Két világégés között
Két világégés között
Az őszirózsás forradalom idején a községben megalakult a nemzeti tanács, polgárőrség kezdte meg míködését. Ennek ellenére 1918 októberében atrocitásokra is sor került. A háborúból hazatért katonák bosszulták meg magukat úgy az itthon maradottakon, hogy egyik nap kifosztották Braun Izidor zsidó kereskedő házát és boltját, majd másnap végigjárva a pincéket, botokkal és kerítéskarókkal „felfegyverkezve indultak a falu felé”. A csendőrség fegyvert használva állta útjukat, két ember – Lahoczky János és Pális István – maradt halva a földön az ütközet után.
„Ha a proletárdiktatúra nálunk is kitört volna, félő lett volna, hogy az októberi események ismétlődhetnek. Ennek mindenáron elejét kellett venni. A[z őszirózsás] forradalom tanulságait értékesíteni kellett, de hogyan?” Így fogalmazta meg kételyeit Szimonidesz Lajos evangélikus lelkész önéletírásában a proletárdiktatúra kezdete előtt, s a szeszfőzdében hívta össze „a legjobb gazdák fiait”, hogy elkerülendő a „bolondságokat” és a forradalmat követő „katzenjammert”, kezükbe vegyék az események irányítását. A másnapi népgyűlésen Szimonidesz Lajost választották meg a földműves- és munkástanács elnökévé, s lett egyúttal a direktórium elnöke.
A direktórium legfőbb feladatának a rend megtartását, az erőszakoskodások megakadályozását tartotta, mivel voltak, akik például a harminc-negyven éve eladott házrészüket szerették volna rövid úton visszaszerezni, s voltak, akik az érseki erdőségek vadjait tekintették bitang jószágnak. A direktórium tevékenysége főként a következőkben merült ki: „Igazolványokat állítottunk ki, rendeleteket nem hajtottunk végre, cserekereskedést folytattunk, hogy a falut sóval, cukorral, petróleummal, ruhával és szerszámokkal elláthassuk.” – írta az elnök visszaemlékezésében.
A nagybörzsönyi direktórium azonban nem sokáig őrizhette meg önállóságát, jóllehet „az emberek belefáradtak a proletárdiktatúrába. A gyűlések egyre néptelenebbek lettek, mindenki a dolga után látott.” – írta Szimonidesz. Ekkor azonban megjelent egy rekviráló bizottság – az egyik tagja a szomszéd falu (!) szobafestője – a községben és hatvan lovat akart rekvirálni. A direktórium kétszer zavarta el a bizottságot Szimonidesz vezetésével, harmadszorra azonban már egy bőrkabátos belügyi kiküldött jött, aki viszont a direktóriumot zavarta szét.
Az új testület már majdnem egészében „igazi” proletárokból állt fel, elnöke Glázer Károly kisparaszt, jegyzője Lehoczky József napszámos, tagjai Durján István, Szimonidesz Lajos, Puchardt Győző, Gracza Mihály, Gracza István, Balogi Mihály és Ábel István lettek. Az újonnan megválasztott direktórium azonban már nem végzett érdemi munkát. „A kommunizmusnak hamar vége lett. A vég nálunk abban jutott kifejezésre, hogy szeretett járási főnökünk … néhány csendőr kíséretében megjelent a faluban, összehívatta a falu népét, s kijelentette, hogy minden betyárkodásnak vége…”
Az élet megindulásának első jelei egyikeként, szimbolikus mozzanataként értékelhetjük, hogy az evangélikusok 1921-ben pótolták elvitt harangjaikat. Az emberi veszteségeken és anyagi károkon túl azonban ekkor még csak sejthető, hogy milyen hatással lesz az ország egészére és ezen belül Nógrád és Hont, majd 1939-től Bars és Hont vármegye településeire az ország trianoni megcsonkítása. Az új határ vidékünkön az Ipoly folyó lett, s így az egykori Ipoly-völgy, mely korábban az észak–déli közlekedési és kereskedelmi kapcsolatok útvonala volt, megszűnt összekötő kapocs lenni a felvidéki városok és a környék települései között. A korábbi kereskedelmi kapcsolatok megszűntek, beszűkültek a piacok, megnehezült a munkaerő mozgása. Mindezek a tényezők e vidék zártságát növelték, egyúttal életképességét csökkentették, hiszen nyugatról az Ipoly mint határfolyó, keletről a Börzsöny-hegység mint természetes akadály zárta le az érintkezés lehetőségét, csak a déli utat hagyta nyitva. Az új érdekeltségi köröket, kapcsolatokat déli irányba, Nagymaros, Vác és Budapest felé lehetett kiépíteni. Ez tükröződött abban az 1931. évi közgyűlési határozatban is, melyben eldöntötték – annak ellenére, hogy a község Nógrád és Hont megyéhez tartozott –, hogy a budapesti törvényszékhez kívánnak tartozni, mivel a vasúti közlekedés Budapesttel kedvezőbb.
