Szép új világ…
Szép új világ…
A háború után a falu nehezen állt talpra. Szép új világról álmodtak, abban reménykedtek az emberek. 1945. március 18-án a falu ideiglenes elöljárósága a fegyverszüneti ellenőrző bizottság 26. számú rendelete alapján elkészítette a szovjet katonaság által elszállított magyar állampolgárokról szóló kimutatást, amelyet a főszolgabírón keresztül a megyei főispánnak terjesztettek fel. Hatvanhat fogolyról tájékoztat ez a lista, főleg orosz, ausztriai, lengyel, valamint magyar hadszíntereken estek fogságba. Túlnyomó többségük nagyharsányi cseléd, birtokosgazda, kő- és bauxitbánya-munkás volt.
1945. november 10-én újabb lista készült az elöljáróságon 34 „vissza nem tért” személyről, akiket az oroszok hurcoltak el. Köztük katonák, de civilek is voltak. Ugyanekkor kapott értesítést dr. Boros István főispántól a bíró, hogy 57 nagyharsányi személy biztosan elesett a fronton. Továbbá az is közismertté vált, hogy 1944–1945 között az SS kötelékébe önként vagy sorozás útján került tizenkét nagyharsányi német katona is elesett. Az 1944 szeptemberében készült községi jegyzői kimutatás is ennyi besorozottról szólt. Tehát valamennyien elpusztultak a keleti fronton.
1946. január 10-én az is kiderült, hogy a faluból elhurcolt valamennyi zsidó család elpusztult, egy fiút kivéve, aki a szövetséges haderő bombázása következtében lerombolt internálótáborból szerencsésen megmenekült.
A község a háborús emberveszteséget sokáig nem tudta kiheverni. 1947 karácsonyán több mint ezer ember gyújtott gyertyát a temetőben a hősi halottakra és a háborúban elesett családtagokra emlékezve: „Itt voltak azok, akik korábban nagyharsányi lakosok voltak. Messzi vidékekről eljöttek a rokonok, hogy rájuk emlékezzenek.”
A lelki szenvedésen túl szociális téren is nagyok a veszteségek. A listákat elemezve látható, hogy a falu férfi lakosságából többségében a családfenntartók haltak el a frontokon és a táborokban.
Az anyagi veszteség a német kivonuló és a szovjet csapatok rekvirálásai következtében érték elsősorban a lakosságot. 1945-ben mindössze két ló maradt a faluban, sem vetőmag, sem egyéb termény nem állt rendelkezésükre. A bor a rablások és rekvirálások fő céltárgya volt, ahogy ezt az 1918– 21 közötti megszállás idején a falu már egyszer megszenvedte.
A politikai események azt bizonyítják, hogy a lakosság bizalmát továbbra is a kisgazdapárt élvezi. Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választás a kisgazdák győzelmét hozta. Meggyőző többség szavazott rájuk Nagyharsányban is.
A pártokra leadott szavazatok 1945-ben
Párt
|
NPP
|
PDP
|
MKP
|
FKGP
|
SZDP
|
Összesen
|
Voksok számszerűen
|
3
|
11
|
69
|
343
|
200
|
856
|
Százalékban
|
0,3
|
1,3
|
8,1
|
67,3
|
23
|
100
|
A következő hónapban megalakult nagyközségi önkormányzatban is a kisgazdapárti módosabb gazdák kerültek többségben vezető tisztségekbe. A németekkel együtt elmenekült utolsó főjegyző, László András helyett a kisgazdák javaslatára Ihászy Lajos, korábban itt működő főjegyző vette át a hivatalos ügyek irányítását, a választás után rövid ideig még hivatalban maradva.
1945. január 18-án alakult meg a Nagyharsány nagyközségi nemzeti bizottság négy kisgazda és négy szociáldemokrata párti taggal, amelyben a kezdetektől éles politikai vita folyt. A legfontosabbnak a földkérdés és a szociális nyomorúság enyhítésének megoldása látszott. Április 28-án alakult meg a nagyközségi földosztó bizottság, amelyben a kisgazdapárti vezetőknek nem sikerült többséghez jutniuk. A bizottság elnökének az egykori bauxitbánya vájárját, Marócsay Kálmán szociáldemokrata párti tagot tették meg, a bizottsági tagok nagy többségét a kő- és bauxitbánya szociáldemokrata munkásai közül jelölték ki.
Az eseményekről készített Krónikai feljegyzések című kézirat írója, Bordás Sándor nagygazda szerint: „… a bizottság egésze a földkérés megoldásához egyáltalán nem értő bányász, ipari munkás, néhány hivatalnokból állt. Ezek a megyei intenciók végrehajtására vállalkoztak, többségük kommunista és nemzeti parasztpárti ember volt.”
