Iparosok, kereskedők | Száz Magyar Falu

Iparosok, kereskedők

Őri József – akinek családja több nemzedékre visszamenőleg a kerékgyártószakmával foglalkozott – feldolgozásából tudjuk, hogy a századfordulót követően egyre többen tanultak Nagyrábén is szakmát, mesterséget (vagy nyitnak valamilyen üzletet iparosok és kereskedők). Többségük a helyiek közül került ki, de az uradalmi birtokra számosan települtek be például Nagyváradról is, s érkeztek Rábéra mesteremberek a környékbeli településekről is. Őri József 1910–1960 között mintegy kétszáz olyan családot említ, akik iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Köztük többen voltak, akik generációkon keresztül folytatták a mesterséget. Ilyen volt a Bozsányi, a Pető, a Dajka, a Nagy, a Gyalog, a Kalmár, a Rebők, az Erdei, a Rácz, a Tarpai, a Győri, a Papp, a Fekete, az Ötvös, a Györfi, a Lipták, a Muschitz, az Őri, a Kókai család.

Ha a Nagyrábén egykor dolgozó kézműveseket, kereskedőket számba vesszük, azt kell megállapítanunk, hogy itt is elsősorban azok az iparok és kereskedelmi ágazatok voltak jelen egykoron, mint általában a mezőgazdasággal foglalkozó településeken. Részletes adataink az ebből a körből adózókról csak a XX. század első harmadából állnak rendelkezésre.

Iparosok, kereskedők Nagyrábén

Év	Iparos	Kereskedő
1920	16	14
1921	32	10
1922	25	8
1923	36	26
1924	30	18
1929	33	22
1930	36	23
1931	34	26
1932	34	23
1934	37	27
1937	36	19
1938	44	26

Ha a létszámok alakulását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy az iparosok körében az 1920-as évek elején már egy jelentős emelkedés mutatkozik, és többnyire a harminc fölötti létszám válik általánossá. Ez a létszám – a hasonló nagyságrendű településekkel összevetve – Nagyrábét a jól ellátott települések közé sorolja. Igen jelentősen emelkedett ez a szám 1938-ban, amikor is 44 adózó iparost regisztráltak. A kereskedői létszám csak az 1923-as évtől emelkedik húsz fölé, s ettől kezdődően erőteljesen megindult a kereskedelem differenciálódása is.

Milyen kézműveságazatok és kereskedők voltak jelen az említett időszakban? 1921-ben kilenc cipész, öt kovács, négy szatócs, három kerékgyártó, két-két ács, asztalos, borbély, hentes és kocsmáros, egy-egy bognár, csizmadia, szabó, kőműves, hentes, kocsmáros, kocsmáros és terménykereskedő, vegyeskereskedő, baromfikereskedő, főgépész, cséplőgép-tulajdonos és gépész él a településen, és működik már a Nagyrábéi Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet. 1923-ban a lábbelikészítők négy-négy cipésszel és csizmadiával vannak jelen, újabb mesterségként felbukkan a szűcsé, s külön csizmakereskedőt is említenek Csillag Emil személyében. 1929-ben nyolc cipész, hat kovács, négy szatócs, három-három kerékgyártó, szabó, borbély, két-két asztalos, barkácsoló, italmérő, dohányárus, tojás- és baromfikereskedő, részcséplő, egy-egy kovács és részcséplő, kőműves, szűcs, hentes és mészáros, szatócs és italmérő, szatócs és tollkereskedő, szatócs és temetkezési vállalkozó, italmérő és terménykereskedő, készlábbeli-kereskedő, sertésalkusz, toll-, bőr- és terménykereskedő, nagykereskedő, vegyes- és terménykereskedő, mészkereskedő, baromfikereskedő, gépész, téglaégető, bizományos és körhintás adatai kerülnek a statisztikába.

A következő években bizonyos fokú változást jelent a szabók számának növekedése, a mesterség differenciálódása. 1933-ban három férfiszabó dolgozik Nagyrábén, Tischler Antal, Bende Antal, Marmorstein Márton, akik közül a legtöbb a megrendelése a legelsőnek, évi negyven forint ötven fillér adója jelentősen meghaladja a többiekét. Rajtuk kívül dolgozik még egy varrónő is a településen, Teitelbaum Elza személyében. A fával foglalkozók között van két barkácsoló is: Elek Károly és Veres Miklós, 1938-ban pedig a lóherélő szakma is képviseltetve van, Gyarmati János űzi ezt a mesterséget. Sárréti térségről lévén szó a háziipari jellegű kézművességek körében a vászonszövésen túl feltétlenül meg kell még említeni a gyékényfonó, a kosár- és kasfonó mesterséget is, s többen foglalkoztak még vályogvetéssel.