1950-ig, Nagybörzsöny Pest megyéhez történő csatolásáig e kettősség jellemezte sok dunakanyari település helyzetét: a közlekedés, a gazdasági kapcsolatok dél felé, a főváros és Pest megye felé épültek ki, míg a közigazgatás szálai Nógrád és Hont megyéhez kötötték őket. A közigazgatás átszervezése során 1931-ben a 17 községből álló Szobi járásban Vámosmikolán szolgabírói kirendeltséget létesítettek, s ehhez tartozott a nagybörzsönyi körjegyzőség is Ipolytölgyes kisközséggel. Ez egyúttal szükségessé tette a Nagybörzsöny–Vámosmikola közti bekötőút kiépítését, melynek költségeit 2/3 részben a két község, 1/3 részben az állam vállalta magára.
Ha a község nagyságrendjére és gazdagságára akarunk következtetni, szemügyre vehetjük ennek egyik mutatóját, vagyis, hogy mennyi hozzájárulási összeget kellett befizetnie a vármegyei háztartási alapba a községi költségvetésben szereplő bevételek (földadó, házadó, kereseti adó) alapján. Nagybörzsöny a maga 20 234 pengős adóalapjával, a nyugdíjjárulékkal együtt, 5625 pengőt fizetett be a megye kasszájába. Ez utóbbi összeget nézve hasonló nagyságú volt, mint Diósjenő, Kosd és Szirák. Ugyanez a hozzájárulás Ipolytölgyes esetében 1636, Kemencéről 4315, Nagymarosról 18 547, Szobról 6903 és Vámosmikoláról 8718 pengő volt.
A világháborút követően mintegy a felére csökkent a születések száma, majd az 1920-as évek lassú számbeli gyarapodás figyelhető meg, de többé nem érte el azt a mértéket, mint a „boldog békeidőkben”. A nagyközség a század első felében, 1941-ben, fiatalnak számított, a lakosság közel 25%-a 15 évnél fiatalabb, 37 százaléka 15–39, 22 százaléka 40–59 éves volt és mindössze 15 százaléka volt hatvanévesnél idősebb. Az 1739 lélekszámú lakosság 6 évesnél idősebb részének (1446 fő) nyolc százaléka nem tudott írni-olvasni, s ez viszonylag magas érték volt. Az iskolai végzettséget tekintve a többség az elemi iskola 6 osztályát végezte el, kevesen voltak, akik csak négy, illetve nyolc osztályt végeztek. A községben 28, a középiskola négy–nyolc osztályát végzett személyt számoltak össze, míg felsőfokú végzettsége öt helybelinek volt.
A lakosság túlnyomó része továbbra is a mezőgazdaságban dolgozott, viszonylag kevesen, mintegy nyolcvanan találtak munkahelyet az iparban, a közlekedési ágazatban. A házi cselédként és napszámosként dolgozók száma is alacsony volt, az előbbi 12–17, az utóbbi négy–öt főt jelentett. A faluban űzött mesterségek apáról fiúra öröklődtek.
