Népesség, társadalom
Népesség, társadalom
A falu történelméből következő egyik fontos jellegzetesség, hogy a középkori és az újkori lakosság között nem mutatható ki kontinuitás, azaz Nagyiván népessége az 1754–55-ös betelepítéstől lakik folyamatosan jelenlegi közösségében. Úgy tűnik, a betelepülők első hulláma a Heves, Császpuszta, Boconád, Erdőtelek, Dormánd településsávból érkezett. A falu benépesítése viharos gyorsaságúnak mondható, hisz az 1755. évi házhelykijelöléstől 1760 elejéig 74 család, illetve házaspár neve mutatható ki a házsságkötési és keresztelési anyakönyvekben. A korábban már említetteken túl 1757–60 között jelennek meg Nagyivánon a Herczeg, a Zsíros, a Nádasdi, a Ferencz, a Csőke, a Makó, a Peszeki, a Balás, a Barna, a Sipos, a Német, a Pusztai, a Nagy, a Farkas, a Trázsi, a Bagyal, a Takáts, a Hamar,a Gilicze, az Urbán, a Gedeon, a Balog, az Andrási, a Kapás, a Debreczeni, a Rakos (Bakos?), a Hegyi és a Lendvai család első képviselői. Leszármazottaik közül később többen is elkerülnek a faluból, ám a betelepülők nagy része ma is a faluban élők őseként vehető számba. Sokatmondó, hogy 1758-ban keresztelik meg az első cigány házaspár gyermekét: Farkas Ferenc és Rácz Sára Rebeka nevű lányát, Czinege György és Orosz Mária keresztszülők előtt. A házaspárok adatai azt mutatják, hogy a beköltözők első csoportját szoros rokoni kapcsolatok fűzték egymáshoz.
A csoport legtekintélyesebb tagja minden bizonnyal Kurucz Márton lehetett. A 42 éves férfi volt a „főbíró” a plébános fogadáskor: vezetésével vállalta a faluközösség, hogy „A Szántó földekk és Kaszáló Rétekk felosztásakor kimutatunk ő Attyaságának annyi földet és Rétet mint egy első Renden lévő akár melly Lakos Gazdánkk.” Kurucz Mártonnak és Györfi Erzsébetnek már felnőtt gyermekei is voltak, de a házaspárnak még Nagy-ivánon is születtek gyermekei. A Kurucz (vagy más néven Matiz) család rokoni kapcsolatban lehetett a szintén boconádi Medve, továbbá Kováts István családjával, de Kuruczék révén került Nagyivánra a Gilicze család is, vagyis feltételezhetően ők is boconádiak voltak.
Medve Mátyás 51 évesen, feleségével, több gyermekével, hatvan–hetven esztendős szüleivel, 1789-ben, százhét esztendős korában elhunyt Medve Judit nevű nagynénjével került Nagyivánra. Felesége révén a Kuruczokkal, anyja névét a Tóth családdal tartotta a kapcsolatot. A császpusztai Tóth János 58 évesen, feltételezhetően özvegyen, de gyermekekkel és több Tóth nevű egyén (Tóth Mátyás, Tóth Mihály) társaságában telepedhetett le a Hortobágy szélén. Nem bizonyított, vajon ez a család volt-e rokonságban a boconádi Medve családdal, illetve a hevesi vagy boconádi Kováts Jánossal. A boconádi négy Kováts nevű jobbágyról nem tudhatjuk, hogy rokonok voltak-e vagy sem, mindenesetre feleségük révén a Kurucz, a Soós, a Czinege és egy újabb Kováts családdal van kapcsolatuk, sőt további házasodás révén e családok révén kerül Nagyivánra Semnikék és Krisáék. A boconádi Czinegék is nagyobb létszámot számlálhattak a letelepedéskor. Az ifjabb Czinege Györgynek és Orosz Máriának a házasságából még több gyermek is születik, ám 1755-ben éppen a 82 esztendős korában elhunyt Czinege György az új közösség első halottja. Minden bizonnyal a családhoz tartozott az a Czinege Zsófia is, aki százévesen hunyt el 1775-ben, azaz a letelepedéskor nyolcvanesztendős lehetett. A másik boconádi Czinege, József, Kiss Anna révén a Kiss családdal, 1758-ban házasodó felnőtt lánya révén pedig Kováts Györggyel került rokonságba, aki feltételezhetően azonos a hevesi betelepülővel. A fiatalkorban lévő Csontos György feleségével, Dömötör Sárával együtt érkezett a faluba, a dormándi Zsigmond Mátyás felesége révén pedig bizonyára az Andrási család későbbi férfitagjai is Nagyivánra kerültek. A hevesi Vona István 46 évesen, Juhász Judit nevű feleségével és több, már akkor is felnőttkorban lévő gyermekével jött Nagyivánra. A Vona család volt az első, akik a tiszaörsi római katolikus vallású családokkal, a Kapás, illetve a Lendvay famíliával került házasság révén rokonságba.
