Most lészen a pimbor kikérése
Most lészen a pimbor kikérése
Ma már csak a múzeumokban és a helyi gyűjteményekben szembesülhetünk településünk népi életének tárgyaival, emlékeivel, s a népi hagyományokat is szinte csak a könyvekből ismerhetjük meg. Keszei Dénes a jó emlékezetű, igazi néptanító szinte az egész életét Nagycenk és Kiscenk története felkutatásának, feldolgozásának szentelte. A múlt század ötvenes éveiben – valóban az utolsó pillanatban – látott neki a néprajzi hagyományok, a cenki szokásvilág gyűjtésének, feltárásának. Egy évtizeddel később Varjú Sándor tanár doktori disszertációjául Nagycenk gazdasági néprajzát választotta. Munkáját 1998-ban meg is jelentette. Műveikből következtethetünk a régi falu mindennapi életére, jeles napjaira, családi ünnepeire, örömteli és gyászos eseményeire.
Nagycenk népélete az időszakonkénti számottevő német és horvát lakosság, az osztrák határ közelsége, a cukorgyár német és a környező községek idegen ajkú és szokású – kópházai és hidegségi horvátok, illetve fertőbozi németek – szomszédsága ellenére a Dunántúl hagyományrendszeréhez kötődik, és ezen belül is a Rábaközzel mutat rokonságot.
Az itt gyűjtött népdalok és gyermekjátékok szövegei a rábaközieknek helyi módosulásai. A kiolvasók, a labdakiütés, a párnajáték, a tejesköcsögözés és a túrós játék szabályai megegyeznek a környező falvakéival.
A naptárhoz, az időjáráshoz kötődő szokások sem térnek el lényegesen a hagyományos magyar népi megfigyelésektől, szokásoktól. A mezőgazdaságból élő parasztpolgár természetesen itt is figyelte a természeti jelenségeket, az évszakváltozásokat, s alkalmazkodott hozzájuk. Néhány ilyenről már szóltunk az éghajlat ismertetése kapcsán.
A fiatalság szokásai közül még a XX. század elején is élt a farsangi maskarás falujárás. Ilyenkor csoportokban járták a legények a községet, egy részük lánynak öltözve, és különböző mókákkal – amelyekről nem maradt leírás – szórakoztatták a háziakat. Közben társaik, tojást, fánkot, kolbászt loptak az éléskamrából, amit a gazdasszony természetesen „nem vett észre”.
A farsangi bálok idején zajlott a legényavatás is. Erről Horváth István, aki az ötvenes években volt 87 éves, mesélt Keszei Dénesnek, szerinte ez nagyon várt, fontos esemény volt a fiatal férfiak körében:
„1905-ben avattak legénnyé. Az idősebb legények egyenként felemeltek bennünket, avatandókat, vízzel, borral lelocsoltak. Ez volt a keresztelő. Majd mindegyikünk a jelenlevők közül egy keresztanyát és két keresztapát választott. A keresztanyámat, borosüveggel a kezemben megtáncoltattam. Utána a két keresztapám – Tama Pius és Ragats János – felemelt. A kezemben lévő pintes üveg bort úgy kellett a földhöz vágnom, hogy eltörjék. Sikerült. Különben később egy új avatás lett volna.”
Ettől kezdve a felavatott járhatott bálba, kocsmába.
A májusfaállítás szokása napjainkban újjáéled. Régen a legények az éj leple alatt nyír- vagy nyárfát állítottak a választott lány ablaka elé. Az elmúlt században nemcsak a lányok kaphatták a fát, hanem a kocsmáros és a tehetősebb polgárok is. „Borravaló” – többnyire ital – járt érte a legényeknek.
Az aratás nemcsak nehéz fizikai munka, hanem jeles esemény, a termés betakarításának örömünnepe is volt. A munka befejezését a friss gabonából megfont aratókoszorú szimbolizálta. Este az aratóáldomáson, aratóbálon mulatott a falu apraja-nagyja.