1927 szeptemberében jelentéktelen földosztás történt a községben, ami távolról sem elégíthette ki a megszaporodott lakosság igényeit. Az öt hadirokkant és hadiözvegy egy katasztrális hold 90 négyszögöl, a két föld nélküli mezőgazdasági munkás 499 négyszögöl, két fő törpebirtokos 499 négyszögöl, négy fő pótigénylő 996 négyszögöl és 24 fő csereterületként négy katasztrális hold 1208 négyszögöl földterületet kapott, összesen tehát hét katasztrális hold 92 négyszögöl földet osztottak ki. A birtokstruktúra nem változott lényegesen a XX. század közepére. 1930-ban 23-an gazdálkodtak 15–50 katasztrális hold területen, 236-an bírtak egy–tíz katasztrális hold földet és 29-en még egy holdnyi területtel sem rendelkeztek.
A szőlőfajták 90 százaléka sárgaszőlő volt, a további fehér szőlőfajták között megtalálható volt a fehér dinka, a kövidinka, a mézesfehér, a kecskecsöcs, a juhfarka, a pozsonyi fehér, a lisztfehér, a Margit és a Magdolna, míg a fekete fajták közül a cigányszőlő, a kadarka és az oportó.
A Nagybörzsönyi Volt Úrbéresek Erdőbirtokossági és Legeltetési Társulata még a XIX. század nyolcvanas éveiben, a földrendezés és tagosítás után alakulhatott meg. A általuk birtokolt erdőterületből 492,8 katasztrális hold volt II. osztályú és 34,2 katasztrális hold III. osztályú, ehhez jött még 107 katasztrális hold legelő.
Az esztergomi érsekség drégelypalánki uradalma – melyhez a nagybörzsönyi birtok is tartozott – 20 462 katasztrális holdat tett ki. Nagybörzsönyben csak jelentéktelen nagyságú szántója volt az uradalomnak a közel hatezer katasztrális hold erdő mellett.
A község Ganád pusztai részét, a Ganádi szőlőhegyet, 350 1/2 katasztrális holdat, a lakházat és a gazdasági épületet, mely gróf Breuner Ágoston zselizi uradalmának (3839 katasztrális hold) része volt, 1931-ben bérbe adták az örökösök Bründl Lajosnak és feleségének, holdanként évi egy mázsa búza és a birtok után fizetendő adók fejében. A Bründl család 1926 óta vette bérbe a Breuner család összes magyarországi birtokát.
A kereskedelmi élet jellegzetes falusi szervezete volt a Hangya Fogyasztási Szövetkezet és a Gyümölcsértékesítő és Szeszfőző Szövetkezet. Míg 1920 előtt az őstermelők az Ipolyon túl, Ipolyságon, Ipolypásztón, Korponán és Párkányban értékesítették terményeik nagy részét, ezt követően a legjelentősebb piac a nagymarosi és a váci lett, persze jóval kisebb fogadókészséggel, mint a korábbiak. Megnehezedett a bor és a tejtermékek értékesítése is.
A községben tovább élt a kereskedelem középkor óta hagyományos formája is, a vásár. A falu közepén levő vásárteret nyolc évente bérelte ki a község az érseki uradalomtól, évi díja nyolcvan pengő volt. Az országos állat- és kirakodóvásárt évente négy alkalommal tartották meg, január 1-jén, június 18-án, augusztus 6-án és október 18-án, illetve 1944-től – mivel ha e napok vasár- vagy ünnepnapra estek, a vásár elmaradt – az e napokat követő kedden rendezték meg.