Legelőször a Sziebert-féle birtokot osztották fel, ezt követően került sor a villányi nagygazda, Tengler földjére. A nagyharsányi közép- és nagyobb birtokosoktól 96 hold föld és szőlő fölosztását követően a volt német nemzetiségű birtokosok földjeit és szőlőit, az SS-be besorozott családok földjeit összesen százhatvan igénylő között mérték ki. Sok bauxit- és kőbányász is kapott néhány holdat. A Méhes-dűlőben negyven szőlőmunkás és napszámos számára házhelyet jelöltek ki.
A kőbányát, amelynek vezetői elmenekültek, a gőzmalom felét (osztrák tulajdonosa volt) a szovjetek lefoglalták, majd hamarosan átadták a Baranyai Villamossági Rt.-nek, 1947 végéig bérletben működött, végül államosították.
1947-ben a nemzetgyűlési választásokon már egy meggyengült kisgazdapárt indult. Sokan a Barankovics-pártra adták szavazatukat. A szociáldemokrata pártra voksolók aránya tíz százalékkal megnőtt, az MKP nem tudott ugyan új szavazatokat szerezni, „1945. évi eredményeikhez képest azonban minden siklósi, megyei és országos baloldali tényező őket favorizálta” – írta Bordás Sándor gazda.
A választásokat követően megindult a támadás a helyi egyházközségek ellen is. Tizenkét hold földjüket lefoglalták. Ez nagy nehézségeket okozott működésükben, mivel rendkívül megcsappant jövedelmük miatt a lelkészeiket is alig tudták fizetni, és természetbeni járandóságaik is a minimumra csökkentek az általános gazdasági hanyatlás következtében.
1949-ben a pangó mezőgazdasági viszonyokon úgy kívántak változtatni, hogy az elkobzott, állami tulajdonba vett szőlők és földek termelésének megerősítésére állami gazdaságot alapítottak. A kuláklistára került középbirtokosok földjét, szőlőit is hozzácsatolták, de a gazdaság megélénkülése nem következett be. A Kerék-dűlőből azután a feljebb fekvő szőlők tulajdonosait szorították ki. Olyanok is felkerültek a kuláklistára, akiknek semmi egyéb vagyonuk nem volt, mint az elvett szőlőterületeik. Teljesen pangott a termelés annak ellenére, hogy Pettenhoffer Sándor személyében jeles villányi szakember irányította a munkálatokat. Az állatállomány elpusztult a háború utolsó napjaiban az átvonuló német csapatok és a benyomuló szovjet, majd partizán megszállók rekvirálásai, rablásai következtében.
Nagyharsányban a háború legelején 18 arató cséplőgéppel rendelkeztek a nagyobb gazdák. 1942-ben 540 lovat és négyszáz szekeret használtak. Az 1945. évi számbavétel 31 lovat listáz, az 1946-ban készült kimutatások szerint egyetlen működtethető gép sem volt a faluban, szinte megbénult a község gazdálkodása. Az államosításban gondolták a kiutat megtalálni. Sáripusztán állami gépállomást hoztak létre. A munkáskáder igazgató szerint a kilencven százalékban elpusztult igaerő miatt csak ez a lehetőség maradt.
Az államosítási láz elért mindent, ahol problémák mutatkoztak. A falu 24 házának részbeni államosításával, a lakók eltávolításával „oldották” meg az óvoda, a községháza, a könyvtár, a mozi elhelyezését.
A közigazgatás rendkívül nehezen talált magára. A különböző megyei, járási és pártszervek rendre beavatkoztak a község irányításába. A megmerevedő politikai légkörben a községi közgyűlés szerepe, az elöljáróság munkája formálissá vált.
1945–1948 között mindhárom főjegyző, ellentmondásba kerülve az erősödő pártok hatalmával, a mind erősebben jelentkező „baloldali blokk” nyomásával, lemondott, és el is távozott a községből. A falu népszerű bírója, Beremeni Ferenc 1948. október 22-én, mivel nem volt hajlandó a családok ellen mind jobban erősödő házelkobzási rendelkezéseket végrehajtani, ugyancsak lemondott tisztségéről.
A kialakulni látszó „szép új világban” sokan nem kívántak régi falujukban élni. 1948 október végén 61 olyan, részint kuláknak nyilvánított gazda házába telepítettek be új családokat, akik a Kolonia-dűlő nyomorúságos viskóiból, pincelakásokból költözhettek be a faluba. Az új rezsim úgy kívánta megoldani Nagyharsány több mint fél évszázados gondját, hogy közben másokat kényszerített lehetetlen helyzetbe.
Bordás Sándor, a község és a református egyház történetének összeállítója, 1930
A Felszabadulási emlékpark (ifj. Szita László felvétele)
