Várakozó évtizedek
Várakozó évtizedek
A második világháború során a front gyorsan átvonult a falun, de Nagy-iván lakosságát a távoli harcterek eseményei is mélyen felkavarták.
A Függelék II. részében feltüntetett becsléseink szerint közel ötven falubeli fiatal, részben családos, részben nőtlen férfi maradt a távoli, Don menti, lengyelországi vagy hazai harctereken. Az itthon maradottak számára 1945-ben a földosztás fontos kérdéssé vált, ám hamarosan nyílvánvalóvá vált a föld elégtelensége. Hiába volt ugyanis a viszonylag nagy káptalani birtok, annak előnytelen művelésági szerkezete és az ennek megfelelő gyenge minősége nem tette lehetővé a közel 360 főnyi földigénylő földhöz juttatását. A földéhséget ezért radikálisabb módon, a debreceni (hortobágyi) határból történő foglalással igyekeztek enyhíteni.
1946 nyarán kidoboltatták, hogy aki a Hortobágyon földet akar kérni, jelentkezzen az egykori Zámpusztához tartozó Faluvég-halmán. Szeptember közepéig mintegy kétszáz család kívánt a Sáros-ér másik oldalán lévő zámpusztai határban földet igényelni, családonként tizenöt-tizenöt katasztrális holdat, összesen 3600 katasztrális holdnyi területen. A térképezési-földmérési munkákat nyomban el is kezdték, ám Debrecen város illetékesei gyorsan reagáltak, és az Országos Földbirtokrendező Tanács egyetértésével szakértőket küldtek a helyszínre. Miután a vizsgálatok megállapították, hogy ezen a területen nagy költséggel is csak fejlődésképtelen települést lehetne kiépíteni, ez a közbelépés 1947 elejére lehetetlenné tette a nagyivániak földhöz jutását. Végül a falu határában 360 igénylő között összesen 1626 katasztrális hold földet osztottak ki. Így nem véletlen, hogy az elaprózott birtokstruktúra, illetve a földhöz jutás nehézségei közepette gyorsan fel-éledtek a szövetkezetesítéshez fűződő remények.
A faluban viszonylag korán, már 1945. december 17-én megalakult a földműves-szövetkezet, százöt fővel. A baloldali pártok helyi megerősödésével a szövetkezetesítés személyi feltételei is kialakultak.
A mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek az országos politikai irányváltástól felerősödő szervezése Nagyivánon is korán elkezdődött. Az igen erőteljes agitáció következtében 1948 végén már megalakult az első termelőszövetkezeti csoport. Az 1949-ben létrejött termelőszövetkezetek jellemző módon Rákosi Mátyás nevét vették fel. A Rákosi Csillaga I. és a Rákosi Csillaga II. termelőszövetkezeti csoportok alakulását később a Vörös Csillag, az Új Úton és az Aranykalász termelőszövetkezeti csoport (úgynevezett III. típusú termelőszövetkezet) követte. A közös gazdaságok gyakori átalakulása-szétválása ellenére, az újbirtokosokat sem kímélő, folyamatos földcserék hatására 1955-ben már a községi földterület fele (3600 katasztrális hold) a termelőszövetkezetek kezén volt.
1950-ben, a tanácsrendszer bevezetésével szinte egy időben fontos, a falura is ható közigazgatási változás történt. A Tiszafüredi járás tiszántúli része – Nagyivánnal együtt – Heves megyéből Szolnok megyéhez került. További helytörténeti kutatást igényel még annak tisztázása, vajon miért vált Nagyiván az 1950-es évek második felére a „szocialista vívmányok” erős szigetévé. Ennek több megnyilvánulása közül említést érdemel, hogy 1956 októberének végén a keményvonalas pártállami erők itt olyan szervezettek maradtak, hogy a községi forradalmi bizottság tagjait is lemondatták. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek sem gyengültek meg a forradalom idején, legfeljebb különváltak. Az 1950-es évek legvégén ezért sem jelentett gondot a mezőgazdaság kollektivizálásának befejezése.
Nagyivánon nagy örömmel fogadták, hogy a faluban az 1950-es években több, évtizedek óta hiányolt létesítmény készült el. Orvosi rendelőt és gyógyszertárat alakítottak ki, az évtized végén pedig felavatták a környéken akkoriban igen modernnek tartott, sok szomszéd község által irigyelt, színház- és mozitermeket, könyvtárat magába foglaló kultúrházat. Igaz, hogy a lapos tetejű, oszlopos homlokzatú épület ma is roppant furcsán ható megjelenésével csak hosszú idő múltán barátkozott meg a helyi lakosság, de végül megszokta, és ma már a falukép szerves részének tartja. Az 1960-as években bővítették az iskolát, később új postahivatal épült, új épületbe költözött a gyógyszertár, s egy parasztházban presszót rendeztek be.
