Egyház és iskola
Egyház és iskola
Nagyrábé kezdetektől egyházas hely volt, de középkori plébániatemplomáról nem tudunk. A reformáció korában egy 1580-as tanúvallomás szerint Kis- és Nagyrábé, Szentmiklós és Dancsháza együtt tartottak lelkészt. A falut a debreceni tractus egyházai között említik 1621-ben, tudjuk, hogy úrasztali eszközei megvoltak, egyes szerzők egy 1632-es adatra hivatkoznak, mely szerint temploma paticsból épült (ez ellentmond az 1572-es török összeírásnak, amely kőből épült templomról tesz említést).
Lelkészei közül a legelőször az 1598. január 25-én ordinált (beiktatott) Böszörményi Andrást említik, 1633-ból Gálszécsi Györgyöt, 1665-ben Németi Istvánt, 1667-ben Farkas Tamást, 1669-ben Bonyhai Istvánt, 1670-ben Borsi Jánost, 1675-ben Laksói Lőrincet, 1677-ben Szanaldi Mátét, 1679-ben Szántai Pált, 1680-ban Lendvai Mártont. Ismert egy Sződi nevű lelkész 1680–84-ből, 1681-ből Kisvárdai János, Felfalvay Mihály, 1694-ből Tokaji István, 1699-ből Csúzi István, 1701-ből Szilágyi Ferenc, majd a tíz évig itt szolgált Szenci Péter neve.
A debreceni egyházmegye iskoláinak legtöbbje a XVII. század végére megszűnt működni, az egyházmegye közgyűlésén 1668-ban az hangzik el, hogy a török pusztítás miatt az egyházmegye területén csak a debreceni iskola maradt meg, s a helyzet nem lesz jobb az 1680-as évek végéig. A református tanítóról a XVI–XVII. században nem tudunk, de iskolája biztosan volt mindig Nagyrábénak: a lelkészek egyben tanítók is voltak, az iskolát az egyház „veteményes kertjének” (seminarium ecclesiae) s a templom előcsarnokának tartotta a tradíció.
A XVIII. századi helyzetről az 1770–71-es Mária Terézia által elrendelt népiskolai összeírás tudósít. A községnek ekkor 1206 lakosa volt, mint megtudjuk, „emberemlékezet óta” van iskolája, református magyaroké, tantárgyai az írás, nyelvtan, számtan, hittan, latint ekkor nem tanítanak benne, a tanító Józan János, hatvan a tanulók száma.
Közismert, hogy a falusi és mezővárosi népiskolák, mint az alsófokú oktatás letéteményesei, a református kulturális hagyományok töretlen továbbélését bizonyítják. „Minthogy hellységünket mindenkor református magyarok lakták, oskola mesterünk mindenkor volt, de mikor kezdődött elsőben, élő ember nints közöttünk, aki arra emlékezne” – szerepel egy összeírásban.
Az Érmellék, a Mezőség, a nagy múltú Nagyvárad vidékén egymást érték az iskoláshelyek, bizonyítva, hogy a vidék magyarsága a török hódoltság évei után jelentős népességszámmal és kultúrával volt jelen. Nagyszalonta felé viszont egyre ritkulnak az iskolás települések, és a Bihar hegység magasan fekvő, románok lakta apró falvaiban csak elvétve találni egyet is.
A XVIII. századi források között Nagyrábéról a lelkész 1758-ban az egyházkerületnek panaszolta, hogy a püspök tizedszedője tőle, és a tanítóktól a papi és tanítói földekről tizedet és kilencedet követel. Az egyházkerület utasította, hogy a püspöki uradalom provisorához folyamodjék, mert ezen földektől sohasem fizettek tizedet és kilencedet. Egy visitatio (egyházlátogatás) szerint a közösségnek 1763-ban iskolamestere nem volt, 25 leány járt iskolába, kurátora volt, valamint fatemploma és tornya egy haranggal. 1796-ban 216 pár lakott itt.