Mint ahogyan fentebb már említettük, a kézművesek és kereskedők többsége helyből került ki, de a rábéiak szívesen fogadtak be máshonnan érkezőket, akiknek tudását, ismeretét, munkáját igyekeztek hasznosítani. Ennek okán találjuk meg Nagyrábén például a ritkaságszámba menő fazekasságot 1942–1945 között. A nagyváradi születésű Somogyi Zsigmond, aki szinte gyermekként került Magyarországra, Karcagon, a híres Kántor Sándor-féle műhelyben tanulta ki a mesterséget, majd innen költözött Nagyrábéra. Az Arany János utca 32. száma alatti háza udvarán rendezte be a műhelyét. Két inassal dolgozott, a szomszédjában lakó Turuczkai Imrével és az ugyancsak nem rábéi születésű Szabó Bélával.

Az agyagot munkájukhoz a füstpusztai téglagyár jó minőségű agyaga szolgáltatta, illetve a tűzálló edények számára Szlovákiából szállították vagonszámra az alapanyagot. A műhely különlegességét éppen az adta, hogy mindenféle edényt készítettek, köztük az Alföldön alapanyag hiányában ritkán készült tűzálló edényeket is, ellátva ezekkel a környék lakosságát is.

A fazekasműhely sajnos csak rövid ideig működhetett, Somogyi Zsigmondot 1944-ben elvitték katonának, a hadszíntérről nem tért vissza. Munkáját Turuczkai Imre rövid ideig folytatta, de egy sajnálatos tűzeset kapcsán az egész műhelyberendezés elpusztult.

Bihartordáról származott és Rábén települt le sok más mester is: Gál András kovács (1931), Kiss János fodrász (1960–1970), debreceni volt Oláh Eszter varrónő (1931), berettyóújfalui Flaskai János villanyszerelő (1972). Földesről települt át 1961-ben Bojtor Sándor cipész, csizmadia is, akkor, amikor a helybeli két cipész már nem tudta ellátni a lakosság igényeit. Sok férfi és női boxcsizmát és ráncos csizmát készített. Tíz éven keresztül dolgozott Nagyrábén nagy megbecsülésben, amikor is visszahívták Földesre, ahol még ezt követően is többen felkeresték a rábéiak, és vele dolgoztattak.

A kereskedelemben sem voltak ismeretlen az idegenből érkezők. A szerdai hetipiacon – kirakodóhelye a községházával szemben volt – a helyiek mintegy kereset kiegészítésként baromfit, tojást, zöldségeket árultak, a zöldségárusok között bolgárkertészek is voltak. Rendszeresen jöttek az edényesek, azaz a cserépárusok Mezőtúrról vagy Karcagról. Estenként megjelentek Füzesgyarmatról a baromfifelvásárlók, jöttek az erdélyi ekhós szekerek berzencei szilvával, amit búzáért adtak cserébe, az ugyancsak erdélyi vándor árusok, házaló kereskedők kőris, nyír- és fenyőáruikkal, famunkáikkal, faeszközeikkel. Megtaláljuk a felvidéki tót fazekasokat is, akik tűzálló edényeikkel látták el a rábéi háztartásokat. Néhányan máig emlékeznek arra, hogy a piacon vásárolt lovakat a katonaság: a hátasokat „ide kellett felvezetni a vásárló bizottság elé… füzesgyarmati cigány volt a szakember”.

Nagyrábén csak az 1930-as évektől van állat- és kirakodóvásár, azt megelőzően Biharnagybajomba, Sárrétudvariba, Füzesgyarmatra, de többnyire Berettyóújfaluba jártak vásárba. Ezekben a heti vásárokban mindent meg lehetett kapni. Mégis, amire itt nem volt lehetőség, azt messzebbről kellett beszerezni, így például az asztalosok és a kerékgyártók a faanyagot Erdélyből, Galiciából, Kárpátaljáról hozták vagy hozatták mindaddig, míg egy Schwarcz nevű kereskedő fatelepet nem nyitott Nagyrábén. A zsidó kereskedők lehetetlent nem ismerve mindenféle szakmát elláttak megfelelő anyaggal.