A legelső időszak hatvan–hetven családjáról tehát elmondhatjuk, hogy minden bizonnyal abból a három-négy helységből kerültek ki, amelyek a falualapításban meghatározók voltak. Néhány népesebb, nevezetesebb család története nyomán ugyanakkor a falubeli társadalmi beilleszkedést is nyomon követhetjük. (Lásd: Függelék III.)
A házasodási kapcsolatokat tovább vizsgálva leszögezhetjük: az 1760-as években a nagyivániakkal kapcsolatba kerülő települések köre bővül. A tiszaörsi és egyeki (Pintér, Mag, Bukor, Szimcsák, Domány, Tóth) családokból történő párválasztás mellett megjelennek a tarnaszentmiklósi (Újvári, Kiss, Farkas), a nádudvari (Bognár, nemes Madátsi, Czeglédi), a viszneki (Vincze), a jászladányi (Gara, Kállai, Major) és a mezőtárkányi (Farkas, Lecskó) meg az újabb dormándi (Bodó) családok képviselői.
Az 1770-es évektől a házasságkötéseken belül a települési exogámia igen jelentőssé válik. Ez azt jelenti, hogy az XVIII. század végétől a XIX. század középső harmadáig a házasságkötéseken belül a vidékiekkel történő párválasztás aránya harminc százalék körüli. 1770 és 1800 között összesen 331 házasságkötést regisztráltak, melyek közül 98 (29,6 százalék) vidékre, egészen pontosan 31 településre irányult. A leggyakoribb az egyekiekkel, (tizenhét), a tiszaörsiekkel (tizenkettő), a karcagiakkal (tizenegy), a püspökladányiakkal (tíz) és a nádudvariakkal (kilenc) történt házasságkötés volt, s ez az öt helység adta az akkori, vidékre irányuló házasságkötési kapcsolatok több mint hatvan százalékát. Ez igen lényeges abból a szempontból, hogy az 1767-ben, illetve az 1773 körül népességcserével újratelepített Tiszaörs és Egyek római katolikus vallású közössége többek között a nagyivániakkal való kapcsolatteremtés révén erősödhetett meg. Ugyanez mondható el a karcagi római katolikusokról is, hisz ők a „kun jogú”, őslakos reformátusok között felekezeti kisebbségben voltak, s csak az 1770-ben hozták létre önálló egyházközségüket.
1820 és 1850 között 652 házasságkötés történt, kétszáz esetben az egyik fél nem nagyiváni származású volt. Összesen 49 településsel került így kapcsolatba a falu: a házasságkötés leggyakrabban Tiszaörs (39), Karcag (27), Egyek (25) és Örvény (19) felé irányult, ez azt jelenti, hogy a püspökladányaiakkal (hét), a nádudvariakkal (kilenc) teremtett kapcsolatok gyengülése mellett határozottan megszaporodott a szomszédos helységbeliekkel való házasságkötések száma.
Jellemző, hogy az exogám kapcsolatok nagy része Nagyivánra való betelepedést jelentett. Ez már az 1770-es évektől megfigyelhető volt. Az akkori házasságkötések tizedénél biztosan megállapítható, hogy a házasulandó vidékiek fele az örök hűség kimondása előtt már a faluban, valamelyik gazdánál szolgált. Ugyanakkor az egyeki, az örsi és a karcagi házasságkötési kapcsolatok inkább elköltözést jelentenek, mivel a negyven esetből harmincban Karcagra, Egyekre és Tiszaörsre feleséget visznek Nagyivánról. Ez tehát azt jelenti, hogy a római katolikus vallású új telepesek számára mindhárom helységben fontos szerepe volt a nagyivániakhoz fűződő kapcsolatoknak.