1783-ban a a parókia kertjében álló régi paticstemplom elé fatornyot készítettek (a régi templom a mai parókia kertjének végében állt, előtte a szérűskert), a templomba Ispány Szabó György által 1783-ban készíttetett úrasztala még a XX. század elején is megvolt. 1809-ben új templomot és tornyot építettek. Ennek alapját 1803-ban vetették meg, a hagyomány szerint Rétszentmiklósról hordták a követ és téglát (az egykori falu maradványait) tutajon az építkezéshez. Alkotója ismeretlen, barokk stílusú, a gyülekezet áldozatából épült (már 1789 óta erre gyűjtöttek, Bíró Elek István például a toronygombot adományozta, továbbá jelentős összeggel járult hozzá az építkezéshez a Jakab, Varga, Szász, Sólyom Dajka, Ványai, Pálfi, Somogyi család). Teteje zsindelyes, a torony 38 méter magas, négy fiatornyos. A templom délkeleti oldalának közepén nagyméretű, befelé nyitott bejárati előcsarnokot alakítottak ki, a nyolcszög három oldalával záródó délnyugati végén egy kis esővédő tető alatt hátsó ajtaja nyílik, kőkarzata, a torony felé fakarzata van, ötszáz ülőhelyes. A szószéket és a Mózes-széket 1809-ben Meyer János nagyváradi műasztalos készítette klasszicista stílusban, ugyanekkor készültek a padok is. Az első ismert harang 78 fontos volt, 1724-ben öntötték, ennek megrepedése után 1794-ben készített újat Lázár György tasnádi harangöntő. Ez 138 kilogrammos, másik harangja kilencven kilogrammos, ezt „a nagyrábéi szent ekklésia a maga költségével öntette anno 1764”. 1834-ben készült a toronyóra.
Anyakönyve 1764-ben kezdődik. Lelkészei a XVIII. század elejétől: 1711–21 Szenczi Péter, 1739–42 Kabai Ferenc, 1743 Földesi Pál, 1758 Rápolti Pap Mihály, 1764 Pataki István, 1771–1776 Nagy Mihály, 1776– 1787 Kövi Imre, 1787–1809 Balogh Péter, 1809–1816 Vas Sámuel, 1816– 19 Szabó József, 1822–1855 Nagy István, azután segédlelkészei voltak. Az 1738-as visitatio kiemeli, hogy a lelkész, Szenczi Péter est diligens in sua functione (igyekvő a szolgálatban), az 1784-es összeírás szerint domos habet id est ministri, scholae rectoris et puellarum praeceptoris (háza van a lelkésznek, a tanítónak és a leányok tanítójának), de saját földje nincs az egyháznak.
1787-ben Balogh Péter lelkész is leírja a lelkészek névsorát részben Bende Bálint akkor 92 esztendős rábéi lakos adatai alapján, megjegyzésekkel kísérve. Eszerint Német István (elébb polgári prédikátor) 1663-ban, Bonyhai István 1669-ben (ő pércsi rektor is volt korábban), Barsi János 1670-ben szolgál Rábén, Pélfalvai Mihály majd Pókai István 1694-ben, Tarpai Tamás 1667-ben, Laskói Lőrinc 1675-ben, Szántay Pál 1679-ben, Szoboszlai János szintén 1679-ben, Komoldi Máté 1674-ben, Lendvai Márton 1680-ban, Kisvárdai János 1681-ben, Szilágyi Ferenc 1701-ben, említi Szenczit (aki Konyáron halt meg), Kabait (aki Mihálydiban halt meg), Földesit, aki tizenkét évet szolgált Rábén, és Bagoson halt meg, Rápoltiról megjegyzi, hogy itt halt meg, s Bajomban szolgált 1724–43 között, Patakiról, hogy itt halt meg 1758–54 közötti rábéi szolgálat után, Nagy Mihályról elmondja, hogy pataki diák volt, Köviről, hogy Dadán halt meg, Baloghról, hogy Lökről jött, Nagyról, hogy ide Konyárról érkezett (neki peres ügyei vannak, de a gyülekezet kiáll mellette).
Lelkészi jövedelemként a váradi püspök adományából a XVIII. században egy sessio föld járt: „Bír a prédikátor a Méltóságos földes uraság kegyes rendeléséből egész sessio 21 köblös földet és kaszáló nyilast. A födlek 3 calcaturában vagynak, az egyikbe az Ekklésia vett ősszel a Prédikátornak, a másikba tavasszal maga oeconomiája által vettet, a 3dik pedig mindenkor ugarnak marad.” Fizetésként járt még árpa, búza, nád, széna, vaj, méz tűzifa, „a helység lakosi teheneinek egyszeri fejése”, tavaszi szántás, és temetések, keresztelők után stólapénz.