A gyökeres politikai-gazdasági változások azonban a hagyományos társadalmi-gazdasági szerkezet felbomlásához vezettek. A korábbi szívós munkával felemelkedő, módosabb parasztcsaládok idősebb tagjai a politikai nyomás hatására felhagytak az egyéni gazdálkodással: vagy beléptek a termelőszövetkezetek valamelyikébe, vagy a környező állami gazdaságokban (Kunmadarason, Karcagon vagy a Hortobágyon) vállaltak munkát. Sokan a távolsági ingázást, majd az elvándorlást választották. Mindez az 1960-as években még inkább felerősödött: a fiatalok továbbtanulása eleve felgyorsította ezt a folyamatot, hisz sem a faluban, sem a környéken nem volt elhelyezkedési lehetőség. A tendenciát a népességszám alakulása is jelzi. Az 1950-es években a lakosság száma még stagnált, majd később rohamosan csökkent. Nagyiván lakóinak száma 1949-ben még 2353 fő volt, mely 1960-ig alig változott. Később azonban az 1960-as 2341 főnyi lakónépesség 1980-ra már 1455 főre mérséklődött. Mindez összefüggött azzal is, hogy a település agrárjellegű maradt, és az ipari munkahelyek nagy távolsága, a falu kedvezőtlen forgalmi helyzette nem tette lehetővé a távolsági vagy napi ingázást.
A lakosságszám csökkenéséhez az is hozzájárult, hogy a helység településhálózaton belüli szerepköre csökkent. A különféle intézményátszervezések is hűen tükrözik ezt a folyamatot. Előbb az 1960-as évek elején a kiskereskedelmi hálózatot átfogó földműves-szövetkezeti központ került Tiszaörsre, majd végül Tiszafüredre.
A helybeli mezőgazdasági szövetkezetek összevonása után az 1970-es évek elején a mezőgazdasági nagyüzemi irányítás központja is a szomszédos Tiszaörsre került. Végül a közös tanácsi igazgatás is hasonlóan alakult. Az 1970-es évek végén már az iskola körzetesítésére, Nagyiván–Tiszaörs–Tiszaigar általános iskoláinak igazgatási összevonására is kísérletet tettek.
Kedvező hatású volt viszont, hogy a régi egyeki földút kikövezésével az 1970-es évek elején megszünt a falu „zsákutca” jellege, mivel a 33-as számú főút felé is megteremtődött a közlekedési kapcsolat. A helybeli foglalkozási lehetőségek bővítésére is történtek próbálkozások. Az 1950-es évek végén megszervezett nagyüzemi nádkitermelés két évtized múlva exportnád-feldolgozó üzemmé bővült, bár csak egy-két tucat embernek adott folyamatos munkát. Meg kell említeni azt is, hogy az egykori gyógynövényszárító üzem épületének átalakításával az 1970-es évek végén a mezőgazdasági termelőszövetkezet ipari melléküzemágaként orvosi műszerek gyártásával is próbálkoztak – kevés sikerrel.
A tartósan érvényesülő kedvezőtlen tendenciák hatását sem az 1990-es években újra visszanyert közigazgatási önállóság, sem az azóta megvalósított infrastrukturális beruházások sora (a telefon- és a belterületi úthálózat, valamint a vezetékes gázellátás kiépítése) nem tudta számottevően mérsékelni. A Hortobágyi Nemzeti Park megszervezésével két és fél évtizede felvillanó idegenforgalmi fellendülés és településképi rekonstrukció is csak lehetőség maradt, bár a legutóbbi évtized történései némi elmozdulást sejtetnek.
Az 1959–60-ban épült új kultúrház (1961, Gál Lajos felvétele)
Az 1960-as években a kultúrház előtt parkot alakítottak ki (Gál Lajos felvétele)
A Csengő presszó egy átalakított, tájjelegű épületben kapott helyet (1975, Gál Lajos felvétele)
Ülésezik a nagyiváni földműves-szövetkezet vezetősége (1940-es évek vége)
Az agyagosi nagyüzemi juhhodályok vályogból, nádtetővel épültek (1970, Tölgyes László felvétele)
A régi községháza és az új gyógyszertár az 1970-es évek közepén (Gál Lajos felvétele)
Fő utcai részlet a XVIII. század végén épült római katolikus templommal (Gál Lajos felvétele)
Részlet Czinege József termelőszövetkezeti tagkönyvéből (Rákosi Csillaga Tsz, 1955. november)
Egykori zsellérház Kismezőről (1964, Pócs Éva felvétele)
