban ismerkedtek meg a környezetükkel, s vették át annak sajátosságait: például a nyelvét. Közhely, de az anyanyelv is emiatt anyanyelv és nem apa- vagy családnyelv.
A horvátok ragaszkodtak a nyelvükhöz, ez például a papi szolgálatból is kitűnik. Voltak olyan nyugat-magyarországi horvát falvak, amelyekbe horvát papok is jöttek a menekülőkkel. (Vélhetően szinte minden esetben úgy lenne pontos a megfogalmazás, hogy „többségében horvátok lakta”, de a gördülékenység érdekében lemondunk e körülményesebb megfogalmazás folyamatos használatától.) Más esetekben pedig a horvát pap igényét rögzítették a korabeli iratok. A protestantizmus terjesztésénél is szempont volt a prédikátorok anyanyelve, nyelvtudása.
Az imént idézett úriszéki per a középkori faluképet is vázolja, amikor az egyik tanú azt mondja, hogy a beperelt nardai az „inczedi kertek meghöth menth alla”. Ebben az időben nem két házsor között futott az út, a ma kertek aljinak ismert utakat használták. Ezt Nagynarda esetében az első kataszteri térképen, tehát a XIX. század közepén is így rögzítették.
A Batthyányak gazdag nyilvántartását használva több XVI–XVII. századi társadalomtörténeti adatot hámozhatunk ki. Nézzünk meg például bizonyos szempontok szerint négy urbáriumot: az 1566–68-ban, az 1570-ben, az 1601-ben és az 1637-ben készítettet.
E hetven év alatt folyamatosan megjelentek, tehát tartósan letelepedettnek tekinthetők a következő nevű családok: a Behovsics (Behosytt, Behovsytt, Behorytth, Behochytt, Behowchych, Behozchicz alakban), a Cserencsics (Zyeronosytt, Chyerensytth, Chyerenthych, Czernizicz alakban), továbbá a Dojsics, a Horváth, a Paukovics, a Polyák, a Szabó, a Szekeres, a Szitár, a Vajda, a Varga és a Verhás.
Megjegyezzük, hogy Horváth, Polyák és Verhás családok ma is élnek Nardán.
A magyar jellegű vezetéknevek mellett a Verhás kivételével következetes a magyar keresztnévadás. (Kivéve ott, ahol a lejegyző igyekezett latinosan leírni a keresztneveket.)
A Verhás név 1566-ban „Jwrco”, azaz György keresztnévvel jelenik meg, majd az 1601-es és az 1637-es összeírásnál magyar keresztneveket írnak melléje. Igaz, hogy e két évben törekedtek a keresztnevek magyaros leírására (például: Jakopicz Mihaly, Paukowittj Gergely, Klesicz Marthon). A Polyák névnél 1566-tól magyar keresztneveket találunk. Tehát látható, hogy a horvát többség mellett magyarok is éltek Nagynardán.
A horvát vezetéknevekből néhány azt jelzi, hogy viselője a kaj-horvát dialektust beszélő területről érkezett: Galovec (Galowech), Skerlecz, Pticsjek (Ptycyek és Tychyek alakban), Zrinyavácz (Zrinouacz). Más vezetéknevek pedig a csa- és sto-dialektusra utalnak. Ez is mutatja, hogy egyes nyugat-magyarországi településeken sokféle helyről érkező horvátok telepedtek le, illetve a későbbi kivándorlás és a belső migráció miatt is színesedhettek nyelvileg a falvak.
Sok olyan név van, amely csak egyszer, mások pedig néhány alkalommal jelennek meg a vizsgált urbáriumokban. A Csiszár és a Miksics név feltűnnek 1566–68-ban, azután eltűnnek, majd 1601-ben ismét szerepelnek. A Sebők név csak 1601-ben nincs a listán. Vannak olyanok, amelyek csak 1637-ben szerepelnek először. Például: Ivanchicz, Jelentsits (és rögtön négy adózó jobbágy viseli!), Latinicz, Talas, Zrinouacz és Zrinzkj.
Láttuk, a telkes jobbágyok 1566–68-ban mind egész telket bírtak. De 1570-ig 34-ből csupán kilenc gazdálkodott jól – nekik maradt egész telkük –, a többiek fél telkesek lettek. Féltelkessé természetesen lehetett testvérek közötti osztozkodással is válni. Bár, ha arra gondolunk, hogy a tizenöt robotosból hat telkes jobbágy lesz (két egész telkes, négy féltelkes), akkor a keményebb minősítés is elfogadható. Az egész telkessé váló robotosok – Jarapich András és Sebők Pál – ügyesen gazdálkodtak erejükkel. Viszont voltak egyértelműen lesüllyedők is. Az egész telkes Csordás, Cibok, Paukovics és Polyak családokból 1570-re zsellérek, inquillinusok lettek. A zsellérek azonban 1601-re mind újra felemelkednek vagy elköltöznek, mert akkor néhány egész telkes mellett csupa féltelkessel találkozunk.
