Háború előtt, háború után | Száz Magyar Falu

Háború előtt, háború után

A kiegyezést követő négy és fél évtized az ország általános fejlődését hozta. A vasútépítések révén a magyar vidék is bekapcsolódhatott az ipar, az infrastruktúra vérkeringésébe. A falu határán belül több telekrendezési eljárás nyomán a polgári birtokviszonyok megszilárdultak.

A művelési ágakban változásoknak nem lehetünk ugyan tanúi, de a föld megmunkálásához jelentős új eszközök állnak rendelkezésre. 1910-ben a nagyobb gazdáknál tizenegy cséplőgépet tartanak nyilván, a szőlészetben új módszereket vezetnek be. Ugyanebben az időszakban a szociális és közigazgatási felmérések szerint az 4525 katasztrális hold összterületből 2739 katasztrális hold szántót műveltek (281 hold kaszáló – rét –, 498 hold legelő, 225 hold erdő és 559 hold szőlő). Az 1899. évi felmérés szerint a lakosság lélekszáma stagnál. 1848-ban alig pár német gazda volt, a századforduló táján már 124 német család gazdálkodott a településen. A 334 házban 686 lakrészt tartottak nyilván, az épületek 74 százaléka kőfundamentumú, cseréppel fedett.

1867–1880 között a községrendezés biztatóan haladt. Piacterületet alakítottak ki, a vásárteret bekerítették, 1887-ig öt utcát portalanítottak. Téglázott járda épült másfél kilométeren. Az önkormányzat 1900-ban fogalmazta meg a nagyközségi státus iránti kérelmét. Az alispán a következő kritériumokat hangsúlyozta leiratában: községi utak rendezése, szőlőkbe vezető utak, árkok, általában a falu vízelvezetési rendszerének kiépítése, a faluban működő községi iskola felújítása és bővítése. Az 1902. évi januári közgyűlésen a képviselők a falu rendészetének megszervezését, rendőrőrs felállítását, valamint a nagyközségek részére az 1872-ben előírt szervezeti változások foganatosítását elfogadták. 1904-ig lázas tevékenység folyt, hogy a nagyközségi státus kritériumait megvalósítsák. 1902-től a falubírót, másodbírót, közgyámot, fő- és segédjegyzőt, valamint tíz szegődményes személyt alkalmazott különböző hivatali teendők ellátására Nagyharsány. A község képviselő-testületében tíz-tíz virilista és választott személy foglalhatott helyet. A képviselő-testület 1903-ban négy pótképviselő választását is elhatározta. 1903-ban már az új létszámú testület működött. A községházát renoválták, bővítették.

A megyei közigazgatási bizottság elfogadta legelőtársulati szabályozási tervüket, külön jóváhagyással életbe lépett az úgynevezett hegyi legeltetési szabályrendelet. 1904 legelején a kőfejtők és mészégetők működését szabályozó rendeletet is jóváhagyta a vármegye. A meszes vizek miatt artézi kút fúrását határozták el, azonban a magas költségek miatt megvalósításukat végül elhalasztották.

Már a XIX. század negyvenes éveiben híresek voltak a falu hetivásárai. Ezeket azonban csak a szűkebb tájból érkezett piacozók keresték fel. 1870-ben tovább szélesedett a vásári kisrégió. 1900-ban Beremend, Kisharsány, Nagytótfalu, Terehegy, a hegyen túlról Vókány, Rácpetre (ma Újpetre) vásározói is megjelentek, főleg az olcsó gyümölcs, a kitűnő borok, az ugyancsak olcsó mész miatt lett keresett a piac. Négy országos vásárnapja volt Harsánynak. A Szent József-napon, Szentháromság vasárnapján, Nagyboldogasszony és Szent András napján tartott állat- és borvásárok nagyobb távolságban is számon tartott eseménynek számítottak. Mohácsról, Eszékről is elsősorban bor, gyümölcs, építőanyag került piacra. Az önkormányzat a vásárjog bérbeadását határozta el. Az 1905-ben nagyközséggé alakult Nagyharsány aztán a piacot és vásárt újra a saját kezelésében működtette. A heti két napon országos vásárjog révén 400–400 forint került az önkormányzati kasszába.

Míg 1867 előtt két-három kisiparos működött itt, 1899-ben tizenöt önálló műhellyel rendelkező mestert írtak össze, akiknél 31 inas vagy segéd dolgozott. 1905-ben kezdődött a nagyközségi vendéglő építése, a jegyzői lak és a vásártér bővítése.