A búzát egymás közt vagy a vásárokon értékesítették. A magyar búzának nagy jelentősége volt külföldön, az Osztrák–Magyar Monarchia idején Németországban és Romániában volt nagy piaca. Románia felé Nagyváradon át folyt a kereskedés.

A helybeli kereskedelmet Nagyrábén is a Hangya segítette. A teljes nevén Hangya Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet feladata a település olyan árukkal való ellátása, illetve az ellátás megszervezése és összefogása volt, mely áruk helyben nem voltak jelen, máshonnan kellett ideszállítani azokat. A kiskereskedők mellett tulajdonképpen ez a szövetkezet volt a település komoly, nagy áruellátó központja. Segített továbbá a helyi termelőknek termékeik forgalmazásában, minél kedvezőbb eladásában is.

A gróf Károlyi Sándor által 1898-ban alapított szövetkezet többnyire a jobb módú parasztokra támaszkodva alakította meg szervezeteit számos településen. 1912-ben 1276, az 1940-es évek elején már ezernyolcszáz tájszövetkezet tartozott hozzá, mintegy nyolcszázezer taggal, egészen 1947-ig működött. Valamely szakma alapos elsajátításához legalább nyolc évre volt szükség. Ha egy család eldöntötte, hogy iparosnak adja a gyerekét, az apa felkereste a kiválasztott mesterembert, és megállapodtak, mennyiért vállalja a gyermek betanítását. Két-három hónap volt a próbaidő, ha a mester alkalmasnak találta a tanoncot a szakmára, szerződést kötöttek vele.

A tanoncidő igen kemény három-négy év, a jelöltnek a ház körül felmerülő munkát is el kellett végeznie. Az inasévek alatt a tanonc megismerte a választott szakma szerszámait, azok használatát, karbantartását, megtanult azokkal dolgozni.

Az inasévek elteltével, ha a mester úgy ítélte meg, hogy tanítványa már kellő jártassággal bír a szakmában, bejelentette vizsgára az illetékes ipartestülethez. A vizsga két részből állt. Egy ismeretlen mesternél egy-két heti gyakorlati munkát kellett végezni, majd a vizsgabizottság előtt a megadott munkadarabot elkészíteni. A vizsga második része, a szóbeli vizsga az ipartestület előtt zajlott. Sikeres szereplése után az inasból segéd lett, s még három évet kellett dolgoznia a mesterlevél megszerzéséig. Továbbra is a tanulóévek műhelyében, de most már önállóan, s szigorúan csak a mesterség feladatait ellátva. Három év után elkészítette a mesterremeket, és mestervizsgát tett az ipartestület által kijelölt helyen és időben. A megkapott mesterlevél jogosította fel arra, hogy a szakmáját önállóan is gyakorolhatja.

Mesterembernek lenni rangot jelentett, a mesteremberek a falu társadalmának középrétegéhez tartoztak. A közösség körében betöltött megkülönböztetett szerepük jutott kifejezésre viseletükben is. Míg a gazdálkodó életmódot folytatók Nagyrábén is sokkal inkább ragaszkodtak a paraszti öltözékre jellemző, hagyományos, csizmanadrágos, csizmás és kalapos viselethez, addig az iparosok és kereskedők legkorábban, a két világháború közti időszakban már áttértek az elöljáróság pantallós, félcipős, hosszú télikabátos, nyakkendős öltözékére. Hétköznapokon fejükön a jellegzetes smicisapkát hordták, munkában maguk elé kötötték az egész vagy fél kötőket.

Az iparos- és kereskedőcsaládok nőtagjaira még inkább elmondható, hogy lépést tartottak a divattal, sokat adtak külsejükre. Mivel csaknem minden családhoz járt a Tolnai Világlap, ennek divatrovatából varratták ruháikat. Az iparosok és kereskedők jó része földtulajdonnal is rendelkezett. Földjeiket vagy maguk művelték családtagjaikkal, vagy cserében műveltették azt. Az aktuális mezőgazdasági munkáért például a kovács megjavította az illető földműves eszközeit vagy szerszámokat készített a munkabér ellenében. Cserekereskedelem folyt a kereskedők körében is. A szatócsbolt tulajdonos hitelbe adott vegyes árut a földműveseknek, amit azok aratás, betakarítás után gabonával fizettek ki. Még méterárut is lehetett hitelre venni. Rábén a méterárubolt mellett volt a szabóműhely. Ha valaki megvásárolta az anyagot, a szomszédban meg is varrathatta azt. A férfifodrászok házhoz jártak dolgozni, kommenciós bérért végezték a munkát, például fél évig borotváltak valakit huszonöt kilogramm búzáért és néhány pengőért.