Az 1820-as évektől már változik a helyzet. A kétszáz házasságkötést követően 136 esetben Nagyivánon települ le az ifjú pár. Csak a karcagi kapcsolatoknál jellemző az elköltözés: 27 házasságkötésből 19 esetben feleséget vittek Karcagra. Érdekes, hogy a tiszaörsi párválasztások felét is ugyanez jellemzi, ami a két falu közötti házasságkötési kapcsolatok megszilárdulására utal. Egyekre és Örvényre hét-hét esetben vittek feleséget, ám már e két falura is inkább a Nagyivánra való betelepülés a jellemző. A tendencia később gyengül – a XIX. század második felétől a települési exogámia aránya csökkent.
Nagyiván társadalmára a vallási, felekezeti homogenitás volt a jellemző: mindig a római katolikusok alkották a lakosság legalább 95 százalékát. A betelepítést követő évtizedekből más vallású lakost nem is igen ismerünk, az 1828-as összeírás szerint viszont már hét izraelita hitű lakója is van a falunak.
A XVIII. században a népesség többségét kitevő úrbéreseken belül sajátosan alakult a telkes–zsellér arány. 1770–71-ben 37 telkes gazdát, 18 házas és három házatlan zsellért tartottak nyilván, ám a folyamatos beáramlással együtt a nem úrbéres lakosság (honoráciorok, pásztorok, kézművesek, bérlők stb.) száma, aránya rohamosan emelkedett. 1828-ban 75 telkes jobbágyot, 171 házas zsellért és 25 házatlan zsellért számláltak. Ekkor a legnépesebb telkes gazdák a Czinegék voltak: hét Czinege nevű családfőnek volt kisebb-nagyobb telke. Erre az időre a községtelepítő Kováts, Tóth és Vona családot már csak három-három telkes gazda, a Kurucz családot pedig két telkes képviselte. A XIX. század elejére már több telkes jobbágy került ki a Balogh (öt) és a Gyöngy (négy) családból is. Mindkettő első képviselői az 1760-as évek közepén jelennek meg a faluban. Hasonlóan a Szabó családhoz, melynek az 1820-as években már három telkes gazda tagja volt. Az 1750-es, 1760-as évek fordulóján feltűnő Urbán és Virág családnak is ugyanennyi telkes képviselője volt 1828-ban. Igen érdekes, hogy az 1828-as összeírás a Nagyfejeő család hét tagját, a Trázsy családnak pedig három tagját említi a telkesek között.
Mindkét família nemesi rangú volt, ám ez idő tájt e jogállásuk például az anyakönyvekben nincs feltüntetve. Egyébként is, a Nagyfejeő család éppen nemesigazoló eljárással van elfoglalva évtizedek óta. Tulajdonképpen jobbágytelken gazdálkodó – földbirtok nélküli, armálissal rendelkező – „armalista nemesekkel”, kisnemesekkel van dolgunk.
Az 1850-es évek elején 84 telkes gazda és 182 házas zsellér él a faluban. A telkeseken belüli differenciálódás jelzi, hogy egész telke három, háromnegyed telke két, féltelke 29 gazdának volt, míg a telkesek többsége egynegyed telekkel rendelkezett. A rövidesen kezdődő tagosítás és birtokelkülönítés sokáig elhúzódott, mivel a 31 úrbéri telek elosztásán túl a káptalan és a telkes jobbágyok között per kezdődött a mintegy húsz jobbágyteleknyi, korábban nem a telki állományhoz tartozó, árendában használt föld hovatartozását illetően. Ez a per az 1860-as évek elején zárult, s végül a földtulajdonhoz jutott gazdák száma kilencven fölé emelkedett.