A nagyközségi státusnak az önkormányzat igyekezett megfelelni. 1850-ben három közkútról vannak adataink, 1911-ben tizennégy újabbat építettek. A községi járdák 1914-ben felújítással és újak építésével szolgálták a lakosságot. A rendőrőrs számára épületet emeltek. A dögtemetőt megszüntették, és modernnek számító állati hullaégetőt építettek. Az önkéntes tűzoltók mellett nagyközségi tűzoltóság jött létre. A világháború előtt tűzoltófecskendő kocsit vásároltak. 1909-ben, nagyközségi mészárszéket nyitottak meg, mivel a lakosok között mind több iparos-, tisztviselőcsalád igényelte ezt.

Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását követően július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. A konfliktus világháborúvá szélesedett. A félrevezetett milliók örömmel és lelkesedéssel fogadták az eseményeket. Nagyharsányban a hadüzenet estéjén fáklyás felvonulást szerveztek. Az önkormányzat esküdtje, Beremeni János szónokolt, a tömeg azt kiabálta: „Szerbia csak egy reggeli.” A lelkesedés egy hónapon belül lelohadt, és gyász váltotta fel, amikor megérkeztek az első áldozatokról szóló hírek.

Egyre jobban érződött a mindennapokban a 165 bevonultatott férfi hiánya. Hamarosan megkezdődtek a rekvirálások. Először a muraközi lovakat vitték el, majd fogatolásra kényszerítették a gazdákat Pécs–Újvidék között. 1915 januárjában a búza és egyéb termékek kerültek rekvirálás alá. Márciusban a siklósi főszolgabíró leirata börtönnel, súlyos bírsággal fenyegette a javaik védelmében ellenállást mutató családokat. Ugyanebben a hónapban Terehegyi Jánost, Oldi Mátyást, Kis Pétert és idős Herendi Lajost letartóztatták, mert gabonájukat a szőlőhegyben lévő pincéjüknél álló présház padlására rejtették.

1915 decemberétől bosnyák hadifogoly katonaság került a faluba, a vásártéren épített barakkokba helyezték el őket. Jutott belőlük a községbe is, ahol pajtákban, nyomorúságosan összezsúfolva tartották őket. Volt hónap, amikor létszámuk megközelítette a háromezret. Bordás Sándor pajtáiba egy egész századot zsúfoltak be. Óriási nélkülözések mellett éltek. Négyévi itt tartózkodásuk alatt nagy számban haltak meg a kolerás, tífuszos megbetegedések miatt. Az éhínség is sokakat elpusztított. A munkában nagyon szorgalmasak voltak, akár az uradalomban, akár magánszemélyeknél végezték a kapálást, aratást. Sokan közülük öngyilkosok lettek.

1918 júniusában fellázadtak, a barakkokban elkülönített élelemraktárakat feltörték. A rengeteg visszatartott élelmiszert szétosztották, több tisztjüket agyonverték. A fegyverszünet idején elindított katonavonatokkal tértek vissza hazájukba. A vonaton a nagyharsányi barakktáborban elszenvedett szörnyűségek miatt (éheztetés, korbácsolás) több tisztjüket megölték.

A kormányzat a katasztrofálissá váló munkaerő pótlására orosz és román hadifoglyokat is elhelyezett a községben. Ezek is az uradalomhoz és a háborúba besorozott vagy ott meghalt gazdák portáira kerültek.

A családokat nagy veszteségek érték, mert minden terményt hadi érdekből elrekviráltak. 1917-ben a földek mintegy a fele nem kapott trágyát harmadik éve, a szőlők számítottak csak kivételnek.

1918 tavaszán lefoglalták az összes bort, ami az 1916–17. évben termett. A katonai csendőrség pincéről pincére járt, és kocsikra rakva hordóstul vitték, a huszárságnak szállították el.

Leszerelték a harangokat. A falu templomában csak a legkisebb maradt meg. 1917 novemberében a rekviráló csendőrség a rézmozsarakat, bográcsokat, ajtókilincseket honvédelmi célból elvitte. A forgalom teljesen megbénult a vasútvonalon, mert a hadsereg foglalta le a Mohács, Magyarbóly felé közlekedő vagonokat. A néhány személykocsira feliratot ragasztottak: „Katona kupé, csak a hadseregnek.”

1918-ban a forradalom hírére a községben lakó kőbányászok tüntetést rendeztek, a felvonuláson azonban a helyi parasztság nem vett részt. A nyugtalanságra jellemző, hogy a főszolgabíró azt jelentette a főispánnak: „Nagyharsány és környékén a csendőr- és katona-járőrözést sűríteni tanácsos, mert a rablások, erőszakoskodások miatt, amelyet a szétszóródott hadifoglyok mindennapossá tesznek, a vagyon és élet nincs biztonságban.”

1918 novemberében a községbe váratlanul érkező, rosszul felfegyverzett szerb katonaság szállta meg, amely statáriumot hirdetett. Parancsnoka, aki a megszállás nagy részében itt tartózkodott, Anton Sztanics szerb ügyvéd volt. A megszállók első intézkedéseként a jegyzőt eltávolították, helyére Vákányáz József kőbányai írnokot nevezték ki. Az elöljáróságot a helyén hagyták.