A nagyváradi püspökség hatezer katasztrális holdas pernyéspusztai uradalmán is dolgoztak, éltek iparosok. Száz szerződött cseléd és egyéb munkavállaló – azaz a negyven béres, húsz kocsis, hét gazda, öt juhász, öt gulyás, két segédtiszt, egy intéző és egy tanító – mellett húsz iparos is dolgozott itt, megoszlásuk a következő: tizenkét gépészlakatos, három-három kovács és kerékgyártó, egy-egy kőműves és molnár. Hasonlóan megbecsült tagjai voltak a közösségnek, mint a faluban. Sokat is adtak a tekintélyükre, szigorúan kijárt nekik az úr, feleségüknek pedig a ténsasszony megszólítás. A pusztán – eltérően a többiektől – csak napfelkeltétől naplementéig dolgoztak. Irányítójuk a főgépész, aki a téli időszakban az iparoscsaládok lányainak, fiainak, valamint a fiatalabb mesterembereknek és feleségeiknek színdarabot tanított be.

A mesteremberek is kommenciós fizetést kaptak, egyévi fizetségük 24 mázsa szemes termény (ebből tizenhat mázsa búza, négy mázsa rozs, négy mázsa árpa), két katasztrális hold kukoricaföld, egy tehén tartása, száz pengő és harminc kilogramm szalonna volt, díjmentes volt továbbá a lakás, a világítás és a fűtés is. A fiatal mesteremberekhez így szívesen mentek feleségül a pernyéspusztai lányok, mert könnyű életforma várt rájuk, a házvezetésen kívül szinte semmilyen munkát nem végeztek. A fent említett életmódnak Pernyéspusztán a második világháború vetett véget 1944 őszén, amikor is elkezdtek innen elköltözni az emberek az ország legkülönbözőbb részére.

Az iparostársadalom Nagyrábén is igen haladó szellemű, összetartó, kultúra pártoló közösség volt. Ékes bizonyítéka ennek, hogy 1911-ben megalakult a Nagyrábéi Iparosok Olvasó Önképző Köre, melynek alapító tagjai voltak: Bak Béla elnök, Őri József pénztáros, Török Ambrus, Dajka Antal, Bozsányi Imre, Gyarmati Imre, Dobos Sándor, F. Varga Lajos, Rózenfeld Ferenc választmányi tagok. Tagjai között tudhatták azonban nemcsak az iparosokat és kereskedőket, hanem a nagygazdákat, az egyházi vezetőket, a községi elöljárókat és a tanítókat is. Az önképző kör alapvető célja az ipar és a kereskedelem elterjesztése és fejlesztése volt, de fontosnak tartották a hazafias érzések ápolását, a negyvennyolcas eszmék továbbéltetését színielőadások és egyéb rendezvények – például szüreti farsangi bálok, ünnepek (március 15., pünkösd) megszervezésével. Az olvasókör összejövetelei Őri József Kossuth utca 11. szám alatti házának külön erre a célra megtervezett és berendezett szobájában kaptak helyet. A kört a tagok saját bevételeikből tartották fenn (belépési díj, tagdíj, bálok szervezése, műkedvelő előadások bevétele). Érdekes lehet megjegyezni, hogy a körnek könyveket is vásároltak, amit helyben lehetett olvasni, járatták a Nagyváradi Naplót, az Új Nagyváradi Naplót, a Tolnai Világlapot, a Magyar Iparért szaklapot, valamint a Függetlenség és a Friss Újság folyóiratot. Mindezek a közös művelődést, a közösen eltöltött időszak tartalmassá tételét tették lehetővé. Az Olvasókör a bálokat, a műkedvelő előadásokat az óvodában tartotta. Rendszeresen vásároltak sportfelszereléseket, támogatták a sportrendezvényeket, így például a hajdani futballcsapatot is.