A XIX. század legvégén csaknem száz birtokos osztozott a falu határán. A káptalani, közösségi, köztestületi birtokok mellett néhány gazdacsalád is nagyobb földterülettel rendelkezett. A Szabók közül Szabó József, Szabó György, Szabó Mihály, Szabó István, Sz. Szabó János és id. Szabó János több tagban álló földjét kell említenünk, melyek főleg a Kócspusztával, illetve a Zámpusztával határos külterületen helyezkedtek el. A Hadházi (vagy Hatházi) Czinegéknek is volt a Kócsi határ-dűlőben földjük, de a Bürök-halmi dűlőben is. Nevüket onnan kapták, hogy a falu Hatház nevű részén éltek, sőt ezen a részen a XIX. század közepén még kertjeik is voltak.
A Máté Czinegék főleg a Bürök-halmi és a Középső-dűlőben rendelkeztek földterülettel. Ezek a családok – ellentétben a „hatháziakkal” – a fő-úton laktak.
Viszonylag nagyobb földterülete volt még a Tóthoknak, a Gyöngyöknek, a Kapásoknak. Utóbbiaknak a Harmadik-dűlőben, az Örsi út mellett volt a földjük, melyet „Kapás-tagnak” is neveztek. A több családhoz tartozó – ezért megkülönböztetésül különböző ragadványnevekkel (például Rézi Gyöngy, Kócsi Gyöngy, Nánási Gyöngy) ellátott – Gyöngyök a Kivételesek-földje és az Örsi út két oldalán rendelkeztek területekkel, de később a család egyes tagjainak Kócspusztán voltak nagyobb táblái.
A Tóthoknak a Harmadik-dűlőben voltak szántóik. Elsősorban a falu keleti határában bírtak földet a Trázsiak, a Dánielek, az Urbánok, a Bodnárok, valamint a Szatmári és a Toldi család. Jellemző, hogy míg a falu keleti határában nagyobb birtoktestek alakultak ki, addig a Bürök-halmi és főleg a Középső-dűlőben sok, ám kisebb földparcella feküdt. Különösen jellemző volt ez a tagoltság a Középső-dűlőre, mely egyébként a határ legjobb minőségű földjének számított.
Az 1930-as évekre már erőteljesen kirajzolódott a birtokos parasztságon belüli tagoltság. Néhány család különösen kiemelkedett, egyes családtagok a középbirtokos kategóriába kerültek. A Szabók közül megkülönböztették a „Cs.” („csinos”) Szabókat, a „Kis” Szabókat, a „Nagy” Szabókat, de a legnagyobb birtokos „Rokkant” Szabó Mihály volt. A következő nagyobb gazdák Gyöngyék. A Kócspusztán nagyobb földterületet megszerző Gyöngy István felemelkedését a „Leszekúr” elnevezés is tanúsítja. A XX. század elejétől folyamatosan gyarapodó Gyöngy István ugyanis a falubeli hagyomány szerint gyakran hangoztatta: Voltam paraszt, leszek úr! Így ragadt rá a neve. A Gyöngyök társadalmi presztízsét jelzi az is, hogy a falu nagy tekintélynek örvendő kántora, Daragó Gábor is a Gyöngy családba nősült.
Szintén jelentős birtokos volt a két világháború között az 1862-es születésű Bodnár Péter, aki 1930 körül már 35 katasztrális holdon gazdálkodott, saját tenyésztésű állatokat tartott. Az egyik Szabó családba nősülő, tiszadadai Nováki János az 1930-as években 65 holddal bírt, saját tenyésztésű állatokat nevelt. De megemlíthetjük Trázsy Józsefet is, aki 1880-ban született Nagyivánon, és 1936-ban 84 hold saját és 87 hold bérelt földön gazdálkodott. A helyi társadalomban betöltött kiemelkedő helyzetét jellemzi, hogy a Hangya, a Hitelszövetkezet, a Legeltetési Társulat vezetőségi tagja és köz-ségi képviselő volt. Az 1891-es születésű Urbán Pál – egy másik jeles nagygazda – 1936-ban 72 holdon folytatott belterjes gazdálkodást. Urbán Mihály hosszabb időn át községi bíró is volt.