A szerb megszállók sem tudták a rendet fenntartani. A faluban és környékén a borospincék a rablások célpontjaivá váltak. A községben is elszaporodtak az éjszakai támadások. A megszálló hatalom kénytelen volt a legkisebb ügyekben is szigorúan eljárni. Több polgárt, amiért az élelem rekvirálásakor ellenállt, ugyanúgy, mint a rablókat, megbotozták. Herendi János idős embert, Csőri Jánost, Mákos János fiát, akik összetűzésbe keveredtek a hatalommal, Mitrovicára internálták. 1921. augusztus 21-én a szerbek távozása rendkívül gyorsan lezajlott, nyomukban csendőrszakasz, majd ezt követően honvédcsapatok vonultak be. Átmenetileg a csendőrség tartotta fenn a rendet. Ezt követően szeptember 15-én restaurálták a magyar közigazgatást, a bíró, a jegyző újra elfoglalhatta helyét.

A háború és a megszállás szomorú mérlegét az önkormányzat december 10-i ülésén ismertették. 1919–1921 között a bejelentett és kivizsgált rablások száma 210 volt. A faluban a megszállók 11 gazdát öltek meg. 21 férfit internáltak, közülük 18-an visszatértek, a többiek hollétéről nem tudnak semmit. A távozó katonai alakulattal 21 lovat vittek el és hét szekeret. 31 gazda bejelentése szerint minden borukat magukkal vitték, hordóval együtt. A frontokon 214 személy hősi halált halt vagy eltűntnek nyilvánították.

A háború szomorú emlékeként a nagyharsányi barakktábor bosnyák katonáiból elhalt 487 személyt a református temetőben hantolták el. A húszas évek elején egyforma, kerekre faragott fejű sírköveket állítottak nyugvóhelyük fölé. Temetőjüket bekerítették, kapuján a „Hazáért” felirat volt olvasható. Tisztjeik külön sírhelyet kaptak.

Később a kőbánya robbantásos művelése nagy pusztítást végzett a temetőben. A bosnyák, de a református sírok közül is sok elpusztult. A bosnyák temetőt, amelyet 1927-ben szép sírkövekkel láttak el, 1950-ig az önkormányzat gondoztatta is.

A szerb megszállást követő időszakban a község életének minden területén a lassú fejlődés jelei mutatkoznak. A gazdák túlnyomó többsége a harmincas évekig a Keresztény Kisgazda-, Földműves és Polgári Párt (Egységes Párt) tagja. A Polgári Olvasókör több példányban megrendelte a Budapesten megjelenő Új Barázda és a Pécsett kiadott Kisgazdák Lapja című újságot. Más pártnak nem voltak tagjai. Az egyre erősödő kő-, 1936-tól a bauxitbányászatban alkalmazott napszámosok körében mintegy harminc fő a Siklóshoz tartozó szociáldemokrata pártnak volt tagja. A község politikai életében azonban szerepük nem volt. A bányászok elkülönülten éltek a falutól.

Az egykor teljesen kálvinista falu, főleg a húszas évek legelején, a népesség bevándorlása, valamint néhány ipari üzem megtelepedése következményeként, katolikus többségűvé változott. 1930-ban 752 református lélekkel szemben 840 római katolikust számláltak össze. 63 evangélikus, 27 zsidó, tíz görög katolikus és három görögkeleti szerb jelenléte gazdagítja a hitélet spektrumát.

A homogén nemzetiségű településen csak magyar lakosság élt. A századfordulóig jóformán semmit sem változott a nemzetiségi összetétel. Új tendencia az első világháborút követő népességmigráció felerősödésétől figyelhető meg. 1930-ban az 1533 magyar mellett már 122 német, 24 horvát és 16 egyéb nemzetiségű lakos élt a faluban. Az adatok azt is mutatják, hogy a századfordulóig szinte teljes egészében őstermelő lakosság mellett más foglalkozást űzők is megjelentek. A birtokos, az agrárgazdák, a gazdaságukban alkalmazott napszámosok és más földművesmunkát végzők 1290 főt tettek ki. Az iparosok, kereskedők, a közlekedésben, közigazgatásban dolgozók száma 403. Az 1940. évi népszámlálás idején a nem mezőgazdasági foglalkozású népesség tovább növekedett a kő- és bauxitbányászokkal.

A beköltözések és a foglalkozási struktúra átalakulása ellenére a polgári tulajdonosok aránya szinte semmit sem változott. A vagyonok, földek összterületének 78,3 százaléka, a szőlőskertek 85 százaléka a birtokos „őslakosság” kezén maradt.