Összeírásokban olvashatjuk: „Az ekklésia javai? Föld, pénz, marha, malom? Szegény – nints semmije.” Néha a lakosok a közföldekből is juttattak a papjuknak („ez idő szerint a köz legelőből az Ekklésia használatára fel tárt két köblös szántóföld az értelmes lakosok egyezéséből adatott” vagy „közönséges nyomásból a becsülletes lakosok engedelme s jószívüségekből van feltöretve nyóltz köblös szántó föld”).
A hívek magatartására nem mindig fordítottak gondot lelkészeik: „Van-é vigyázat a vasárnapot rontókra, templomot urvacsorát múlatókra, feslett erköltsüekre? Kiki amit akar, szabadon cselekszi. Dicséretére szolgálna szent gyülejezetünknek, ha némely tagjai nagyobb buzgósággal viseltetnének s Isten dicsősége, s tulajdon lelkületük üdvössége iránt.”
Az iskola már a földrajzi közelség miatt is minden bizonnyal Debrecen partikulája lehetett, azaz Debrecentől függött a tananyagot tekintve, még ha ennek kezdetben nincsenek is írásos nyomai. A lelkészek tanítói tiszte természetes volt korszakunkban, így az anyaiskola és a partikula közötti kapcsolat megállapításánál ezt is figyelembe kell venni. A tiszántúli református egyházkerület területén a legkisebb iskolát is a Debreceni Református Kollégium partikulájának tekinti a legújabb kutatás, s ahol a lelkész tanított, ott is közvetlen partikuláris kapcsolatról beszél, hiszen a lelkész általában a kollégium neveltje volt, és rektorként vagy praeceptorként előzőleg is tanított valamelyik partikulában.
A partikuláris iskola vagy rektória anyaiskolához való kötödéséről s a rektor feladatairól egy korabeli rektori eskü szövege tanúskodik a legbeszédesebben: „Én alább irt a’ Nemes Debretzeni Reformatum Collegiumnak Tiszteletes Professoraitól a’ …Reformáta Oskolának igazgatására, és abban lévő tanulóknak oktatására ki küldetvén, szentűl, és igaz hittel fogadom, hogy annak az Oskolának megmaradására, nevekedésére, és épületire egész erőmmel, tehettségemmel, jó Lélekkel vigyázok, és abban a’ reám bízandó tanúlókat mind az igaz Keresztyéni Vallásra, mind a’ Tisztességes Tudományokra a’ Nemes Collegiumba bévett Tanításnak rendi szerént tanítom; mind pedig a jó erköltsökre, és valóságos kegyességre oktatom; és e mellett a’ fenyítékben a’ mértékletességet követem, és azt fogadom, hogy nem komor, haragos, veszekedő, kegyetlen, hanem engedelmes lészek, és az időmet nem heveréssel, vendégeskedéssel, dobzódással, ide’stova járással, gyanús társalkodásokkal, és feletébb való előmenetelemnek vadászásával, hanem a’ reám bízatandó munkával töltöm el. A’ Szent Ekklésiának Tiszteletes Predikátorához, Elöljáróihoz, Curátoraihoz egész engedelemmel, tisztelettel, és szeretettel lészek. E mellett a’ Nemes Collegiumnak, a’melytől más több jótéteményekkel edjütt most is ezen szerentsémet veszen, betsületét előttem tartom, a’melyet mind magam viselésével, mind tselekedettel is meg fogok mutatni. Különösen kötelezem magamat arra, hogy a’ Templomba mindég hosszú fekete ruhában járok. Mind ezekre Istennek kegyelme velem lévén magamat egésszen ajánlom. Hogy ha pedig ezen Fogadásom szerént hívatalomban el nem járok, szabd légyen engemet a’ Szent Ekklésia Elöljáróinak a’ Venerabilis Tractus Seniorának hirével akármely időben ezen hivatalomból kitenni. Hapedig én hivatalomat esztendőm kitelésének előtte el hagynám, tehát minden Testimonium nélkül botsátassam el.”