Mint láthattuk, a betelepítést követően a zsellérek száma folyamatosan gyarapodott. Közülük kerültek ki a XIX. század elején a kézművesek, számosan pásztorok lettek, s csak töredékük került a XIX. század végére a birtokos gazdák közé. Ebből a csoportból földes gazda lett Balasi József, Csontos Menyhért, juhász Czinege János, csizmadia Nagy József, Kolozsvári Pál, semrák Tóth János, suszter Vadász János, Vennes András, továbbá a harangozói állást generációkon át viselő Bugán család. (Bugán József az 1880-as években már közel negyven katasztrális hold földel rendelkezett a Harmadik-dűlőben.)
A zsellérek mellett már az 1770-es években feltűnnek a szolgák: az 1770-es, 1780-as években már szolgája van Csontos Mihálynak, Fejes Mátyásnak, Czinege Józsefnek, Kovács Józsefnek, Zsíros Jánosnak, Tóth Andrásnak, Bugán Jánosnak, Borbás Imre jegyzőnek, Csőke Alfonznak, Rózsa Istvánnak, Kovács Bernátnak.
Mind népesebb lesz a pásztorok csoportja is. Az 1780-as évekből ismert Vadász János, a néhány évtizeddel későbbi időszakból, az 1820-as évekből Kovács András, Nehéz György, Csontos József, Gyöngy István, Rapcsok István, Balogh Mihály, Nagy Péter, Prázmári István neve. A XIX. század második felében egyre többen dolgoztak a szomszédos puszták, falvak tanyáin kocsisként, pásztorként, béresként, olykor tanyagazdaként. A kócsi pusztán a Lovassy-, a Szabó György-féle és a Trázsy Lajos-féle tanyán, az ohati, a zámi, a nagyhortobágyi puszta mellett a madarasi, a nádudvari és az örsi, valamint a csegei határ tanyáiban találtak munkát. Emellett a nagy-iváni határban ifjú Szabó József, idős Szabó János és Gyöngy Péter, valamint a Sáros-ér mellett, Szabó Mihály tanyáján dolgoztak juhászként, béresként a falubeliek. A XX. század első felében is hasonló volt a helyzet, illetve any-nyiban változott, hogy a kócsi határ más tanyáin is jelentős számban dolgoztak nagyivániak (Gyöngy Mátyás, Gyöngy István tanyája, Péterfy-tanya).
Igen sokan találtak munkát a zámi, nagyhortobágyi pusztákon is. A XIX. második felére tömegessé vált a megkülönböztető ragadványnevek használata az azonos nevű családoknál. A már ismert elnevezéseken túl a házas zselléreken belül használatos volt például a „Kerülő” Balogh, a „Kovács” Balogh, a „Szűcs” Balogh, a „Juhász” Czinege, a „Csikós” Gyöngy, a „Juhász” Kovács, a „Goston” Kovács, a „Paro” Kovács, a „Csizmadia” Nagy, a „P.” Nagy, a „Juhász” Nagy, a „Csizmadia” Nagyfejeő, a „Szűcs” Nagyfejeő, a „Szolga” Tóth, a „Semrák” Tóth elnevezés, hogy a feleségekről, előnytelen tulajdonságokról kapott ragadványnevekről ne is beszéljünk. Amint a Függelék IV. részéből is kitűnik, a Czinegékhez ma is legalább harminc ragadványnév köthető.
A falu társadalmában a betelepítést követő évtizedekben az alapítók játszottak fontos szerepet. 1756-ban Matuz (Kurucz) Márton a főbíró, Kovács György a törvénybíró, Kovács István, Kovács Mihály, Vona István és Medve Mátyás pedig az esküdt. Az 1770-es évektől Kovács József, Fejér János, Csontos György, Gyöngy András, Vona Pál, Kovács János, Csőke Pál, Fejes Mátyás, Bíró András nevét ismerjük az esküdtek és bírók közül.
Az 1800-as évek első felében a községi elöljárók között találjuk Komlósi Józsefet, Balogh Ferencet, Szabó Pált, Fejes Pált, Fejes Istvánt, Gyöngy Györgyöt, Detki Mihályt, Czinege Györgyöt, Vona Istvánt. A XIX. század közepén igen sok bírót adott a falunak a Trázsy család.