A politikai irányítás mintegy harminc-negyven régi nagyharsányi gazdag birtokos paraszt kezébe került. A mind erősebben egykéző református nagygazdacsaládok vagyonának erőteljes növekedése figyelhető meg. A falu földkönyveiben kutatva látható, hogy az adásvételek 1900–1926 között harmincöt nagygazda nevéhez kapcsolhatók. Különösen a szőlők területén figyelhető meg koncentráció. Ez a háború és a megszállás utáni időben tovább erősödő folyamatként állandósult.

A politikai életben a vezetés ennek a birtokoscsoportnak a kezében maradt a második világháború végéig. Legmódosabb tagjai közül kerültek ki az önkormányzati választások után azok a vezetők, akik azután meghatározták a község gazdálkodásának irányát, a községi tulajdonban lévő bányák, malom, földek bérletének hasznosítását. A legmódosabb családok évtizedeken át bírókat, elöljárósági tisztviselőket, tanult tagjaik a jogi ismeretekhez kötött jegyzői állásokat foglalták el.

A mindenkori nemzetgyűlési és helyi önkormányzati választások jelentették a falu életében a politikai erőpróbát. Nagyharsány, amely a siklósi választókerülethez tartozott, az 1921. év végi rendkívüli nemzetgyűlési választás alkalmával (a szerb megszállás után kiírt rendkívüli választás volt ez) is a nagygazdák befolyását mutatta. Többségében a Nagyatádi Szabó István vezetése alatt álló Keresztény Kisgazda Párt jelöltjére szavaztak. A helyi nagygazda, Simon János elsöprő győzelmét annak köszönhette, hogy „új magyar életet”, községrendezést, útépítést, kedvező kőbányabérlet megkötését, járda- és útépítéseket ígért, valamint a szőlőpásztorok alkalmazását az egész hegyen, amelynek költségeihez az önkormányzat is hozzájárul, végül a nagyon rossz állapotban lévő iskola felújítását és bővítését, továbbá az adók csökkentését.

Az 1922. évi nemzetgyűlési választáson a kormány jelöltje újra a helybeli nagygazda, Simon János, aki ismét győzelmet aratott a kisgazdapárt színeiben. Kormánypárti szónoklataiban természetesen nemcsak az országos jelszavakat és programpontokat hangoztatta, nagyharsányi ígéreteit is megismételte. Új vásártér építését, a szőlőkbe vezető utak felújítását, újak építését. A községben több infrastrukturális fejlesztést és hozzá állami támogatás megvalósítását tervezte. Az új iskola megépítését ismét felvállalta.

A választási hadjárat idejéből ránk maradt kortesnóták a faluban uralkodó hangulatot mutatják. Az 1922. évi választáson lépett fel először az ellenzék, jelöltje a siklósi ügyvéd, helytörténész, a siklósi monográfia írója, dr. Fejes János volt. Mint pártonkívüli, igyekezett híveket szerezni.

Simon János hívei Nagyharsányban, Kisharsányban és Nagytótfaluban, valamint Beremenden fejtettek ki propagandát a kormány és a kisgazdapárt érdekében. A Simon mellett állók vagy megfizetett csoportok a falvakat járva dalolták, majd a pincéket meglátogatva harsogták a következő nótát: Simon János ki is adta a szavát, / Hogy megvédi a nagyharsányiak szent jogát. / Nagyharsányi szép asszonyok, szép lányok, / Az útjára hintsetek sok virágot! / Hadd járjon Ő virágok közt bokáig, / Éljen, éljen Simon János sokáig!

Az ellenzék, amely Fejes Jánost támogatta, a következő kortesnótával vonult fel Nagyharsányban az utcákon, fel a hegyre bort kóstolni, majd ugyancsak pityókás hangulatban onnan levonulva, a kormánypárti Simon János ellen tüntetni: Nem kell nékünk Simon polgár, / Ő maga is doktorhoz jár, / Hazánk sorsát féltjük tőle, / Elállunk hát mind mellőle, / Éljen doktor Fejes János, éljen a haza!

Egy másik felvonulócsoportjuk ezt skandálta: Megy a gőzös Sellye felől Nagyharsányba, / Visszaküldjük Simon Jánost falujába, / Hogy kapáljon számtalan sok szőleiben, / Úrhatnámság ne dagadjon a bögyében!

Simon azonban 1922-ben még nagyobb arányú győzelmet aratott, mint az előző évben. De a beígért fejlesztések közül semmi sem valósult meg, kivéve a szőlőkbe vezető új utak gyors megépítését. Ez nagyon sok gazdát érintett, és felé fordította azokat is, akik korábban nem rá szavaztak.

A közben megtartott nagyharsányi községi képviselőválasztásokon is kormánypárti győzelem született. A győzelem okai között az játszott szerepet, hogy a március 22-én közzétett országos választói törvény tízéves helyben lakáshoz kötötte a választást, a közel háromszáz szavazó, aki ennek a kritériumnak nem felelt meg, nem szavazhatott. Így iparosok, kereskedők, vasutasok, negyven gazdacsalád, még ha a kormánypárt ellen a pártonkívüliekre vagy a nagyharsányi Keresztény Nemzeti Egyesülésre adta volna is le a szavazatait, a nagyarányú kormánypárti győzelmen nem változtathatott volna.