Az 1930-as évek második felében a község már kezdett berendezkedni az idegenforgalomra. 1938-ban 169 nyaralója volt a falunak. Az Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség által a belügyminiszterhez 1939 januárjában írt levelében megdicsérte a falu, mert „Nagybörzsöny község lakossága rendkívül nagy igyekezettel és megértéssel kapcsolódott be a szövetségnek a hazai nyaralás érdekében kifejtett mozgalmába, és útmutatásaink szerinti szervezkedést minden vonatkozásban végrehajtotta. A nyaralók befogadására mintaszerűen rendezkedett be, és a nyaralóktól szerzett értesüléseink szerint dicséretre méltó magatartást tanúsítottak a nyaralókkal szemben. Legnagyobb előnye pedig az, hogy rendkívül olcsó, és így kispénzű tisztviselő-családok keresik fel elsősorban ezt a nagyon szépen fekvő [!] községet.”
A szövetség e levéllel támogatta a község kérelmét egy községi orvosi állás megszervezése ügyében. Hiába volt azonban a közbenjárás, a belügyminiszter elutasította a kérést, és nem járult hozzá a vámosmikolai közegészségügyi kör kettéválasztásához, az önálló nagybörzsönyi körorvosi székhely megalakításához.
Az Országos Idegenforgalmi Hivatal 1939-ben kétezer pengő segélyt utalt át a községnek a „belső vendégforgalom” fejlesztésére az Országos Vendégforgalmi Szövetségen keresztül, a „Nyaraljunk itthon!” jelszavának jegyében. A pénzt a lakosság tulajdonában, a Hosszú-völgyben levő strandfürdő felújítására, egy öltöző, konyha, egy nyitott, zsúptetős étkezőfészer felépítésére és a strandhoz vezető út jó karba helyezésére kapta a község. A községfejlesztési bizottság elképzelései szerint a befolyt segélyekkel és egyéb idegenforgalmi bevételekkel kívánták a bizottság jövedelmi alapját megalapozni, tovább gyümölcsöztetni és jövedelmeztetni.
Az első bécsi döntés alapján 1938. november 5-én magyar csapatok vonultak be a Felvidékre és Kárpátalja déli részébe. A revíziós politika jegyében Magyarország egyre nyíltabban folytatta felkészülését a háborúra. Ennek az egyik legbiztosabb bázisát – vélte a német és a magyar politika szélsőséges irányzata – a magyarországi németség jelentette. A Volksbund által a magyarországi németség körében szervezett kezdetben illegális sorozások 1941 tavaszán kezdődtek, majd 1944 nyarán, Magyarország német megszállása után, zajlott az utolsó, immár kényszersorozásként. Az 1944 februárjában meghirdetett „hűségmozgalom” a német befolyást igyekezett mérsékelni. Jelmondata ezt a szándékot fejezte ki: „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez.”
Hogy miként folyt a sorozás előkészítése Nagybörzsönyben, erre rávilágít egy 1944 júniusában készült jegyzőkönyv. A községben május 28-án megjelent a Volksbund képviseletében egy Jozef Schneider nevű profeszszor, valójában polgári iskolai tanár, és a birtokában levő névjegyzék alapján írta össze az SS-be besorozandó embereket. A jegyzéket elvette tőle Menyes Márton a Glázer-féle kocsmában, és tiltakozott az ellen, hogy az ő neve is szerepel a listán. Később megjelent kilenc csendőr és egy magyar alezredes összekötő tiszt, akik lefolytatták a sorozást. A későbbi bírósági ítéletekből kiderül, hogy akik önként bevonultak – többségében fiatalemberek – sem tudták, hogy mi vár rájuk. Azt ígérték nekik, hogy „az önkéntes jelentkezők Magyarországon teljesíthetnek katonai szolgálatot”. Azonban kiderült, hogy Németországba viszik őket, ezért többségük megszökött – például már az 1944 októberében a faluban beszállásolt SS-alakulatból – és hazatért. A három nagy toborzás eredményeképpen százhúszezer magyarországi német vonult be a magyar és a német hadseregbe, valamint az SS-be. Egy 1945-ben készített községi kimutatás szerint száz börzsönyi lakost soroztak be az SS-be, ezek közül 15 fő önkéntes volt, 85-en kényszer hatására vonultak be.