Az évszázadok folyamán Nagyivánra az értelmiségi, hivatalnoki családok idegenből kerültek. A szellemi élet tevékeny részesei közül ki kell emelnünk a falu plébánosait, hisz munkájukat, s személyükön át az egyházat a faluban minden időszakban – leszámítva a XX. század második felének legnehezebb évtizedeit – nagy tisztelet övezte. Ugyanez mondható el a tanítókról és a község mindenkori jegyzőiről is.
Az idegenből származó jegyzők neve kevéssé ismert. Az 1770-es évekből Percze József, Turchanyi István nevét jegyezték fel, az 1880-as években pedig nemes Borbás Imre a jegyző. Az 1790-es évekből két fiatalon elhunyt jegyzőről (Losonczi István, Vidovits Ferenc) tudunk, majd az 1800-as évek elejéről a hosszabb ideig működő nemes Szabó Zsigmondról. Később, 1828 körül került a faluba nemes Thoma József, aki közel másfél évtizedig látja el hivatalát. Az 1840-es években már Babócsay János, az 1850-es évek elejéig pedig nemes Nagyfejeő József a nótárius, aki 1852-ben, 38 éves korában hunyt el. Később Nagy Ferencről, Busa Józsefről, az 1880-as években pedig Csató József működéséről tudunk.
A két világháború között hosszabb ideig tevékenykedett a faluban főjegyzőként Korom Vellás József. Ő 1899-ben, Kistelken született. Iskolái után, rövid sarudi jegyzőséget, majd nagyiváni adóügyi jegyzőséget követően 1924-ben választották meg Nagyivánon főjegyzőnek. Az Olvasókör és a Kereskedő- és Iparoskör díszelnöke, a vadásztársaság elnöke, az egyházközség világi elnöke volt. Főjegyzősége idején, az 1920-as években artézi kutat fúratott, ekkor készült a Hősök ligete és a műút. A helybeli Trázsi (Trássy) családba nősült, felesége nógrádi Trássy Ilona volt.
A kézművesek, iparosok is idegenek, csakúgy, mint a kereskedők. A faluban az 1770-es években feltűnő Smigróczki György Sáros megyei, Oláh István vékonyszabó tótfalusi, Urbánszky András csizmadia bodrogkeresztúri származású volt. Több kézműves – például az 1780-as években Hrapcsekként írt Rapcsok vászonszövő vagy a Kosina – család is idegen eredetű lehet. Az 1780-as években két „chyrurgusról”, Lajos Ferencről és Nyilas Péterről is említést tesznek.
Különleges helyet foglalnak el a faluban a cigányok. Már az 1750-es évek végén megjelennek az anyakönyvi bejegyzésekben. 1757-ben adnak hírt Rácz János és Banczulló Erzsébet Klára nevű gyermekének megkereszteléséről, 1759-ben pedig Seres Péter Sára nevű leányának Rácz Jánossal kötött házasságát dokumentálják. Ezt követően gyakran találunk olyan bejegyzést, amely cigány származású emberek házasságkötésével, születésével vagy halálával kapcsolatos. Többnyire Kolompár, Farkas, Pengő, Lakatos nevű személyekről történik említés, de Késcsinálló, Rostacsinálló családnevű személyek is előfordulnak. Jellemző, hogy a házasságkötések esetében a tanúk között nem cigányok szerepelnek, akik keresztkomaként is megjelennek a keresztelésnél. Az 1800-as évek első felében bővül a családnevek választéka: ettől az időszaktól mutatható ki a Poczok család megjelenése, de a házastársak között Vadász, Bódi és Rontó nevűek is feltűnnek. A XIX. század közepén a feltehetően igari származású Illések is megjelennek, továbbá a Balogh nevezetűek, de a Farkas és a Rácz család lehetett a legnépesebb. Vélhetően a Poczok családhoz hasonlóan a Jónások is Polgárról kerültek Nagy-ivánra, s részben a Farkas, részben a Balogh családdal kerültek rokonságba.