Meg kell még említenünk, a nagyharsányi módos birtokos gazdáknak kedvezett az is, hogy a kormányrendelet visszaállította a nyílt szavazást, így gazdasági erejükkel élve a korteshadjáraton megfizetett emberek mellett befolyásolni voltak képesek a helyi gazdatársadalom nagy részét. A különböző gazdasági érdekek és a beindított infrastrukturális fejlesztések is a kormánypárti gazdatársadalomnak kedveztek.

1924-ben kezdődött a falu villamosítási programja. Az ekkor megalakult Nagyharsányi Ipartelepek Vállalat Rt.-ben jelentős számú közép- és nagyobb birtokos gazda is részvényesként volt érdekelt a hálózat kiépítésében. Többen igazgatósági tagok, némelyek jelentős részvényesek, néhányan az ellenőrző bizottságban működnek. A nagygazdáké volt a régi mészégető, amelyet most jó áron eladtak az rt.-nek. Az ezen a területen 1923-ban felépült gőzmalom 1925-ben végleg az rt. kezébe került, újabb hasznot hajtva a helyi nagygazda részvényeseknek.

A falu villamosítása kétségkívül a legfigyelemreméltóbb eseménynek számított ebben az időszakban. A bányák, a gőzmalom, a középületek teljes villanyerőre való áttérése a faluban, ingyenes bevezetés és meghatározott ideig az ingyenes szolgáltatás megvalósítása elhallgattatta a helyi kormányellenzék hangját. A fejlesztésből származó jelentős haszon pedig a kormánypárti csoport zsebébe vándorolt. Ez azonban nem volt bizonyítható. De az igen, hogy három daráló malom, a legnagyobb gőzmalom, a két működő községi tulajdonú kőbánya haszonélvezői a nagygazdák.

Az önkormányzatban a viták kiélesedtek. Az ellenzék azonban gyengének mutatkozott, és képtelen volt reális kritikával előállni. Jellemző, hogy Kövér István, aki a húszas években az ellenzék helyi vezetője volt, egy ilyen vitában kijelentette: „Nincs szükség villanyvilágításra, mert a sötétben eddig is nyugodtan tudtak aludni.” A történethez az is hozzátartozott, hogy amikor „este kijöttek a közgyűlés teremből, a sötétben pont ő bukott le a kivilágítatlan lépcsőn”.

A kormánypárti és ellenzéki gazdacsoportok vitába bonyolódtak a bérleti kezelésben lévő két kőfejtő ügyében is. A nagyharsányi kő a trianoni békeszerződés után elszakadt szlavóniai piacától. A Dráva menti térségekbe történő szállítás nehézségekbe ütközött. 1925–1927 között évi két-háromszáz vagont tudtak csak eladni a korábbi nyolcszáz–ezer vagon helyett. A termeléscsökkenés arányában mind kevesebb lett az ipariadó-hozzájárulás, az önkormányzat bevétele. Az ellenzék a házi kezelésbe vétel mellett kardoskodott, a kormánypárti csoport, amely közvetlen haszonélvezője is volt a kőbányáknak, a bérletgazdálkodás mellett érvelt. Az utóbbiak törekvése járt sikerrel, mert a bérletgazdálkodás bevált, s növekedett az önkormányzatnak fizetett bérleti összeg.

1924-ben alakult meg a nagyharsányi Hangya Szövetkezet, javarészt kormánypárti képviselők kerültek a vezetésébe.

A szőlőkre vonatkozó kérdésekben ugyancsak viták támadtak, egy egész korszakon át az ellentétek legfőbb élesztőjeként. A szőlővidéken az 1920-ban megválasztott hegyközségi tanácsokban a vezetés megszerzése mindig is kulcskérdés volt. Akiknek a kezében volt a tanács irányítása, és a megyei hegyközségi tanácsba is bejutottak, a szőlészettel kapcsolatos minden ügyben a saját csoportjukat (pártjukat) részesíthették előnyben. 1930-ban Terehegy, Siklós, Nagyharsány községben önálló hegyközségi tanácsok alakultak, míg Villánykövesd, Németpalkonya, Kistótfalu, Vókány, Gyűd, Harkány, Nagytótfalu és Kisharsány közös hegyközséget alkottak. A fejlesztésekben a tanácsoknak növekvő szerep jutott.