Az első tanító neve az 1738-as visitatiókor maradt fenn, akkor Székelyhidi András, dolgozott a faluban laudatus ab ecclesia (a gyülekezet szerint dícséretesen). 1767-ből maradt fenn Simon György „oskolamester” neve, 1775-ben pedig már leánytanítónak is kellett lennie. 1785-ból a két elkülönített református iskoláról olvashatjuk: Scholae magister Georgius Papp est ex Collegio Reformatorum Debrecinensi, docet suos legere, scribere, numerare, cathecesim, S.historiam, cantum, preces, nonnullos horum lingua latina declinare, coniugare. (Papp György iskolamester a Debreceni Református Kollégiumból jött, tanítja az övéit olvasni, írni, számolni, a katekézisre, bibliaismeretre, énekekre, könyörgésekre, néhányukat pedig latin nyelven igét és főnevet ragozni.) A leányok tanítója Galambos János volt, s ugyanazt tanította, mint kollégája a fiúknak. A iskolakorúak közül 59 fiú járt iskolába, 72 fiú nem, lányok közül hatvan járt, 39 nem. 1780– 1828 Galambos János leány-, majd fiútanító, 1828 után Nagy Sándor, Kabai Frenc rectorok, 1831–34 között Bakócz Gábor „leányok tanítója” maradt fent. Szabó Dániel 1834-től, Szántó Károly 1839-től, Lőkös János 1843-tól rector.
Az 1830-as években négy osztályról szólnak a feljegyzések, 29 elsős, tizenöt másodikos, kilenc harmadikos, kilenc negyedikes tanulóval (egyre csökken az osztálylétszám, a fiúk már nyilván eljártak dolgozni). Az első esztendős „oskolások olvasást tanultak, a Keresztyén Útmutatás első részét, Dávid zsoltárait, erkölcsi regulákat, könyörgéseket”. A másodikosok „az Útmutatást, nehezebb Dávid-zsoltárokat”, az összes dicséretet az énekeskönyvből, könyörgéseket, gyakorolták az olvasást, írást, éneklést, „ésszeli számvetést”. Harmadikban: „Heidelbergi Káté, az Útmutatás második részét, a zsoltárok összes versét, dicséreteket, valamint az Úr asztalához először tett botsáttatások alkalmatosságával az Ágendán elkészítődtek”, gyakorolták a „számvetés simplex nemeit”, könyörgéseket, olvasást, írást, éneklést. Negyedikben: „Heidelbergi Káté, Útmutatás harmadik darabja, dícséretek, Bibliaismeret, physica geographia, magyar törvény, magyar királyokat röviden, számvetés könnyebb nemei, könyörgések, olvasás, írás, számolás”.
A tanítók jövedelmét is ismerjük ebből a korból: a leánytanítóé egy-egy véka búza, ugyanannyi árpa, hat kéve nád minden gyermektől fűteni, szántás, ház után való föld, kaszáló, kétnyolcad sessio; a fiútanítóé háromnyolcad sessio, évi húsz-harminc forint készpénz, búza, árpa, széna, háromszáz kéve nád fűteni, kenyérnek a communitas (faluközösség) ad búzát, kap kaszálót, földjét ugyanúgy három fordulóban művelik, mint a lelkészét.
A lelkész mellé 1766-től választottak a presbitérium tagjai közül egy gondnokot, akinek feladata az egyházközség anyagi ügyeinek intézése, a templom, lelkészlak, iskolaépület és általában minden ingó és ingatlan vagyon felügyelete és állagának megóvásáról való gondoskodás, s ehhez járult még az erkölcsök oltalmazása is. Kurátorok voltak 1766-tól Péri György, azután Sólyom András, Bende Bálint, Farmasi János 1774–1778, Bilincsi Sámuel 1778–1788, Jakab István 1788–90, Papp István 1790–91, Jakab István 1791–93, Öreg Sólyom András 1793–95, Dajka János 1795–97, Herpai Pál 1797–99, Herpai István 179–1803, Herpai Pál 1804–1805, Farmati Gergely 1805–06, Rácz Péter 1806–1807, Somogyi István, 1808–09, Patai István 1809, Sólyom János 1809–1811, Herpai Pál 1811–13, Somogyi István 1813–16, Rácz János 1816–18, Sólyom János 1818–20, Elek István 1820–21, Bihuczi György 1826–27, Dajka János 1827–30, Heropai András 1830–33 N. Papp János 1833–1842, Szabó Sándor 1842–1844, Gáll János 1844–45.