A jeles napok közül csak a karácsonyi ünnepkörről emlékezünk meg. December 13-án, Luca napján szalmacsomóval a hónuk alatt járták a legények a házakat. Jókívánságokkal halmozták el a ház népét.
„Luca, Luca kitty-kotty! Tikai, ludai jó tojók legyenek! A disznónak annyi zsírja legyen, mint a kútban a víz! Csörgéje annyi legyen, mint égen a csillag! Szalonnája olyan vastag legyen, mint a mestergerenda! Kolbásza olyan hosszú legyen, hogy az egyik végét (itt az egyik faluvégi lakos neve következett), a másikat a (itt a másik faluvég lakójának a neve jött) fogja! Luca, Luca kitty-kotty!” Majd a magukkal hozott szalmát széjjelszórták. A jókívánságokért járó jutalom – általában a versben szereplő ételek valamelyike – most sem maradt el. A háziasszony az összeszedett szalmát kivitte a tyúkok alá, hogy többet tojjanak. Ezen a napon tilos volt varrni is, nehogy „bevarrják a tyúkok fenekét”.
A betlehemezés is újra feléledőben van a faluban. Karácsony előtt a gyerekek saját készítésű betlehemmel járják a házakat, és versben, énekben elmesélik Jézus születésének történetét.
A karácsonyi regölést már csak azért sem hagyhatjuk ki, mert a szakirodalom szerint csak Erdélyben maradt fenn a maga természetességében. Bár Nagycenken a gyűjtők megállapításai szerint már a XX. század tízes éveiben megszakadt ez a szokás, mégis 1977-ben sikerült a nyomára akadni. A nagyon kifejező, személyre szabott, páratlan szövegre és dallamra az akkor 73 éves Markó István és a hatvanéves Nagy József emlékezett vissza.
„A legények egy csoportja a ház udvari ablaka alatt minden bevezetés nélkül nekikezd: Amott keletkezik egy sebes folyóvíz, / Aztat körülfogja zöld pázsit. / Azon legelészik csodaféle szarvas. / Csodaféle szarvasnak száz agancsa volna, / Száz misegyertya gyullatlan gyulladjék, / Oltatlan aludjék. / Sej, regü-rejtem, regü-regü rejtem. // Amott mondanának egy szép legényt, / Kinek neve volna, [itt egy férfinév hangzik el] volna. / Sej, regü-rejtem, regü-regü rejtem. / Hozzá mondanának egy szép leányt, / Kinek neve volna [itt egy lánynév következik] volna. / Sej, regü-rejtem, regü-regü rejtem.
(Sorra következik a család minden tagja, utoljára a gazda.)
Regüljük a gazdát, vele az asszonyát. / Gazdaasszonyának cserfa köpönyegje, krumplihéj a sarka. / Úgy felkutyorodjék, mint a kisnyúl farka. / Sej, regü-rejtem, regü-regü rejtem.
(Ének nélkül): Látjuk a gazdaasszony szíves szándékát, hogy forgatja a pénzesláda kulcsát. Az aprókat félrerakja, az öregeket a regülőknek adja.”
A paraszti élethez fűződő hagyományok közül a mai napig él néhány lakodalmas szokás. A mozsárágyúzás már nem tartozik ezek közé. A második világháborúig dívott a faluban. Hajdan a lakodalmi menet üdvözlésében a kovácsműhelyben őrzött – eredetileg „felhőriasztó” – mozsárágyúk is szerepet kaptak. Puskaport szórtak az ágyúk csövébe, majd fűrészport, és a cső végét fadugóval lezárták. Tüzesített végű dróttal „robbantották” be, így köszöntve az ifjú párt. Sokáig a községi gyűjteményben őrizték a vasmozsarakat.