Az ellentéteket egy rövid időre elsimították az 1924. évben felállított Hősök emlékműve ügyében folyó tárgyalások, adakozások, önkéntes munkavállalások. Az 1924 októberében hősi emlékművét avató községben mintha fegyverszünetet kötött volna a kormánypárti és ellenzéki polgárság. Az ünnepélyen megjelent Nagyatádi Szabó István, Vogt Valdemár honvéd tábornok, Pesti Pál igazságügy-miniszter, Keresztes-Fischer Ferenc főispán, későbbi belügyminiszter és számos vármegyei vezető. Valamennyi politikus beszédében a „békés munkát” hangsúlyozta. A Kisgazdák Lapja egy egész számát a nagyharsányi ünnepségnek szentelte.

Az égető társadalmi, gazdasági kérdések is előbukkannak az újságban exponált politikusok nagyharsányi beszédeiből. A kőbányászatot tartották a község fejlesztésében döntő tényezőnek, az egyke ellen szólók kemény szavakkal figyelmeztették a településen az érintett családokat. A szőlészet és borászat fejlesztése is nagy hangsúlyt kapott. A falu szociális problémái közül az úgynevezett barlanglakások megszüntetéséért a megye alispánja is szót emelt. Cselédlakások építését az egyik legfontosabb önkormányzati feladatnak ítélte a siklósi járás főszolgabírája.

Az 1926. évi országgyűlési választásokon furfanggal, erőszakkal ismét Simon János hivatalos kormánypárti jelölt győzött. A faluban az ellentétek közben a robbanásig kiéleződtek, és személyi harc indult a legkisebb tisztségekért, pozíciókért. Mindenki mindenkit megvádolt, szinte cselekvésképtelenné vált az elöljáróság.

A község vezetése két évtizeden át 23 tagból állott, s természetesen a leggazdagabb birtokosok egy pillanatra se engedték ki a kezükből a gyeplőt. Egy asztalos beválasztását kivéve a háború kirobbanásáig nem változott a testület összetétele.

1935. április 6–7. között zajlottak le az újabb nemzetgyűlési választások. Országosan a Nemzeti Egység Pártja győzött, megszerezve a mandátumok 68,4 százalékát. A többi párt közül egy sem játszott komoly szerepet. A Kisgazda Független Földmunkás- és Agrárpolitikai Párt is csak mindössze 25 mandátumot szerzett. Nagyharsányban azonban továbbra is a kisgazdák szerezték meg a többséget, igaz, ez nem volt olyan meggyőző, mint eladdig tizenöt éven át.

A főszolgabíró többek közt azt jelentette az alispánnak, hogy a korábbi évekhez képest a választóknak talán ha a negyven százaléka jelent meg a szavazáson. A gazdák a „nyomasztó gazdasági krízis elhúzódása miatt csalódtak, úgy vélekedtek, hogy bajaikkal magukra maradtak”. A település fejlesztésének állami támogatásából jóformán semmi nem valósult meg. Az utak és a járdák önerőből épültek. Ehhez a falu jelentős kölcsönöket vett fel, és az eladósodás enyhítésére kivetett rendkívüli pótadók súlyos helyzetet teremtettek. Minden választáson megígérték a falu szégyeneként emlegetett pincelakások felszámolását is. Azonban az ipari létesítmények tovább növelték a „nagyharsányi hegy tövében lévő pincelakók számát”. 1932-höz hasonlóan 1935-ben sem történt semmi a felszámolásukra, noha már megyei skandalum lett a dologból. Hiába érkezett egyre-másra a főszolgabírói és alispáni felszólítás, a helybeli erők továbbra is közönnyel viszonyultak a helyzet megváltoztatásához.

1930–1944 között számtalan jegyzőkönyv, vizsgálat, határozat született a mintegy száz-százhúsz lelket jelentő, hihetetlen szegénységben élő, rendszerint munka nélküli vagy átmenetileg kereset nélküli családok helyzetéről. A gazdatársadalom nem mutatott különös szánalmat a nyomorgók iránt. Sem a szolgabírót, sem az alispánt nem támogatták abban a törekvésükben, hogy az üresen álló és lakássá átalakítható gazdasági épületeit a község rendelkezésükre bocsássa. Nagyharsány számkivetettjeivé váltak az idők folyamán ezek a családok.

1939-ben szigorú, karhatalommal biztosított felmérést végeztek, az egykori hivatalos szóhasználattal „barlanglakás” vagy „pincelakás”, illetve „pincelyuk” megnevezéssel használt „lakhelyekről”. Három-négy gyermekes házaspárok, a kő- illetve 1936-tól a nagyharsányi bauxitbányában megcsonkult férfiak, a háború után rokkantként élők, ritkábban alkoholizmusban szenvedő emberek tengődtek itt. Volt olyan család, amelyik 1909 óta nyomorgott itt, az emberhez méltatlan körülmények között. Nagy részük szívósan ragaszkodott ehhez a helyhez is, ellenállva a hatósági kilakoltatási akcióknak, mert egyáltalán nem tudtak volna másként fedélhez jutni.