A váradi püspök nem szólt bele az reformátusok életébe, sőt a prédikátornak járó egy telket is ő adta át a falunak. Bár az egyházközség a debreceni egyházmegyéhez tartozott, lényegében a színtiszta református falu alkalmazta és fizette a lelkészt, azaz prédikátort, a tanítót, azaz rectort (fiú- és lánytanítót) és a harangozót is, ügyeiket a falu tanácsa intézte.
A főbíró, a nótárius, a törvénybíró és az esküdtek alkották a gyülekezet presbitériumát, volt rá példa, hogy még a házassági válásokat is ők tárgyalták, s döntöttek felőlük. Korszakunkban a falu vezetése választotta ki a lelkészt és tanítót egyaránt, ha meg voltak elégedve vele, maradhatott (ez volt a papmarasztás joga), ha nem, egy év múlva kiadták az útját. Így sok visszaélés történt, míg aztán 1815-ben az országgyűlés törvényt hozott, mely szerint nem a helybeli elöljárók, hanem az egyházmegye és egyházkerület dönthet az egyházközség dolgairól (ismert, hogy a törvénynek a XIX. század közepéig nem nagyon volt hatása). Községi alkalmazottnak tekinthető az gyülekezet gondnoka (curatora) is, aki az anyagi ügyeket intézte.
Nagyrábé lakosságának vallási megoszlása a XIX. század utolsó évtizedeitől lényegében változatlan maradt, nem számítva az egyes felekezetek arányainak minimális módosulását. A reformátusok aránya általában kilencven százalék körül mozgott, a római katolikusok elsősorban a betelepülők körében – például Pernyéspusztán – éltek. Az egyházak fontos szerepet játszottak a község életében, ezt bizonyítja, hogy az 1862-ben megkötött úrbéri egyezségben – mint már utaltunk rá – az uradalom a saját földterületéből a lelkészi hivatalnak húsz holdat, az egyháznak tíz holdat adományozott.
Nagyrábé lakosságának vallási megoszlása
Év
|
Népesség
|
Római
katolikus
|
Görög
katolikus
|
Református
|
Evangélikus
|
Görög-
keleti
|
Unitárius
|
Izraelita
|
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
1880
|
2369
|
70
|
4
|
2182
|
2
|
28
|
–
|
83
|
1890
|
2435
|
90
|
3
|
2226
|
–
|
28
|
–
|
83
|
1900
|
2818
|
69
|
3
|
2529
|
–
|
96
|
1
|
120
|
1910
|
3362
|
141
|
26
|
2994
|
6
|
115
|
–
|
80
|
A debreceni egyházmegye – ahova Nagyrábé is tartozott – az előírásoknak megfelelően rendszeresen ellenőrizte a községek egyházi életét, papjai tevékenységét, a presbiterek magatartását, a tanítók szakmai és magánéletét azt, hogy a gyülekezet tagjai jó reformátushoz méltóan viselik-e magukat. Ellenőrizték az egyházközség vagyoni helyzetét, a templom, a lelkészlak és az iskola épületének állagát, a temető gondozottságát, az egyházi célokra tett adományokat.
A község nyugalmáért és biztonságáért a községi vezetők és a helyi lelkészek egyaránt felelősek voltak, ezért harmonikus együttműködésük igen fontos volt. A helyi intelligencia meghatározó egyénisége a lelkész, tevékenysége kihatott a település külső megítélésére is. A 34 kérdést tartalmazó egyházlátogatási jegyzőkönyv biztos alapot jelentett az iskolai munka megismeréséhez, felügyeletéhez.
Az 1809-ben felépült templomot száz év múlva, 1909-ben felújították. A zsindelyt leszedték, és a tetőt bádoggal fedték be, 1994 őszére, októberre, az országos Műemlékvédelmi Felügyelőség a helyi önkormányzat, a Bihari Egyházmegye, valamint a helyi lakosság nagy részének adakozásából befejeződött a teljes külső felújítása.