Az esküvői menetből kaláccsal dobálták meg az utcán bámészkodókat. Ha nem jutott belőle, ezt kiabálták: „Azért nincsen kalácsotok, mert nem kelt meg a kovászotok!”
Ha a lányt más faluba vitték feleségnek, a templomi esküvő után a helybeli legények vámot kértek. Asztalt, székeket vittek az utcára, és kötelet feszítettek ki keresztbe az úton. Megállították a kocsit, és pénzt tettek az asztalra. „Ha ennek a párját adják, vihetik a menyasszonyt!” Fizetés után mehetett tovább a násznép, a legények pedig elvonultak szerzeményükkel a kocsmába. Mind Nagycenken, mind a környéken általános volt ez a szokás, de az 1890-es évekre már zsarolássá fajult. Szolgabírói utasításra beszüntették.
Fontos eseménye volt a lakodalomnak a pimborkikérés (pint bor) és a pimbortánc. A mai napig él, annak ellenére, hogy a lakodalmakat már nem háznál tartják. Korábban addig hozzá sem nyúltak a vacsorához, amíg a pimbort ki nem kérték.
A pimbor azoknak a legényeknek járt, akik a vőlegény baráti köréhez tartoztak, de nem kaptak meghívást a lakodalomba. Egyrészt azért, mert nem tartoztak a közeli rokonsághoz vagy az összeházasodók családjainak anyagi helyzete nem engedte meg nagy lakodalom tartását. A nevezett legényeknek joguk volt elmenni a lakodalmas házhoz és néhány táncot eljárni a menyasszonnyal meg a koszorúslányokkal. A legényeket a legrátermettebb társuk vezette, olyan, aki hibátlanul tudta a pimborkérő verset, és a násznagy megjegyzéseire is meg tudott felelni. A vezető nemzetiszínű szalaggal átkötött bottal kopogtatott megérkezésükkor, majd elkezdődött a kikérés:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szűnjék meg hegedűk zengése, némuljon sarkantyúk csendülő pengése, mert most lészen a nagycenki legénység pimbor kikérése! Legyenek mindnyájan csendben, míg nem lészen végzésem…
Tisztelt násznagy uram! Eljött a nagycenki legénység apraja-nagyja, a falu sok szép lányával a menyasszony búcsúztatására. Igaz, ő már nem lány, hanem ifjú asszony, de azért még hatalmunkban áll, mert menyasszony… Eljött a legénység a járandóságokért, mely nem is sok csak csekély. Egy kis hordó bor, mely lehet száz akó. Egy kis kalinkó, mely lehet százszor akkora, mint Budapesten a legnagyobb kaszinó. Egy kis sültet kívánunk melléje, hogy a száraz kalács senkinek a torkán ne akadjon. Amely lehet malac, vagy liba, vagy kakas. És végül három táncot, mely lehet harminchárom, hogy minden nagycenki legény és leány földhöz verhesse a csiklandós talpát.
Ha ezt mind megkaptuk, hálásan elvonulunk, minden jót kívánunk, hogy az Úristen szent áldása mindig az új páron maradjon!
Húzd rá, cigány!”
Miután az öt–hét táncot eljárták, a násznép figyelmezteti a pimborosokat, akik elvonulnak „járandóságukkal” a kocsmába. A lakodalmi fonott, kör alakú kalács, a kalinkó közepébe általában sült kakast raktak, mellé egy-két üveg bort adtak.
A gyermekáldással kapcsolatos hiedelmek itt is éltek. A keresztelőig rózsafüzért tartottak a pólyában, nehogy kicseréljék, vagy megrontsák a kicsit. „Hatásos” ellenszere volt a megigézésnek, ha a kötény alatt ujjukkal fityiszt mutattak (a hüvelykujjat a mutató és a középső ujj közé szorították).