Egy 1940-ben készült kimutatás és részletes szociális felmérés szerint negyven többgyermekes család is élt ilyen körülmények között. A második világháború alatt 1943-ban hatósági kényszerrel sokukat falvakba telepítettek ki, a befogadókat arra kényszerítve, hogy helyezzék őket akár gazdasági épületbe is. Egy 1943. július 26-i főszolgabírói leirat a barlang-, illetve pincelakások ügyében, a felelősség megállapítására törekedve a következőket írta: „A barlanglakások okozta szégyenletes helyzetet politikai ügyekben, nevezetesen a különböző választások alkalmával csak ígérgetésekre használták, s megszüntetésükre tettek esküt (…) A barlanglakások évtizedes elodázása jórészt arra vezethető vissza, hogy a község elöljárósága nem foglalkozott és ma sem foglalkozik kellő megértéssel ezen üggyel, mert ellenkező esetben már rég megoldható lett volna. Közlöm ezért jegyző úrral, hogy tájékoztassa az elöljáróságot, ha szeptember 1-ig nem születik megoldás, akkor az illetékes kormányhatósághoz olyan javaslattal élünk, amelyben hatósági kényszerítő eszközöket felhasználva a községben felmért házakba telepíttetjük e nyomorúságos helyekről a családokat.”

A botrányos lakásügyek híre a főispánig is eljutott. Hatósági nyomásra azonban mindössze tíz család tudott elhelyezkedni a falu gazdáinál található melléképületekben biztosított helyiségekben. A megyei főispán véleménye szerint: „mindez a helyzet nem állhatott volna elő, ha a községben a gazdák és az elöljáróság nem érezne olyan ellenszenvet a cselédség, a bauxit- és kőbánya szegény munkásai iránt”.

A háború alatt utolsó epizódként a megyei főmérnök is megszemlélte a nagyharsányi barlanglakásokat, s megállapította, hogy életveszélyesek, bármikor beomolhatnak. Az elviselhetetlen klíma miatt a gümőkór melegágyai.

A harmincas évek második felében úgy tűnt, hogy a falu szociális problémái mégis megoldást nyernek. A Nagyharsányi Ipartelepek Részvénytársasága nagy fejlesztésekbe kezdett. Az 1912-ben szervezett üzem kapacitását négyszeresére emelte. Harmincegy új munkaerőt alkalmazott. Új kőzúzók, villamos erővel meghajtott szállító kisvasút, ahol szükséges volt, kötélpályás szállítás, porelszívók. Modern üzem jött létre.

Az 1940-es években a nagyobb megrendelések és szállítások idején rövid ideig 241 fő dolgozott az üzemben. A községre nehezedő kiadások közel tíz százalékát fedezte a kőbánya által befizetett adó. Figyelemre méltó volt az ellenszolgáltatás nélkül kapott vagy kedvezményes áron vásárolt kő, amelyet infrastrukturális fejlesztésekre fordítottak: útépítésre, hegyről a vízelvezetési árok építésére, dűlőutak javítására. Ez 1938–1944 között összesen huszonnégyezer pengő bevételt jelentett a községnek.

A kőbányászat jelentőségét növelte, hogy a legeltetési társulat, amelynek a tulajdonát képezte a bányaterület, ugyancsak jelentős hasznot kebelezett be. Nem véletlen, hogy a falu elöljárósága nagy figyelmet szentelt már 1930-ban nyilvánosságra került hírnek, amely szerint Szársomlyón Telegdi-Róth Károly jeles geológus, egyetemi professzor bauxitot fedezett fel. Az érc-előfordulás kutatását meggyorsították, miután az önkormányzat, továbbá a terület tulajdonosa, a Nagyharsányi Felső-hegyi Legeltetési Társulat szerződést kötöttek, hozzájárulva a részletes ércfeltáráshoz. A kutatást Rakusz Gyula végezte, a bányászati feltárásokat Ajtay Zoltán Endre. Az első ezer mázsa kőzet vizsgálata után megindult termelést Baczur Lajos bányamester irányította, aki az ajkai szénbányából került Nagyharsányba.

1936-ban az elsőnek létesült Lajos tárna, majd az Elemér tárna és a Károly tárna kezdte meg a termelést. Az 1943 végéig folyó bányászat során a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a lencsésen elhelyezkedő bauxitkőzet kis kiterjedésű volt. Egy-egy lencse ércvagyona ötven–száz vagon, a bauxitréteg két–két és fél méter vastagságú volt, és a szélek felé teljesen elkeskenyedtek. Az érc mellett szilimanittartalmú kőzet is előfordult, amelyet csak kézi erővel lehetett kiválogatni. (A szilimanitot a samott-tégla gyártásához használták fel.) A termelési költségek ugyanakkor olcsók voltak, mert a „mészkő fekü és fedükőzet szilárdsága és állékonysága” miatt a tárnák, a folyosók alig tizenöt-húsz százalékát kellett biztosítani. Az érctartalmú lencsék dőlésszöge hetvenöt–nyolcvan százalékos volt, s ez lehetővé tette, hogy az elsőnek megnyitott Lajos tárna ércanyagát föld alatti gurítókon lehetett a legalsó szintre eljuttatni. A leghosszabb táró egy kilométer hosszú volt. A kitermelés, a szállítás főleg kézi erővel történt.