Nagyrábé népességének folyamatos növekedése is indokolttá tette a gyerekek iskoláztatásának szervezését, szinten tartását. Ezt a feladatot a református egyház vállalta és valósította meg hosszú évtizedeken keresztül. Az iskola életéről éveken keresztül kizárólag az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből szerezhetünk megbízható információkat. Az 1861–62. tanévben az iskolába járó fiúk száma 83, a lányoké 81. Az iskolába nem járók száma fiúk esetében harminc, a lányoknál huszonöt – ez meghaladta a huszonöt százalékot. Az iskolaköteles gyermekek szüleit a községi bírónak feladata volt megfelelő eszközökkel kényszeríteni, hogy gyermekét iskolába járassa, a népoktatás elfogadtatása a nehéz körülmények között külterületen lakó családokkal, a tanítókkal, akiknek sok gondot okozott a megfelelő felszereltség hiánya és a társadalom egy részének idegenkedése, a lelkészekkel, a községi vezetőkkel, akiknek a kényszerítés eszközét is használni kellett az iskola működtetéséhez. Nagyrábé tanítást szolgáló épületein mindig akadt valami javítani való, a tanítói lakások lakhatóvá tétele, bővítése is mindig napirenden volt. Hiányoztak az elemi felszerelések: a tankönyvek, a könyvtár, az ivóvíz, a tisztálkodás lehetősége, az illemhely, télen a tüzelő.
A gyerekek, a családok maguk is segélyre szorultak, télen lábbelire és meleg kabátra volt szükség – de ebből soha nem volt elég. A hívek segítettek, sőt az uradalom az 1862. évi úrbéri egységben húsz holdat adományozott az iskolának – mindez kevésnek bizonyult, nehéz volt ekkor iskolába járni.
A korabeli forrásokból a törekvés, az igyekezett kiolvasható, ennek ellenére előfordultak durva hibák, amelyek nehezítették az iskola befogadását. Nagyrábé lelkésze, Tóth Ferenc és a presbitérium 1875 december végén panasszal fordult Vattay Géza bárándi szakasz szolgabírójához: „Midőn felekezeti iskolai sürgős ügyben, az esperesi hivatal kikerülésével egyenesen tekintetes Szolgabíró úrhoz fordulunk – erre a múlt nyári Egyház és Iskola látogatás alkalmával, tekintetes Szolgabíró úrral tett megállapodás szerént – nagytiszteletű nyíri Péter esperes úr időnyerés tekintetéből, adott nekünk felhatalmazást: azon jól esett biztosítással mikép a legnagyobb bizalommal fordulhatunk tekintetes Szolgabíró úrhoz, ki az iskolaügy s a népnevelés nagy érdekei iránt, miveltségéhez képest, kitűnő érdeklődéssel viseltetik. Kerültük még lehetséges volt a panaszolkodást… abban a reményben, hogy iskolai ügyeink a törvény óltalma alatt jobbra fordulandanak, azonban ez hiú remény volt. Jelenben már oly magas fokra hágott a jelenlegi községi bíró és jegyző urak részéről, kiknek kezükön megy által ezen ügy leginkább, törvényszabta hivatalos köteleségükbeli felhagyás – nemcsak, hanem az iskoláztatásnak eltagathatatlan akadályozása –, hogy már türhetetlenné vált. Csak e folyó őszi s téli iskolai félévben 3 ízben terjesztetett be a községi Elöljárósághoz a tanköteles mulasztók névsora, s mind ez ideig eredmény nélkül. 200 iskolaköteles gyermekünk közül a két iskolát alig látogatja 50 tanuló, az is csak váltogatva, s így az iskolai tanítás lehetetlenné, a Tanítók ha Illyési buzgósággal bírnának is, tisztük végzésére képtelenekké vannak téve. Megvan a külső látszatért, a nagy üres, nevetséges lárma, ijeszgetés mire ugyan itt már senki nem hederít… Ha nem arculcsapása a nagy horderejű Népoktatási törvénynek azok részéről, kik ezt a gyakorlati élethez legközelebb állva érvényre jutatni hivatva vannak, úgy nem tudjuk, mi az.”