A cigányok foglalkozására csak a XIX. század második közepétől vannak utalások. Többekről feljegyzik, hogy zenészként („zenész”, „népzenész”), illetve tapasztóként („tapasztó cigány”) keresik kenyerüket. Földje egyetlen cigánynak sem volt. Mindez a XX. század első felében is jellemző: a faluban külön „zenészbandát” alkottak a cigányok (tehát volt magyar zenészbanda is), akik lakodalmakon közreműködve keresték kenyerüket.
A XX. század közepéig mindössze néhány zsidó család élt Nagyivánon. Az első betelepülés ideje pontosan nem ismert, de az 1828-as összeíráskor már hét izraelitát találtak a faluban. Számuk 1840-es években nyolc–tizenhat fő között ingadozott, egészen az 1870-es évekig. Azaz a kezdetben egy családból álló vallási közösség három-négy családra gyarapodott. 1842–43 körül például Freinkind József, Glóber József és Glóber Márton családja lakott a faluban, összesen tizenhat ember. A következő évek zsidóösszeírásai viszont már másokat találnak Nagyivánon: Ernszt Ábrahám és Ernszt Ignác bérlők családját. A földesúri kézben lévő vendégfogadó (a Görbe-kocsma) és a mészárszék, továbbá az úgynevezett alsó kocsma minden bizonnyal az 1800-as évek elejétől kerülhetett a zsidó bérlőkhöz – korábban a káptalan átengedte a falunak –, így az izraeliták számára megnyílott ez a kereskedelmi lehetőség. Az 1870-es évek végén már két kocsmárost, két kiskereskedőt és egy házalót írnak össze a faluban. Ez az öt család alkothatja azt a közösséget, amely 1890-ben már 48 főt számlált. Az 1920-as években újra csökkenő számú vallási kisebbségről tudunk. Ekkor még három família él a faluban: a Grósz, az Entz és a Gárdos család. Grósz Józsefnek ital- és élelmiszer-rőfösárú boltja volt a Hősök kertje mögött. Entz Géza tönkrement, házát egy ideig Gárdosék bérelték. Goldstein Ignácnak (Gárdosra magyarosítottak) szatócs-rőfös boltja, terményfelvásárló telepe és temetkezési vállakozása volt. 1932-ben bekövetkezett halálakor már eladták a házat: Daragó kántortanítóék vásárolták meg. A zsidók keresztény szolgálólányokat alkalmaztak, gyermekeiket Kunmadarasról átjáró idős magántanító tanította.
A szükséges rituális teendőket a tiszaigari vagy a kunmadarasi sahter végezte el, a vallási szertartásokon a kunmadarasi rabbi közreműködött. A Sarkadi-temető szomszédságában, a kápolnától északra volt a zsidótemető, melyet kisebb árok és kerítés választott el a másik temetőtől.
A vallási hagyományokat hűen követő, a falubeliek emlékezetében ma is tisztelt közösség az 1930-as népszámláláskor már hét főre fogyatkozott, melyet akkor már csak a Grósz és a Gárdos család néhány tagja képviselt. A holokausztot és a háborút követően a munkaszolgálatot túlélők nem tértek vissza Nagyivánra.
)
)
Egy régi iványi család: Kurucz Jánosék 1916 körül. Balról jobbra: Kurucz Tamás, Kurucz Jánosné (született: Virágh Veronika), Kurucz János, ifjabb Kurucz János és előttük Kurucz Zsuzsika
Tanyai udvar az 1930-as évek végéről. Szalontai György tanyája a Sáros-ér közelében (Szalontai Árpád felvétele)
Kurucz Juliska elsőáldozásán, 1942-ben
Körmenet indul a templom elől az 1930-as években. Fehér öltönyben a kántor, Daragó István
Egyházközségi elöljárók Abaváry János plébánossága idején (1950 körül)
Aratás a Kántorföldön az 1930-as években. A kép bal szélén Daragó István kántortanító
Nagyiván belterülete 1860 körül
A Kis-Sarkad medre egykor elválasztotta Hatház falurészt Nagyiván központjától (Vadász István felvétele)
A Sarkad-parton állt a nagyiváni szélmalom (1940-es évek)
Korom Vellás József főjegyző és neje, Trázsy Ilona, Sipeki László tanító és neje, valamint Trázsy Lajos és neje (1932)
A Kálmán-köz az 1960-as években (Gál Lajos felvétele)