1936–1939 között a napi termelés két-három vagon volt. A háború alatt nyolc–tíz vagonra emelték a németek, 1941-ben ugyanis német birodalmi érdekeltség kezébe került, s hadiüzemmé nyilvánították. Ebben az játszott szerepet, hogy a nagyharsányi bauxit kisebb részben tartalmazott vasat (kettő–húsz százaléknyit), és ezért alkalmas volt műkorund gyártására, amelyet a hadiparban használtak fel (a repülőgépgyártásnál). 1943-ban a nagyharsányi önkormányzat arról értesült, hogy a németek a bauxitbányát leállítják, és a gépeket a birodalomba szállítják. 1943 végén valóban megkezdték azok leszerelését, de a kitermelés 1944 legelejéig tovább folyt. A település szempontjából az bírt jelentőséggel, hogy a súlyos munkanélküliségen a száz–százhúsz bányász alkalmazásával enyhíteni tudtak a nagyharsányi válságos viszonyokon.

A falu figyelemre méltó jövedelmet élvezett a bánya működéséből, vagononként a kitermelt bauxitérc után két–három pengő illeték folyt a község kasszájába. Az 1940. évi községi jegyzői jelentése szerint évi 21 300 pengőt számoltak el bányabér, telekhasznosítási illeték s hasonlók címén. A befolyt összegeket az infrastruktúra fejlesztésére fordították. Öt év alatt, 1937–1941 között negyvenezer tonna bauxitércet szállítottak el innen a villányi vasútállomás kimutatása szerint.

A háborús készülődés 1939 szeptemberében elérte a települést is. Három esetben került sor a katonaköteles férfiak összeírására. Október 10-én a siklósi kerületi honvédparancsnokság 31 embert hívott be, akiket kiképzés után véglegesen besoroztak. A jegyző légoltalmi tervet készített.

1941-ben a 61 újabb behívó megdöbbenést okozott. Tudatosodott, hogy a falut sem kerülheti el a háború. A templomban 1941 karácsonyán mindkét felekezet gyászistentiszteletet tartott az első halálhírekre reagálva. Lehangoltság és félelem uralkodott a családokban, „mintha csak ma történt volna, az emberek az első háború halottaira gondoltak”.

Megérkezett a harangok leszerelésére a rendelet, amelyet fellebbeztek és kérték későbbre halasztását. 1942 karácsonyakor már csak a kisebb harang hívta istentiszteletre az itthon maradottat. „A harangok is a háborúba mentek…” – írta Hideg János lelkész. A falu krónikása szerint: „1941 nagypéntekén itt vonultak keresztül a Jugoszláviába nyomuló németek. A rohanó járműveken állva csak úgy lobogott a hajuk. Néma csöndben néztük. Senki nem örült. Mindenki hatása alatt volt Teleki nagycsütörtökön hirtelen történt halálának. Az öngyilkosságot hittük is meg nem is. A németek csalárdságával meg már torkig volt a nép.”

1944. március 19-én délután Pélmonostor katonai körzetparancsnokságát a németek lefegyverezték, és szélnek engedték az ott állomásozó magyar egységet. Nagyharsányba és a környező falvakba fegyver és rangjelzés nélkül többen visszatértek. 1944. július 20-án éjjel a Siklóson kialakított gettóba elvittek tizenöt nagyharsányi zsidó családot.

Október 25-én német Wehrmacht-szakasz szállta meg a községet. A kőbányából és a még elszállításra váró bauxitbányából leszerelt gépeket bevagonírozták, és nyugat felé indították a szerelvényt. Hirdetmények jelentek meg, hogy a lakosságot kitelepítésre ösztökéljék. László András jegyző azonban nem hajtotta végre a rendeletet. Dél és kelet felől menekülő bácskai és szlavóniai családok lepték el az országutat, a kocsisor Villánytól Máriagyűdig nyúlt el.

A falut a németek október 26–28. között kiürítették, csak egy SS utóvéd raj igyekezett elaknásítani az országutat. 29-én hajnalban lényegében harc nélkül bevonultak a szovjet csapatok. A háborúnak ezzel azonban még nem volt vége: 1945 elején a Mattynál felvonuló usztasa egységeket a bolgár csapatok nem tudták megállítani, Székesfehérvárról iderendelt szovjet csapatok semmisítették meg végül azokat.