A községet 1944. december 19-én délután fél háromkor foglalták el – nagy lövöldözéssel, habár ellenállás nem volt – a szovjet csapatok, a 2. Ukrán Front Nazurov kapitány által vezetett alakulata. A szovjetek az erdő, Nagy- és Kisirtás puszta felől, a hegyeken keresztül közelítették meg a falut, és itt csatlakoztak hozzájuk a Görgey-zászlóalj partizánjai.
1944 novemberében Budapesten alakult meg ez a zászlóalj, melynek egy 145 főből álló csoportja 1944 decemberében ment a Börzsönybe. Voltak közöttük katonatisztek – dr. Csohány Endre hadnagy-parancsnok, Kelemen Béla és Nagy Károly zászlósok –, katonaszökevények, az egykori egyetemi nemzetőr század tagjai, színészek, erdélyi fiatalok, ifjúmunkások. A zászlóalj több akciót hajtott végre a szovjetekkel együttműködve. Ezek során 29-en vesztették életüket, köztük az egykori Győrffy-kollégista, Szijjártó Lajos is, akiről később a nagybörzsönyi kultúrházat elnevezték.
A három és fél hónapig tartó megszállás – mint a római katolikus plébános 1948-ban a historia domusba bejegyezte – tönkretette a falut. Ugyanis a front megállt az Ipoly–Garam vonalán, s volt olyan időszak, amikor nyolc–tízezer szovjet katona is tartózkodott a községben. „A sok bor veszedelmére lett a lakosoknak, mert a részeg katonák gátlás nélkül erőszakoskodtak a nőkkel.” A plébánián szovjet parancsnokságot rendeztek be. 1945. március 18-án kitelepítették az egész községet, írta László József plébános a háztörténetben, ahova a szovjet katonaság fészkelte be magát. A német csapatok Vámosmikoláról lőtték a falut, a templomtornyokban levő szovjet figyelőhelyeket. Április közepéig mindenki visszatért a kifosztott faluba, ahol nem kis feladat várt a lakosokra: 1945 májusában a harcok során elhunyt 137 szovjet katonát – 14 tisztet, 25 altisztet és 98 közkatonát – kellett eltemetniük a községi temetőben, öt közös sírban.
A háborús események talán jobban megkímélték Nagybörzsönyt, mint az Ipoly folyó menti településeket. A falu elszigeteltsége most előnyére vált. Azonban így is tetemes veszteség érte Nagybörzsönyt mind emberéletben, mind anyagi javakban. Egy 1946. májusi jelentés szerint 16-an eltűntek, 44 a „távollevők” száma, 55-en hadifoglyok, 19-en meghaltak, hat hadirokkant visszatért a községbe, és harminc hadiözvegyet tartanak nyilván. A második világháború áldozatainak a főtéren álló emlékművére 72 nevet véstek fel. A szovjet hadifogságból 1947-ben 27-en, 1948 októberében 18-an tértek vissza, majd december 11-én de. 11 óra 30 perckor – dobolta ki a közérdekű hírt a kisbíró –, hogy újabb, az utolsó hadifogoly szerelvény érkezik a Szovjetunióból, s így 338 ezer katona tért vissza. Volt, aki sohasem érkezett meg, de még 1949-ben is öten jöttek haza szülőfalujukba.
A község által szolgáltatott adatok szerint a 468 épületből 36 lakóház, öt istálló és 135 egyéb gazdasági épület rongálódott meg. Az állatállomány nagy része, nyolcvan százaléka is megsemmisült. A hatszáz tehénből 165 maradt, s volt még 45 ló, öt ökör, tizenkét borjú és három üsző, amivel el lehetett kezdeni az új életet. Teljesen megsemmisült a népkönyvtár és – az utókor számára különösen fájdalmas – az irattár. A megszálló csapatok 70 ezer 170 pengő (1938-as árfolyamon) kárt okoztak, vagyis elpusztult az ingó és az ingatlan vagyon negyven százaléka.
Nagybörzsöny az 1930-as években
Vásári hirdetmény 1949-ből
Szijjártó Lajos síremléke