A panaszlevél az iskolai vonatkozások mellett figyelemre méltó megjegyzéseket tesz a községi vezetés színvonalára: „Nagy hangon hirdeti a községi jegyző Ur minden alkalommal, hogy ő az Előljáróság és községi nép vezére, oktatója, tanácsadója, hogy az ő kezén keresztül kell átmenni a községben minden dolognak, és valósággal úgy is van – hogy esik mégis hogy a vagy tudatlan, vagy lanyha, vagy tévedett, vagy hivatalát vinni nem képes Bírót, nem oktatja, nem vezeti, nem szorítja kötelessége teljesítésére, vagy nem teszi meg a kellő lépéseket az illető helyiken elmozdítására. Nála van a mulasztók jegyzőkönyve, megtétetnek a szabályszerű bejelentések az iskolamulasztók tárgyában, és mégsem tudja hogy az iskola üres.” Az iskolalátogatást mulasztók ügyének törvénytelen kezelése mellett a lelkész elpanaszolja, hogy a községi vezetés az iskola munkáját egyéb módon is gátolja. „Eltekintve az ily cselekményektől, mik az iskola szellemi életét teszik tönkre, az iskola külső dolgaiban sem nyújtanak segédkezet, de ahol egy hajszáljuk hozzá érhet, gátolják azokat.”
Az oktatás körülményei alakításának egyik hivatott intézménye volt az iskolaszék. Az egyházmegyei látogatások még a nyolcvanas évek elején is bátortalanságukról, formalitásokban kimerülő tevékenységükről szóltak, néhány évnek még el kellett telni, hogy felnőjenek feladataikhoz.
Szólni kell a tanítókról, akik sokat tettek azért, hogy a község lakossága elfogadja az iskolát, magáénak tekintse: a lányok tanítója Mészáros Lajos volt, aki már 1869-ben itt tanított, 1882-ben került az iskolához Barna Zsigmond a fiúk tanítójaként, aki negyedéves teológusként vállalta a tanítást, 1886-ban Horváth Mihály kezdte meg az oktatást Nagyrábén – kezdeti problémák után be tudott illeszkedni az iskola rendjébe.
Tanulónak, tanárnak de talán az egész községnek sokat jelentett, amikor 1882-ben felépült az új fiúiskola, és jó reménnyel várhatták a felépítendő új leányintézményt. A hatodik osztály beléptetése komoly gondot jelentett, mert az iskolaév nyitásakor nem sikerülhetett új osztály nyitása, mivel „az abba lépendők rendszeresen elkallódtak”. A látogatások befejeztével minősítették az osztályok (tanítók) munkáját, általában kiváló minősítést kapott a fiú-, a leány- és a vegyes iskola is.
A húszas évek elején Nagyrábén egy fiú és egy leány elemi iskola, valamint egy ismétlő iskola működött. Egy Gutman nevű magántanár 1922-ben polgári iskola szervezését indította el, előkészítőjére több gyerek eljárt – a vállalkozás azonban nem vezetet eredményre. A rábéi gyerekek polgári iskolába Berettyóújfaluba jártak be. A fiúk tanítója, Láposi tanár úr, aki a tanítás mellett könyvelt a Hangyának, a Hitelszövetkezetnek keveset tudott a gyerekekkel foglalkozni. A szülők közül többen panaszkodtak emiatt, azonban az egyházlátogatási jegyzőkönyv különösebb kifogást nem emelt. 1929. február 4–18. között megyei rendelkezés alapján a megye minden elemi iskoláját bezárták a nagy hideg miatt – nemcsak az elégtelen fűtés, hanem a gyenge lábbeli és ruházkodás is indokolta ezt a döntést. 1929 májusában dr. Imre József segédtanfelügyelő látogatta meg a nagyrábéi iskolát, és megelégedését fejezte ki a tanítók munkája, az osztályok felkészültsége miatt.
A református egyház mint iskolafenntartó több alkalommal rendezett iskolai ünnepségeket, 1921. december 22-én az iskola javára zártkörű tánc- és dalestélyt szervezett. A tantestület 1929 karácsonyán a felsősök bevonásával rendezett ünnepséget, amelyen hetven gyereket részesített segélyben.
A találatot kapott református templom 1944 őszén
Tanítók, 1944 (Varga Árpád, Koczóh Sándor, Borsós László, Juhász Károly, Ballai Aladárné Kanizsai Sarolta)