Negyedtelkesek 1637-ben jelennek meg kis számban, s ekkor ismét van egy zsellér. Ennek ellenére az általános elszegényedésre, az egyre nehezebb életre utal, hogy csak kevesen tudnak féltelkesből egész telkesekké válni – ahogy például 1601-ben Pilatus Lwkathnak, 1637-ben Zabo Peternek –, a legtöbb jobbágynak csökken a telki állománya.
Néhány új letelepülő révén fordul elő valamivel több egész telkes a két XVII. századi urbáriumban. A rohonc-szalonaki uradalom csaknem egészében a XVII. századra a fél telek volt jellemző, míg a XVI. századot még rendre egész telekkel kezdték Batthyány jobbágyai. A nagynardai telekaprózódás sokkal gyorsabb volt, mint általában az uradalomban, hiszen az 1566-68-as urbáriumban indulnak egész telkekkel a nardaiak, és az 1570-es urbáriumban már a féltelek az uralkodó. Eközben az uradalom nagyobb részén a XVI. század közepén háromnegyed és négyötöd körüli az átlag.
Néhány jövevénynél szerepel az egy, két, három évre szóló szabadság. Nem minden esetben pontosítható, hogy milyen körű mentességet élveztek azok, akik időleges szabadságot kaptak. De például Szitár Jánosnál kitűnik, hogy 1589. április 24-én úgy kapott két évre szabadságot, hogy „aß elsöben myndenben zabados leßen, az masodykban kaßalny, kapalny, zantanny es arathny tartoßyk”.
A telken kívüli földhasználatnál országosan elterjedt az irtásföldek művelése. Erdőt irtani népszerű dolog volt Nagynardán is, hiszen ez allodiális földként nem volt úrbéri kötelezettséggel terhelt. Sőt, ezekkel a jobbágy szinte a sajátjaként rendelkezhetett: adhatta-vehette, elzálogosíthatta őket, ha pénzszűkébe került. Előfordulhatott még az is, hogy egy zsellér egész teleknyi irtásföldön gazdálkodott.
És Nardánál volt mit irtani, hiszen nemcsak a település határát borította ekkoriban erdő, hanem – a mostaninál jóval nagyobb kiterjedéssel – elérhető közelségben élt a Jápla rengetege. Az 1609-ben összeírt nagynardai irtások többsége mégsem a Jáplában – korabeli nevén a Gyáplán – volt, hanem a falu határában. Az irtásért holdanként egy kappant és egy ludat kellett adniuk.
Legalább három hold irtást használt: Vajda Mihály (6,25), Paukovics Iván és felesége (5,5), Beholcsics Péterné (öt), Török Balázs és Verhás Benkő (4,5), Skerlecz Péter (4,25), Markovics Gergely, Tóth János és Szabó Miklós (négy), Horváth Bernát és Pilátus János (3,75), Polyák Mihály több mint (3,5), Mordsak Lukács és Neganovics Miklós (3,5), Beholcsics Gyukó, Horváth György, Kovács Márton és Takalcsics Gyurkó (három-három). Ezek közül a nevek közül az 1610–16-os urbáriumban a következőket találjuk meg újra: Polyák Mihály, T(a)kalcsics György, Beholcsics György, Markovics Gergely, Negovanics – vélhetően a korábban Neganovicsként írott – Mikola, Horváth Bernát, Skerlecz Péter,Vajda Mihály, Verhás Benkő és Horváth György. Verhás Benkő egész, a többiek féltelkesek.
Már Vajda Mihály 6,25 holdas irtásföldjén is jóval többet lehetett termelni, mint mondjuk Kovács György és T(a)kalcsics Gyurkó háromholdas irtásán. Hát még azokhoz képest, akiknek – mint az említetteknek is – féltelke volt, de más nem.
)
Szuklits István és szomszédja kertekalji beszélgetes közben, az 1960-as évek közepén
Egy útmenti szakrális emlék, a Szumorov kereszt, a kapuszínes ház előtt. Az egyik állomása a nők húsvét hajnali Jézuskeresésnek