„A két világháború között az Iparosok Olvasó és Önképző Körében megalakult a Műkedvelő Egylet, a Dalegylet, a Tűzoltóegylet. Itt szerveződött a Nőegylet is, mely később egyesült a Református Nőegylettel. A jeles napok, az ünnepek fényét ezen egyletek műkedvelő előadásai tették színessé. Bemutatták A bor, A tűz az éjszakában, A tépett rózsa, a Férjhez megy a bíró lánya, A pelikán, A tolonc, A szökött katona című műveket. Betanítójuk Koczoh Sándor, Borsós László tanítók és dr. Kovács Imre körzeti orvos voltak.”

Az 1930-as évek elején jött létre Nagyrábén az Iparoskör, szervezője Őri József kerékgyártómester volt, fia annak az Őri Józsefnek – mint ahogy fentebb említettük –, aki körülbelül harminc évvel korábban létrehozta, saját házában helyt adva az elsődlegesen iparosokat és kereskedőket összefogó olvasókört. Annak az Őri Józsefnek a fia, aki a község református temploma szószékje és úrasztala előtti, egyházi jelképekkel és növényi ornamensekkel díszített, faragott kerítését készített 1909-ben, rajta a következő felirattal: „Isten dicsőségére emlékül készítette Őri József a Nagyrábéi Református Szent Egyház részére az 1909-ik évben.” Hogy mennyire szállhatott apáról fiúra a közösségért való tenni akarás, az ilyenfajta ténykedés és munka is, arra nagyszerű példa lehet az Őri család példája. Az Iparoskörnek nem lévén épülete, helyiséget bérelt, ahol kisebb könyvtára is volt, s lapokat járatott. A biliárd és a kártya mellett politizáltak is itt az ide járók, szinte valamennyien tagjai voltak a Szociáldemokrata Pártnak.

A családtagok főképpen az Iparoskör rendezvényeit: a szilveszteri bankettet, a szüreti mulatságokat látogatták. A világháború után is működött még egy darabig, „a háború utáni élet nehézségei között jó volt a tagoknak esténként összejönni”. Ebben az időben a mai Dózsa György út 5. szám alatti házban bérelte a kör azt a helyiséget, amely az onnan 1944-ben elhurcolt Rozenfeld zsidó család üzlete volt. Itt érte meg a kör a végnapjait is. Ez akkor következett be, amikor a kommunista párt magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot. Ezekben a napokban megjelent két agitátor az Iparoskörben mondván, hogy Budapesten a SZDP önként beolvadt a Kommunista Pártba. Ők most azért jöttek, hogy ugyanerre felszólítsák az Iparoskör tagságát, és a beolvadás lehetőségét megadják az embereknek. Sok mindenhez hozzászoktak már ekkor az emberek, ez mégis nagy nemtetszést váltott ki a tagok között. A tagság egy része írta csak alá a hozott ívet, mégis „önként” léptek át valamennyien a SZDP-ből a Kommunista Pártba. Ekkor szűnt meg Nagyrábén az Iparoskör.

A második világháborút követően az ipar és a kereskedelem terén is nagy változás történt. A kereskedők zöme zsidó volt, sokan a háború áldozataivá váltak. A megmaradt kereskedőket a Földműves-szövetkezet tömörítette. Nagyrábén két vegyesbolt, két-három kocsma, egy ruhabolt maradt, melyekben a régi kereskedők dolgoztak a szövetkezet tagjaként. Az iparosok sorsa sem alakult fényesebben. Mivel jó részüknek termőföldje is volt, így többnyire bekényszerítették őket a szövetkezetbe. Rábén is létrejött a ktsz, ifj. Kalmár Lajos lett az elnöke. A ktsz a következő tagcsoportokat tömörítette: asztalosok, szabók, fodrászok, cipészek, kovácsok. Az asztalosok dolgoztak legtovább, 1956-ig, ebben a formában. A saját műhelyükben dolgozó kisiparosokat Rábén is a KIOSZ fogta össze, és védte érdekeiket.

A Hangya szövetkezet igazgatósága. 1923-ban ünnepelte 25 éves jubileumát (az álló sorban Dajka József, ismeretlen, Gyarmati János községi bíró, ismeretlen, Őri József, Gyarmati Béni, Jakab József, ismeretlen, ülő sor: ismeretlenek, Láposi Béla kántortanító, F. Varga Lajos esperes, Török Ambrus, Parti Sándor)