Falunk halottkultuszát a legérzékletesebben Lajtha László 1956-ban megjelent munkájából ismerhetjük meg. Még a XX. század jó részében sem volt ravatalozó a községben, a halottakat a háznál „terítették ki”, s innen kísérte a gyászmenet a temetőbe. Virrasztására a rokonok, szomszédok, barátok gyűltek össze, főleg esténként.
A rég múlt századokban az előimádkozó kántor vezetésével imádkoztak, énekeltek. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint a kántortanítóknak ezért fizetség járt. Például 1631-ben a kántor „a halott felett való processiotul 12”, 1750-ben pedig, „ha éjjel nappal kántál, 50 dénárt” kapott. Az 1835-ös jegyzőkönyv bővebben írja le a búcsúztatást: „az esendő halottaknak a harangozás, ha férfiú 3 verset, ha asszonyi rendbe való haland meg 2 verset a nagyobbik haranggal” kellett a kántornak harangozni.
A XIX. század végétől már nem a kántor, hanem más „jámbor lelkű” hívő végezte ezt a feladatot. Nagycenken ezt a tisztet Pölcz Vencel töltötte be, aki „tisztes foglalkozására nézve útkaparó” volt. Kántálása szövegét Lajtha László könyvéből idézzük: „Igy füzet a földi világ, / Sokat ígér, keveset ád. / Igen hitvány azon kis bér, / Amit nékem oly szűken mér. / Négy szál deszka rideg házam, / Zörgő forgács nyugvó ágyam. / Ez az egész keresményem, / Ezzel most már be nem érem. / Majd a sötét sír ölében, / Rothadásnak kebelében / Sok rút féreg, vívnak értem, / Osztozkodnak testrészemen. / Frissességem enyészettel / Cserélem fel, szenvedéssel. / Kígyók, békák laktársaim, / Mindennapi barátaim. / Én Istenem! Én Istenem! / Ki voltál és vagy mindenem, / Adj testemnek nyugodalmat, / Lelkemnek mennyben jutalmat. / Ámen!”
A helyi viselet felidézéséhez is Keszei Dénest hívtuk segítségül. Településünkön a régi öltözeteket a XIX. század végén és a XX. század elején még hordták.
A férfiak viseletére az „asztrakánprémes”, sötétkék dolmány „szerszámokkal” (zsinórral kötött gombokkal) s egybeszabott zsinóros csizma-nadrág volt a jellemző, ezt asztrakán, csúcsosan viselt sapka és sokráncú csizma egészítette ki. A zsinórozásról fennmaradt, hogy egy-egy öltözékre 18–22 rőf zsinórt is felhasználtak a szabók. A nyári munkaruha bő szabású, alul rojtozott vászongatya volt.
A serdülő lánykák hosszú, az asszonyok földig érő sokszoknyát viseltek köténnyel, bő szárú „majkóval” (blúzzal) és hátrakötött kendővel.
Itt emlékezünk meg településünk népművészetéről. Király Zsiga faragott és spanyolozott mángorlófája a Soproni Múzeum néprajzi gyűjteményének egyik legszebb darabja. A helyi gyűjtemény is sok szép faragványt őrzött. A legkiemelkedőbb népművész faragók, Nemes Tompa István és fia, a Széchenyiek számadó juhászai voltak a XIX. század végén. Mindketten mesterien faragtak. Tompa Pista legszebb alkotása az a hatvan-hetven centiméteres, százféle motívummal díszített képkeret, amely ma Mariazellben látható. Saját arcképével díszítette furfangos záródású, szarukulcsos falakatját. Ezek a hagyományok élnek ma tovább Nagy László faszobraiban is, aki a millennium tiszteletére kopjafát készített a községnek 2000-ben. Ugyancsak ő faragta a sportcsarnokot díszítő községi címert.
Kezdődik az aratás (1961)
Esküvői menet a Vámnál (1952)
Pimborkérés után (1930 körül)
Viselet-bemutatóra beöltözött gazda munkaruhában (1950-es évek)
